Ungvári Csaba: Ekkléziogén neurózis ellen

A cikket azoknak az őszinte hívő embereknek ajánlom, akik már erejüket meghaladó szenvedésként élik meg gyülekezeti kötődésüket.

Jelen lapszámunkban a gyülekezetre használt bibliai kifejezéseket vizsgáló tanulmány második részét is megjelentetjük.  Írásomban a gyülekezet egysége megőrzésének jelszava mögött sokszor meghúzódó negatív, nem ritkán félelemből fakadó, neurotizáló indulatra mutatok rá, és így fejtem ki Jézus gyülekezeti hatalmi modelljét.

Néhány évvel ezelőtt gyermekkori barátomon, testvéremen láttam, hogy megváltozott a belső egyensúlya, a fizikuma, a tekintete. Érdeklődtem, hogy mi van vele. Nem akart semmit mondani, végül felesége bátorítására megdöbbentő gyülekezeti történetet tárt elém. Anélkül, hogy belemennék a részletekbe, jelzem, hogy olyan súlyos pszichikai nyomás sújtotta őt a gyülekezetben, amely szomatikus, klinikai tünetegyütteshez vezetett. Maradandó egészségkárosodást szenvedett. Hetente beszélgettem vele akkoriban, igen kevesen álltak mellé nyomorúságában, mert ez a lelkipásztor iránti hűtlenség jele lett volna. Barátságok, testvéri, sőt családi kapcsolatok romlottak meg, szakadtak meg – emberi szemmel tekintve – gyógyíthatatlanul. A szeretet mindenek feletti, befogadásra bátorító parancsa helyett a vezető iránti lojalitás, a hatalom tisztelete került első helyre.

Meggyőződésem, hogy a hatalomhoz való krisztusi viszony kialakulása nem a vezető iránti lojalitás hangoztatásával, nem a tekintélytisztelet kiemelésével, hanem az önmagunkkal és az Istennel való megbékélés egyre mélyebbre hatoló valóságával kezdődik. Önértékelés-hiányos lelkipásztorok, elöljárók, vezetők előbb-utóbb kiégnek, és akaratukon kívül kíméletlen despotává válhatnak azokkal szemben, akikről gondoskodniuk kellene. Ezekről a vezetői kérdésekről őszintén, az ige talaján állva el kell kezdenünk beszélgetni, vezetőink, a nyáj és legelső sorban Isten királyságának gyarapodása érdekében. Így kezdődhetne el a gyógyulás, a felépülés az ekkléziogén neurózisban szenvedő vagy annak határán élő hívők számára, de az ezért felelősséggel tartozó lelkipásztorok számára is. Gyülekezeteink légköre így lehetne alkalmas a hívek megtartására, és vonzó a kívül állók számára. Ezt a párbeszédet azonban nem uralhatja az egyházi hatalmi centrum, a lelkipásztori kar. Nyílt és imádságos légkörben, az ige mellé telepedve, Jézus Krisztustól kell megtanulnunk a hatalomhoz való helyes viszonyulást, aki szerint a “szelídek öröklik a földet” (Mt 5,5), azok, akik nem élnek vissza a hatalmukkal, mert tudják, hogy tekintélyük szolgai, rabszolgai mivoltukban véghezvitt tetteikből fakad: „Tudjátok, hogy a népek fejedelmei uralkodnak rajtuk, és a nagyok hatalmaskodnak rajtuk. De közöttetek ne így legyen: hanem aki naggyá akar lenni közöttetek, az legyen a szolgátok, és aki közöttetek első akar lenni, az legyen a rabszolgátok.” (Mt 20,25-27) A Krisztus nyomdokán járó vezetőnek nem kell a tekintélytiszteletről prédikálnia, azt nem követeli. Ha indoka lenne rá, akkor sem teszi, hanem megalázza magát, megmossa árulója lábát. 

A mi Urunk, Jézus Krisztus bár szenvedett, de nem égett ki, mert tudta, hogy küldetése a Szenvedő Szolga küldetése. Apostolai ugyanígy viszonyultak az őket ért sérelmekhez, amikor megverték őket, akkor “örömmel távoztak a nagytanács színe elől, mert méltónak bizonyultak arra, hogy gyalázatot szenvedjenek az ő nevéért; és nem hagytak fel a naponkénti tanítással, és hirdették a Krisztus Jézust a templomban és házanként” (ApCsel 5,41-43).  Pál és Silás együtt énekeltek a filippi börtönben, mert annak örültek, hogy szenvedhetnek az Úr Jézus nevéért (ApCsel 16).

Összegzésképpen Telegdi József jelen lapszámunkban megjelenő cikkéből idézek: “Mi az útja az egység megteremtésének? Ezt a rövid feleletet adhatjuk: közelednünk kell a Pásztorhoz, Jézus Krisztushoz, mert amikor hozzá közelebb jutunk, egymáshoz is közeledni fogunk. Egy nagy kör közepén képzeljük el Krisztust, és a kör távoli vonalán a nyáj, a gyülekezet tagjait. Ha ezek a körvonal peremén egymáshoz közelednek, eltávolodnak más testvéreiktől; ellenben, aki a központban lévő Krisztusra figyel, hozzá közeledik, minden oda közeledőhöz közelebb jut. Ahhoz, hogy az egység megvalósuljon, Krisztussal kell mélyebb közösséget ápolnunk.”