Ungvári Csaba: Pünkösd ünnepe a Judaizmusban

 A végidő kezdete: Pünkösd   3. rész

2.2.1      A judaizmus fogalma

A Magyar zsidó lexikon meghatározása szerint a judaizmus a „zsidó nép vallásának lényege, hitének, szokásainak és rítusainak rendszere, úgy amint az kanonizált irataikban és abból kifejlődve különböző civilizációk kulturhatásai alapján az egész zsidóság világvallásává alakult.”[1] Történetileg a judaizmus, mint vallási rendszer kialakulása a zsidók babiloni elhurcolásához köthető. A fogság előtti időszakban az ószövetségi Izráel vallásgyakorlását, Jahve tiszteletét jól tükrözi a Bírák könyvének visszatérő mondata: „Izráel fiai azt cselekedték, amit rossznak lát az ÚR, mert a Baalokat tisztelték. Elhagyták az URat, atyáik Istenét, aki kihozta őket Egyiptomból, és más istenek után jártak a környező népek istenei közül, azokat imádták, és így ingerelték az URat.”[2] A királyság, majd a kettős királyság korában is – kisebb-nagyobb megszakításokkal –, de fő vonulataiban a „Tórától való elhajlás és isteni szabadítás” képletnek megfelelően zajlik a nép élete. Végül is – a deutereonomista szemlélet szerint – a Jahvéval kötött szövetségszegés olyan „mértékű” lesz, hogy az „áldás” helyett „átok” Isten válasza.[3] Az izráeli országrész lakosságát Kr. e. 722-ben igázza le és hurcolja el Asszíria. Júdát több hadjáratban deportálja – Kr. e. 587 után, Jeruzsálem elfoglalását követően – Babilon legjelentősebb uralkodója, II. Nabopolasszár fia és utódja, II. Nebukadneccar.[4] A babiloni fogságban a zsidó csoportokat kolóniákban telepítették le, így a közösségi együttgondolkodás arról, hogy „miért vagyunk itt?”, kiformálja a Tórát, következésképp a már a létező írásbeli és szóbeli forrásokat több különböző szempontból alakítja koherens, a mindennapi kegyesség gyakorlására és a kultusz folytatására is alkalmas rendszerré. Ezzel veti meg a judaizmus alapjait, majd folyamatos munkával – az évszázadokon át növekvő szóbeli hagyomány írásbeli rögzítésével[5] – elkezdi megalkotni az írott Talmudot is, hogy aktuális válaszokkal segítse a világ bármely táján élő Jahve-hívők Tóra-követő, így áldásos következményekkel bíró magatartását. Amikor a Babilont meghódító Perzsa birodalom királya, Círusz Kr. e. 538-ban megparancsolta a zsidóságnak a visszatérést és Júdea újjászervezését, akkor már nemcsak Palesztinában, hanem a szétszórtságban, diaszpórában élők is párhuzamosan szervezik istentiszteletüket, sőt Palesztinában egyre inkább kiépül a zsinagóga hálózata,[6] ami nem csak és elsősorban nem épület, hanem a Tóra tanítása és a Tóra köré szerveződő istentiszteletek szimbóluma is lett.  A zsinagóga a történelmi helyzet fontos kérdéseire adott választ, amelyek közül a leglényegesebb a jeruzsálemi kultuszra vonatkozott: tisztelheti-e Jahve népe Istenét, ha nincs templom, papság és áldozat? Ha igen, akkor hogyan? „A Törvény tanulása foglalta el a templomi áldozat helyét, a rabbi pótolta a papot, és itt alkalmazták a közösségi törvényt az egyén életére.”[7] A zsinagóga nagy szerepet játszott a judaizmus fennmaradásában és növekedésében is, amire példa az is, hogy Galileát a Makkabeusok korában nagyrészt pogányok lakták,[8] de Jézus idejében már tele volt zsinagógákkal.[9]

2.2.2      Új vallási fókusz

A judaizmus az ószövetségi vallást univerzálissá tette, mivel istentiszteletének középpontját a templomi kultuszról a Tóra tanulmányozására helyezte, így központi eseménye a Sínain történt törvényadás lett. Az egykori aratási ünnep az erre való emlékezés alkalmává vált, a Törvényadás ünnepévé. Következésképpen a törvényadás a szakrális értelmű néppé válás alkalma, addig ugyanis Izrael kultuszközösségi értelemben nem volt nép. Ez a nap, a Sínai-hegyen történt kinyilatkoztatás napja, a Talmud szerint olyan jelentős, mint maga a teremtés napja: „…az erkölcsi törvény léte nélkül az anyagi világ teremtése tökéletlen, sőt értelmetlen lenne.”[10] A zsidó felfogás értelmében tehát pünkösdkor került megteremtésre Izrael, mint nép. Ekkor és itt kezdődött a jövője, az Egyiptomból való szabadulás nem másért, hanem a törvényadásért történt, ez a célja a páskának is. A korábbi preeszkatologikus jövőkép új dimenzióba lépett. Az Ábrahámnak tett, utódokra vonatkozó ígéretek egy nép formájában keltek életre, és e nép elindulhatott a következő ígéret, Kánaán földjének meghódítása felé.

A honfoglalás a beteljesülés volt, de csak részben, mivel a nép megszegi a Jahvéval kötött szövetséget. Mivel nem teljesíti a Sínainál tett esküjét, az áldásos következmények helyett a fogságba vezető korszak kezdődik meg, ami a Babilonba való elhurcolással éri el csúcspontját. Ez az ítéleteszkatológia ideje, amikor az áldás–átok ígéretek közül az átok teljesül be a szövetség megszegése miatt. Ezt a szemléletmódot tükrözi a fogságig terjedő prófétai szakasz és a deuteronomista látásmód is.[11]

A fogság utáni szakasz végét egyrészről a jeruzsálemi templom lerombolása (Kr. u. 70), másrészről a Bar-Kochba felkelés (Kr. u. 132-135) leverését követően a zsidók Jeruzsálemből való kitiltása jelentette.[12] A Szent Hely nélküli, mégis teljes istentiszteleti rendet kellett kialakítani. A vallási fókuszok „intézményesítését” a zsidó vallás következő, máig tartó időszakát a rabbinikus zsidóságot megalapító „Rabbi Johanan ben Zakkai és tanítványai Rabbi Eliézer és Rabbi Yehoshua vezetésével kezdték el[13] Jamniában, majd az Új Szanhedrint Usa városába helyezték át a Bar Kochba lázadás után”.[14] Az addig csak szóban terjeszthető tan végleges írásbafoglalásása kezdődik meg, először a Misna[15], majd a Talmud írásbafoglalásával. Utóbbi „a zsidóság szent irodalmának az a része, mely a Bibliának, főképp törvényi részének fejtegetésével foglalkozik, de közli azokat a teológián kívül eső témákat is, amelyek ezer éven át, ötszáz évvel Kr. előtt és 500 évig Kr. után foglalkoztatták a zsidó érdeklődést”.[16]

Figyelemre méltó, hogy korunk egyik jelentős zsidó eszkatológiával foglalkozó rabbija, Jacob Taubes[17] kritikusan nyilatkozik meg a rabbinikus zsidóságban ezután bekövetkező racionalizált, a messianizmust és eszkatológiát háttérbe szorító tanításával, magatartásával szemben. Szerinte a zsidó Isten e világ ellenpontja: az apokaliptika azon fordulat felé mutat, melynek során „leomlik e világbörtön tartószerkezete”.[18] Ez az Isten és világ közti szemtől-szemben állás nélkülözhetetlen Isten és ember párbeszédes viszonyához. Amint Istent, mint Másikat megpróbálják kiiktatni, a párbeszéd, a kettősség, és így az eszkatológia értelmét veszti. Taubes szerint az eszkatológia történetének hajtómotorja mindig ez az eltévelyedés: Istent és embert közös nevezőre akarják hozni,[19] vagyis amíg ennek a feszültségnek van tere, addig van helye az eszkatologikus jövőt felfestő apokaliptikának, ha nincs, akkor az eszkatonról szóló tanítás is háttérbe szorul. A judaizmus váradalma nagyrészt evilágra korlátozódik, amikor világbéke lesz, visszatérnek az édeni állapotok, ami még az állatvilágra is kiterjed majd.[20]

2.2.3      Pünkösd a judaizmusban

2.2.3.1  Az ünnep idejének meghatározása - az ómerszámlálás (Szefira)[21]

A páskát és a pünkösdöt a judaizmusban az ómerszámlálás napjai kötik össze. A szentély fennállásának, a kultusz működésének idején az árpatermés első zsengéjét a húsvéti bárány elfogyasztása után ajánlották fel Istennek a jeruzsálemi templomban. Meglengették a kévét, illetve egy ómernyi árpát is vittek Jahve színe elé ajándékul. Ezzel a következő ünnep előkészülete is elindult, mivel ettől fogva kezdték számolni a 49 napot a következő ünnepig, amit ómerszámlálásnak mondanak. A rabbinikus zsidóságban a páska második estéjén, az istentisztelet végefelé így szól az előimádkozó:[22] „Ma van az Ómer első napja.”[23] Ekkor kezdik a hét hét számolását.

A rabbinikus zsidóságban gyászemlékű jelentőséget is kapott ez az időszak, mivel a Talmud szerint ebben az időszakban halt meg Akiba Rabbinak[24] huszonnégyezer tanítványa, illetve az évnek ebbe a szakába estek az első keresztes hadjárat zsidóüldözései[25] is. Ilyenkor az ortodox irányzathoz tartozók a szórakozástól megtartóztatják magukat, nem vágják hajukat és szakállukat sem, és esküvőt sem tartanak. Az ómerszámlálás hét szombatján szertartásosan siratják az 1096-os zsidómészárlás áldozatait.[26] Azonban egy nap megszakítja a gyászt, a 33-ik nap, Lagbeomer, mivel ezen a napon szünetelt az Akiba Rabbi tanítványait sújtó tömeghalál. A gyász idejére eső örömnapra illesztenek be minden esküvőt, és a diákok örömnapja is ez. Az ómerszámlálás végén mindenféle böjt tilos, mivel vidám szívvel kell fogadniuk a sávuót ünnepét.[27]

A diaszpórában Szivan hónap hatodikán és hetedikén kerül sor sávuót napjainak megünnepelésére, míg Izraelben csak hatodikán. Ennek oka, hogy a szadduceusok a páska hetének szombatját követő naptól, a farizeusok pedig magának a húsvétnak a másnapjától kezdték a számolást. Napjaink zsidósága jellemzően az utóbbi szerint számol. [28]

A sávuót napját megelőző éjszakát a zsidók tanulással töltik, ami mögött egy midrástörténet áll, miszerint a nép, mivel nem értette a Sínainál a törvényadás napjának jelentőségét, elaludt. Ezen kísérelnek meg javítani.[29]

Kérdésként merülhet fel az egy vagy a két napig ünneplése, mivel Izráelben egy nap, míg a diaszpórában két nap volt a sávuót ideje. Eredetileg már a Kr. e. 5. században is – sőt egyes szaktekintélyek szerint még régebben – az Izrael határain kívül élő zsidók azért tartottak még egy ünnepnapot, hogy biztosan megtartsák az ünnepet.[30] II. Hillél után, a 4. században – Kr. u. 360-ban – bevezették a pontos matematikai és asztronómiai számításokon alapuló állandó zsidó naptárt, úgyhogy az ünnepek dátumát előre lehetett tudni. A Talmud bölcsei úgy döntöttek, hogy a diaszpórabeli kétnapos ünnepek több évszázados hagyományát a hosszú gyakorlat szentesítette, a Halachába is bevették, így nyert a második ünnepnap végleges megalapozást.[31]