Dr. Tatai István: Regnum Christi

Regnum Christi[1]

A posztholokauszt teológiák egyik fontos jellemzője az eszkatológiai tanítások és tévtanítások újragondolása. Mivel Jézus beszédei és a korai keresztyén végidő-tanok kimutathatóan a zsidó apokaliptikához kapcsolódnak, érthető, hogy Izrael teológiai újra-felfedezése a kutatók figyelmét hangsúlyosan az emberiség végső krízisére, Krisztus második eljövetelére és egy lehetséges millenáris királyság gondolatára irányította. Egyetérthetünk Risto Santala finn hebraista teológus azon megállapításával, hogy Jézus tanításának „eszkatologikus hangulata” van. Tanításait átszövi az Emberfia felhőkön való eljövetelének látomása, a menny királyságának a gondolata és a világ újjászületésének várása. Nagyon valószínű, hogy nehezen érthetjük meg Jézus egész életét és tanítását, ha nem értjük meg végidős gondolatait és azok korabeli kontextusát.[2]

A legújabb Izrael-teológiák (Marquardt, Mußner, Moltmann és Klappert, hazánkban pedig Pákozdy László Márton, Nagy Antal, Papp Géza) olyan teológiai toposzokat vettek ismét elő, amelyeket eddig csak a heretikus teológia fogalomtárában tudtunk elképzelni. Ezek a gondolatok élesen ellentmondanak annak az eddig megszokott s befagyasztott eszkatológiának, amit például Albert Schweitzer konzekvens teológiai struktúrájában láttunk. Schweitzer szerint Jézus a kereszten rádöbbent tévedésére, ezért nem várhatunk semmiféle millenniumra, de még Jézus földi eljövetelére sem. Hasonló látásmódot találunk Bultmann „mitológiátlanító” (Entmythologisierung) teológiájában is, aki szerint Jézus pusztán a tanítványok emlékezetében támadt fel.

Korunkban az eddig szégyenlősen elhallgatott és csak az individuális síkra korlátozott eszkatológia ismét vitatéma lett. S mivel olyan újabb keletű vitákról van szó, amelyek szorosan kapcsolódnak a zsidó nép múltjához és jövőjéhez, de még a holt-tengeri tekercsek üzenetéhez is, mindenképpen foglalkoznunk kell velük.

1. A millennium kérdése

Millenniumnak vagy kiliazmusnak nevezzük azt az egyháztörténeti váradalmat, illetve tanítást, amely szerint a történelem még az új ég és új föld eljövetele előtt, de Krisztus eljövetele után, egy ezer évig tartó üdvkorszakba torkollik, amelyben a megdicsőült Krisztus fog uralkodni a földön (Regnum Christi). Ezt a látást nevezzük a „klasszikus premillenizmusnak”. A millenizmus egy tág eszkatológiai fogalom, amely főleg a Jel 20,1–7-ben található jánosi kijelentésre épül.[3] A látomás kapcsolatba hozható az ószövetségi messiási békebirodalom ígéretével és a Jelenések könyvével egy időben keletkezett gazdag rabbinisztikus irodalommal is.[4]

1.1. A millenniumtan ószövetségi gyökerei

Az Ószövetség számos próféciája a Messiás földi királyságára fókuszál. Ézsaiás a Messiás véget nem érő Dávid házi uralmáról szól (Ézs 9,5–6). Jeremiás a Messiás bölcs, földi uralmát emeli ki (Jer 23,5–6), Mikeás pedig a Messiás születésének helyéről és az egész Izrael feletti uralkodásról szól (Mik 5,1). – Úgy tűnik, ezt a messiási textust a Heródes korabeli papság is legitimnek tekintette (Mt 1,5).[5]

1.2. A millenniumtan újszövetségi gyökerei

Támogató textusok:

Jelenések könyve. A Jel 20,1–15 értelmében az örök üdvösséget megelőzi egy ezer éves messiási interregnum, amelyet egy háborús katasztrófa vezet be. Eljön Krisztus, s megtörténik az első feltámadás. A megelevenített mártírok és hitvallók Krisztussal együtt ezer évig fognak uralkodni a földön (Jel 19,4–6). Erre az időszakra megkötöztetik a gonosz, majd az ezer év letelte után „egy rövid időre” ismét eleresztetik, hogy félrevezesse a népeket, akik Góg és Magóg vezetése alatt harcot indítanak a „szeretett város” ellen, amely Jeruzsálem. Az ostromló csapatok az égből aláhulló tűz által pusztulnak el (Jel 19,8), az ördögi félrevezető pedig a kénes tóba vettetik, ahová korábban a fenevad és a hamis próféta került (Jel 19,20). Ezt követi egy második, az általános feltámadás (Jel 20,11). Az ítélet a cselekedetek alapján történik (Jel 20,13), s ekkor fosztják meg a Halált és a Hádészt is a hatalmuktól. Ezek mindazokkal együtt, akiknek nincs a nevük beírva az élet könyvébe, a tűznek tavába vettetnek, amely a második halál (Jel 20,14; vö. 2,11 és 21,8). Az igazak számára az új ég és új föld világában folytatódik az élet, melynek központjaként az új Jeruzsálem van megjelölve (Jel 21,2–22,17). A Jelenések könyve még számos más helyen utal a Messiás és népének földi uralmára. A győztesek hatalmat kapnak a pogányok felett (2,26–27). A megváltottak uralkodni fognak a földön (5,10). A világ feletti uralom a Krisztus uralma lesz (11,15).

Pál levelei. Pál apostol szerint a hívők a világ felett fognak uralkodni (1Kor 6,2). A hagioi ton kosmon krinusin kifejezés futurum alak, mégsem az utolsó ítéletre vonatkozik, mert az egyedül az Úr kezében van. Pál olyan felelős adminisztráció-gyakorlásra gondolhatott, amely beleférhet a millennium fogalmába.[6] A Krisztussal együtt tűrők vele együtt fognak uralkodni (2Tim 2,12). A synbasileusomen ugyancsak futurum alak, amely egybecseng a Jelenések könyvének jézusi ígéreteivel. Láthatjuk, Pál eszkatológiai vázlataiból nem zárható ki egyértelműen az interregnum gondolata. Magát a feltámadást is három fázisban képzeli el: (1) Krisztus az első zsenge (1Kor 15,23: aparché); (2) aztán (epeita) következnek az ő eljövetelekor azok, akik a Krisztuséi; (3) majd (eita) jön a végkifejlet (telos), amikor (hotan) Krisztus átadja az uralmat Istennek, az Atyának. Még ha ebből a sorrendből ki is marad az általános feltámadás, a görög időhatározók valamiféle eligazítást adnak. Az epeita és eita egymásutániságról, a hotan pedig egyidejűségről beszél. Pál megemlíti, hogy közvetlenül az Atyának való teljes hatalomátadás előtt Krisztusnak egy ideig uralkodnia kell (15,25–26). Ez az uralkodás még nem a mennyei új ég és új föld világát vetíti elénk, hanem egy meglehetősen militáns időszakot, amelyben Krisztus minden istenellenes erővel véglegesen leszámol: addig kell uralkodnia (basileyein achri), amíg minden ellenséget Isten lába alá vet. Ezen ellenségek közül a legutolsó a halál.

Az ApCsel és a millennium. A tanítványok legutolsó kérdése a mennybemenetel előtt, az ApCsel 1,6 szerint, Izrael földi királyságának felállítására vonatkozott. „Uram, nem ebben az időben állítod fel újra a királyságot Izraelnek?” Az apokathistaneis tén basileian tó Israél kifejezés szinte minden egzegéta szerint a politikai autonómia helyreállítására vonatkozik, méghozzá a dávidi dinasztia vezetése alatt.

A tanítványok számára az egyetlen bizonytalan kérdés ez volt: mikor teszi ezt meg Jézus? Fontos érzékelnünk, hogy Jézus válaszában nem magát a kérdés tartalmát vonta kétségbe. Ő az időzítésre vonatkozóan válaszolt: „Nem a ti dolgotok, hogy olyan időkről és alkalmakról tudjatok, amelyeket az Atya a maga hatalmába helyezett” (ApCsel 1,7). Más szavakkal kifejezve: ez az esemény meg fog történni, ennek Isten kalendáriumában helye van, de az időpont kérdése nem rájuk tartozik. A későbbiekben láthatjuk, hogy a tanítványok miként is értelmezték Jézus válaszát. Péter pünkösd utáni második beszédében így tanít: „Őt azonban az égnek kell befogadnia addig, amíg a mindenség újjáteremtése (apokatastasis pantón) meg nem történik” (3,21). Mindezekből egyértelmű, hogy Jézus akceptálta a tanítványok ószövetségi királyságra vonatkozó hitét, azonban az időpont kérdését nyitva hagyta.

Az evangéliumok álláspontja. Az angyal Máriának a születendő Jézussal kapcsolatban ezt ígérte: „Az Úr Isten neki adja atyjának, Dávidnak trónját, ő pedig uralkodni fog a Jákób házán örökké…” (Lk 1,32–33). Jézus a zsidók királyaként született meg (Mt 2,2), és „a zsidók királyaként” halt meg (Lk 23,38). Halálakor az egyik elítélt kéri, hogy ha eljön királyságával, emlékezzen meg róla (Lk 23,42). Ugyanezt a hitet fogalmazza meg Jakab és János, amikor az eljövendő királyi trón jobb és bal kéz felőli helyét igényli. (Mt 20,21). Jézus nem utasítja el a feltételezést, de hangsúlyozza, hogy a szóban forgó helyekre való kinevezés az Atya jogköre. Arra nézve azonban Jézus tesz ígéretet, hogy amikor eljön az Embernek Fia, s dicsőségének trónjára ül, akkor azok, akik követték őt, ugyancsak 12 trónra fognak ülni, és ítélni fogják Izrael 12 törzsét (Mt 19,28). Ezen túlmenően Jézus számos esetben földi fizetséget ígért követőinek (Lk 16,11–12; Mt 24,21–23; Lk 19,17).

Jézus eszkatológiájában felismerhetjük a Dániel könyvében található terminológiát is. Dániel szólt Isten szentjeinek földi uralmáról (Dán 7,13–22). Jézus is idézi a 13. verset a felhőkön eljövendő Emberfiával kapcsolatban (Mk 14,62), amely világos utalás a második adventre. Dániel víziója szól a Messiás hatalmáról és dicsőségéről, amelyet minden nép és nyelv elismer (14). A záró megjegyzés megerősíti, hogy uralmát megosztja szentjeivel (18). Szinte lehetetlenség Dániel látomását János apokalipszisétől elkülönítve kezelni. Túl sok a párhuzam a kettő között (Dán 7,9 és Jel 1,14).[7]

1.3. A millenniumtan rabbinisztikus gyökerei

 A keresztyénség előtti zsinagógai felfogás szerint a Messiás fellépésével beköszönt a teljes üdvkorszak, amely megszakítások és köztes időszakok nélkül örökké tart. Ettől eltérő millenniumértelmezések csak Kr. u. 70-től, Jeruzsálem lerombolása után jelentek meg. Az új látásmód már két korszakot különböztet meg:[8]

a) a Messiás napjait (behatárolt időszak) és

b) az eljövendő korszakot (Olam Haba), amely örökké tart.

A Messiás napjai a nemzetek feletti uralmat hozzák el Izrael számára, míg az azt követő „eljövendő korszakban” a teljes feltámadás fog megtörténni.[9] A „Messiás napjai”-nak nevezett korszak terjedelmével kapcsolatban számos vélemény fogalmazódott meg: Így Rabbi Eliézer ben Hyrkanosz (Kr. u. 90 táján), a Zsolt 90,15-re hivatkozva, említi az ezer év lehetőségét is.[10] R. Jósua (90 táján), 2000 évről tud. R. Akiba († 135) az 5Móz 8,3, Mik 7,15 és Zsolt 95,10 alapján csupán 40 évet említ.

 A Messiás-korszak számítások az alábbi szempontok alapján történtek a Strack-Billerbeck kommentár szerint :

a) A világhét alapján, amelyben 2000 év a Tóra nélküli időszak, 2000 év a Tóra időszaka (ez Ábrahám életének 52. évében kezdődött, s Krisztus után 240-ig tart), majd a Messiás napjainak 2000 éve, végül a világhetet az 1000 éves világszombat zárja.

b) Mások az egyiptomi fogság 400 évével, illetve a pusztai vándorlás 40 évével operáltak.

c) R. Eliézer Hyrkanosz, ahogy fentebb láttuk, 1000 évben adta meg a Messiás napjainak hosszát. Az azonban egyáltalán nem bizonyos, hogy ez a meghatározás tőle származik. Ő maga mondta: „Soha nem állítottam olyat, amit nem a tanítóm szájából hallottam volna.”[11]

A fentiek alapján megengedhető az a lehetőség, hogy az 1000 éves periódus már Kr. u. 90 előtt tantétel volt a zsidó rabbinisztikus iskolában. Ebből az következik, hogy kronológiai alapon nem lehet kizárni annak a lehetőségét, hogy a Jelenések könyvében található messiási országlás gondolatát János a rabbinisztikából kölcsönözte.[12] Ezt a megengedő megállapítást Nagy Antal Mihály kizártnak tartja, hangsúlyozva a két forrás külön életét.[13]

1.4. A millenniumtannak ellentmondó újszövetségi textusok

 Ellentmondónak tűnhet Jézus néhány feltámadással kapcsolatos megjegyzése. Két feltámadás helyett a gonoszok és igazak egyidejű feltámadásáról beszél (Jn 5,29). A premillenisták ezzel szemben megjegyzik, hogy Jézus már a Jn 5,25-ben külön szólt az életre való feltámadásról. Hasonló problémát okoz a Mt 25,31–32 állítása, miszerint a parúsziakor a jók és a gonoszok feltámadása egyidejű lesz. Továbbá vannak olyan igehelyek, amelyek alapján Jézus eljövetele, a kozmosz tűzben való megsemmisülése, az új ég és új föld teremtése szoros egymásutániságban történik (2Pt 3,3–10). A millenniumtant támogatók ezzel szemben utalnak az ismert képre, amely a prófétai látást így próbálja illusztrálni: a távolban elterülő hegycsúcsokat szemlélő személy nem láthatja a csúcsok közötti völgyeket. Talán erre jó példa lehet az Ézs 65,17–25 szakasz, amely egy látomásba fogja a millenniumot (földi képek) és az eljövendő világ látomását is. Hasonló nehézségekkel állunk szemben Jézus próféciáiban, amikor az Úr Jeruzsálem pusztulásáról és a világ végéről egyszerre szól (Mt 24; Mk 13; Lk 21).

Jézus soha nem szólt menetrendszerűen a jövőről. Mindig úgy csoportosította mondanivalóját, hogy az általa fontosnak talált részleten legyen a hangsúly.

1.5. Millenniumtant valló egyházatyák

 Számos korai egyházatya még együtt látta a parúszia és a millennium kezdetének eseményét. Ezt a váradalmat hiteles apostoli örökségnek tekintették, és azt az Egyház hitének tartották.[14] Azonban ezt követőleg két egymással ellentétes tanfejlődés kezdett érvényesülni. A Jel 20,1–6-ot az ebioniták messianisztikus színekkel túlzóan felerősítették, mások pedig, főleg Órigenész után (gnosztikus hatás), a földi Krisztus-uralmat legszívesebben száműzték volna. Forrásaink szerint azonban, úgy tűnik, hogy ez a száműzés az ötödik századig nem volt lehetséges.

 Papiász (70–130?), az apostoli kor utáni első író. Munkáit Euszebiosz (260-339) is idézi.[15] A hagyomány szerint János apostol hallgatója volt, majd Hieropolisz püspöke lett. Iréneusz (130–200) szerint Papiászt a korai gyülekezetek eszkatológiai hagyományát illetőleg fontos szócsőnek kell tekintenünk. Megemlíti, hogy Papiász a negyedik könyvében írt a millenniumról is:

 „Ezek között beszél egy ezer esztendős korszak eljöveteléről, amikor majd a halottak feltámadnak és Krisztus országa testi értelemben megvalósul ezen a földön.”[16]

Euszebiosz ugyan degradáló módon nyilatkozik Papiász irodalmi munkájáról és mentális képességeiről, azt mégis elismeri, hogy az egyházatyák többsége elfogadta véleményét.

„Véleményem szerint mindez az apostoli mondások félreértéséből származik, melyeket csak képletesen, misztikus módon mondtak el, s nem az egészet megvilágítva. Valójában úgy látszik, nagyon kevés értelmi képességgel rendelkezett, amint ez könyveiből kiderül, mégis ő volt az oka annak, hogy utána olyan sok egyházi író az övével azonos véleményt vallott, tekintettel arra, hogy ez a férfi régen élt.”[17]

Papiász magyarázói szerint arról lehet szó, hogy az idézett egyházatya az ószövetségi messiási próféciákat és János szavait a saját „teológiai ízlése” szerint próbálta egybeépíteni. Azt kétség nélkül el kell ismernünk, hogy Papiász eszkatológiai képei, a földi paradicsomra vonatkozó extrémitásuk miatt, messze meghaladják még az ószövetségi ígéreteket is. Egyetérhetünk Nagy Antal Mihállyal, aki a vitáról így ír:

„Papiász nem a Jelenésekből merített, amikor azt számítgatta, hogy az ezeréves birodalomban egy szőlőtő hány vesszőt, egy vessző hány fürtöt, egy kalász hány magot hoz, hanem zsidó gondolatokból és írásokból. Az ezeréves birodalom fantáziadús kiszínezése is nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a Jel 20,1–6 az antijudaista teológia áldozatává lett.”[18]

A Barnabás levél (135 után), az ezeréves országlás alatt olyan ideális szombatnapot ért, amely a hetedik teremtési napnak felel meg. A levél részletezi, hogy minden teremtési nap ezer évnek felel meg, s így a történelem beteljesedése a teremtés után 6000 évvel fog megtörténni. Ehhez idézi az Ézs 1,13-at, miszerint a zsidó sabbatnapok Isten számára elfogadhatatlanok. A levél írója szerint miután Isten Izraelt üdvtörténeti szerepének betöltésére alkalmatlannak találta, annak reménységét a keresztyéneknek adta.[19]

Jusztinosz Mártír (100–165) a második század legjelentősebb apologétája egy olyan Krisztus országlásról tud, amelyben mint nagy keretben, Izrael reménysége is megvalósul. Ennek megfelelően hisz a zsidóság újbóli Jeruzsálembe való összegyűjtetésében is:

„Akkor Jeruzsálemben nagy siránkozás lesz. Nem az ajkak vagy a száj siránkozása, hanem a szív siránkozása (…). Egyik törzs a másikhoz fordulva jajgat, s akkor majd meglátják azt, akit átszegeztek, és ezt mondják: Miért, Uram, miért hagytad, hogy utadról eltévelyedjünk?”[20]

A földi Jeruzsálemhez kapcsolódó millenniumhitről is szól:

„Nekem pedig, és mindazoknak, akik mindenben helyesen gondolkodó keresztyének, az a meggyőződésünk, hogy a test feltámad, és mi ezer esztendeig, a díszesen újjáépült és tágas Jeruzsálemben leszünk. Mindezt Ézsaiás, Ezékiel meg más próféták is így tanították.”[21]

Tehát Jusztinosz Jánosig vezeti vissza tanítását, s a klasszikus premillenista szemléletet adja tovább:

 „Egy közénk tartozó férfi, név szerint János, egyike Krisztus apostolainak, a neki adott kinyilatkoztatásban megjövendölte, hogy Jeruzsálemben mi, a Krisztusban hívők ezer esztendőt töltünk el, és csak ennek eljövetelével következik be az egyetemes, szó szerint az örök és mindenkire kiterjedő feltámadás és ítélet. Mint ahogyan a mi Urunk mondja: ott már nem házasodnak és nem mennek férjhez, hanem egyenlők lesznek az angyalokkal. A feltámadás Istenének gyermekei lesznek.”[22]

Következtetés

 Jusztinosz korában a millenniumtant még számos keresztyén gondolkodó képviselte. Mivel a királyság központjában Jeruzsálemet képzelték el, belátható pozitív tény, hogy a z