Teológus portré - Paul Gracza

Felkészítjük a szenteket a szolgálatra

Az interjút Tari Zoltán készítette 

„Nagy kihívás számunkra az Ef 4,11 alapján az, hogy felkészítsük a szenteket a szolgálat munkájára. Az a fő célja a gyülekezeteknek, az a célja főiskolánknak is, hogy eszközök legyünk a Krisztusban hívő emberek szolgálatra való felkészítésében” – összegzi látását Paul Gracza misszionárius, főiskolai tanár, a Pünkösdi Teológiai Főiskola rektora. 

A tavaly december 6-án Magyarországra érkezésük huszadik évfordulóját ünneplő Gracza misszionárius házaspár szolgálata a Missouri állambeli Springfieldből indult. Paul elhívásának alapja egészen mélyen gyökerezik származásából, mivel nagyszülei apai ágon magyar kivándorlók voltak. Keresztény családban felnövekedve gyermekkorától megtapasztalta Isten jelenlétét. Érettségi után az amerikai Assemblies of God felekezet – az ottani pünkösdi egyházak egyike – teológiai mesterképzésén tanult kultúraközi kommunikációs szakirányon, amelyet elsősorban leendő misszionáriusok számára oktatnak egy hosszabb felkészülési folyamat részeként. „Benne volt a szívemben már korábban, hogy Magyarországra jövök, később pedig a feleségemmel mindkettőnknek az lett a vágyunk, hogy ebben az irányban lépjünk tovább.” 

1985-ben tanulmányai befejezése után megnősült, és Houstonban, Texas államban öt évig szolgált fiatalok között egyetemi lelkészként. Ezek után jelentkezett az Assemblies of God misszionáriusának, ahonnan néhány éves előkészítő munkát követően küldték ki jelenlegi szolgálati helyére. Az Evangéliumi Pünkösdi Közösségben szolgálva fokozatosan bekapcsolódott a Pünkösdi Teológiai Főiskola vezetésébe, melynek főigazgatója, ill. rektora 1997 szeptembere óta. Missziós munkája és vezetői teendői mellett az EPK Agapé gyülekezetében szolgál. A főiskola Gyakorlati teológiai tanszékének vezetőjeként gyakorlati teológiai tárgyakat, teológiai angolt és nemzetközi pünkösdi mozgalom-történetet oktat. Jelenleg Springfieldben folytat doktori tanulmányokat missziológia szakterületen.  

Hogyan kaptad elhívásodat a misszionáriusi szolgálatra?

Egyetemista koromban töltekeztem be Szentlélekkel, kissé rendkívüli módon. Egy barátomhoz utaztam New York északi részébe, hogy egy kenutúrán vegyek részt (Washingtonban laktam abban az időben).  A menetrend szerinti buszjáraton ülve olvastam Dennis és Rita Bennet A Szentlélek és te című könyvét. Már évek óta hívő voltam, de időközben egy kissé eltávolodtam az Úrtól, és szerettem volna visszatérni hozzá. Már gyermekkoromban tapasztaltam a Szentlélek-keresztséget, de régóta nem gyakoroltam. Miután – utazás közben – befejeztem a könyvet, elkezdtem csendesen imádkozni, és az volt a vágyam, hogy az Úr békességet adjon nekem. Felsoroltam a bűneimet, és kértem, hogy tisztítsa meg életemet, szívemet, gondolataimat, és azt is kértem az Úrtól, hogy töltsön be újra Szentlelkével. Ahogy imádkoztam, betöltött újra és kezdtem szabadságot érezni a bűneimtől, rossz gondolataimtól, és kezdtem halkan nyelveken beszélni. Nagy öröm volt a szívemben, és halkan dicsértem az Urat két órán át. Az ima alatt az Úr szólt hozzám, hallottam mélyen a szívemben: „Paul, menj misszionáriusnak Magyarországra!” Akkor nem tudtam igazán, hogy mit jelent ez, nem értettem, hogy hogyan fog működni, mikor fog ez megtörténni. Magyar származású vagyok – apai ágon – a nagyszüleim révén. Magyarországról mentek át korábban Kanadába, majd Amerikába.

Említetted, hogy már elhívásod előtt, gyerekkorodban is megtapasztaltad a Szentlélek munkáját az életedben. 

A fővárosban, Washingtonban születtem, a szüleim ekkoriban Virginia államban laktak, 20 kilométerre a fővárostól. Egy két évvel idősebb bátyám, és egy három évvel fiatalabb öcsém van. Édesanyám angol tanárnő; édesapám kormányzati középvezetőként dolgozott minisztériumokban. Az evangélikus egyházban, közösségben nőttem fel. Konfirmáltam, az ifjúsági kör tagja voltam. Hatéves koromban édesanyám segítségével egy szomszédságunkban működő bibliakörbe kerültem. Emlékszem, hogy akkor átadtam a szívemet az Úr Jézusnak. Nem sokkal utána betöltött az Úr Szentlelkével és nyelveken szóltam, amikor imádkoztam. Azután gimnáziumi éveim végén és egyetemi éveim elején egy időre eltávolodtam az Úrtól. 

Hogyan kezdett megvalósulni a missziói elhívásod?

Feleségemmel jelentkeztünk az Assemblies of God missziós központba, hogy misszionáriusok szeretnénk lenni Magyarországon. Ezt követően egy hosszabb, kétéves felkészülési folyamat vette kezdetét. A jelentkezés után több interjún vettünk részt, teszteket töltöttünk ki, többfajta felmérésen kellett átmennünk. Abban az időben más rendszer volt itt Magyarországon, és közölték velünk, hogy nem tudnak minket ide küldeni, mert a politikai rendszer más, mint az Egyesült Államokban. Ez 1988-ban volt. Hivatalosan nem volt szabad misszionáriusokat kiküldeniük ebbe az országba. Mindezt megértettük. Kérdezték, máshová elküldhetnek-e bennünket, s tanácsolták, hogy menjünk legalább Németországig, és ha változik a helyzet 10-15 éven belül, akkor lehet belépni magyar területre. A javaslatukat elfogadtuk, mivel szerettük volna megtenni az első lépéseket a missziós életforma felé. Akkor egy kb. másfél éves időszak kezdődött, ami alatt amerikai gyülekezetekben szolgáltunk, sok helyen megismertek bennünket, összegyűjtöttük a szükséges ima- és anyagi támogatásokat. Az érdekes dolog az volt, hogy 1989 augusztusában kezdtük az utazgatást a gyülekezetekbe, és mindannyian tudjuk, hogy röviddel azután mi történt: ’89 októberében teljesen megváltozott a politikai rendszer Magyarországon. Folytattuk a szolgálatot egészen 1990. januárig, és készültünk Németországba. Ekkor az Evangéliumi Pünkösdi Közösség érdeklődött az Assemblies of God misszióközpontjában, hogy tudnának-e valakit küldeni. A misszióközpont pozitív választ adott, és ettől kezdve a célunk már nem Németország volt. További támogatások megszerzése után Bécsbe repültünk. Ott élt az akkori közép-kelet európai regionális misszióvezető, Robert Mackish. Vele voltunk három napig, majd együtt Budapestre utaztunk.

Milyen volt átélni az első találkozásokat?

Az érkezésünk pontosan 1990. december 6-án, Mikulás napján történt. Erről az ünnepről korábban nem hallottunk. Az EPK központba mentünk első találkozásunkra. A lányunk, Abigail abban az időben 10 hónapos volt. Találkoztunk Tóth László, (id.) Kovács Béla és (id.) Kecser István testvérekkel, és ott volt az EPK nemzetközi képviselőjeként és tolmácsként Fábián Attila testvér is. Egy csokimikulást adtak Abigailnek és egy csokor virágot feleségemnek, Jocleynnak. 

Rendkívül csodálatos élmény volt, amikor átléptünk a határon, és amikor először találkoztunk a magyar pünkösdi testvérekkel. Robert testvérrel még aznap – késő délután – felmentünk a Citadellára, és rátekintettünk a városra. Az elénk táruló látvány gyönyörű volt. Már kezdett sötétedni, szállingózott a hó, nézelődtünk, Mackish testvér pedig ezt kérdezte tőlünk: „Paul és Joeclyn, mit szóltok az új városotokhoz?” Hihetetlen nagy öröm töltött el bennünket, és nagyon hálásak voltunk, hogy megérkeztünk arra a helyre, ahol tudtuk, hogy Isten már előre elrendezett mindent a számunkra. 

Mit tudtál korábban erről az országról?

Természetesen nem volt lehetőségünk arra, hogy ide utazzunk, mielőtt ide költöztünk volna. Korábban ismerkedtem a magyar kultúrával a nagyszüleim által, amikor még éltek. Nyaranként mentünk hozzájuk és ettünk magyaros húslevest, beiglit, kiflit és más ételeket. A nyelvet azonban még nem ismertem. Felkészültünk az itteni szolgálatra, de nem tudtuk, hogy valójában mi vár ránk. Az AoG részéről mi voltunk az első házaspár, aki belépett szolgálni egykori szocialista kelet-európai országba. Mindenki aggódott a szolgálatunk miatt, különösen, hogy lesz-e majd itt mit ennünk. Az első állomás, ahová mentünk Budapesten, az a Vásárcsarnok volt. Itt készítettük el az első fényképünket egy csirkehús stand előtt azért, hogy mindenki láthassa, van elég étel itt, nem kell aggódni semmiért. Kispesten laktunk akkor, elsőként egy panellakásban.

Milyen kulturális különbségeket tapasztaltál ideérkezve? 

Amellett, hogy számos különbséget tapasztaltunk a két ország között, el kell mondanom, hogy nem egy teljesen más kultúra a magyar, mint az amerikai. Ez nem olyan, mintha Ázsiába mentünk volna. Az öltözködés ugyanaz, az ételek is hasonlóak. Beleszerettünk a magyar ételekbe. A paprikás-hagymás ételeket, leveseket nagyon szeretjük. Nem beszélve a süteményekről és a gyümölcslevesről, ami az én kedvencem. Ami számunkra nehezebb volt, hogy nem ismertük a nyelvet. Egy évig tanultuk a nyelvet iskolai keretek közt. Közben a piacon és az újdonsült barátainkkal való kapcsolatban használtuk, gyakoroltuk a nyelvet. A lakóházban nagyon kedves szomszédaink voltak. Nem beszéltük egymás nyelvét, de kezdettől nagyon barátságosan fogadtak minket. Csaknem minden nap találkoztunk velük. Egyikük elvitt Eger közelébe, hogy találkozzunk a tágabb rokonságával. Ez az új baráti kör volt az első valódi „kóstolónk” a magyar nyelvet és kultúrát illetően. És természetesen a gyülekezetekben is jó néhány barátra tettünk szert. 

Voltak-e kínos vagy humoros történések a kulturális különbségekből fakadóan?

Az első év során egy amerikai csoporttal Nagykőrösre mentünk, ahol gyülekezeti épület felújítását végeztünk. A csoporttal előkészítettünk egy evangelizációs lehetőséget is a nagykőrösi kultúrházban. Sok vendég jött el az alkalomra. Akkor még csak 3-4 hónapja tanultam a nyelvet, és szerettem volna egy kicsit magyarul beszélni, elmondani a nevemet, és hogy nős vagyok. Csakhogy a feleség szó helyett azt mondtam, hogy „feleseg”. Aztán újra mondtam, hogy kedves „felesegem” van, erre mindenki nevetett, én azonban folytattam a beszédemet. A helyemre ülve mondták el, hogy mi volt a baj. A mai napig nem felejtettem el, mert nagyon humoros volt. 

Kezdetben, amikor a piacra mentünk a feleségemmel, nem tudtunk kommunikálni az eladókkal. A zsebünkben volt a pénz, vásárláskor a kezünkbe vettük, és az árusok a markunkból számolták ki a szükséges összeget. 

Első prédikációim időszakában sokat gyakoroltam a köszöntést és egyéb formulákat, de egyszer előfordult, hogy a köszöntés, illetve az ige felolvasása után a gyülekezet állva maradt, én pedig hirtelen elfelejtettem, mit kell mondani. És akkor ez csúszott ki a számon: „csüccs le!” Kissé kínos volt. A testvérek máig emlékeznek rá.

Ha lenne rá lehetőséged, hogy valamin változtass Magyarországon, mint politikai vezető, mi lenne az?

Tudnod kell először is, hogy nagyon szeretünk itt élni. Életünk legboldogabb időszakának nevezhetem azt, amit itt tölthetünk Magyarországon. Az első naptól fogva sok-sok jó tapasztalatot szereztünk. Segítőkész volt mindenki, és nemcsak azért, mert külföldiek vagyunk. 

Politikai szempontból óriási lehetőségek előtt állt az ország a rendszerváltozástól kezdve. Mi sajátos perspektívából szemléljük a történéseket, mert itt vagyunk hosszú ideje, és sok fejlődést, fejlesztést, növekedést láttunk. Felfedeztük, hogy a magyar népnek igen sok értéke van, amit meg tud mutatni Európának és a világnak. Ahogy én látom a problémát: a vezetők nem eléggé értékelik a pozitívumokat, és ezért nem tudják pozitív irányba vezetni az embereket. A pozitív kulturális és emberi értékeket kellene jobban hangsúlyozni. Egy kicsit mindig depressziós az emberek viselkedése, negatívan beszélnek, ezen kívül pedig nincs megbízhatóság a politikában. Önmaguk, és nem az emberek érdekeit szolgálják a politikusok. Fontos vezetői alapelv, hogy az embereket, a népet szolgálják, és ne a maguk érdekeit. Ebben az országban az egyes emberektől kezdve az ország földrajzi és gazdasági adottságain át a kultúráig sok-sok csodálatos dolog van. Értem, hogy a történeti háttér nem könnyű a török, Habsburg és orosz elnyomás miatt. Van tehát ok a pesszimistább véleményre. Nem mindenkinek persze, de ennek ellenére az átlag magyar embernek pesszimista véleménye, nézőpontja van. Ez több szempontból magyarázható, főleg történeti szempontból, de az már a múlté. Nehéz ugyan egy népnek vagy egy politikai elképzelésnek változni, de változtatni kell! Szerintem ebben az egyháznak, a keresztény gyülekezeteknek fontos szerepük van. Nemcsak a kultúrában – a nép között forgolódva –, hanem egy „finom vonal” segítségével, a hívők politikai tevékenysége által is be kell fektetnünk a magyar nép változásába. Gyülekezeti szolgálatunk által hatással kell lennünk hívőként a magyar népre. Fontos lenne sokkal erőteljesebben bemutatni a morális értékeket.

Milyen fejlődésről tudsz beszámolni az elmúlt két évtizedet illetően a Pünkösdi Teológiai Főiskolán?

Nagyon hálás vagyok azért, hogy évek óta személyes kapcsolatom lehet a főiskolával. Látom, hogy több jelentős lépést tettünk meg az elmúlt húsz esztendőben az indulástól fogva máig. 1991 októberében Kadarkúton, a Szeretetotthon épületében kezdtük az oktatást. Óriási befektetés a magyarok részéről – az Országos Presbitériumtól, Telegdi József testvértől és még sokan másoktól – az iskola elindítása. Abban az időben készült egy átfogó oktatási program a teljes négyéves képzési időre, de nem volt még magyar nyelvű pünkösdi tananyag és hiányzott a saját épület is. Anyagi nehézségekkel is meg kellett küzdeni. Egy teljes idejű oktatónk volt, mások lelkészi, pásztori szolgálatuk mellett tanítottak a főiskolán. 

Kezdetben párhuzamosan dolgoztunk együtt magyar és amerikai testvérekkel, szakemberekkel. Ez volt az első fázis, amikor egy nagyon biblikus, jól megalapozott pünkösdi tananyagra építhettünk, amit az ICI vagy – mai nevén – Global University bocsátott rendelkezésünkre. Engedélyükkel sok tananyagot, több mint negyven könyvet lefordítottunk, ez képezte az „alapanyagot”. Telegdi testvér „erős motor” volt ebben a munkában, Fábián Attila is sokat fáradozott a fordítások szervezésében. Úgynevezett blokkos felosztásban tanítottunk: egy magyar oktató és egy amerikai oktató 3-4 hetes ciklusban adott le egy-egy tantárgyat. Az amerikai tanító előadását tolmács fordította. Ez néhány évig ment így. A főiskolára folyamatos nyomás nehezedett abban a tekintetben, hogy saját épületben működhessünk. Miután megvásároltuk a Gyömrői úti épületet, hatalmas közös munka kezdődött, melyben különösen Makovei János testvér vállalt oroszlánrészt. Ebben az időben indítottuk el a levelező tagozatot is. Amikor Telegdi testvér egészségi okok miatt nem tudta tovább vállalni a főigazgatói megbízatást, a közösség engem kért fel a poszt betöltésére, mivel teológiai mesterdiplomával rendelkezem. Szívesen bekapcsolódtam az intézmény vezetésébe, de nagyon „új embernek” éreztem magam a nyelvi kihívások miatt. 

Az új épületben főleg magyar oktatókat kezdtünk alkalmazni, sok fejlesztés kezdődött, majd pedig az első akkreditációt eredményesen abszolváltuk. A második akkreditáció előtt csatlakozott az intézmény vezetéséhez Ungvári Csaba rektorhelyettes, aki azóta is koordinálja a tanulmányi ügyeket és a minőségbiztosításra még nagyobb hangsúlyt fektet. 

Hogyan értékeled a főiskolán végbemenő jelenlegi változásokat?

A következő lépésünk, amelyen jelenleg is fáradozunk, egy újabb szak, a pasztorálpszichológiai BA-képzés elindítása. Az ilyen jellegű fejlesztéseket nagyon pozitívnak tartom. Ez a főiskola az Evangéliumi Pünkösdi Közösséghez tartozik, és a célunk, hogy a közösség pásztorait, munkásait és gyülekezeteit erősítsük, ugyanakkor egy szélesebb, színesebb elhívásunk is van: a képzés területén segíteni kívánunk más pünkösdi-karizmatikus felekezeteknek is. A tanári kar és a hallgatóink több pünkösdi-karizmatikus, evangéliumi gyülekezetből jönnek, és ez szerintem nagyon egészséges. Ez az egyetlen intézmény – tudomásom szerint –, amelyik a BA-képzést illetően megnyitja a lehetőséget az evangéliumi karizmatikus vonalon szélesebb kör előtt, és nem csak a saját egyházából fogad hallgatókat. 

Milyen szakmai célokat tűztél ki a főiskola rektoraként?

Misszionáriusként szolgálok ebben az országban. Nagyon örülök a rektori feladataimnak. Tantermi órákat is adok, de szívesen ott vagyok máshol is az emberek között, és szeretnék bátorító vagy „meghatalmazó”, másokat elindító ember lenni, hogy tudjanak ők is az Úrnak szolgálni. Otthon érzem magam a főiskola vezetésében. Amit hangsúlyozni szeretnék, hogy kiváló vezetőségünk van, tehetséges oktatóink vannak, egységben szolgálunk a főiskolán, és az sokat jelent, amikor egy irányban, vállvetve, egy Lélek által inspirálva tudunk együtt haladni. A célom – ami „működik” is, bár mindig lehet fejlődni –, hogy továbbra is biblikus intézmény legyünk, tiszta biblikus tanítással, Krisztus-központú intézményként. Ezzel együtt, ahogyan a nevünkben is benne van, pünkösdiek vagyunk. Hisszük és hangsúlyozzuk a pünkösdi-karizmatikus tanítást, gyakoroljuk a főiskolán, ide értve a hallgatók egész körét is, és szeretnénk, ha ez átmenne a gyülekezetek életébe is. Fontos számomra a teológiai mélység, a teológiai megalapozottság, hogy mindazok, akik itt tanulnak, legyenek képesek megértetni a Bibliát a ma emberével: azokkal, akik már a gyülekezetben vannak és különlegesen azokkal, akik még nincsenek ott. Nagy kihívás számunkra az Ef 4,11 alapján az, hogy felkészítsük a szenteket a szolgálat munkájára. Az a fő célja a gyülekezeteknek, az a célja főiskolánknak is, hogy eszközök legyünk a Krisztusban hívő emberek szolgálatra való felkészítésében. Pünkösdi látásunk szerint azért kapjuk az ajándékokat, hogy általuk épüljön a gyülekezet. A főiskola feladata és felelőssége, hogy felkészítse, felépítse azokat, akik szolgálnak a gyülekezetekben fiataloknak, gyerekeknek, evangelizációban és egyéb területeken. Úgy gondolom, van hiányosság itt Magyarországon is, Amerikában is, a vezetőkről való gondolkodásmód és megértés terén. Nem vesszük figyelembe, hogy a vezető alapvető munkája az, hogy felkészítse az embereket a szolgálatra. „Erőt kaptok, amikor eljön hozzátok a Szentlélek, és tanúim lesztek Jeruzsálemben, egész Júdeában és Samáriában, sőt egészen a föld végső határáig.” (ApCs 1,8) Nem pusztán a főiskola bejáratánál elhelyezett táblán lévő ige ez, hanem a megígért erő ténylegesen bennünk munkálkodik a tanúsághoz. Ennek „megmutatásához” jól érthetően, korszerűen kell kommunikálnunk az evangéliumot a 21. század emberének. 

Milyen bátorítást tudnál adni a főiskolai hallgatóknak?

Minőségi tanulásra szeretném biztatni a hallgatóinkat. Az orvostanhallgatók végtelen komolyan tanulnak; hosszú éveken át, kemény munkával alaposan felkészülnek hivatásukra. Ha például operálniuk kell, akkor is képesnek kell lenniük ellátni a feladatukat, és előtte fel kell tárniuk a betegség okait. Komoly „fejlesztést” és befektetést igényel, hogy eredményesen el tudják végezni feladatukat.

Én – bizonyos szempontból – nem látok különbséget a pásztori munka, vagyis a teológiai és az orvosi képzés között: mindkét esetben emberi életekről, emberi lelkekről van szó. Nehéz problémákkal fordulnak hozzánk az emberek, amelyeket nem tudnak megoldani egyedül. Képesnek kell lennünk nekünk, gyülekezeti szolgálóknak, hogy segítsünk a problémák feltárásában és megoldásában. Ezért jól meg kell alapoznunk, hogy minőségi és tudományos felkészültséggel tudjunk szolgálni. Természetesen ebbe imádság által „bevonjuk”, és tapasztaljuk is a Szentlélek erejét, az Igét és az ajándékokat, de az alap az, hogy a teológus, a pásztor, az evangélista, vagyis minden szolgáló testvér minőségi tanulással, minőségi munkával készüljön fel. Életbevágó a kérdés, amivel foglalkozunk itt a főiskolán, és sorsdöntő, életformáló az, amit kínálunk az emberek számára.

A cikket lektorálta: Telegdi József