Nagy-Ajtai Ágnes: A korai Pünkösdi misszió története

AJÁNLÓ

A cikk elolvasását azoknak ajánljuk, akiket érdekel a korai pünkösdi misszió kialakulása, jellemzői.

ERRE KERESSÜK A VÁLASZT

Milyen körülmények között indult a pünkösdi misszió?

A világ mely tájait érte el?

Kik vettek részt benne, és milyen körülmények között dolgoztak?

BEVEZETÉS

A pünkösdi mozgalom kezdetét rendszerint az Azusa utcában 1906 áprilisában történtektől szokás datálni. Innen indultak aztán a misszionáriusok a „szélrózsa minden irányába” – mondhatni –, már „másnaptól”. Ugyanakkor látnunk kell, hogy már korábban, illetve párhuzamosan az Azusa utcai eseményekkel a világ más pontjain is pünkösdi jellegű ébredés indult, hasonló kísérőjelenségekkel, mint Los Angelesben.

Maguk az Azusa utcaiak is fontos előzményt láttak a néhány évvel korábbi walesi és indiai ébredésekben. „A jelenlegi világméretű ébredés bölcsőjét a kicsinyke Walesben ringatták. Indiában nevelkedett, majd Los Angelesben érett felnőtté” – mondta a kortárs Frank Bartleman, akinek a neve még szóba fog kerülni. (Anderson [2007] 21. o.)

Fontos ezeket a folyamatokat is látnunk, de jelen cikk keretein belül csupán az Azusa utcai missziót, annak is az úgynevezett hőskorát (1906–1920) és jellemzőit vizsgáljuk meg. 

ELŐZMÉNYEK

Dél-Indiában már az 1860-as években találhatunk pünkösdi jellegű csoportokat, de az első globális méretű mozgalom Walesből indult a 20. század legelején. A walesi misszionáriusok rövid idő alatt a világ számos pontjára eljutottak az új pünkösd hírével – így ez a fontos jellemző, a gyors terjedés már a mozgalom „bölcsőjében” felfedezhető.

A másik történet, ami nagy hatást gyakorolt az Azusa utcai eseményekre, és misszió vonatkozásában később némileg össze is fonódott vele, az 1905-ös indiai ébredés volt, Pandita Ramabai vezetésével. Könnyes megtérések, gyógyulások, prófétálások, nyelveken szólás kísérte a csoport összejöveteleit. És ahogy már a walesi események kapcsán is említettük, a missziómunka azonnal elindult: „fiatal nők százai kaptak mennyei erőt a tanúságtételre, majd evangélizációs csoportokat alkotva elindultak a környező falvakba.” (Anderson [2007] 21. o.) Ez az indiai csoport hatással volt a dél-amerikai ébredés elindulására is.

Több más jelentős központ is kialakult már abban az időben: New Yorkban a Glad Tidings Tabernacle, Chicagóban a Stone Church, Torontóban a Queen Street Mission, Sao Paoloban (Brazília), de a Távol-Keleten, Afrikában, Dél-Amerikában más helyeken is. Ugyanakkor ezek a központok kevésbé kiterjedt munkát végeztek, és világszinten kevésbé váltak ismertté, mint az Azusa utcai. Utóbbi helyről két év alatt a világ 25 országába küldtek szolgálattevőket. „Az új apostoli hit egyértelműen misszionárius mozgalom volt.” (Anderson [2007] 22. o.) Számos érdeklődő kereste fel a közösséget, és sokan (miután Szentlélek-keresztségben részesültek), mint misszionáriusok távoztak – pünkösdi központokat építettek ki korábbi szolgálati helyükön vagy számukra teljesen idegen vidékeken.

A PÜNKÖSDI MISSZIÓ TERJEDÉSE

Az Azusa utcából valóban a világ minden tájára indultak misszionáriusok: Kínába, Indiába, Japánba, Egyiptomba, Dél-Afrikába, Brazíliába. Az első afroamerikai misszionáriusok 1907-ben érkeztek Libériába és Angolába, őket követték társaik 1908-ban Johannesburgba. Kongóba 1915-ben érkezett az első független pünkösdi misszionárius. Kínában 1907-től, Szöulban „csak” 1932-től működött Azusa utcai lelkimunkás.

A nyugat-európai pünkösdi gyülekezetek nagy többsége T. B. Barratt munkája nyomán jött létre, aki metodista lelkészként ment New Yorkba, és ott betöltekezett Szentlélekkel. Norvégiába hazatérve hirdetni kezdte a pünkösdi üzenetet; sokan keresték fel emiatt a gyülekezetét, és adták aztán tovább a hallottakat. Például Alexander Boddy anglikán plébános Sunderlandből, amely városban a legjelentősebb angliai központ épült ki (Boddy plébános a misszió vonatkozásában is kiemelkedő szerepet játszott).

Lewi Pethrus is T. B. Barratt igehirdetéséből hallott az új pünkösdről, és lett aztán a svéd pünkösdi mozgalom legnevesebb alapítója. A svéd gyülekezet életét is meghatározta a missziói gondolkodás: 1916-ban küldték ki az első misszionáriusukat Brazíliába, majd rövid időn belül kétszázan követték, a világ minden tájára szétszóródva. Többek között az osztrák és spanyol pünkösdi mozgalom is Stockholmból eredeztethető. Finnországba szintén Barratt gyülekezetéből, Franciaországba Nagy-Britanniából, Portugáliába Brazíliából érkezett a pünkösdi tanítás.

A MISSZIÓBA INDULÁST MEGELŐZŐ LÉPÉSEK AZ AZUSA UTCÁBAN 

Bár nem mondhatjuk, hogy különösebben stratégikus lett volna akár a kiválasztás, akár a kiküldés – hiszen idő sem volt ilyesmire a nagyon friss és lendületes misszió első napjaiban –, mégis kirajzolódik egyfajta procedúra, amin mindenkinek át kellett mennie. Amikor valaki elnyerte a nyelveken szólás ajándékát, a következő lépéseken át vezetett az út a misszióba (Robeck [2006] 239. o.): 

megpróbálták azonosítani az adott nyelvet;

amikor úgy tűnt, hogy ez sikerült, megállapították, hogy az illető érez-e missziói elhívást;

amennyiben igen, a vezetők azt vizsgálták, hogy ez az elhívás hiteles-e, valamint hogy a jelölt készen áll-e az indulásra;

ha késznek mutatkozott, és a misszió vezetői látták benne a szükséges ajándékokat, pénzt és megbízólevelet adtak neki, és néhány napon, esetenként néhány órán belül az új misszionárius úton volt a célország felé.

„ONE WAY TICKET” PROGRAM

Az Azusa utcai közösség missziói programját a megváltott jegyek viszonylatáról nevezték el: ezek a jegyek ugyanis csak az oda útra szóltak! Az alapítók ugyanis meg voltak győződve róla, hogy mielőtt a hazatérésre sor kerülne, Jézus Krisztus visszajön, így nincs szükség retúrjegyre. Ha mégis kellene, akkor Isten ki fogja rendelni a szükséges anyagiakat – efelől semmi kétségük nem volt. (Robeck [2006] 240. o.)

Ez a hozzáállás jól érzékelteti a korai pünkösdiek lelkesedését és odaszántságát. Érezték a kiáltó szükséget, és a lehető leggyorsabb választ akarták adni rá. Mindenáron el akarták juttatni az örömhírt minden emberhez, mielőtt még késő lenne. A frissen átélt pünkösd-élményből táplálkozó hitük nem tett fel kérdéseket, nem készültek a rájuk váró nehézségekre, hanem Istenre bízták, hogy ő minden helyzetre megoldást fog adni – nekik egyetlen feladatuk van: engedelmeskedni Jézus parancsának, elmenni és tanítvánnyá tenni a népeket (Mt 28, 19).

A legtöbb misszionárius, aki ebben a korai időszakban indult, nem rendelkezett semmiféle missziós vagy teológiai előképzettséggel. Nem ismerték a célország nyelvét, szokásait, kultúráját sem. Olyannyira nem akarták emberileg biztosítani magukat, hogy egyesek visszautasították a védőoltásokat is, mert adott esetben teljesen a hit általi gyógyulásra kívánták bízni magukat - így a halálos áldozatok száma döbbenetesen magas ebben a korszakban.

A „MISSZIONÁRIUS NYELV”

A kiábrándulás hamar bekövetkezett, amikor a lelkes misszionáriusok szembesültek azzal, hogy képtelenek beszélni a helyiekkel, felkészületlenek a munkára, és az anyagi hátterük is bizonytalan volt. Már az első években feljegyezték, hogy ezek a misszionáriusok „boldogtalan áldozatai egy őszinte, ám téves behatásnak.”. (Burgess [2003] 889. o.) 

„Az első misszionáriusok meg voltak győződve afelől, hogy ők egyfajta »misszionárius nyelvet« kaptak, amikor betöltötte őket a Szent Szellem. Hittek benne, hogy az idegen országban megadatik majd nekik az a képesség, hogy csodálatos módon beszéljék az ottaniak nyelvét, és nem kell végigmenniük a nyelvtanulás tortúráján. Néhány kivételes esettől eltekintve, amikor ez állítólag valóban megesett, többségük nem tudta megértetni magát. Sokan csalódottan tértek vissza az Egyesült Államokba, de a legtöbben elfogadták a helyzetet és kitartottak küldetésük mellett.” (Anderson [2007] 23-24. o.)

A KORAI MISSZIONÁRIUSOK CSOPORTJAI 

Tevékenységük alapján több csoportba sorolhatók az elindultak (Robeck [2006] 241-244. o.):

Utazó evangelisták: ők több helyen is szolgáltak hosszabb-rövidebb ideig, egy kisebb földrajzi területen, vagy akár az egész világot bejárva. Jeles képviselője ennek a csoportnak Frank Bartleman, aki körútjai alkalmával Európa, a Közel-Kelet és Ázsia nagy részét meglátogatta, és krónikása lett a korai pünkösdi eseményeknek.

„Veterán” misszionáriusok, akik korábban is misszionáriusként dolgoztak, de más szervezetnél. Majd miután hallottak az Azusa utcai eseményekről, saját szemükkel akartak meggyőződni azok hitelességéről. Szentlélek-keresztséget kaptak, és amikor visszatértek a missziómezőre, már pünkösdiként folytatták munkájukat.

Hosszú távú („long-term”) misszionáriusok, akik különösebb előképzettség vagy missziói tapasztalatok nélkül indultak el, és egy adott helyen szolgáltak hosszabb időn keresztül, némelyek halálukig.

A rövid távú („short-term”) misszionáriusok félév és egy év közötti időszakra mentek, közreműködtek a gyülekezetek alapításánál, bátorították a szolgálattevőket és az újonnan megtérőket, majd hazatértek.

„Előéletüket” illetően pedig az alábbi felosztást láthatjuk (Burgess [2003] 889. o.):

Az első csoportba azok tartoztak, akik érezték az elhívást, és mindenféle felkészültség, anyagi háttér és a célország ismerete nélkül vágtak bele a külmisszióba. 

A második csoportot a fentebb már említett, korábban is misszionáriusként dolgozók alkották, akik a pünkösdi mozgalommal kapcsolatba kerültek, és átélték a Szentlélek-keresztséget. Csatlakozásuk a fiatal mozgalomhoz a korábbi szervezetük neheztelését vonta maga után, és nehéz helyzetekkel találták szembe magukat – ugyanakkor a pünkösdi missziónak nagy nyereséget jelentett az ő munkájuk, tapasztalataik.

A bibliaiskolát végzettek léptek harmadsorban a misszionáriusok sorába. Létszámát tekintve ez a csoport volt a legkisebb, ugyanakkor a képzettség okán fontos szerepet játszott a pünkösdi misszió stabilizálásában. 

MISSZIONÁRIUSNŐK

Ahogy a protestáns, úgy a pünkösdi misszió történetében is fontos szerepet játszottak a hölgyek. Elhívásukat az ApCs 2,18-ra alapozták, ahol Péter idézte az ószövetségi írást: „…még szolgáimra és szolgálóleányaimra is kitöltök azokban a napokban Lelkemből, és ők is prófétálnak.” Sokuktól otthon megtagadták a szolgálat lehetőségét, külföldön viszont megkötöttség nélkül taníthattak, prédikálhattak, evangelizálhattak, és jótékonysági intézményeket vezethettek. 

A pünkösdi mozgalom missziójának mindig több női, mint férfi tagja volt. Egyedülállóként vagy házasként egyaránt kiemelkedő jelentőségük volt az alapított helyi gyülekezetek és különböző intézmények fejlesztésében. Minnie F. Abrams, aki Indiában szolgált, 1910-ben alapította missziói szervezetét (Bezaleel Evangelistic Mission) kifejezetten a pünkösdi misszionáriusnők részére. 

MISSZIÓI INTÉZMÉNYEK KIALAKULÁSA

Már egy 1907-es találkozón felvetődött, hogy a stabilitás megteremtése és a hosszú távú tervezhetőség érdekében szükség lenne egy szervezet felállítására. És míg az Egyesült Államokban ennek alapjain dolgoztak, Nagy-Britanniában Cecil H. Polhill és Alexander A. Boddy vezetésével 1909-ben létrejött a Pünkösdi Misszionárius Szövetség (Pentecostal Missionary Union for Great Britain and Ireland, PMU), az első ilyen jellegű szervezet a pünkösdi misszió történetében. Ez a szervezet elsősorban Nyugat-Kínában és Közép-Indiában működött. Ugyanebben az évben az USA-ban is megalapították a PMU-t Levi R. Lupton vezetésével. Ez a szervezet egy erkölcsi botlás miatt hamar megszűnt, de az igény továbbra is megmaradt a missziói munka hátterét képező intézmény iránt. 1913-ra már a vészharangokat kongatták a sok „pályaelhagyó”, a tulajdonvásárlás nehézségei és a misszionáriusok elégtelen anyagi helyzete miatt. Anna C. Reiff vetette fel a kérdést, hogy vajon az összes keresztény hitből való életre kapott elhívást? Továbbá arra hívta fel a korabeli közvélemény figyelmét, hogy minden misszionáriusnak szüksége van az otthoni rendszeres támogatókra. Mint gyakorló missziómunkás azt javasolta, hogy a középutat válasszák az intézményi kötöttség és a teljes függetlenség között; az anyagiakat tekintve pedig csak akkor tud egy szolgálattevő a munkájába befektetni és újítani, ha az alapszükségleteken túl is rendelkezésre állnak források. (Burgess [2003] 891. o.)

Ilyen előzmények után a következő években gyors egymásutánban alakultak pünkösdi missziós szervezetek. 1910-ben az afrikai munka intézményi kereteit építették ki (Pentecostal Mission in South and Central Africa) gazdag amerikai testvérek segítségével. 1914-ben a következő szervezet már nem fókuszált egyetlen földrészre, hanem a világevangelizációt tűzte zászlajára (General Council of the Assemblies of God). 1922-ben zárkóztak fel a kanadaiak, akik 1906-tól folyamatosan küldtek ki misszionáriusokat Afrikába és Ázsiába, de kezdetben csupán egy kisebb csoport képviselte az ügyet, 1922-től pedig immár az egyesült kanadai pünkösdi gyülekezetek szövetsége. További szervezeteket alapított a pünkösdi szentségi mozgalom (International Pentecostal Holiness Church) és az Isten gyülekezeteinek szövetsége (Church of God). 

1927-ben, Chicago-ban alakult meg az orosz és kelet-európai területekre specializálódott misszió (Russian and Eastern European Mission). Hamarosan egy bibliaiskolát hoztak létre Danzigban (Gdansk), ahol magyar, jugoszláv, lengyel, bolgár, orosz fiatalokat képeztek ki a szolgálatra. 

A felsoroltakon kívül még számos szervezet alakult meg abban az időben, a különböző pünkösdi felekezetek és csoportok munkája nyomán. 

A képzést illetően John G. Lake (maga is misszionáriusként, Dél-Afrikában) már 1909-ben felvetette a szükségét a misszionáriusok képzésének, a missziói mezőre indulásuk előtt. Kifogásolta, hogy az új misszionáriusok mindentudónak hiszik magukat, nem tisztelik az adott nép kultúráját, és rengeteg „szép” amerikai elméletet szállítanak a bennszülötteknek. Egy másik, Shanghajban dolgozó misszionárius ugyanekkor kijelentette: „A külmisszióba való belépéshez többre van szükség, mint a Szent Szellem keresztségére.” (Robeck [2006] 247. o.) A korai időszakban különböző pünkösdi jellegű bibliaiskolában szerezhettek teológiai ismereteket a tanulni vágyók, de kifejezetten elméleti missziológiai képzésben nem részesültek ezen intézményekben, így ez továbbra is kívánalom maradt.

ÖSSZEGZÉS

A korai pünkösdi misszió hatékonyságát mutatja, hogy az 1930-as évekre a világ szinte valamennyi országába eljutott a pünkösdi üzenet, és a mozgalmon belül számos irányzat alakult ki. (Vö. Anderson [2007] 29. o.) Ez a sokszínűség a misszió vonatkozásában is jelentkezik, így szinte lehetetlen átfogó ismertetést adni.

A pünkösdi misszionáriusok által felkeresett térségekben már jelenlevő misszionáriusok nem fogadták osztatlan lelkesedéssel a teljesen tapasztalatlan, ám annál buzgóbb új kollégákat. A legélesebb kritika a nyelveken szólást kísérte: némelyek egyenesen démonikusnak bélyegezték; az 1909-ben kiadott (és azóta visszavont) Berlini nyilatkozatban ezt konkrétan ki is jelentették az egész mozgalommal kapcsolatban. A felkészületlenséget bírálóknak nyilván sok tekintetben igazuk is volt. 

Viszont ez az úttörő jellegű munka minden botladozásával együtt a nagy misszióparancsot volt hivatott betölteni: „menjetek…” A friss tűzzel, és az elveszettek iránti mentő szeretettel telve százszámra útnak indulók a tőlük telhető legjobbat adták, mindenben Istenre hagyatkoztak, és kitartásukkal a pünkösdi világmisszió alapjait fektették le. 

FELHASZNÁLT IRODALOM

Anderson, Allan (2007) A szélrózsa minden irányába. Az Azusa utcai ébredés és a pünkösdi mozgalom elterjedése az egész világon. In: Tárház – Jubileumi különszám

Burgess, Stanley M. (szerk.) (2003) The new international dictionary of Pentecostal and charismatic movements

Robeck, Jr. C. M. (2006) The Azusa Street Mission and revival: the birth of the global Pentecostal movement

Sz. n. (2007) Pünkösdiek Európában. In: Tárház – Jubileumi különszám

A pünkösdi mozgalom néhány vezetője 1912-ben, Sunderlandben.jpg képaláírása:  A pünkösdi mozgalom néhány vezetője 1912-ben, Sunderlandben. Az ülő sorban balról a negyedik T. B. Barratt, az álló sorban balról az első Smith Wigglesworth, jobbról az első A. A. Boddy. Felső sorban balról Cecil Polhill.