Ungvári Csaba: Megalkuvás nélkül

„…mindenkinek mindenné lettem, hogy mindenképpen megmentsek némelyeket.” (1Kor 9, 22/b)

Azt szeretnénk, hogy a szolgálatba fektetett energiánk arányosan és láthatóan megtérüljön, sőt nyilvánvaló hasznot is hozzon. Azt is kívánnánk, hogy a Krisztus melletti döntésünket és odaszánásunkat senki, soha ne kérdőjelezze meg. Így akarjuk, főleg ha az ellenkezőjét tapasztaljuk. Ez mindig is így volt. Saulus-Pál sem kivétel.

Damaszkuszban Saulus – eredeti szándékával ellentétben – nem a Názáreti Jézus ellen, hanem mellette tesz bizonyságot, mivel a városhoz közeledve az általa üldözött személy őt megszólítja. A falon át egy kosárban lebocsátva menekül, majd Jeruzsálembe megy, ahol barátságos fogadtatásban reménykedve próbál Krisztusban új testvéreihez közeledni. Ők azonban szóba se állnak vele. Barnabás vállal érte garanciát és nyúl a hóna alá. Ezek után olyan elsöprő aktivitással folytatja a Messiás hirdetését, hogy a zsidó vallási elit életveszélyes fenyegetése miatt szülővárosába, Tarzuszba kell menekülnie (ApCs 9,1-30). Ezt követően egy időre elfeledkeznek róla. Az Antiókhiában történő tömeges megtérések közösségbe rendezésére kiküldött Barnabás találja meg őt újra. Pál ebben az időben – kortársai szemében – több mint ellentmondásos személyiség, és azt látjuk, hogy a későbbiekben sem csak a judaizmus képviselőivel, hanem a jeruzsálemi misszionáriusokkal, az ősgyülekezet vezetőivel, majd az általa alapított gyülekezetekkel is meggyűlik a baja. Pedig ma már tudjuk, történelmi küldetése volt abban, hogy az evangélium ne egy új zsidó szekta sajátos narratívája és hitvallása maradjon. Ma már tudjuk, de ezt akkor kevesen ismerték fel. Ezen kevesek egyike volt Lukács, aki a Cselekedetek könyvében bemutatja Pál missziós tevékenységét és annak jelentőségét. A Pál által alapított gyülekezetekben sem volt egyértelmű a megítélése: Korinthusban nemcsak apostolságát vonták kétségbe, hanem valószínűleg anyagi jellegű visszaélésekkel is meggyanúsították. Mindent feladott, és kész volt szenvedni is Krisztusért, mégsem becsülték.

Jogosan gondoljuk, hogy ennek nem így kellene lennie közöttünk, de ez már az ekklészia születése idején is így volt, ma sincs másképp. Azért szolgálunk, mert „kényszer nehezedik ránk”, ami alatt így kiáltunk: „Jaj nekem ugyanis, ha nem hirdetem az evangéliumot!” (1Kor 9, 16) Lehet, hogy az így végzett munkánkat ma még nem értik, de talán a jövőben mégis!? Amikor ebben a küldetésben „Jeruzsálembe kell mennünk Silással, hogy vitába szálljunk a tekintélyesekkel”, hogy szembeszálljunk mindazzal, ami az evangélium ügyét akadályozza, akkor „mindenkinek a szolgájává tettük magunkat, hogy minél többeket megnyerjünk.” (1Kor 9,19) Tanulságos Pálnak ez a nyilatkozata is: „a zsidóknak olyanná lettem, mint aki zsidó, hogy megnyerjem a zsidókat; a törvény uralma alatt levőknek, mint a törvény uralma alatt levő – pedig én magam nem vagyok a törvény uralma alatt –, hogy megnyerjem a törvény uralma alatt levőket. A törvény nélkülieknek törvény nélkülivé lettem – pedig nem vagyok Isten törvénye nélkül, hanem Krisztus törvénye szerint élek –, hogy megnyerjem a törvény nélkülieket. Az erőtleneknek erőtlenné lettem, hogy megnyerjem az erőtleneket: mindenkinek mindenné lettem, hogy mindenképpen megmentsek némelyeket.” (1Kor 9,20-23) Mindenkinek mindenné kell lennünk tehát, hogy egy kevés eredményt lássunk. Ez is a szolgálatunk valósága, ami keserűségforrássá is válhat, ha nem tudatosítjuk újra meg újra, hogy versenypályán vagyunk, ahol nem verseny közben kapjuk a jutalmat, hanem a végén: „aki pedig versenyben vesz részt, mindenben önmegtartóztató: azok azért, hogy elhervadó koszorút nyerjenek, mi pedig azért, hogy hervadhatatlant.” (1Kor 9, 25)

Krisztus megalkuvás nélküli szolgálatának értelmét lehetetlen csupán látható földi haszonnal visszaigazoltatni. Üdvösségünk kiteljesedése és az önfeláldozó szolgálat értelme is a célt elérve lesz nyilvánvaló. Ezért nem mindig tudhatjuk, de szilárdan hihetjük, hogy van értelme (1Kor 15,58).