Korinthosz város kortörténetéből

Korinthosz (Κόρινθος) és környéke igen kedvező földrajzi adottságokkal rendelkező terület volt, ahol az első görög törzsek a Kr. e. 2. évezred táján telepedtek le. Homérosz úgy említi, hogy a trójai háború idején (Kr. e. 1200 körül) már gazdag város volt. Kr. e. 800-ra pedig az Égei-tenger medencéje gazdasági és társadalmi fejlődésének élére állt, és igen jelentős kereskedelmi és katonai központtá fejlődött.

A stratégiailag jelentős görög városokban felsőváros, akropolis volt található, így Korinthosz mellett DNy-i irányban is épült ilyen fellegvár, erődítmény. Az Akrokorinthosz mintegy 6-700 m magas gigantikus gránittömbre épült, háborús időben életmentő menedékül szolgált, ahol szükség esetén elfért Korinthosz és a környező települések teljes lakossága. Kiváló hely volt a közelgő ellenség megfigyelésére is, mivel tiszta időben akár Athénig el lehetett látni.

 A város egyike volt a legelőször gyarmatosító görög poliszoknak. A görög városállamok egymással folytatott hadakozása, majd pedig a makedón II. Fülöp és Nagy Sándor uralma idején a város jelentősége váltakozó volt. Amikor a görögök megpróbálták letörni a makedón igát, Róma is beavatkozott, és Lucius Mummius római konzul és hadvezér – Kr. e. 146-ban – teljesen kifosztotta és lerombolta a várost, lakosságának legnagyobb részét lemészárolta, a maradékot rabszolgává tette, hogy ezzel elejét vegye egy esetleges újabb, Róma-ellenes szervezkedésnek. A pusztítás annyira totális volt, hogy az újkori ásatások során alig találtak valamit a korábbi klasszikus hellenisztikus város emlékeiből.

Száz év tulajdonképpeni „történelmi szünet” után Julius Caesar ismerte fel a térség stratégiai és kereskedelmi jelentőségét, majd Kr. e. 44 tavaszán – nem sokkal a halála előtt – parancsot adott a mintegy száz évvel korábban lerombolt város római kolóniaként történő újjáépítésére, és a Colonia Alba Laus Julia Corinthiensis nevet adta az újjászületett városnak.

Strabo szerint a megújított Korinthosz lakossága Rómából áttelepített plebejusokból és szabad emberekből állt, akiknek nem sokkal volt jobb társadalmi helyzete, mint a rabszolgáknak. Róma túlnépesedését és a város társadalmi problémáinak jelentős részét ők okozták, ezért a császár örömmel adott túl rajtuk.

Leszerelt római katonákat is telepítettek ide, akik a 20-25 éves katonai szolgálat után – a zsold visszatartott részét egy összegben megkapva – jelentős induló tőkével foghattak üzleti vállalkozásba, illetve pályázhattak városi hivatali tisztségre. Az áttelepítettek páratlan lehetőséghez jutottak a társadalmi és gazdasági felemelkedés terén. Strabo mintegy ötven évvel az újjáépítés után azt írja, hogy a gazdagság és a bőség szinte azonnal visszatért a városba, mind keltről, mind pedig nyugatról nagy tömegeket vonzott a meggazdagodás páratlan lehetősége.

Augustus császár (Kr. e. 31–Kr. u. 14) idején a város kiemelkedő virágzásnak indult, ekkor jó néhány középületet építettek, melyről feltárt feliratok is tanúskodnak. Mindezek jelentősen ösztönözték a helyi és környékbeli elitet, hogy a városban magisztrátusi tisztségeket töltsenek be vagy adakozzanak a város javára.

Korinthosz Kr. u. 27-ben Akhája tartomány fővárosa lett, közigazgatási központ, amely státuszt Kr. u. 44-ben megerősített egy császári rendelet. Korinthoszban székelt a római prokonzul, melynél fogva előjogai is voltak a városnak. Polgárai római polgárjoggal bírtak, ami különleges védettséget biztosított számukra.

A Róma előtti korban a görögök kétévente Korinthosz mellett tartották a pánhellén játékok (Olümpia, Püthó, Nema, Istmos) egyikét, az isztmoszi játékokat Poszeidon tiszteletére. Julius Caesar – ismerve ennek jelentőségét – újra engedélyt adott a népszerű isztmoszi játékok megrendezésére.

Abban az időben, amikor Pál a Korinthoszi leveleket írta (Kr. u. 54–56 körül), a város Athén riválisaként a görög városok legjelentősebbje lehetett, Athén pedig már elveszítette politikai és gazdasági súlyát. Korinthosz a görög szárazföldhöz csatlakozó keskeny földnyúlvány mentén „átjáró” volt Kelet és Nyugat között. A városnak meghatározó szerep jutott a görög történelem folyamán, és az egész első századi mediterrán világban. Pál apostol Kr. u. 51-ben, második missziói útja során utazott Korinthoszba.

 Korinthosz lakossága

Egyes becslések szerint Pál korában Korinthosznak és a környező települések­nek már mintegy 200000 szabad polgára volt és körülbelül 500000 rabszolgája – a hadiflottái legénységét és a gyarmatai lakosságát is ideértve.  Mások szerint az újjáépített városnak mintegy 80000 főnyi lakossága lehetett, amely a környező kis települések lakóival együtt is csupán 100000 főt tett ki. Mindkét adat százezres nagyságrendet sugall, amit a helyszínen járva érzékelhetünk is a város agoráján és a maradványaiban is impozáns romokon körbetekintve.

Kereskedelmi, hajózási, hadi-stratégiai, ipari, vallási, kulturális tekintetben is ez a hely volt Akhája legfontosabb városa.

Nemzeti hovatartozás tekintetében a város lakossága igen vegyes. A foglalkozási ágak szintén tarka képet mutatnak: rabszolgák, kereskedők, hajósok, papok, utcanők, vándorprédikátorok, filozófusok, művészek mind-mind megtalálhatók itt. Anyagiak vonatkozásában egyesek dúsgazdagok, mások nincstelenek.

Az ide települők között a római polgárok voltak többségben, akik nemcsak a törvényüket és közigazgatási rendszerüket hozták magukkal, hanem a vallásukat és kultúrájukat is.

A római telepesek – a sajátjuk megőrzése mellett – nagy lelkesedéssel fogadták a görög vallást, kultúrát, filozófiát és művészetet is. Keletről a különböző misztériumvallások képviselői érkeztek, Palesztinából pedig a zsidók – sokan rabszolgaként –, akik zsinagóga hálózatukkal, templomukhoz való kötődésükkel a környezetük számára szokatlan monoteizmust próbálták megőrizni. 

Akvila és Priszcilla szintén Rómából érkeztek, de nem önszántukból, hanem Claudius császár 49–50-ben kiadott ediktuma következtében. A rendelet ugyanis kitiltotta a zsidókat a birodalmi fővárosból, mert egy bizonyos „Chrestus” miatt zavargásokat szítottak. (A „Chrestus” megjelölés nyilván a Krisztus nevére való téves hivatkozás.) Suetoniusnál így találjuk a híres mondatot, amellyel száműzettek a zsidók Rómából: „Iudaeos impulsore Chresto assidue tumultuantes Roma expulit” (Klaudiusz 25). Az esemény összhangban áll az ApCs 18,2-ben leírtakkal, amely arról tudósít, hogy e házaspár nem sokkal Pál előtt érkezett Korinthoszba.

Korinthosz tehát igen rövid idő alatt visszanyerte régi hírnevét és súlyát, aminek következtében meglehetősen hamar gazdaggá és egyben korrupttá is vált, a fényűzés és elpuhultság melegágya lévén. Felemelkedése részint tengeri és szárazföldi kereskedelme megadóz­tatásának, részint fejlett kézműiparának, s művészetének volt köszön­hető. A város lényegében a fent említett újjáépítés után (Kr. e. 44) hamarosan Közép- és Dél-Akhája közigazgatási központja és a terület római helytartójának székhelye lett.

 Korinthosz kereskedelme és kézműipara

Az ókorban a Peloponnészoszi-félszigetet keskeny földszoros (isthmos) választotta el a görög félsziget többi részétől. (Ma ezt a földszorost csatorna szeli át.) Korinthosz városa ennek déli részén, tehát a félsziget bejáratánál épült, hadászati szempontból a nagy kiterjedésű Peloponnészoszi-félsziget „kulcsa” volt. Görögország szemének, Peloponnészosz kapujának, a görög fellegvárnak, Görögország Gibraltárjának is nevezték.

A földszorostól keletre az Égei-tenger, nyugatra pedig a Jón-tenger fekszik; a várost ezért „kéttengerű”-nek (bimaris) nevezték. Kikötője is kettő volt: az egyik Lekeum (Λέχαιον), két és fél kilométerre nyugatra a Korinthoszi-öbölben, a másik Kenkrea (Κεγχρεαί), tíz kilométerre keletre a Szarónikosz-öbölben. (A Római levél [16,1] tanúsága szerint Kenkreában gyülekezet működött, melynek diakonosza Fébé, a Pál által ajánlott nőtestvér volt.)

Korinthosz Kelet és Nyugat, de Észak és Dél találkozási pontjának is tekinthető. A korinthoszi földnyelv közelében épült fel a város, ami szárazföldi és tengeri útkereszteződést – és ez által válaszutat is – jelentett minden utazónak és kereskedőnek.

 A Peloponnészoszi-félsziget körülhajózása nagyon veszélyes volt, annyira, hogy a korabeli mondás szerint „mielőtt egy tengerész Melea körülhajózására vállalkozik, jobban teszi, ha előzőleg megírja a végrendeletét”. Emiatt a legtöbb hajóskapitány úgy döntött, hogy Korinthosz közelében a szárazföldön vontatja át a hajóját. A kisebb hajókat egyszerűen görgőkre rakták és fasíneken átgurították a másik öbölbe, a nagyobb hajók rakományát pedig kisebb kocsikra rakva szállították át egy másik hajóhoz.  Azok, akik megfizették a két kikötő közötti hajóvontatás vagy rakodás árát, több héttel le tudták rövidíteni a hajózás idejét, ami nemcsak hosszantartó, hanem a portyázó kalózok és az időjárás szeszélyei miatt is életveszélyes volt akkoriban. Így a korinthoszi földszorost hamarosan „diolkosz”-nak (kettős-partrahúzás, átvontatás helyének) kezdték hívni; előnyeiből elsősorban a város húzta a legtöbb hasznot.

Látva a hely stratégiai fontosságát, az évezredek során többen is megpróbálkoztak az Égei- és a Jón-tenger között csatornát építeni a (legkeskenyebb ponton 6 km széles és a tengerszinttől 80 méterre kiemelkedő) masszív földszoros átvágásával, ez azonban hosszú ideig képtelen ötletnek bizonyult. Maga Néró császár (Kr. u. 40–66) is kísérletet tett a földszorost átszelő csatorna építésére, de sikertelenül. A Korinthoszi-csatornát végül a görög állam építtette 1881 és 1893 között; megvalósításában magyar mérnökök is jelentős szerepet játszottak.

Az építési munkálatok egy francia társaság kivitelezésében kezdődtek el a magyar Türr István és a Panama-csatorna építésében is résztvevő Gerster Béla tervei alapján. A francia társaság azonban a csatorna két végének kimélyítése után csődbe jutott. Ezt követően – bizonyos Antonisz Matszas vezetésével – egy görög vállalkozói csoport vette át a munkálatokat, akik végül tíz év alatt fejezték be az építkezést. A csatorna megépítése a kor technikai csúcsteljesítményei közé tartozott.

A korinthoszi földszoros védelme érdekében a Kr. e. időkben a szoros teljes szélességében erődítményszerű falat emeltek, amelyet egészen az Kr. u. 15. századig többször is újjáépítettek. Ez a biztonságot nyújtó fal elősegítette, hogy Korinthosz város urai a Peloponnészoszi-félsziget és a szárazföld közötti forgalmat is teljesen uralják, szabályozzák, vámolják, adóztassák.

Szinte a birodalom minden részéből érkeztek ide áruk: nyu­gatról Itáliától Ibériáig, keleten és délen pedig Kis-Ázsiától Föníciáig és Egyiptomig. Apuleius (ókori római író, Kr. u. kb. 125–185) szerint a város tele volt gátlástalan kereskedőkkel és üzletemberekkel.

Kiváló utak épültek mind a kikötők, mind a szárazföld irányába, amelyek közül több egy kisebb felújítás után még ma is használható lenne.

Korinthosz jelentős bevételre tett szert a kivetett vámokból, ezért a szabad emberek itt már kevés munkával is meglehetősen jól éltek. A város a helyi kézműipar központja is volt. Híressé vált a korinthoszi bronz, valamint a bronzból készült termékek, amelyek az egész Mediterrán térségben nagyon keresettek voltak. A keleti hatásokat tükröző díszes korinthoszi vázák a kor kerámiaipari csúcsteljesítményének számítottak.

 Korinthoszi tartózkodása alatt maga Pál apostol is növelte azoknak a kézműveseknek a számát, akik helyi készítésű árukkal látták el megrendelőiket. Komoly kereslet mutatkozott az általa készített sátrakra, bőrsátrakra (ApCs 18,1-3).

A város társadalma – és megalakulása után a keresztény gyülekezet – kis részben jómódú, szabad polgárokból állt. Közülük való Erasztosz (Róm 16,21.23), aki a város oikonomosza – gazdasági vezetője – volt, és akinek nevét az ásatások során megtalálták a városi színház romjai között. A latin felirat azt mondja el, hogy Erasztosz egyike volt azoknak, akik saját költségükön kőpadlót építettek a színházban.

A gazdagság és a vele járó szórakozás csak egyik vonása volt a város lakosságának. Mint fény mellett az árny, Korinthosz palotái mögött, a sikátorokban és kikötőkben meg lehetett találni a szegényeket, a nyomorultakat is. A koldus talán sehol sem volt annyira koldus, mint itt, az ember és ember közötti szakadék talán itt volt a legmélyebb.

Korinthosz kultúrája és idegenforgalma

A lerombolás után újjáépített Korinthosznak már nem volt görög őslakossága, mert a betelepítés miatt itt mindenki jövevény volt, és bár nem volt „egyetemi város”, mint Athén, mégis erősen kötődött az ősi görög kultúrához. Lakosait rendkívül érdekelte a görög filozófia, és nagyra értékelték a bölcs emberek filozófiai, vallási tanításait és magát a bölcsességet is. Korinthosz egy büszke, és a filozófiai divatokért szinte bolonduló város volt. Nem csoda, hogy sok vándorfilozófus ki is használta ezt a fogékonyságot. Sajnos a fiatal keresztény gyülekezetből is többen azt hitték, hogy az evangélium csupán egy a sok filozófiai irányzat közül. Ez is hozzájárult ahhoz, hogy a gyülekezetben szakadás alakult ki.

Volt a városban egy 18000 férőhelyes színház és egy 3000 férőhelyes „zenés” színház is, ahol a látogatók sokféle szórakozásban részesülhettek. A város közelében találjuk az iszthmoszi Poszeidón-szentély romjait. A Kr. e. 6. századtól kezdve – minden második év tavaszán – itt rendezték meg az iszthmoszi játékokat, amelyek legfőbb számai az atlétikai- és lovasversenyek voltak, és hamarosan vetélytársaivá váltak az olümpiai játékoknak. A versenyeken bizonyos versenyszámokban nők is indultak, amely magya­rázatot adhat arra a feszültségre, amely a görög-római kultúrán nevelkedett nők társadalmi- és gyülekezeti mozgástere között fennállt. Valószínűleg Pál első korinthoszi tartózkodása idején is volt egy sportrendezvény. Az ilyen versenyek jó lehetőséget adtak a „turizmust” kiszolgáló termékek (pl. bőrsátrak, agyagedények, ajándéktárgyak, bálványszobrocskák stb.) készítésére és eladására.

A gaz