Teológus portré – Izsák Norbert

Ne legyünk többé kiskorúak

Az interjút Tari Zoltán készítette.

Mintha az egész egyházban nem kapna elég hangsúlyt a vezetőképzés: számos lelkész küszködik azzal, hogy nem, vagy csak nehézkesen tud csoportot vezetni, és akadozik a munkatársak tiszta, Szentlélek ihlette motiválása is. Át kellene alakítani sok gyülekezet belső kultúráját is, hogy a hívők a félelem és a szorongás árnyéka nélkül, szeretetben éljék és tapasztalják meg a lelki és szellemi közösséget. Azt gondolom, mindenkinek radikálisan „konzervatívnak” kellene lenni: nem a száz, hanem a kétezer évvel ezelőtti evangéliumi értékekhez kellene ragaszkodnunk, és folyamatosan kellene arra törekednünk, hogy lefejtsük az evangélium bátorságára és szabadságára rakódott struktúrákat, valamint engedjük, hogy a Szentlélek megmutassa, hogyan, milyen formákban, keretek között tud a környezetünkben a leghitelesebben kiábrázolódni Krisztus – osztja meg velünk látását a keresztény közösségek lehetséges „fejlesztéséről” Izsák Norbert történész, gyakorlati teológus, újságíró, a Pünkösdi Teológiai Főiskola adjunktusa.

1973-ban született Budapesten. Angol nyelvtanári főiskolai oklevelet szerzett tolmács specializációval, majd a Pécsi Tudományegyetemen bölcsész MA képzését követően történész és történelem tanárként vehette át a diplomáját.

2006 és 2009 között a Manchesteri Egyetemen MA-diplomát szerzett gyakorlati teológiából (evangélizáció, missziológia és vezetéstudomány specializáció).

Jelenleg doktori tanulmányait folytatja a Pécsi Tudományegyetem Bölcsészettudományi karán, az Interdiszciplináris Doktori Iskolában. Kutatási témája: Vallás és politika az Egyesült Államokban. Ezen a területen több publikációja jelent meg, és több magyarországi és nemzetközi konferencián is tartott előadást. Az elmúlt egy évben két „beszélgetőkönyve” jelent meg, a Vallomások és A lélek titkai.

Korábban keresztény szervezeteknél és a British Councilnál tolmácsként tevékenykedett, cikkei 2000-től jelennek meg a HVG-ben (2003-2010 között a lap munkatársa volt a Szellem és a Portré rovatokban), de több folyóirat és újság állandó szerzője. A PTF-en kilenc éve oktat, 2011 óta a főiskola adjunktusa.

Hogyan találkoztál az Úr Jézussal?

Gyermekkoromban egy meglehetősen ateista családban nőttem fel, s a közeli rokonságban senkinek nem volt istenhite. Annak ellenére, hogy nem értek vallásos hatások, tízéves korom körül elkezdtem spontán imádkozni, leginkább azért, hogy ne kelljen szemüveget hordanom. A Jézus Krisztus Szupersztár rockopera nagy hatással volt rám, de nagyjából ennyi volt az összes evangéliumi ismeretem, ami valljuk be, nem túl sok. Tinédzser koromban elkezdett érdekelni a transzcendens, UFO-s könyveket olvastam, megérintett az ezotéria és a keleti vallások, és nagyon komolyan kezdett foglalkoztatni Isten létének és megismerhetőségének a kérdése.

Az első komoly érintést aztán a Szabadkeresztyén Gyülekezetben kaptam, 1990. március 8-án, nőnapon. Utóbbinak persze nem sok köze volt a megtérés-élményemhez… Ez úgy történt, hogy egy barátom – akivel sokat jártunk blues koncertekre, mivelhogy a skinheadségéből már megtért – nagy nehezen megengedte, hogy elmenjek oda. Szerettem volna megnézni azt a közösséget, ami ekkora hatással volt rá, és nagyon érdekelt, milyen lehet olyan emberek között lenni, akik hisznek Istenben. Titokban azt reméltem, biztos a csinos lányok miatt jár oda, és talán engem is bemutat néhánynak. Minden bizonnyal féltett tőlük, ezért nem kapacitált, ámbár a cinizmusomon kívül nem sokat árthattam nekik, inkább félénk voltam, mintsem bajkeverő. Akkoriban egyébként a hívő keresztényekről azt gondoltam, hogy buták, genetikailag bizonyára az átlagnál kevesebb agysejt jutott nekik. A „tetthelyen” aztán továbbra is fenntartottam ezt a nézetemet, mivel számomra bugyutának tűnő dalokat énekeltek és tapsikoltak. Ugyanakkor azt is éreztem, hogy nagyon szeretnek, és ezt nem értettem, mert én meg nem szerettem annyira őket. Ez megérintett. Rá egy hétre az ifjúsági csoport nagy része elment egy táborba és az ifjúsági vezetővel együtt összesen heten maradtunk. Ő kissé agresszív módon próbálta elmagyarázni nekem, hogy miért is kellene Istenben hinnem. A kérdéseimre elég primitív válaszokat adott, ám végül megkérdezte, hogy imádkozhat-e értem. Mit sem sejtve megengedtem, és az ima közben úgy éreztem, hogy egy valóságos, eltagadhatatlan szellemi találkozás történt a szerető Istennel, és mintha láncok hullottak volna le a szívemről, szabadságot éreztem.

Milyen területen érzékeled Isten munkáját az életedben?

Nem büszkén, hanem alázattal mondom, hogy túl sok területen. Újra és újra vannak olyan periódusai az életemnek, amikor úgy tűnik, éppen a közepén állok annak, amit Isten szeretne végezni az életemben, de időnként elbizonytalanodom, és olyankor szükség van az „újratervezésre”. Az elmúlt időszakban túl sok feladatot vállaltam fel, és a legnagyobb kihívást jelenleg nem az jelenti, hogy még hatékonyabban dolgozzam, szolgáljak, hanem hogy – a Szentlélek útmutatásával – levágjam azokat a hajtásokat, amelyeken ugyan érzem Isten áldását, de megakadályoznak abban, hogy a legfontosabbra koncentráljak, mondjuk úgy, a „gyökérfeladatokra”. Azért azonban nagyon hálás vagyok Istennek, hogy az általa felkent tevékenységekhez mindig kapcsol örömöt, belső bizonyosságot. Ez előfordul velem tanításkor, tanuláskor is, és vannak bizonyos újságírói tevékenységek – akár interjúkészítések –, amikor érzem az abból fakadó örömöt, hogy a helyemen vagyok, jó dolgot csinálok. Különbség van aközött, amikor valaki a belső bizonytalanságai, önértékelési zavarai miatt a hirtelen reflektorfény pászmái kereszttüzében élvezi mások figyelmét, és aközött, amikor valaki másokat ténylegesen segítve, felkészítve, tanítva tapasztalja meg Isten áldását. Mind a kettő jó érzéseket kelt, ezért fennáll a veszélye annak, hogy összekeverjük a kettőt, de ha olyan szolgálatban állunk, ami mások figyelmével jár együtt, akkor életbe vágóan fontos, hogy megtanuljuk szétválasztani őket. Na, már megint belecsúsztam a tanításba, bocsánat… Szóval, szeretem látni azt, amikor eszköz lehetek abban, hogy mások ráébrednek valamire, megváltozik a gondolkodásuk, esetleg fejlődik valamilyen készségük, képességük. Ami rajtam múlik: próbálom úgy irányítani az életemet, hogy minél több hely jusson ennek a megvalósítására. És persze az is nagyon izgalomba tud hozni, amikor teljes közösségek változnak meg, újulnak meg, és válnak missziós lelkületű szolgálati központokká.

Hogyan lettél újságíró és ez mit jelent számodra?

Először is gyermekkoromban sokat lebzseltem szerkesztőségekben, mert apukám karikaturistaként sokáig a HVG konkurensének, az Ötlet című hetilapnak volt a munkatársa, címlaptervezője. Ebből kifolyólag 5-6 évesen többször is szerepeltem az újság címlapján, ám abban az időben még nem lettek órákon belül celebek a címlapfiúkból és címlaplányokból, így nem kellett emiatt különösebb kísértésekkel bajlódnom. Miután több regénybe is belekezdtem gyerekkoromban, valahogy elköteleztem magam az írással. Később, néhány ifjúkori krízis után észrevettem, hogy nem elégít ki a fordítás és a tolmácsolás, szeretném másképpen is kifejezni magam. Ekkor talált rám az újságírás, és ha őszinte vagyok magammal, az is motoszkált bennem, hogy a való életben is bizonyítsak, ne „csak” az egyházban – rosszul éreztem volna magam, ha az a vád ér, hogy „ez is csak a hívőket »feji«”. Szóval, elmentem egy újságíró képzésre, dolgoztam egy keveset a Calypso rádiónál, az MTV-ben bűnügyi témában híradóztam, majd az RTL Klubnál voltam gyakornok, de nem éreztem igazán a helyemen magam ezekben a munkákban. Ezt követően útkeresésem során elmentem idegenvezetőnek Máltára, és az első csoportomban benne volt Horváth Zoltán, a HVG főszerkesztő-helyettese, akivel gyorsan megtaláltuk a közös hangot. Ő valamiért azt gondolta rólam, hogy biztosan tudok cikkeket írni. Olyannyira nagy volt ez a meggyőződése, hogy belecsöppentem a lap életébe, és tulajdonképpen munka közben tanultam meg írni. Az első két év rettenetesen nehéz volt, rengeteget kellett tanulnom a nyelvről, a „témaérzékenységről”, az alaposságról és a pontosságról. Az intenzív tanulást aztán az élet más területein is kamatoztatni tudtam: a lényeg meglátásának készségeit, a kritikai gondolkodást Zoli verte belém.

Mit értesz az alatt, hogy nem akartad a hívőket fejni? Gondolkodtál esetleg lelkészi szolgálaton a korábbi elhívásodból kifolyólag?

Közvetlen rokonaim nem voltak hívők, így a családom eleve gyanakvással fogadott mindent, ami a hittel és a vallással kapcsolatos, mivel azt tartották, hogy a papok csak a pénzt akarják kiszedni az emberekből. Féltem attól, hogy az emberek ingyenélőnek fognak gondolni, ha teljes idejű lelki munkásként kezdek el dolgozni. Emellett úgy éreztem, hogy nem vagyok elég stabil, érett egy ilyen szolgálathoz – annak ellenére, hogy 20 éves koromban egy évet az Ellel Ministries-nél szolgáltam, majd másfél évig egy kelet-európai gyülekezetnövekedést és –plántálást elősegítő szervezetnél, a The Alliance for Saturation Church Plantingnél. Volt, hogy felkértek gyülekezeti lelkésznek, de nem éreztem azt, hogy Isten engedné. Mindenesetre most már nem tartok annyira az emberek esetlegesen megbélyegző véleményétől, csak azt érzem, hogy nem az most a feladatom, vagy talán másmódon kell lelki munkát végeznem – például a PTF-en. Az viszont biztos, hogy nagyon szeretek embereket motiválni, tanácsolni, de mindenekelőtt meghallgatni, s ha visszafogom magam a beszédben, akkor ennek jó eredményei szoktak lenni. Szívesen teszek azért, hogy mások kimozduljanak az aktuális helyzetükből, és elkezdjenek a jövőről gondolkodni, kimozduljanak a kényelmes status quóból. Hogy ennek milyen keretei vannak az egyházon belül, azt nem tudom, de „igény volna rá”. Akárhogyan is, Jézust szeretném követni, és figyelem, milyen kapukat nyit meg.

Ki az, akire példaképként tekintettél a munkádban?

Az újságírásban Horváth Zoliról már szóltam, egyébként ő írta az egyik ajánlást a főiskola által kiadott könyvemhez, a Vallomásokhoz. Elképesztő kreativitással tudott bármilyen, mások számára „lilának” vagy megfoghatatlannak tűnő témához nyúlni. Nagyon tiszteltem Réti Palit, a HVG korábbi főszerkesztőjét is humánus vezetői stílusa és megoldáskereső attitűdje miatt. Keresztény körökben talán nagyon egyszerűen és kegyesen hangzik, de Jézus a példaképem. Ahogyan ő az emberekkel és a tanítványokkal bánt, amiket ő fontosnak tartott az életében és a szolgálatban, ezek mind-mind példaértékűek. Van egy-két jezsuita szerzetes barátom, akikre nagyon felnézek a lelkiségük, odaszántságuk és a tudásuk miatt. Annyira megosztott a karizmatikus közösség, hogy nem szívesen mondanék közülük példaképet, mert azzal beskatulyáznám őket, és magamat, ezt pedig szeretném elkerülni.

Mi volt az alapvető célod a kisegyházi vezetőkkel készült Vallomások című portrékötettel?

Arra törekedtem, hogy mindenkiből kijöjjön az, ami valójában megmozgatja, amiről úgy véli, érdemes azért felkelnie minden reggel: az életbölcsességük, élettanúságuk és a személyiségük. Az én feladatom újságíróként, vagy akár íróként nem az, hogy görbe tükröt tartsak eléjük, hanem az, hogy szembesítsem őket a számukra, és időnként számomra legfontosabb kérdésekkel. Ezek bizony nehéz kérdések. A portré ez után bemutatja, hogy az életében hogyan harcolta – vagy éppenséggel nem harcolta – meg a küzdelmeit, milyen tanulságokat vont le belőlük. Ha „könnyűnek találtatik” az életének egy-egy oldala, az ki fog jönni. Nem titok, voltak olyan megszólalók, akikkel sokat kellett egyeztetni, sőt, vitatkozni, mert nem vállalt fel mindent, amit elmondott nekem. Azért nyugodt a lelkiismeretem, mivel nem történt olyan változás a szövegben, ami sértené azt a fajta alapszemélyiség-képet, ami ezekből az egy-két órás beszélgetésekből „lejött”.

Hogyan élted meg a rendszerváltást?

Boldog tudatlanságban. Tizenhét évesen nem nagyon értettem, hogy mi is történik körülöttem. Bár anyukámék legnagyobb sajnálatára és félelmére elmentem 1988-ban és 1989-ben a március 15-ei tüntetésekre, miközben ők épp azzal foglalkoztak, hogy talán csomagolni kellene és külföldi ismerősökhöz költözni. A rendszerváltás idején voltam középiskolás, ráadásul a Kölcsey Ferenc kéttannyelvű gimnáziumban. Sok értelmiségi családból származó osztálytársam volt, és valahogy benne volt az iskola ethoszában, hogy szabad tüntetni járni. Több osztálytársam ellógott október 23-án, hogy meghallgassák, amint Szűrös Mátyás kikiáltja a Köztársaságot… Hiába voltam félig-meddig olvasott ember, a politika csak mérsékelten érdekelt, s ezt a távolságtartást csak növelte a megtérésemet követő hirtelen lelkesedésem Jézusért. Természetesen annak nagyon örültem volna, ha egy nyitottabb, nyugatibb, demokratikusabb rendszer alakul ki, de az igazi közéleti eszmélődés nálam csak néhány évvel később történt meg, amikor egy szép napon arra ébredtem, hogy hoppá, megtörtént a rendszerváltás. Addig inkább minden erőmmel azt vártam, hogy napokon belül visszajön Jézus visszajön, így a közéleti aktivitás vagy a továbbtanulás megtervezése elcsúszott kicsit.

Meddig tartott nálad ez a kezdeti gondolkodásmód?

Egy-két évig. Az eszmélődés folyamata aztán jóval hosszabb volt, az eltartott vagy 15 évig. Amikor megpróbáltam feldolgozni, hogy miért gondolkodtam úgy, és mi az, ami a korábbi énemből teljességgel felvállalható, mit lehet a hívő életgyakorlatomból megtartani, komoly önreflexiós folyamaton, tanuláson mentem át. Sőt, ez még a mai napig tart. Nehéz eldönteni, mi az, ami az ifjúkori lelkesedésemből fakadt, és mi volt esetlegesen valamilyen tévtanítás következménye. Az egyik hívő dilemmám a mai napig az, hogy megpróbáljam megítélni, mennyire szabad segíteni valakinek kijönni olyan dolgokból, amiken én már korábban átmentem, ám az illető azt jónak, helyesnek véli, és nem kéri a segítségemet. Ez néha lelkiismereti konfliktust is okoz.

Miben látod a magyar társadalom lelki-szellemi megújulásának lehetséges útját?

Nagyon sokáig nem tudtam abból a rendszerváltás körüli keresztény eufóriából kilépni, ami arról szólt, hogy egyik napról a másikra szabad lett a vallásgyakorlás, és korábban elképzelhetetlen szólásszabadság köszöntött be. Ez hihetetlen áttörést okozott: az emberek érdeklődni kezdtek a Biblia után, nem utolsósorban azért, mert korábban tiltva volt. Nehéz a keresztényeknek megszokni, hogy nagyot fordult 1989 óta a világ kereke, és most már koránt sincs meg a kezdeti nyitottság az emberekben az evangélium iránt. Akkoriban sokan meg tudták lovagolni ezt a nyitottságot, és ennek nagyon örülök. Ugyanakkor vannak, akik beleragadtak a 20 évvel ezelőtti módszereikbe és hozzáállásukba, és nem értik, miért van, hogy ugyanazokra a szavakra egészen más történik, mint 22 évvel ezelőtt. Nagyon szomorú ezt látni, mert az, ami korábban hasznos volt, az a gyakorlat manapság néha kifejezetten káros. Más színben mutatja be az evangéliumot és Jézust, mint szeretnénk. Ehhez még az is hozzájárul, hogy a kereszténységnek többnyire nem használ az, ha hatalmi pozícióba kerül. A rendszerváltás óta voltak olyan időszakok, amikor trendi, sőt, néha elvárt dolog volt az, hogy keresztény iskolába járjanak a gyerekek, a szüleik keresztény fesztiválokon vegyenek részt, és általában is higgyenek Istenben. Ezeket a periódusok én mindig nehezebb szívvel éltem meg, mert ez a fajta trendiség el tudja koptatni a hitelességünket. Néha kifejezetten skizofrén helyzetbe kerülök, mert természetesen én is örülök annak, ha „helyzetbe van hozva a hitem”, egyházam esetlegesen tagja a kevés kiválasztott és elismert vallási közösségnek. Másrészt látom ennek a sötét oldalát is, és ezt a kettősséget elég nehezen dolgozom föl. Jobb lenne talán, ha üldöznék az egyházat? Egyrészt egyáltalán nem biztos, másrészt pedig ilyesmiért amúgy sem szívesen imádkozik az ember…

Miben változtatnál a magyar kereszténységen belül, ha tehetnéd?

A vezetőképzésen mindenképpen változtatnék, illetve bevezetném a vezetőképzést. Fontos lenne hangsúlyosan oktatni a lelkigondozást és az úgynevezett coaching szemléletmódot, ami teljesen igei módszer az oktatásra, és hiszem, hogy a Szentlélek nagyon tudja használni. Aztán, ha tehetném, sokat finomhangolnék a gyülekezetek, felekezetek belső kultúráján is. Bizonyos tekintetben nagyon nagy a baj, más szempontból viszont a problémák jó része viszonylag könnyen orvosolható, csak tudnunk kell mit és miért csinálunk. Tapasztalatom szerint a nehéz kérdéseket a napi taposómalomban szenvedő lelkiismeretes lelkészek nem szokták feltenni, mert van éppen elég „sürgősebb” dolguk.

Miért foglalkozik egy keresztény újságíró bor rovatok írásával, szerkesztésével?

A bornak ma már nincs olyan egészségügyi fontossága, mint a Bibliában volt – a régi időkben sokszor nehéz volt megfelelő tisztaságú vízhez jutni. Ez ma már nincs így, nagyszerű csapvizeket és ásványvizeket lehet kapni, tehát élhet az ember bor fogyasztása nélkül is. Mégis van valami érdekes, már-már különleges dolog a borban. A tisztességesen elkészített bor képes megmutatni egy-egy terület, termőhely, szakszóval „terroir” arcát – ott van benne az éghajlat, a talaj, és persze az ott szorgoskodó emberek kezének munkája. Az sem mindegy, hogy melyik fajtát hogyan gondozzák, nevelik, mikor és hogyan szüretelik, hogyan erjesztik, stb. A bornak nagyon gazdag kultúrája, színes világa van. Az a tapasztalatom, hogy kezd mostanában felnőni a magyar társadalomban egy olyan réteg, amely nemcsak alkoholként tekint a borra, hanem szinte kulturális értéket közvetítő anyagként. Ez baráti társaságokat hozhat össze. Nekem is volt egy előevangelizációs csoport kísérletem, ami tulajdonképpen egy pici bor klubot jelentett. Meghívtam a lakásomra a barátaimat, munkatársaimat, hívőket és nem hívőket vegyesen. Szóval, az én esetemben ez egy közösségteremtő hobbi és örömforrás, aminek a gyakorlása közben kiderült, hogy ez másokat érdekel annyira, hogy írásba öntve a tapasztalataimat, kutatásaimat néhány kiadó még egy kis pénzt is fizetett érte.

Hogyan látod a keresztény értelmiség helyzetét a mai időben?

Miért, van ilyen? Nem szeretek vészmadárkodni, de szerintem kifejezetten katasztrofális a helyzet. Nagymértékű hontalanságot, egyfajta szellemi hajléktalanságot érzek a keresztény értelmiség körében. A gyülekezetek jórészében még manapság is „divat” a leegyszerűsítő, a hívőket gyakran gyermekként kezelő gondolkodás, amit persze nem jó általánosítani, de ez az én tapasztalatom. Akinek picit reflektívebb, kérdezősebb, gondolkodóbb a hite, azt hajlamosak kiközösíteni, furcsán nézni rá, és azt állítani róla, hogy ő nem is igazi hívő. Azt gondolom, hogy az ember a hívő élete során átmegy nehéz, kétkedő periódusokon, és ezt nem nagyon tudjuk kezelni. Nagyon sok az olyan gyülekezet, amelyik nem igazán tud mit kezdeni az értelmiségi tagjaival.

Jelenlegi doktori tanulmányaidban milyen kutatási területtel foglalkozol?

Történészként nagyon érdekelt Franciaország és az Egyesült Államok története. Az egyetemi diplomamunkámat a francia forradalom egy istenpótlékszerű kezdeményezéséről, Robespierre Legfőbb Lény kultuszáról írtam, és úgy gondoltam, a franciákkal „végeztem”, most már jöhetnek az amerikaiak. Nagyon sokat dolgoztam amerikai misszionáriusokkal, és egy kicsit beleláttam az amerikai evangéliumi hívők gondolkodásmódjába mind a karizmatikus, mind pedig a nem karizmatikus vonalon. Nagyon érdekel az, hogy mi történik az ember hitével a hatalomban – mind Amerikában, mind pedig a jelenlegi magyar politikai környezetben. Úgy látom, hogy sok minden az amerikai vallásos jobboldal hitelveiben gyökerezik, ezért főleg ezt kutatom, egészen pontosan azt, hogyan talált egymásra a republikánus párt és az evangéliumi mozgalom az 1970-es években, és hogyan fejlődött ez a kapcsolat egészen a közelmúltig. Nagyon remélem, hogy a kutatásom során sikerül közelebb jutni ahhoz is, hogyan lehet változó politikai körülmények között megőrizni az egyháznak az evangéliumi hit tisztaságát.