AJÁNLÁS

A cikket továbbra is azoknak ajánlom, akik isteni üzeneteket szeretnének meríteni a bűnbeesés elbeszéléséből.

EZEKRE A KÉRDÉSEKRE KERESSÜK A VÁLASZT

Isten ítéletével fejeződik be a bűnbeesés-elbeszélés?

Mi mindent jelent az „elnevezte” bibliai kifejezés az 1Móz 3,20-ban?

Mi mindent jelent az „uralkodni” kifejezés az egész Bibliában?

Kinek adta a legnagyobb felelősséget az ÚRISTEN a családban?

Van-e a férfinek tehetsége és szakértelme a vezetésre és az ezzel járó felelősség vállalására?

Szükségünk van-e Isten segítségére a családi életünkben?

1. „Elnevezte pedig az ember a feleségét Évának…” (1Móz 3,20)

Előző cikkemben az ÚRISTENNEK az ember (férfi) fölötti ítéletét gondoltuk át. Így fejeztem be:

Letaglózó borzalmak, ijesztő felsorolás. Ezt akarta az Úristen? Ezért tette szabad döntésre képesnek az embert? Ide vezetett a „szeretet-világ” miatt az embernek is adott szabadság? – Az ember részéről ide vezetett. Az Úristen azonban hosszabb távon gondolkodik. Nála még csak a világtörténelem első fejezeteinél tartunk. És a szeretet-világot sem adta föl.[1] A vizsgált bibliai szöveg további két igeverse (3,20-21) ezt érzékelteti, hogy a szöveg olvasója igazi reményt is kapjon a letaglózó üzenetek után.

Az első így hangzik: „Elnevezte pedig az ember a feleségét Évának, mert ő lett az anyja minden élőnek.” (1Móz 3,20) A mondat roppant izgalmas, majdnem minden szó külön meglepetést tartogat az Olvasó számára.

1.1. „Elnevezte pedig az ember az ő feleségét” (1Móz 3,20a)

A héber szöveg nyersfordítása így adható vissza: „és nevet kiáltott rá” (wajjiqrá sém), vagy magyarosabban „és nevet adott,” ill. „elnevezte pedig”. Sokszor foglalkoztunk már azzal, hogy a bibliai szövegekben mit jelent „nevet adni, elnevezni.”[2] Röviden sorolva a következőket: Pusztán az a jelentés, hogy a feleség új nevet kap (Chawwa = Éva), ez is nagyon fontos üzenetet hordoz, de az „elnevez” szó bibliai jelentése ennél sokkal gazdagabb. Kezdjük talán ezzel a gazdag jelentés-körrel.

Aki elnevez valakit vagy valamit, bizonyos értelemben az övé az elnevezett személy vagy dolog. Jelen esetben az emberé az ő felesége. Ezt a héber szöveg azzal is hangsúlyozza, hogy az ember ís, az ő felesége pedig ístó, amely az ís nőnemű változata. Hangsúlyoznom kell, hogy azt a tényt, hogy a feleség a férjéé, nem úgy kell értenünk, hogy a feleség a férj „tulajdona”, mint – sajnos – sok helyen ma is a világban.[3] A Biblia itt arról tanít, hogy a férj és a feleség egészen különleges módon összetartozik. Az elnevezéséből fakadó „övé” tartalom tehát mélységesen mély és kölcsönös egységet fejez ki, nem pedig valami rosszul értelmezett alá- vagy fölé-rendelést. Pontosan úgy, ahogyan a második teremtés-elbeszélés elemzése során korábban már átgondoltuk.[4] Az elbeszélésben persze a férj viseli a felelősség jelentős részét, ami megfelel a korabeli kultúrának és felfogásnak is. De nyugodtan mondhatom, hogy a feleség éppen úgy a férjéé, mint a férj a feleségéé.[5] Mély és kölcsönös összetartozást fejez ki tehát a szóban forgó „elnevezte pedig” kifejezés az elnevező ember és az elnevezett feleség között.

Bevallom, kicsit „rázós” az „elnevezte” további jelentés-köre. Ugyanis azt is jelenti az elnevezte, hogy uralkodik fölötte. Mielőtt bármelyik hölgyolvasóm becsapná cikkem lapjait, megkérem, hogy olvassa tovább a cikket. Ugyanis az „uralkodik” szó bibliai értelméről van szó, amelyben benne van az utat mutat - útbaigazít - vezet - védelmez - gondoskodik - igazságosan ítél - és ismer (tud - tapasztal - közösséget vállal) sokrétű jelentésköre. Érdemes ezeket a jelentéseket alaposabban végigjárni, hogy helyesen értsük meg az ÚRISTEN üzeneteit ebből a nem hosszú, de gazdag tartalmú igeversből. Világért se szaladjunk át rajta, csupán a „névadás” tényét hallva belőle, hanem gondoljuk végig a felsorolt mozzanatokat:

utat mutat - útbaigazít - vezet - védelmez - gondoskodik - igazságosan ítél - és ismer (tud - tapasztal - közösséget vállal)!

1.1.1. Utat mutat, útbaigazít

A Példabeszédek könyve szinte hemzseg annak a hangsúlyozásával, hogy milyen bölcs dolog megfogadni egy jó tanácsot, helyreigazítást, korrekciót, más szóval útmutatást. Ezekből való a következő: Helyesnek tartja saját útját a bolond, a bölcs viszont elfogadja a jó tanácsot.” (Péld 12,15) [6]

Szüksége van-e ilyenféle útbaigazításra a férjétől az „élők anyjának”, az asszonynak? Ha a Példabeszédek könyvének végén álló, „A derék asszony dicsérete” szakaszt olvassuk el, nem az jut az eszünkbe, hogy ennek a derék asszonynak szüksége volna férje tanácsára (Péld 31,10-31). Csakhogy ez az igerész nem a derék asszony szükségeiről szól, hanem arról, hogy milyen nagyszerű emberek a hivatásukban helytálló asszonyok, édesanyák. Szükség is van erre a dicséretre, ennek a tudatosítására minden korban, így ma is, mert az asszonyok hősies helytállása, rátermettsége, értéke minden kor minden családjában, sőt közvéleményében könnyen háttérbe szorul, hogy nagyon finoman fejezzem ki magamat. A második teremtés-elbeszélésben viszont arról olvasunk és kapunk isteni üzeneteket, hogy mind a férfi, mind az asszony nagyon is rászorul egymás segítségére. Két mondat fejezi ki ezt a rászorulást ebben a fönséges elbeszélésben. „Nem jó az embernek egyedül lennie” – olvassuk először a férfi szükségéről a második fejezetben (1Móz 2,18). Majd a harmadik fejezetben az asszonynak nyújtott isteni segítségéről olvassuk a már idézett mondatot: „Elnevezte pedig az ember a feleségét Évának, mert ő lett az anyja minden élőnek.” (1Móz 3,20) Az „elnevezte” kifejezés bibliai jelentésében pedig fontos mozzanat, hogy „utat mutat, útba igazít”. A bibliai mondat mindjárt indokot is tesz hozzá: „mert ő lett az anyja minden élőnek.” A témát tárgyalva először is le kell szögeznem, hogy a család fölnevelése alapvetően az édesapa feladata és felelőssége a Biblia szerint.[7] De ez olyan nagy és komplex feladat, hogy ezért ad az apának, a férjnek maga az ÚRISTEN „segítőt, hozzá illőt.” (1Móz 2,18) Szükség van ebben arra, hogy az édesapa és az édesanya utat mutassanak egymásnak, és útba igazítsák egymást? Hogyne volna szükség erre! És kinek kell vállalnia ebben a felelősséget? Az embernek – tehát a férjnek, az apának – hiszen ő „nevezte el a feleségét”, amibe az útmutatás, az útbaigazítás felelőssége is beletartozik.

Meg kell mondanom – hozzá teszem, mély fájdalommal –, hogy hívő körökben sem ritka az a szemlélet, amelyik egy bibliai igének a szövegösszefüggésből kiszakított általánosításával így üresítik ki a házaspárról szóló bibliai üzeneteket: „A férj szeret, az asszony engedelmeskedik.” Hová tűnt el ebből a sablonos megfogalmazásból a házaspár bensőséges egysége, intimitása, finomsága, sőt költői szépsége? Fájdalmasan üresnek, torznak és kegyetlennek érzem az idézőjelbe tett egyszerűsített véleményt. Nem csekély mértékben azért is, mert az Efezusi levél fönséges szövegéből hasították ki a sablonok követésére hajlamos egyének, feledve a közvetlen szövegösszefüggést, és végképpen kihagyva sablonjukból az egész Bibliát.

Visszatérve a teremtés-elbeszélés szövegének pozitív elemzéséhez, tudatosíthatjuk az „elnevezte pedig az ember a feleségét” mondat fontos tartalmát, hogy az ember és a felesége utat mutat egymásnak, útbaigazítja egymást, méghozzá a szerelmes házaspár bensőséges egységében.

1.1.2. Vezet

Érdemes elidőznünk a bibliai „uralkodik” szónak egy másik tartalmánál is a vizsgált mondatban. Mit jelent a „vezetés” a házaspár és a család életében, amiről ugyancsak szól az 1Móz 3,20 ige? A téma óriási. A részletekbe menő elemzésekre itt most nem vállalkozhatom. Ezt megtették már kompetens szakemberek.[8] Itt és most csak néhány fontos szempontra utalok, amelyek a bibliai szöveg összefüggéséből adódnak.

Azzal kezdem, hogy a vezetés tehetséget igényel. Ne vezessen az, aki nem képes rá. Azonkívül a vezetéshez érteni is kell, gondoljunk csak a közlekedési szabályokra, amelyek ismeretéről a KRESZ-vizsgákon kell számot adnunk.

A vezetés komoly felelősséget is jelent, amelynek vállalása nem kis teher a mindennapi életünkben. Ráadásul – egy család esetében – közvetlenül emberi életek alakulása függ tőle. Ki vállalhatja ezt a felelősséget? Az előző két bekezdésből az következik, hogy az, akinek van hozzá tehetsége, képessége, aki ért is hozzá, és aki képes vállalni érte a felelősséget. Az 1Móz 3,20 szerint – és ezt isteni üzenetnek tekinthetjük – az ember (a férj) vállalta ezt a felelősséget. Éppen az „elnevezte pedig az ember a feleségét” mondatban, mivel az „elnevezte” a vezetést is magában foglalja.

A bűnbeesés-elbeszélés korábbi részeiben tragikus vezetésekről is olvastunk. A kígyó nagyon sikeres „vezetőnek” (helyesebben szólván aljas csábítónak) bizonyult, mert totál bajba vitte az embert. Volt hozzá tehetsége? Maximálisan. Értett hozzá? De még mennyire! Hát akkor hol volt a hiba? Ott, hogy az ÚRISTEN ellen dolgozott. Nem csak figyelmen kívül hagyta az ÚRISTEN parancsát, útmutatását, nem csak hogy nem vette igénybe az ÚRISTEN hatékony közreműködését, hanem éppen ellenkezőleg, az ÚRISTEN ellen dolgozott: hazudott és gyilkolt.

Az asszony is vállalkozott vezető szerepre. Hangsúlyozom, most a bibliai elbeszélés elemzésével foglalkozom, nem az asszonyok kiértékelésével! Bedőlt a kígyó gátlástalan hazugságainak, engedett a tiltott fa csábításának, „és adott a vele lévő férjének, és ő is evett”. (1Móz 3,6)

Azt is szóvá kell tennünk az elbeszélés elemzése során, hogy az ember (férfi) nem vállalkozott vezető szerepre ebben az eseménysorban. Lehet, hogy nem szoktunk erre fölfigyelni, de kétségtelen, hogy az 1Móz 3 eseményeiben feltűnően visszahúzódóan viselkedik, és hagyja, hogy a kígyó és az asszony vezessék, anélkül, hogy ő maga vállalna bármilyen vezető szerepet. Nemcsak a 6. vers idézett mondatai állítják ezt, hanem a 17. vers „ítélet-bevezetése” is szóvá teszi: „Mivel hallgattál feleséged szavára, és ettél arról a fáról, amelyről megmondtam, hogy ne egyél arról…” (1Móz 3,17) Mivel pedig nem helyszíni tudósítást olvasunk, hanem történettel tanítást, nyilvánvaló, hogy ezzel a mozzanattal arra tanít Isten áldott üzenete, hogy hová vezet az, ha az ember (férfi) nem vállalja a vezetés neki adott megbízatását vagy nem aktív annak megvalósításában, sőt a felelősséget sem vállalja a mulasztásáért, hanem másra hárítja a felelősséget. (lásd 1M 3,12: „Az asszony, akit mellém adtál, ő adott nekem a fáról, és én ettem.”)

Tanulságos rögzítenünk az átgondolásunk eredményét: a bibliai elbeszélésben vezetést vállalt a kígyó (professzionális, de gátlástalanul gonosz vezetést), halványan az asszony is (megtévesztve és a férjét is magával ragadva a megtévesztésbe), de nem vállalt vezetést az ember (férj), aki viszont erre – az elbeszélés korábbi részeiben már – felhatalmazást kapott (1Móz 2,15-17), bár korántsem olyan világos szavakkal, mint az első teremtés-elbeszélésben (1Móz 1,26-31).

Természetesen adódik a kérdés: van-e a férfinek tehetsége és szakértelme a vezetésre és az ezzel járó felelősség vállalására? A válasz nem egy mondat. Már az első két teremtés-elbeszélésből is kivehető, hogy Isten erre teremtette az embert (férfit). Ha pedig erre teremtette, akkor alkalmassá is tette. Elsősorban a tehetség szintjén. Csakhogy – mint minden emberi tehetséget – ezt a tehetséget is fejlesztenünk kell. Neveléssel és önneveléssel egyaránt. Mikor kezdődik ez a nevelés, és meddig tart? Nagyon jó kérdés. Sok szakmunka eredményeiből összeszedve mondhatjuk, hogy a nagyapa fogantatásától kezdve életünk végéig tart a vezetői képességek nevelése, fejlesztése, finomítása. Minden férfinél? Nem tudok jobb választ a Bibliából: minden férfinél. Istennek a félreérthetetlen szándéka ez. Hozzá kell tennem, nagy segítséget is kaphat ebben a férfi, ha valóban Istentől fogadja el a számára teremtett hozzá illő segítőt, a feleségét. Mert az Istentől elfogadott feleség ebben is segíti a férjét. Hiszen óriási feladat és hatalmas felelősség. Segíti, de nem veszi át tőle. Őt nem erre teremtette Isten. Viszont hatékonyan tudja támogatni férjét ebben az embert próbáló feladatában. És ennek a csodájára járnak a kortársak, meg az utókor is, ha van ideje rácsodálkozni. Mindezt az igéből merítettem. A hívő szakmunkák is erről tanúskodnak.

És még egy segítség áll a rendelkezésére a Biblia szerint: Istennek a segítsége. A Zsoltárok könyvében sokszor énekelünk erről egy sokatmondó igeverset: „Hívj segítségül engem a nyomorúság idején! Én megszabadítalak téged, te meg dicsőítesz engem.” (Zsolt 50,15) Urunk Jézus pedig egész általános érvénnyel erősíti meg ugyanezt a búcsúbeszédének a derekán: „Maradjatok meg énbennem, és én tibennetek, mert nélkülem semmit sem vagytok képesek megtenni!” (Jn 15,4-5)

Mit szól erről a dokumentált tapasztalat? A bibliai tanúságtételekkel kezdem. A Bibliában szereplő férjek – az esetek túlnyomó többségében – tele vannak hibákkal, bűnökkel. De ez nem meglepő, hiszen az ember – szeretetből és szeretetre teremtve – kezdettől beleesett abba a hibába, bűnbe, hogy a szeretet helyett a „nem szeretem” szörnyűségét választotta. Természetesen nem minden esetben, de éppen elég az, ha csak egy esetben is. E miatt a Bibliában olvasható negatív tapasztalatok nem azt igazolják, hogy a férjek nem képesek vezetni a családjukat vagy eleve nem értenek hozzá, hanem csak azt, hogy – amennyiben ez történt – nem fejlesztették ki vezetésre való képességüket, vagy nem tanulták meg a vezetés s