Újításra hangolva - Dr. Illyés Szabolcs

„Minden, építeni szándékozó újítás iránt nyitott szellemiségű személy vagyok. Nagyon-nagyon szerettem egész életemben a természettudományokat, kedvelem a bölcsészettudományokat, legközelebb hozzám mégis a társadalomtudományok állnak. Emellett lettem teológus...” – vallja magáról Dr. Illyés Szabolcs, aki jelenleg egyházi kommunikációs képzés elindításán munkálkodik a Pünkösdi Teológiai Főiskolán. 

Fejlesztési elképzelései közül ez utóbbinak az egyik fő célja, hogy az evangéliumi gyülekezetek tagjai készség szinten tudják kezelni a kommunikáció legkorszerűbb eszközeit, a mai médiumokat. Teológiai és világi tanulmányainak, valamint későbbi hivatástudatának meghatározó előkészítője volt az a katolikus közösség, ahová a rendszerváltás után önként jelentkezett hitoktatásra. A szakmájuk iránt mélyen elkötelezett tanítói hatékonyan inspirálták érdeklődését: „Egy olyan nagyon erős, zömmel entellektüel, nem papi hitoktatói csoport kezdett tanítani minket, akikből számunkra a kereszténység egésze egy elképesztő távlatokkal rendelkező, az ismeretanyagunkat megsokszorozó, életátformáló erőt sugárzott.” 

Érettségi után a Szegedi Tudományegyetemen történelem szakot és vallásszociológiai stúdiumot végzett, ezzel párhuzamosan a Szegedi Hittudományi Főiskola teológia szakára is felvették. Érdeklődésének középpontjába az új vallási és politikai mozgalmak kerültek, melyhez már tanulmányai kezdetén munkatársra talált tanára és mentora Dr. Máté-Tóth András személyében. Kutatási fókuszában mindvégig a megújulási mozgalmak politikai és szociológiai szerepe állt, mivel szerinte „az egyház egész történelme innovációk sorozata.” 2002-től óraadóként dolgozott a szegedi vallástudományi szakon, ahol politika, kommunikáció és vallás témakörben oktatatott. Emellett a Bécsi Egyetemen kutatómunkát folytatott, ami egy osztrák akadémiai doktori fokozat megszerzésével zárult. 

Az egyetemi munka mellett 2003 óta gazdasági kommunikációval is foglalkozik, vállalkozása a korábbi, Magyar Innovációs Klaszter tagja, innovátorként a technológiai fejlesztések, újítások menedzselésével segíti elő, hogy a magyar találmányok, üzleti ötletek kellő publicitást kapjanak és realitássá váljanak. Ennek kapcsán született meg benne a kérdés: „az egyházban ma mit jelentenek az innovációk?” 

Sokat foglalkozol az újításokkal mind innovátorként gazdasági kérdésekben, mind teológusként. Elmagyaráznád nekünk, miért foglalkozol a klasztermodellel? 

A világgazdaságban és a közbeszédben egy új téma a hálózatosodás, az értékmentő, együttműködve versengő rendszerek kérdése. Kommunikációs szakemberként láttam azt, hogy akár egy világcégnek is mennyire fontos az, ami új ötlet, ami előrevisz, ami úttörő, ami új perspektíva, - és legyen az egy egyszerű idea, - de a megvalósulás útjára lépjen. 

Miért tartod fontosnak a Pünkösd.ma előző számában publikált cikkedben a hipotézisedet, miszerint a posztmodern kor kihívásaival küzdő ekklészia-szervezet számára pozitív mintát jelenthet a gazdaságban eredményesen működő klasztermodell? 

Ha jól megnézzük, akkor az egyház egész története, az egész egyháztörténelem innovációk sorozata. Mindig egy-egy újítás, új ötlet, egy-egy áttörő, új dimenzió mozdított meg valamit az egyházban, és arra jött aztán – ha spirituális teológusként nézzük – az áldás.  

Tudnál ez utóbbira példát mondani nekünk? 

Én úgy gondolom, és úgy is hiszem, hogy Luther Márton egy teológiai innovátor volt, aki látta azt, hogy ha marad minden abban a mederben, ami akkor már háromszáz éve folyt – a skolasztikában –, akkor abból nem lesznek új megtérők, attól nem lesz hitelesebb a kereszténység egy XVI. századi dimenzióban. Elkezdett egy ötletet megvalósítani, és ez aztán áldás alá került, aminek a hatása az egyház egészére pozitív mind a mai napig. 

Ebből a gondolatmenetedből az következik, hogy ma is újításokra van szükség az egyházban is. Egyetértesz vele? 

Mindig. Mindenkor. Világi példa: a ma létező legnagyobb cégek, intézmények, szervezetek fejlődőképessége és termelékenysége attól függ, hogy mennyit fektetnek ezeknek az új ötleteknek a megvalósításába. Aki keveset fordít rá, az kicsit fejlődik, és csekélyebb összeget keres. Aki sokat fordít rá, dinamikusan fejlődik, és sokat keres. Az Ige figyelmeztet az okosságra, így hiszem, hogy a fejlődés iránti vágynak az egyházon belül is égnie kell, ez isteni parancs, hiszen Ő maga is „újító”, nem mást jelez a teremtés egésze sem. 

Az elmúlt húsz év megnyitotta az újítások lehetőségét minden területen. Hogyan élted meg a rendszerváltást?  

A rendszerváltást úgy éltem meg tizenéves kisgyerekként, hogy pezseg az élet, jönnek a gyerekek hittanra tömegesen, ezzel együtt egy nagyon jó világi hitoktató csapat állt össze. Akkor volt a nagy rendszerváltás utáni föllélegzés, és bedobták a postaládánkba, hogy lehet jönni hittanra, és én tizenkét évesen magamtól elmentem. Sokan félelemből is beíratták a gyereküket. Azt látták, hogy korábban valaki csak akkor lehetett sikeres, ha kisdobos, úttörő, vagy KISZ tag volt. Tehát most itt a váltás, írassuk be a gyereket hittanra, és akkor fog előnyökhöz jutni az életben. Az én esetemben erről szó sem volt, gyermekként belső inspiráció hajtott, késztetett, hogy ismereteket szerezzek Istenről. 

A te szüleid hogyan viszonyultak a kereszténység iránti érdeklődésedhez? 

Kiskoromtól érdekelt a vallás, mint rendszer, érdekes módon. Nem gyakorló hívő családból származom, hanem tradicionális-vallásos, szigorúan katolikus gyökerekből. Szüleim szorgalmas, becsületes és eredményes vállalkozók, nem voltak rendszeres „templomba járók”, ám a hagyományaik nem voltak közömbösek számukra, és nem tekintették károsnak, sőt segítették, hogy a gyerekeik vallási ismeretekkel foglalkoznak. 

Egyetemista éveid óta keresztény közösségépítőként dolgozol és jelenleg is egy kibontakozóban levő helyi csoportot koordinálsz Szegeden. Az elhívásodban nagy szerepe volt a Tátra téri plébániának… 

Egy elképesztően pozitív, pezsgő, dinamikus – mondjuk ezt így kicsit nagyzolóan – nagyvárosias, de mégis hiteles benyomást tett rám a közösség. Ez engem arra inspirált, hogy mélyüljek el az istenkeresésben, - a társadalomtudomány, történelem iránti szeretetem arra vitt, - hogy a tanulmányaimmal kapcsolatban is ebben a dimenzióban gondolkodjak. Egész kiskoromon át úgy éreztem: mindig arra vezet az Úr, hogy világi szakjaim mellett iratkozzak be teológiai főiskolára. Sőt határozott egyházi elhívást is éreztem, olyannyira, hogy 1997-től ifjúsági közösségeket vezetek. 

Katolikus háttered és tanulmányaid ellenére mindig is nyitott voltál más közösségekre a kutatásaid miatt is…

A plébánián működött több megújulási mozgalom, és a városban még néhány kisebb karizmatikus közösség is, szeretettel fogadtak és be is kapcsolódtam ezekbe, – úgy éreztem, minden ismeretre szükségem van – egyik irányzattal kapcsolatban sem éreztem semmiféle frusztrációt. Emellett eljutottam más karizmatikus egyházak alkalmaira is, a dinamikus tapasztalatok mellett azonban itt sem merült fel bennem az elköteleződés. Nagyon komoly elhívást éreztem azonban a még mélyebb istenismeretre, át akartam élni a karizmatikus istenélményeket. Jártam több, nemzetközi katolikus világtalálkozón, az ott tapasztaltak is egyre inkább „sodortak” a pünkösdi-karizmatikus megújulási mozgalma felé.

Már teológushallgatóként tisztán láttam: az egyház valójában egységes, a széthúzás és a különbözőségek kidomborítása a XX.-XXI. században már csupán az ártó szándékúak erőlködése. Minden nap megélhettem: az egyes irányzatok eltérései az Isten Szellemétől érintett, közvetlen tapasztalatokban semmivé foszlanak. Jelentős lépés a megtérésem útján ehhez köthető: már diplomás kutatóként egy felekezetek közötti, karizmatikus rendezvényen ajánlottam magam teljesen Jézusnak. Igaziból teológiai konfliktust ez sosem generált, bár néhány korábbi ismerősöm megszakította velem a kapcsolatot, ez azonban, amint azt bölcsebb, tapasztaltabb testvérektől megtudtam, természetes. Amit az óta is hangsúlyozok: az egyetlen, minden hívő számára biztos, kézzel fogható teológiai fogódzó a Szentírás kell, hogy legyen, Minden más tapasztalat, tanítás – fontossági sorrendben –csak ez után következhet. 

Milyen terveid, látásaid vannak az egyházi kommunikációs képzést illetően? 

Úgy látom, hogy aminek jövője van Magyarországon, az a gyakorlati képzés. Ezt ismétli szüntelen egyébként a tudománypolitika formálóinak a többsége is, és ezt mutatják a számadatok is. Igazán nem diplomákra van szükség, hanem szakértelemre, és ez fokozottan érvényes a teológiai munkára, érvényes a gyülekezeti-egyházi munkára is. Magyarországon elméleti szakemberek óriási számban vannak, közhely: „mindenki ért mindenhez”. Ez az egyházban is igaz: sok az elméleti ember – ez nem lekicsinylés, ez nagyon fontos dolog, - sok a szorgalmas keresztény ember, akiknek azonban a gyakorlati ismeretük nem ritkán csekély.

Úgy hiszem, hogy a Pünkösdi Teológiai Főiskola keretei között tudunk olyan gyakorlati ismereteket oktatni azzal a rendkívül kvalifikált szakembergárdával, aki itt munkába állt. Olyan egyedi, különlegesen gyakorlatorientált és fókuszált tudásanyagot tudunk továbbadni a hallgatók számára, ami hiánypótló és egyedi.