Missziós kerekasztal 2012.04.20. - 2. rész

2012. április 20-án intézményünk missziói elkötelezettségének jegyében első alkalommal szervezte meg a keresztény misszió néhány magyarországi képviselőjének meghívásával kerekasztal beszélgetését. A résztvevők a köetkezők voltak: Dani Eszter, (Magyar Református Egyház), Czövek Tamás, (Pünkösdi Teológiai Főiskola), Deák László (Magyar Evangélikus Egyház), Izsák Norbert,(Pünkösdi Teológiai Főiskola), Kozma Imre (Magyar Katolikus Egyház, Máltai Szeretetszolgálat), Papp János (Magyarországi Baptista Egyház), Pásztor Zoltán (Magyarországi Metodista Egyház), Pintér Imre (Magyar Pünkösdi Egyház).

Izsák Norbert: Egy-egy témát, kérdést szeretnék feldobni a második körben, és aki érintve érzi magát, vagy szeretne hozzászólni, röviden tegye meg. Közös gondolkodásba, útkeresésbe vonnám be a jelenlevőket.

A nulladik kérdés a Reménység Fesztivált érinti. Ez mennyiben más missziós tevékenység, mint a klasszikus, 50 évvel ezelőtti Billy Graham-féle evangelizációs hadjárat? Kinek szól inkább? Az egyházi tagok elkötelezettségét erősíti, vagy tényleg nagyon sok nem hívő ember bemerészkedik erre a fesztiválra? Mit remélhetünk?  

Papp János: A kerítésnek nem csak oszlopai, hanem keresztgerendái is vannak, nem csupán vak-, siket- és egyéni misszió van, hanem vannak olyan tömegrendezvények, melyekre szükség van, hogy a társadalom iránymutatást kapjon. Ezek az egyes egyházak lehetőségeit túlhaladják, de  a társadalomnak szüksége van rájuk. Az egyházaknak is szükségük van arra, hogy tanulják, szokják a mennyországot, mert ott együtt leszünk. Nincs különbség az egykori Billy Graham evangélizációk és a mostani Reménység Fesztivál között abban, hogy tévhit uralkodik felőlük, amit szeretnék eloszlatni. Billy Grahamet kérdezték egykor, hogy miért tart tömegevangelizációkat. Azt válaszolta, soha nem tartott. Mindig is tömeges egyéni evangelizációt tartott. Szeretnénk mi is hangsúlyozni, hogy ez csak így működhet, hogy ha sok hívő ember meg akarja osztani a hitét, és meghívja a barátait. Ez az evangelizáció eszköz, ahogy említettem: a kerítésnek oszlopai és keresztgerendái is vannak.

Kozma Imre: Azt gondolom, szükségünk van tömegélményre is. A katolikus egyházban pejoratív értelemben használják a népegyház fogalmát. Én azt gondolom, bátorítást jelenthet a tömegélmény. Az is igaz, amit Zoltán testvérem előbb mondott, hogy  a misszió lélektől lélekig hat, de a tömeges jelenlét és megvallás bátorít bizonytalan embereket, amikor látják a tömegeket. Mert egyedül vívja mindenki a maga harcát, de akkor látja, hogy nincs egyedül.

Pásztor Zoltán:  Én pesszimista voltam a tömegevangelizációval kapcsolatban, mert van egy-két rossz élményünk, de ahogy most részt veszünk ebben a szervezésben, látom, hogy fontos. Egyrészt a keresztény közösségek szempontjából, mert összetartozás-élményt ad. Másrészt az, hogy együtt vagyunk az Arénában, vonzó dolog, ide érdemes meghívni másokat. Ezenkívül ez nem csak az a pár nap, amíg a fesztivál tart, hanem folyamat. Van lelkigondozói felkészítő képzés, és akik átadták az életüket Krisztusnak, lesz lehetőségük bekapcsolódni a gyülekezetek életébe. Ez a távlati program. A cél, hogy minél többen részt vegyünk benne, így a felekezeti különbségek is elhalványodnak, és marad az alap.

Deák László: Én Orosházán láttam a ProChrist evangelizáción, hogy ennek milyen hatása van a gyülekezetre. Azelőtt nehezen tudtunk elindulni új utakon a gyülekezetben, de a szervezés után elindítottuk a reménység-istentiszteleteket, ami keresztény könnyűzenés istentisztelet. Összeállt egy csapat, akik saját dalokat szabadabban adtak elő. 70-80 alkalom volt, mert igény volt rá.  Én annak örülnék, ha a Reménység Fesztivál kapcsán a gyülekezetek meg tudnának újulni gondolkozásukban. Kérdésem: a fiatalok között tapasztalom, hogy Isten Igéje állandó, a kor, amiben hangzik, viszont változik. Az énekek kiválasztásánál ezért azt látom, hogy ami engem egykor megszólított, ma már nem. A kérdésem, hogy ezen a fesztiválon mennyire sikerül eltalálni, hogy megszólítsa az embereket.

P. J.: Minden korosztályt szeretnénk megszólítani, ebből fakadóan különböző stílusokat szólaltatunk meg, és szeretnénk, ha szoknák egymást is a generációk. Ezért minden este lesz különböző stílusú zene, de a különböző napoknak is lesz tematikája. Pénteken inkább a felnőtteknek, szombaton a fiataloknak, vasárnap pedig a családoknak szóló este lesz. De arra törekedtünk, hogy minden este minden korosztályt a zene nyelvén is megszólítsunk.

Pintér Imre: A magam részéről azt tapasztaltam a tavalyi nagy evangelizációs alkalmon, amelyen főszervező voltam, hogy a saját gyülekezetemet nem tudtam megmozgatni, ezért nekünk nem sok hozadéka volt a rendezvények, mindenki másnak viszont igen. Ez olyan, mint mikor a cipőügynököt Afrikába küldik, és megállapítja, hogy itt senki nem visel cipőt, haza kell mennie. Egy másik ügynök pedig azt mondja, hogy küldjenek utána Afrikába sok cipőt, mert itt senki nem visel cipőt. Ugyanabból a tényből kiindulva más-más következtetést vontak le. A Billy Graham Társaság evangelizációja után Észtországban bizonyságként mondták el, hogy az egyik kis vidéki gyülekezet, ahol 25-en vannak, buszokkal 100 főt küldött a nagy alkalomra, akik mind megtértek, így megsokszorozódott a gyülekezet létszáma. Az eredmény attól függ, hogy mit kezdünk a lehetőséggel.

I.N: A hagyományos tömegrendezvényeken konfrontációs jellegű evangelizáció történik, leegyszerűsítve: az emberek figyelmét felhívják arra, hogy bűnösök, és meg kell térniük, ha üdvözülni szeretnének. De elképzelhető-e, hogy a hitre jutásban egyre nagyobb szerepe van a lelkigondozói beszélgetésnek, amikor nem konfrontálni akarom az illetőt, hogy megtérjen, hanem megérteni szeretném, és azonosulni a helyzetével. Ehhez hogyan viszonyultok?

D.L: Néhány éve Szeverényi János kiadott egy könyvet, aminek a címe: Megtérsz vagy meghalsz. Óriási felháborodás lett belőle, pedig szerintem ez az evangélium alapja, de nem mindegy, hogyan közvetítjük ezt valakinek. De hogy elvigyük, az a mi felelősségünk, és az Isten szeretetével kell megérinteni. A lelkipásztori munka viszont nagyon finom, meg kel ismernie azt, akihez szól, nem lehet egy sablonnal téríteni.

K.I: Azt gondolom, hogy a gyógyítás a találkozás jegyében történik. A misszionálás a találkozás műfaja. Mi adósai vagyunk egymásnak, ha arra gondolunk, mire való az élet. Ez a világ, amiben élünk, idióták gyülekezete. Ezen magának élő embert értek, mert a görög erre használta ezt a szót. Ennek ellentéte a közösség, vagyis az ember nem élhet önmagának. Nem azért jöttem, hogy nekem szolgáljanak, hanem hogy én szolgáljak. A mai világ négy neuralgikus pontja: az egészségügy, az oktatásügy, az egyházak ügye és a politika,  A világszervezet szerint mire vágyik minden ember? Testi, szellemi, lelki, közösségi jó életre. A 4 neuralgikus pont a misszionálás szempontjából rendkívüli. Mert mikor tud gyógyítani az orvos? Ha találkozik a beteggel. Mikor beszélünk oktatásról? Ha a magiszter segíti a többi embert a tudás gyarapításában. Az egyházban a pap ismeretéről bizonyságot tesz, és leveszi a bűnök, rossz döntések terhét (gyónás). Ha ezt nem tesszük, akkor az az ember összeroskad a terhe alatt. A negyedik a politika, ahol a miniszter feladata a szolgálat: szolgálni a közösséget. Erre gondolok, mikor az életünk értelméről beszéltem. Tartozom az életemmel a másik embernek. Egy ember csak akkor jó, ha mással jót tesz. Egyre jobb lesz, ha egyre több jót tesz a társaival. Mikor jöhet létre az igazi találkozás? Ha rádöbben valaki és tapasztalja, hogy fontos a másik embernek.

P.I: Buszon vagy a templom padjaiban is megfigyelhető, hogy amíg lehet, egyesével ülnek az emberek, mert nem akarunk kapcsolatot teremteni egymással. Nem vagyunk kíváncsiak a másik terhére. Jézus példája más, amit a samáriai asszonynál is látunk. A nő nem akart találkozni senkivel, de Jézus feltörte a külső tüskés héjt, ami ma minden embert körülvesz, és megszólította. Azt gondolom, túlságosan jólneveltek vagyunk, hogy a másik embert nem szólítjuk meg, nem akarjuk zavarni. Ezt a külső héjt kell feltörni, mikor személyesen evangelizálunk.

I.N: Megkerültétek a kérdést, hogy lehet-e úgy téríteni, hogy nem akarunk téríteni. Nem ez a kifejezett célunk. A nyugati civilizációban agonizál az egyház, nem találja a helyét, pedig lenne mit tenni, hogy a fásultságból felébredjen Európa. Elég-e csak a módszereinken változtatni (pl. elektromos gitárt venni), hogy releváns legyen az üzenetünk, vagy az üzenetet is meg kell változtatni. Itt nem az evangélium központi üzenetére gondolok, hanem magára a csomagra, amit továbbadunk.

P.J : A fesztiválon elindítjuk a „hozz egy barátot” programot, ahol tudatosan használjuk azt a kifejezést, hogy barát. Mert ha valaki az evangélium üzenetét hallja, távolodni akar tőle. Olyan poszt-posztmodern társadalomban élünk, ahol az emberek nem szeretnek döntést hozni, hanem szeretnének ellavírozni az életben, miközben küszködnek a közösséghiánnyal, a koordináta-rendszer hiányával, hogy hogyan is éljék az életüket. Nem az a kérdés, hogy elhagyható-e a konfrontáció. Nem hagyató el az igazság és hamisság konfrontációja. Az a kérdés, hogyan jutunk el ide. És ki az, aki áthidalja azokat a távolságokat, amik az egyes ember, az igazság és annak hirdetői között vannak. Ez nem az elektromos gitár dolga, hanem a miénk. Az európai ember gondolkodását deformálta az a világ, amiben élünk. Az a képességünk kopott meg, hogy benne éljünk az evangéliumban, és Krisztus általunk meg tudja közelíteni a barátunkat. A Szentlélek által találjuk meg azokat az eszközöket, szavakat, amiken keresztül barátaivá válunk azoknak, akik körülöttünk élnek.

Nekem kiskoromban azt mondták, hogy csak keresztényekkel barátkozhatok. Azon gondolkoztam, hogy lesznek a nem hívő osztálytársaim hívőkké, ha nem lehetnek barátaim, ha nem töltök velük időt. Ha időt töltök velük, megtaláljuk a módját annak, hogy lépésről lépésre közel vigyük őket Krisztushoz, és ott leszünk, mikor eljön a konfrontatív időszak, mikor döntést kell hozniuk. Ezzel kapcsolatban furcsa félreértések és gátlások vannak a hívő közösségekben.

P.Z:  Jézus sokféle módon érte el az embereket, mi is, itt jelenlévők különböző módon tértünk meg. Sokféle út van, ez abból is látszik, hogy mindannyian más-más missziói utat jártunk be, más stratégiát képviselünk.

Dani Eszter: Idézném Lesslie Newbigint, a XX. század végének egyik nagy missziológusát, aki azt mondta (és ez volt missziós stratégiája is): Úgy élj, hogy kérdezzenek, és a kérdésre az evangélium legyen a válasz. A Reménység Fesztivállal kapcsolatban az a kérdés, hogy e rendezvénynek egyházunk missziójában hol a helye. Mi egyáltalán az egyház missziója? Jézus nem egy elvet, filozófiát hagyott hátra, hanem egy közösséget, amelyik belelép Istennek már jelenlévő valóságába, megízleli a bűnbocsánatot, a Szentlélek kiáradását, az új élet erejét és örömét. Ebben a közösségben Isten országának új normái szerint kezd élni abban a világban, ami úgy szocializálódott, ahogy a kultúra meghatározta. Az a közösség, amit Jézus kiválaszt, Isten népének történetébe lép bele. Ezért mi útkereszteződésben állunk. A saját kultúránknak és Isten országának az útkereszteződésében. Úgy gondolom, az egyháznak és a gyülekezetnek a célja és elhívása, hogy Isten országának a jele legyen ott, ahol él, azzal, hogy Isten dicsőségére él, azzal, hogy ízleli azokat a erőket, örömöket, amiket Isten országa adott: a szeretet, megbocsátást, közösséget. Kilép az idióta-önző valóságból, és közösségben kezd élni, mert Isten erre hívott bennünket. Így maga a gyülekezet léte lesz missziói. Ha az a kérdés, hogy gyülekezetet építsek vagy missziót folytassak, a kettő ugyanaz. Mert ha gyülekezetet építek, annak missziói hatása van. Ezen belül vannak missziók, amiknek egyik megnyilvánulási formája ez a Reménység Fesztivál. Ez nagyon szűk sáv, mert a bűnesetben az Isten teremtette tökéletes világ deformálódott. Isten viszont a megváltásban helyreállítja, amit az ember az élet minden területén elrontott. Ennek egyik leglényegesebb következménye, hogy az Isten és az ember kapcsolata helyreáll. Ebben egy mozzanat lehet, hogy közvetlenül hirdetem az evangéliumot egy nagy rendezvényen.

Ha azt gondoljuk, hogy egyházunk elsődleges missziói megnyilvánulása a Reménység Fesztivál, akkor ezzel nem tudok azonosulni. Ha azt mondjuk, hogy egyházunk missziója ennél sokkal mélyebb, gazdagabb és valóságosabb, és ennek egyik megnyilvánulása ez a fesztivál, akkor azt mondom, álljunk mögé.

Czövek Tamás: Hadd idézzek egy másik missziológust. David Bosch híres könyvében felvázolja a keresztény egyháztörténelmet, és hat történelmi paradigmát állapít meg. Ebből a harmadiknak, a középkori paradigmának a lényege, ami a  Lukács 14, 23-mal foglalható össze: „Ezt mondta az Úr a szolgájának: Menj el az utakra és a kerítésekhez, és kényszeríts bejönni mindenkit.” A középkori egyház missziói öntudata így foglalható össze: “kényszeríts bejönni mindenkit”. A reformációval semmi nem változott. Örülök, hogy számtalan szempontból közelítjük meg a misszió kérdését, és sok élmény is elhangzott. De ha két mondatban kellene megfogalmazni, mi a misszió lényege, mit mondanátok?

P.I: Jézus két alkalommal mondja: menjetek el, és tegyetek tanítványokká minden népet. A tanítvánnyá tétel az egyik kérdés. A másik pedig: “Ahogy az Atya küldött, én is úgy küldelek titeket - és ezt mondván rájuk lehelt-, vegyetek Szentlelket. Akinek a bűneit megbocsátjátok, megbocsáttatnak, akikéit megtartjátok, megtartatnak.” Természetfeletti dolgot kell közvetíteni azoknak az embereknek, akik elszakadtak az isteni életformától.

P.J: Ha röviden kellene megfogalmazni, akkor azt mondanám, hogy Jézus Krisztus rajtunk keresztül folytatja a munkáját ebben a világban. Mert hiszem, hogy a misszió elsősorban nem az, amit mi csinálunk, hanem amit Isten csinál általunk. Nem emberi produktumra kell gondolkodni, mikor misszióról van szó. Isten, a misszió Istene dolgozott, dolgozik és dolgozni fog a világban, és bennünket használ.

Emellett hiszen, hogy Istennek az a terve, hogy az egész világ hallja az evangéliumot, az egész emberiség, a különböző népcsoportok, kultúrák az egyházon, a gyülekezeten keresztül, Isten az egész embert meg akarja érinteni. Isten nem az agyunkra vagy a szívünkre vagy a talpunkra tart csupán igényt, hanem az egész emberre.

D.E: Két ige fontos ebben az összefüggésben. Az elsőt már más is említette: “Ahogyan elküldött engem az Atya, én is úgy küldelek titeket.” Itt a hangsúlyt az “ahogyan”-ra fektetném. Olvashatjuk a Filippi 2-ben, hogy Jézus nem tekintette zsákmánynak, hogy egyenlő Istennel, megüresítette magát, szolgává lett, engedelmeskedett a halálig. A másik ige: “Vesztek erőt, mikor eljön rátok a Szentlélek, és tanúim lesztek.” A tanúságtétel nélkülözhetetlen ebben a deformálódott és romlott világban. Isten országa gyógyít, úgyhogy az ő jelenlétében élhetünk.

K.I: Az ókori és középkori ember a misszió értelmét az üdvösséggel magyarázta. Azért mentek el Európából, hogy minden ember üdvözüljön. Azt gondolom, a misszió lényege: Krisztus jelenléte általunk. A jelenléthez hozzátartozik, hogy Krisztus értünk szegénnyé lett. Akarjuk-e a szegény Krisztust követni? Ezen érdemes gondolkodni.

Egy Máltai konferenciánkon az volt a mottónk: embereket elvezetni a szegénységre. Ijesztő volt az emberek számára, mikor mondtam, hogy szegénnyé szeretnénk tenni benneteket. De ha Jézus értünk szegénnyé lett, ez kívánatos életforma. Az én számomra a szegény Krisztus követése nem olyan nehéz, mert egyedül vagyok. Szegénynek lenni jó, szabaddá, függetlenné tesz, nem a javakban való bővölködéstől függ az életem. Csak különbséget kell tennünk szegénység és nyomor, jólét és jól lét között.

Thomas Glaser itt volt Magyarországon, mikor az Európai Unióba beléptünk. Előadásának címe az volt: Jövőnk a jólét. Megkérdeztem tőle, mit ért ezen. Nem tudott rá válaszolni. Elmondtam neki: a jólét a gondtalan anyagi helyzet. A jól lét pedig, amire mindenki vágyik, a testi, szellemi, lelki, közösségi jó közérzet. Mit jelent a szegénység? Minden erőmet, adottságomat bevetve elő tudom teremteni azt, amire a mindennapokban szükségem van. Ne keverjük össze a nyomorral, ami kilátástalanság.

Nekünk új válaszunk van a misszióra: Jézus jelenléte általunk. Ha ő jelen van, akkor misszionálunk, ha nincs, akkor bármilyen fesztivált szervezünk vagy bármit prédikálunk, nincs misszió. Mikor Dorogra kerültem (mert nem engedtek ki tanulni külföldre), 5 misén 57 ember volt. Naiv misszionárius voltam és elhatároztam, hogy mindenkinek köszönök. Fél év múlva nem tudtam végigmenni az utcán, mert az 500 méteres út 2 órába tellett. Egy év múlva több ezer embert ismertem személyesen. Ezzel, hogy köszöntem az utcán, 450 gyerek járt a misére.

P.I: A misszió egy mondat a körbeadott kiadványunk első mondata: ?

Mindaz, amit csinálunk, annak a megélése, hogy tegyetek tanítvánnyá minden népeket, egyéni utakon egyének felé.

D.L: Számomra a misszió az emmausi út visszafelé. Mikor megyek összetörten, szomorúan, és Jézussal találkozom, amit ott átélek, azzal az örömmel rohanok vissza ezt megosztani másokkal. Ha a Jézussal való találkozás öröme ott van az életemben, akkor nem tudok nem misszionálni.  A Szentlélek megadja azt a bölcsességet, hogy a megfelelő helyen, megfelelő időben szólaljak meg. Az Evangélikus Teológián is arra van szükség, hogy ezt az elhívástudatot erősítsük a fiatalokban. De ehhez kell az élmény, pl. mikor Péter meglátja Jézust a parton, és beleveti magát a vízbe, hogy kiússzon.

I.N:  Néhányan már válaszoltatok arra a kérdésre, amit most szeretnék elétek tárni. Vajon Istennek van-e olyan globális missziója, amihez használja az egyházat eszközként, vagy inkább van egy egyháza, ami missziózik? Éreztek-e a kettő közt különbséget, és ha igen, hogyan viszonyultok hozzá?

K.I: A katolikus keresztény tanítás szerint az egyház Krisztus titokzatos teste, Ő a fő, mi meg a tagok. Így nyilvánvaló, hogy alapvetően misszió a küldetése kezdettől fogva. A teremtés és a megváltás is erről szól. Az exodusszal Isten kimenti népét, szabaddá teszi, mert csak két szabad fél között lehet szeretetkapcsolat.

P.J: Isten nem a mennyben volt karácsonykor. Az Ószövetségben látjuk, hogy Isten az embert megmenteni,  népét pedig ebben használni akarja. Népének az Ószövetségben ugyanaz a küldetése,  mint ma. Az Újszövetségben is ez van, de mikor az egyház letér erről az útról, és visszafordul a saját szükségletei kielégítésére, azonnal letér Isten útjáról.

Sokan vitatkoznak azzal a mondással, hogy az egyház azokért van, akik nincsenek benne. Természetesen csak úgy tud másokért élni az egyház, ha egészséges, és a tagjai egymást erősítik, de a küldetése az emberek elérése és Isten képviselete. Tehát Istennek van egyháza és nem az egyháznak Istene.

P.I:  Ehhez idézném az Efezusi levél 1. részéből a 9-10 verset: „Mert úgy tetszett neki, hogy megismertesse velünk az ő akaratának titkát, amelyet kijelentett őbenne az idők teljességének arról a rendjéről, hogy a Krisztusban egybefoglal mindeneket, azt is, ami a mennyben, és azt is, ami a földön van.” Ez Isten eredeti terve volt, ettől eltért az ember a bűnbeeséskor, de Isten nem mondott le erről a missziójáról, és leküldte Fiát, Krisztust a világba, aki a Zsidókhoz írt levél szerint hitünk apostola. A szó eredeti görög jelentése katonai hódításra kiküldött követ, akinek feladata, hogy egy adott területet visszahódítson a megbízónak. Krisztus küldetése az volt, hogy az egész emberiséget, az elidegenedett világot visszahódítsa Istennek.

D.E: Csatlakozva az előttem szólókhoz, én is úgy látom, hogy már az Ószövetségben is egyértelmű Isten missziója, az nem Krisztussal kezdődik. Úgy gondolom, hogy az elmúlt századokban elvesztettük az Isten országa koncepcióját.  Akkor beszélhetünk teljességében misszióról és Isten missziójáról, ha ez újra a középpontba kerül. Isten az Ószövetségben népének olyan törvényt ad mind szociális értelemben (hogyan szervezze a társadalmi életet),  mind vallási törvényeket, hogy azok által Isten országának jelévé válhat. Így a népek Jeruzsálembe mennek imádni Istent. Izrael ebben sokat vétett, de Isten így is meg tudta mutatni rajtuk keresztül az ő hatalmát akár a büntetéssel, akár a szabadítással. Jézus Krisztus lesz az, aki elhozza és elérhetővé teszi Isten országát. Az ő országának, jelenlétének a missziójába lépünk bele mint egyház, mint közösség.

Két veszély fenyeget: az Isten országa –  a misszión ezt értem - nevében elkezdett mozgalmak időnként elszakadnak Jézustól, Isten országának az Urától. Olyan eszményekért küzdünk, mint az igazság, felszabadítás, amikben Jézus már nincs benne. A másik véglet, mikor Isten országát bezárjuk az egyházba, és egyenlőségjelet teszünk az egyház és Isten országa közé.

I.N: Ha van Missio Dei, ha van globális „Isten országa program”,  ha van Isten országának meghirdetése, megélése a mában, akkor a kérdés: mekkora része ennek a konfrontatív meghirdetés, mekkora része a szeretet demonstrálása, a szeretet cselekedetei, és mekkora része Isten országának a közösségi megélése? Korábban az volt a paradigma, hogy először térjenek meg az emberek, és utána jöhetnek szeretetközösségünkbe. Elképzelhető-e, hogy előbb fogadjuk be a közösségünkbe, mielőtt megtérnének, és ez is a szeretet demonstrációja legyen?

P.J: Lehetséges, hogy más nyelven beszélt a múltbeli ember, mint a mai ember. Korábban az intellektus vagy a hatalom nyelvén beszélt az ember, ma a közösség, az élmény nyelvén beszél az ember. Ezért azt az eszköztárt fogjuk használni, amivel az evangélium továbbadására erre a szükségre reagálnak. Az a hívő ember vagy közösség, aki vagy ami nem veszi figyelembe a társadalom változását, nem veszi figyelembe a megértés változását. A mai embernek szüksége van arra, hogy először megbízzon abban, aki hirdeti neki a nagy igazságot, mert a szó mint emberi közlés értékét vesztette. Ezért van létjogosultsága annak, hogy először kis csoportokra, házi közösségekre vagy testvéri, baráti közösségekre van szükségünk. Bele kell vonni a másikat a saját életembe, a saját pénztárcámba, és megmutatni, hús-vér emberek hogyan tudják megélni a mindennapokat, hogy tudják továbbadni Krisztust. Változott a társadalom, és változnia kell az egyház nyelvrendszerének.

P.Z: Igaz, hogy a mai emberek élményre vágynak, aminek egyoldalú hansúlyozása azzal a veszéllyel jár, hogy az üzenet nem ér célba. Ugyanis az emberek az élményt anélkül hangsúlyozzák, hogy valójában végiggondolnák a saját helyzetüket, és ráébrednének, döntést kéne hozniuk. Mert elköteleződni nem szeret a mai ember. Hogy ez az együttélés működjön, hitelességre van szükség, hogy szavak nélkül is arról szóljon a közösség, amit mondani szeretnénk.

D.E: A hitelesség nemcsak a szeretetről szól és nemcsak arról, hogy befogadjuk az embereket, hanem keresztyén hitünket a hétköznapokban annak radikalitásával kell megélnünk. Ha bemegyek a munkahelyemre, tudatában vagyok-e annak, hogy Krisztus jelenlétét hordozom. És ahova bemegyek, ott az emberek megszentelődnek. Ezt indiai keresztyén testvéreimtől tanultam meg, ami megdöbbentett. Ahova Krisztus jelenlétével bemegyek, ott az emberek áldást kell, hogy kapjanak. Ennek tudatában kell ott lennem, ahol vagyok: a szomszédságban, munkahelyen, iskolában, családban stb., és az ennek megfelelő döntéseket kell meghozni.

A felvilágosodásban szétszakadt a privát- és a közszféra, és a vallás bekerült a magánügy kategóriájába, míg a tudomány megmaradt a közszférában. Ázsiában viszont nincs ez a szétválás. A közszférában élt életünket össze kell egyeztetnünk a magánszféránkkal. Ez nekünk, lelkészeknek nagy feladat: hogyan tudjuk a gyülekezeti tagokat erre bátorítani, és időt adni nekik arra, hogy keresztyénségüket a munkahelyen megéljék, még ha ez a gyülekezeti szolgálatból vesz is el időt? A vasárnapi istentiszteleten hatalmazzuk fel őket a szolgálatra, ahol feltöltődhetnek. De ne szívjuk el minden erejüket a gyülekezeti szolgálatokra.

K.I: Indiához kapcsolódva: Mumbaiban csekkoltam be, mikor a reptéri munkatárs megtudta, hogy pap vagyok, odajött megölelt, mert ő is keresztény volt. Utána folytatta a munkáját. Ez is a kereszténység megéléséhez kapcsolódik.

D.L: A kereszténység nagy tragédiájának látom, hogy a kereszténység elvilágiasodott. Ide vezethető vissza a kereszténység és a misszió erőtlensége. Az eredeti kérdésre Győri Gábor evangélikus esperes cikkében olvashatunk választ, aminek az a címe, hogy “Otthonszülés Isten családjában”. Ebből az derül ki, hogy missziónknak 100%-ban szeretetdemonstrációnak kell lennie. Azt írja benne, hogy a gyülekezet életében különböző lelki értelemben vett szobák vannak. Így kerül a képbe a szülőszoba: van-e lehetőség arra, hogy a gyülekezetben az emberek újjászülessenek, és újjászületettekként megérkezzenek? Egy lelkésznek tudnia kell, hogyan szóljon egy újszülötthöz, hogyan szóljon egy másik emberhez, vagy ahhoz, aki 15-ször bukik el ugyanabban a dologban. A szülőszobában nem kell konfrontálni az embert az evangéliummal, ott szeretni kell.

K.I: Azt kell eldönteni, hogy kívülről befelé élünk, vagy belülről kifelé. A lélek felől élni azt jelenti, hogy nem az a meghatározó, amit a világ kínál. Ezt tartom fontosnak.

I.N: Utolsó kérdésem a kontextuális teológiával kapcsolatos, amit sokan az evangélium módosításának, felvizezésének tartanak. Eszter, számodra ez mit jelent?

D.E: Először azt kérdezted, miben kell változnunk, hogy releváns legyen az üzenetünk. Ez minden kor keresztyénének kérdése. A kontextualizálás kérdése akkor jelent meg először, mikor a misszió során le kellett fordítani a Bibliát, az üzenetet, aminek három nagy pillére van: az evangélium, a kultúra és az egyház. Azt gondoljuk, hogy az evangéliumot ismerjük, de az üzenetét azon a szűrőn keresztül ismerjük, amit a kultúránk elénk rakott.  A második a kultúra. Minden kultúrának van olyan eleme, amit az evangélium megerősít, és vannak olyanok, amit ítélet alá von és konfrontál. Ebbe a kultúrába beleszületünk, ezért nagyon könnyű keresztényként is a saját kultúránkkal sodródni, és nem észrevenni azokat a pontokat, amiket az evangélium kritizál. Végül pedig az egyház. Amikor két kultúra egymást váltja, paradigmaváltás történik. Ebben élünk most: a modernbe születtünk, de most a posztmodernben élünk (a 20-éveseknek a gondolkodását már nem mindig értjük).  És közben azt gondoljuk, hogy akkor vagyunk hűek az evangéliumhoz, ha úgy adjuk tovább, ahogy atyáinktól kaptuk, és ahogy eddig is csinálta az egyház. A kontextualizáció az, hogy mi az a kultúrában, amit az evangélium ítélet alá von, és mi az, amit az egyház bátran használhat, még ha idegen és új is. Pl. János evangéliuma prológusa a logoszról szól. Az akkori gondolkodásban, filozófiában a logosz a megfoghatatlan, mindent rendező elv volt. De János azt mondja: “Az Ige testté lett”. Ez a kijelentés meghökkentő, teljesen új a logoszról. Amit a kor emberei ismernek, az alapján kontextualizál itt János. Használja azt a fogalmat, amit ismernek, de nem idomítja hozzá a kereszténységet, hanem kimondja, hogy ez a logosz emberré lett, és  ő Jézus Krisztus.

A kontextuális teológia abban megy ennél tovább, hogy arra keresi a választ, ami az adott közösségnek a kérdése. Például a cigánymisszióban sokszor olyan kérdésre keresek választ Indiában vagy Afrikában, amit a nyugati teológiában nem találok. Vagy talán el kell mennem a pünkösdi testvérekhez, hogy a szellemvilágról többet megtudjak, mint amit a református teológiában tanítanak. Ne nyugati gondolkodásmódunkkal akarjunk nekik teológiát kidolgozni, hanem engedjük, hogy a Szentlélekkel, aki ugyanaz, dolgozzák ki a saját válaszaikat a kérdéseikre. Ez érdekeljen bennünket, és tanuljunk tőlük.

P.I: A logosz testté lett, ennek egy ószövetségi előképe József, akiről azt írja a zsoltár: elküldött előttük egy embert. Minden kornak, minden kultúrának megvan a maga kifejezésmódja, ezért nem is értenénk, ha Isten valamiféle missziós stratégiát vagy kommunikációs módot küldött volna, mert Isten mindig emberekben gondolkodik. A missziónak lényege valóban, hogy ami nálam működik, nem biztos, hogy működik a másiknál (nemcsak a nyelvre vonatkozóan).

K.I: Sőt, Isten nemcsak emberben gondolkodik, hanem testben. Mikor mi itt a testkultusszal kínlódunk, a távol-keleti filozófiák és kultúrák nem tudnak mit kezdeni a testtel. Ez csak nekünk, keresztényeknek sikerül az értünk testté lett Jézus Krisztustól magunkba szívott üzenetek alapján.

I.N.: A moderátori stafétát most leteszem: nyitott a pálya kérdezésére a közönség soraiból.

Komesz Mátyás: Sokat szerepelt a “megtéríteni, megtérni” kifejezés. Nagyon jó megfogalmazást találtam a kontextuális teológia kapcsán erre János evangéliumában. János látta, mit írtak meg a többiek. Ez a megfogalmazás pedig: befogadtam a szívembe Jézust. Chuck Colson Újjászülettem c. könyve és a sok vitát kiváltó Viskó c. könyv is rámutat, hogy ez a megtérés lényege, és ezt sokkal jobban elfogadják manapság.

Ungvári Csaba: Egy meghívót kaptam az ökogyülekezet alkalmára, ahol meghirdetésre került az ökomisszió. Az ökomisszió meghirdetése Kodácsy Tamás nevéhez kötődik, aminek van létjogosultsága, ha a Missio Dei-t úgy értelmezzük, hogy része, eszköze az eklészia, és nem végcélja. Nem hasonlik-e meg önmagával a keresztény misszió, amikor politikai értelemben a kereszténység a konzervatív oldalhoz kötődik, és nem a zöld és liberális oldalhoz? Az ökomisszió és ökoküldetés vajon hogyan jelenik meg akkor a misszióban?

P.Z: A környezetvédelem nagyon jó “csatolófelület” a mai emberek felé, mert nagyon sok ember elgondolkozik azon, hogy mi lesz földünkkel. Erre megvannak a válaszok a Bibliában is, viszont a kereszténységből adódó életmód nagyon jó közösségvállalásra ad lehetőséget. Kicsiben és nagyban is meg lehet ezt találni. Nálunk például, Pomázon, ahol élek, a patakpartnak egy kis részét rendbe tette a gyülekezet vagy inkább a házikör tagjai. A lakók között elterjedt, hogy ezt a helyi keresztény közösség tartja fent. Ez a társadalmi felelősségvállalás nagyon jó terepe. Egy másik ilyen terep a szervezetfejlesztés és a kommunikáció.

P.J: Az zsákutca szerintem, hogy akár a kereszténységen belüli gondolkodásban, akár a külvilág értelmezésében olyan világot próbálunk felépíteni, ami meg fog maradni. Az ég és a föld elmúlik… Ez bekövetkezik, akármit csinálunk. Másrészt ez kapu, eszköz, nyelvrendszer, ami a mai ember gondolkodását befolyásolja, ezért foglalkoznunk kell vele. Kapu ezért is, mert szolgálatunk van a társadalom tudatossá nevelésében, amit ezen keresztül is művelhetünk. Ezen a két kapun, ajtón ki-be kell járnunk, de nem szabad a zsákutcába bemenni, amibe néha a keresztény teológia is belekeveredik.

D.E: Keresztényként úgy gondolom, része az elhívásomnak, hogy vigyázzam és őrizzem azt a világot és természetet, amit Isten adott nekünk. Ezért a környezetvédelem nemcsak eszköz arra, hogy másokhoz eljussunk a téma kapcsán. Én ezt úgy élem meg, hogy keresztényként felelős vagyok azért a világért, amiben élek. Manilában a nyomornegyedekben úgy végzik a missziót, hogy az ottani iskolában, ahol minőségi keresztyén oktatás folyik, a környezetvédelem bele van építve a tananyagba törzsanyagként. Az iskolát körülvevő szemétdomb helyére a tanítónő kertet varázsolt a gyerekekkel, és arra tanítja a gyerekeket, hogyan lehet vigyázni a természetre. Ez eszköznek is jó, mert kommunikálni lehet rajta keresztül, bár az ég és föld elmúlik. Számomra része a környezettudatosság annak, hogy olyan döntéseket hozok, amik Isten előtt is megállnak, vagyis a kereszténységemet a világban élem meg, nem a gyülekezetben.

I.N.: Ha Isten missziójának része az is, hogy teremtett világát megbecsüljük és óvjuk, és ha - továbbgondolva ezt - az ateista barátom törődik a természettel, akkor ő is részt vesz Isten munkájában, bár ő ezt nem tudja magáról. Ez megváltozatja evangelizációs stratégiánkat?

P.Z: Külön kegyelem, ha ezzel az ateistával, aki Isten teremtését ápolgatja, el tudunk erről beszélgetni. De ugyanígy hasonló dolog, ha látunk egy egészséges családot, akik nem hívők, vagy művészek, akik nyitottak a nem látható dolgok felé.

K.I: Minden ember Isten gyermeke, én nem kategorizálok: hívő vagy nem hívő. A misszióval kapcsolatban ezen is többet kéne gondolkodni. Mi emberekkel találkozunk, és azt szeretnénk, ha megismernék Jézust, és ez határozná meg az életüket. A környezetvédelemről azt gondolom, hogy éljünk környezettudatosan, de a világ csak híd, menj át rajta, de ne építsd rá a házad!  Ha természetesebben tudunk gondolkodni, akkor sokkal szimpatikusabban tudjuk közvetíteni az Úrnak az ügyét, és több embert segítünk arra, hogy a lélek felől éljen.

P.I: Ahogy Eszter mondta az elején: Isten a deformálódott dolgokat akarja újra formába önteni. Szigeti tanár úr példája erre a nyakkendőjére mutatva: Kezdetben volt a formáció, utána a deformáció (összegyűrte) és utána a reformáció (kisimította). Valóban olyan világban élünk, ahol ami elromolhat, az el is romlik, ahogy Murphy mondta. De Krisztusnak a jelenléte ezt a romlandó világot is helyre teszi, és erről nem mondhatunk le. Túl kell lássunk pusztán a szellemi dolgokon. Isten a teremtéskor a világosságban (ami rendet is jelent) harmóniát, békét (sálom) alakított ki a sötétséggel (a káosz ezt jelenti) szemben. Isten nem mondott le arról a missziójáról, hogy ami elszakadt tőle és kaotikus, ott rendet tegyen. Ez vonatkozik a környezetre is.

D.L: A kultúrparancs a kezdet kezdetén ott van. Az ember feladata, felelőssége, hogy őrizze a világot. A másik oldala a felelősségnek, hogy a környezetvédelemnek adjunk tartalmat és mélységet, mert sajnos ezek sokszor üres politikai jelszavak. Próbálunk jó dolgokat támogatni, de sokszor ez úgy csapódik le az emberekben, hogy ez is pénzlenyúlás, mert pl. a szelektíven gyűjtött hulladékot is egy helyre borítják. Amikor ezt keresztények csinálják, az legyen másmilyen és valóban felelősségteljes.

A hallgatóságból valaki: Provokatív kérdést szeretnék feltenni. Egy ember a misszió során egy adott felekezetbe, gyülekezetbe kerül. Hogy lehet megfogalmazni a különbséget aközött, hogy valakit misszionálunk és aközött, hogy valakit felekezeti, gyülekezeti taggá teszünk. Gondolok itt olyan szabályokra, amik nekünk nagyon fontosak, pl. hogy az istentiszteleten nem beszélgetünk. Hogy lehet meghatározni a különbséget?

D.L: Nagy a kísértés, hogy a kettőt összekeverjük. Eszembe jut, amit egy evangélikus püspök mondott egy építkezésről, hogy az evangélikus egyház nem bálványimádó, hanem állványimádó. Az a fajta misszió, mikor valakinek a kereteket tanítjuk meg, erre hasonlít: lesznek olyan állványok az életében, amik egy ideig fontosak, de pl. amikor a rakéta elindul, az állványok már feleslegesek. Ha valakit sokáig kell pátyolgatni a gyülekezetben, és csak a külsőségek tartják ott (pl. pontosan tudja, hogyan kell imádkozni), biztos hogy az első kudarcnál az életében összedől, amire épített. A magvető példájából: ha valakinek ez a mag olyan földbe esik, hogy csak a külsőségek tartják meg, vagy egy karó, de egyénileg nem erősödik semmit, biztos, hogy nem lesz gyümölcstermő élete. Ezért keresztény családban felnőve sokkal nehezebb Istenhez találni, mert a keretek nagyon szépek voltak: ha valaki odajön hozzád, hogy bűnös vagy, azt kérdezheted: Miért? Hiszen nem iszom, nem járok discóba, miért lennék bűnös? De a keretekben nem volt tartalom. Úgy segíthetünk különbséget tenni, hogy segítünk személyes kapcsolatba kerülni az illetőnek Istennel, hogy önmagában meg tudjon állni Isten előtt, és nem úgy, hogy megmondjuk, mikor mit kell hinni, mi a helyes magatartás.

K.I: A kérdés inkább az, hogy megmenteni akarjuk, vagy gyülekezeti taggá tenni. Nyilvánvalóan megmenteni, és a gyülekezet jó közösség a megerősödésre. A lelkészek kísértése, hogy a közösség a fontos és nem az ember. A közösséget csak felkínálhatom, hogy otthont adjon. A hangsúly a megmentésen van, a közösség csak lehetőség.

P.J: Fel kell tennünk a kérdést, mit értünk evangéliumon (azt, hogy Jézus Krisztus evangéliuma személyes meggyőződéssé váljon mások számára is). Másrészt hogyan látjuk az egyházat és benne a mi felekezetünket. Ha valaki – nem hivatalosan, de praktikusan – kizárólagosan gondolkodik a saját felekezetéről, akkor bele fog esni abba a csapdába, hogy nem evangéliumot hirdet, hanem térítget a saját felekezetéhez. Ehhez hozzá tartozik, hogyan gondolkodunk egymásról és azokról, akik Jézushoz jönnek. És nemcsak a lelkészek vannak kitéve ennek a kísértésnek. A kisegyházi gyülekezetek attitűdje is olyan, hogy azt gondolják, magukhoz kell téríteni az embereket, mert ott van igazi élet.

A közelmúlt történelméből látszik, hogy pl. 100 éve mi még a baptistákra mondtuk, hogy hívők. De ma mire gondolunk a szó kapcsán? Hiszen lelkiségünket meghazudtoló mozgások vannak a Katolikus vagy Evangélikus vagy Református Egyházban, a kisegyházi környezetben. Egészen más társadalmi és egyházi környezet vesz bennünket körül, ezért újra kell értelmeznünk a magunk gyülekezettudatát, egyháztudatát, ami az evangéliumban kell, hogy gyökerezzen. Ebből adódik, hogyan tudunk egymással közösségben lenni, hogyan működünk együtt ezekben a körökben. Ebből fakad, hogy sok esetben egyházakat átformáló lelkiségi mozgalmak között adódnak konfrontatív helyzetek.

P.I: A gyülekezeti vagy egyháztagságot is újra kell definiálni, mert sokszor egyesületi tagságként fogjuk fel, ami a 19. század végének hagyománya. Statikusan értelmezzük, holott ez dinamikus, funkcionális kell, hogy legyen. Ha valakit csak azért akarok misszionálni, hogy egyel több gyülekezetei tagom legyen, beleesek ebbe a csapdába. De ha az a cél, hogy funkciót kapjon a gyülekezeti tagsága, hogy a Krisztus testéhez kapcsolódjon, akkor nem az a lényeg, melyik egyházhoz tartozik.  Ha megértem azt, hogy a gyülekezet - legyen az bármelyik egyházon belül – Krisztus testének funkcionális része lehet bárhol, akkor már nem az a legfőbb szempont, hogy magamhoz csatoljam, hanem hogy funkciót adjak az embernek, mert eddig diszfunkcióban volt, mert elszakadt az Istentől.

A hallgatóságból valaki: Ha kívülálló lennék, nem keresztény, akkor bármelyik felekezet szubkultúra lenne számomra, távol az én világfelfogásomtól. Lehet-e akadály a misszióban, az emberek elérésében, ha pl. gyülekezetemben van olyan szokás, ami az egyes embernek ijesztő is lehet. Ezzel mit lehet tenni?

D.E: Az első lépés a gyülekezetben a missziói tudat kialakítása. Ha ez megvan, ha tudjuk, hogy azért vagyunk kiválasztva, hogy az Isten országába az illető betagolódjon, akkor a módszerek másodlagosak. Akkor Isten valósága a szubkultúránk ellenére erővel van jelen. Voltam Amerikában olyan gyülekezetben, ahol érkezésem előtt arról beszéltek, ki kell dobni az orgonát, és jöhet a rockegyüttes… A gyülekezetben megmaradt a feszültség, mert sokaknak vérzik a szíve az orgona miatt, ott az együttes, de az egész lelkileg üres. Mindent kicseréltek, de ettől még nem lettek missziói gyülekezet. Ha érzékenyek leszünk az emberekre, akik nem a mi szubkultúránkban nőttek fel, tudni fogjuk, mit hogyan változtassunk, és nem ez lesz a fő kérdés.

P.J: Én úgy látom, hogy a mostani új, modern, a jelenlegi társadalom igényeinek megfelelő gyülekezetek is két hét után kezdenek megmerevedni. Kialakulnak a sajátos szokások, gyakorlatok, amikben az idő múltával megmaradnak. Tudomásul kell venni a korlátainkat, és hogy nem lehet egyszerre minden jó. Ezért van szükség az isteni sokszínűségre, ami ebben a világban benne van egyházi, gyülekezeti szinten is. Ezért jó, hogy nem egy gyülekezet van Magyarországon, hanem sok különböző, és így tudjuk elérni az egyszerű embert és a tudós embert egyaránt. Nem tudunk egyszerre mindenfélék lenni.

C.T: Zárszóként hadd mondjak egy mondatot reformátusként. A református egyházban a misszió kulcsszó: a missziói bizottság feladata lehet a beteglátogatás, a temetőfenntartás, a tatarozás stb. Ám ha minden misszió, akkor semmi sem az. Én azért is örülök ennek a találkozásnak, mert úgy tudtunk nem általánosságban, de elviekben beszélni a misszióról, hogy az mégis konkrét volt. Olyan történeteket, tapasztalatokat osztottatok meg velünk, amikből mindannyian profitálhatunk. Remélem, ezt folytatni fogjuk. Köszönöm a megjelenést és a hozzászólásokat.