Dr. Tatai István: A messiási zsidóság története, teológiája és perspektívái

A messiási mozgalom a mai zsidóság egyik világméretű és szerteágazó mozgalma, melynek tagjai a Názáreti Jézust Izrael Messiásának és a világ Megváltójának ismerik el. Mint Jézus-hívők azonban mégsem vonakodnak más keresztyén felekezettel szervezeti viszonyt létesíteni, nehogy most formálódó zsidó identitásuk sérüljön. Ennek alapján a messiási közösségeket felekezettanilag független szabadkeresztyén-pünkösdi jellegű közösségeknek, teológiailag pedig eszkatológiai jelnek is tekinthetjük.[1] Bátran és reménységgel mondhatjuk: a szelíd olajfa kitört ágai napjainkban ismét életre kelnek. Mindez az Úr közelgő eljövetelére is utalhat, hiszen a parúsziakor az Ige szerint az egész Izrael megmenekül (Róm 11,26).

 

1.     Történeti áttekintés

Az ősgyülekezet

Jézus és családja zsidó volt. Kiválasztott tanítványai is valamennyien Izrael népéhez tartoztak. Mindnyájan az ószövetségi atyák hitében éltek és gondolkodtak, s egyikük sem vélte, hogy Jézus-hitük miatt többé nem tartoznak Izrael népéhez. A Mesterük által hirdetett és kibontakozó Isten országa számukra az ószövetségi messiási ígéretekre nyert nagy igen volt. A Jézus-hívők közössége a már meglévő farizeus, szadduceus és az esszénus csoportok mellett nem egy új vallást, hanem inkább egy másik utat (hodosz) képezett. Ezért a  korabeli zsidóság Jézus a nevére való megkeresztelkedést és az eucharisztiában való részesedést kezdetben nem tekintette a Templomból való kizáró oknak, hiszen az új közösség a mózesi törvényeket hiánytalanul megtartotta. Az ApCsel is feljegyzi, hogy az ősgyülekezet tagjai a minden nap megjelentek a templomi istentiszteleten, (ApCsel 2,46; 3,1), s önmagukat a megújított Izrael tagjainak tartották. A pogánykeresztyének csak később csatlakoztak az Egyházhoz, útjukat és helyzetüket az első apostoli zsinat határozta meg (ApCsel 15).

 

Az apostoli zsinat

A pogányok megjelenése az ekklészia peremén teológiai meglepetés volt, és kultikus-rituális kérdéseket vetett fel. Az egymással való közösségápolás érdekében tisztázni  és szabályozni kellett a pogány háttérből érkező hívők helyzetét és kegyességi életét. A Kr. u. 49 körül megtartott apostoli zsinat lehetővé tette az istentiszteleti közösség fenntartását, azonban ennek gyakorlati értelmezése körül Antiókhiában további feszültségeket kellett feloldani (Gal 2). Minderről Andreas Hornung így ír:

„Az apostoli zsinat megkísérelte a zsidókeresztyének és a pogánykeresztyének identitását úgy megőrizni, hogy a két csoport között átjárható híd maradjon. Mivel a pogányokat nem kötelezték a körülmetélésre, a két tábor között megmaradtak az alapvető különbségek az egy Egyházon belül.”[2]

 

A 70 utáni események

Jakab halálával a jeruzsálemi zsidókeresztyén közösség fokozatosan elvesztette jelentőségét. Euszebiosz szerint az ősgyülekezet Jézus prófétai szavára hallgatva, 66-ban, az első zsidó háború kezdetén, a kelet-jordániai Pellába menekült.[3] Jeruzsálem elestével megszűnt az áldozati istentisztelet is. Egy hagyomány szerint az ún. Jamniai (Javne) iskola, tehát a rabbinikus judaizmus, a Pellából visszatérő Jézus-hívőket mint árulókat kizárta a zsinagógákból, mivel megtagadták a rómaiak elleni harcot, illetve közösséget gyakoroltak a pogányokkal.[4] Mások ezt a hagyományt túlságosan elnagyoltnak tekintik, s a Jamniai iskola autoritását, sőt annak megtörténtét is kétségbe vonják.[5]

Mindezek ellenére a messiási zsidó közösség feltehetően még 70 után is folyamatosan jelen volt Jeruzsálemben, egészen a második zsidó háborúig (132–135).[6] A Bar-Kochba felkelésig még 15 zsidókeresztyén püspök követte Jakabot, „az Úr testvérét” a püspöki tisztségben.[7] Azonban a felkelés leverése után, Hadriánusz (117–138) rendelkezése szerint, minden zsidó elhagyta a fővárost. Júdea Palestina, Jeruzsálem pedig az Aelia[8] Capitolina nevet kapta. Továbbá Hadriánusz megtiltotta a körülmetélést, a Tóra-tanulmányozást sőt a Sabbat megünneplését is az egész Római Birodalomban.[9] Ez idő tájt a zsidókeresztyének jelentős része szellemi otthontalanságuk növekedése miatt is a szétszórtságban eltűnt, radikális szárnyuk pedig egy heretikus szektában, az ebionitizmusban kísérlete meg a túlélést.

Összefoglalva láthatjuk, hogy a zsidókeresztyén bizonyságtétel egyházi elutasításának több oka is volt: a feszültség már az ApCsel-ben is leírt zsidók általi egyházüldözéssel kezdődött. Ehhez jött az egyházi judaizáló körök szélsőséges tanainak terhe (Gal levél). Továbbá látnunk kell a jeruzsálemi templom pusztulásának istenítéletes vetületét, végül pedig az általános és növekvő pogány és római antiszemitizmust is.

A Konstantinusz-féle fordulat után a keresztyén hit államvallás lett. A zsidóságra és a zsidó keresztyénekre is egyre inkább a törvényes (Codex Justinianus, 6. század)  megbélyegzés várt. Már a níceai zsinat (325) különválasztotta a Páska és a Húsvét ünnepét.  Konstantin császár nagyon világosan fogalmazott: „ne legyen semmi közös dolgunk a zsidókkal!”[10] James Parkes neves anglikán egyháztörténész tanulmányaiból látjuk, hogy a birodalmi egyházban a keresztség felvétele egy zsidó számára szükségszerűen saját zsidóságának teljes megtagadását jelentette, hiszen a Nicaeneum utáni Konstantinápolyban megkövetelték, hogy a következő fogadalmat tegye:

 „Megtagadom a héberek minden szokását, szertartását, törvényét, kovásztalan kenyerét, a bárányok áldozatát, valamint minden héber ünnepet, áldozatot, imádságot, meghintést, megtisztulást, megszentelést és engesztelést, böjtöt, újholdi ünneplést, szombatot és varázslást, zsoltárokat és énekeket, törvénytiszteletet, zsinagógát és a héberek minden ételét és italát, egyszóval teljességgel megtagadok mindent, ami zsidó. (…) Ha pedig a későbbiek folyamán, mindezt mégis visszavonnám, és visszatérnék a zsidó varázsláshoz, tehát együtt ennék és ünnepelnék, illetve böjtölnék velük, vagy titokban visszatérnék vallásukhoz és átkoznám a keresztyén hitet, ahelyett, hogy nyíltan gyaláznám őket és átkoznám hitvány hitüket, akkor legyen rajtam Káin reszketése és Géházi leprája, valamint a törvényes büntetés, amelynek magam ezennel alávetem. Legyen rajtam átok az eljövendő világban, s lelkem kerüljön a Sátánhoz és ördögeihez.”[11]

 

Az erősödő keresztyén–zsidó elkülönülés és polémia nyomon követhető már a Didachéban (kb. 125) és a korai egyházatyák írásaiban is: így Antiochiai Ignácnál[12] (†110), a Barnabás-levélben[13] (135 után), és igen erőteljesen Szárdeszi Melitonnál (2. század második fele), akinek nevéhez „az Isten-gyilkosság” vádjának megfogalmazása is kapcsolódik. Egyértelműen beszél a zsidóság elvetéséről a Karthágói Cypriánusz (†258),[14] Szír Efraim (306–373), Ambrosius (344–397), Khrüszosztomosz (†407) és Damaszkuszi János (†753) is. Mindezek következtében érthető, hogy az 5. század végére a zsidó Jézus-hívők „jelensége” szinte teljesen eltűnt az egyháztörténelemből.

 

A 17–20. század: a zsidó népről való új gondolkodás kezdetei

Az angol puritán bibliatanítók (Samuel Rutherford és Elnathan Parr) a 17. század első felétől a Szentírásból nyert felismeréseik alapján Izrael népének pozitív rendeltetéséről kezdtek tanítani. Az európai kontinensen pedig a lutheránus pietizmus (Jakob Phillip Spener) és a Herrnhuti Testvérközösség hozott egy újfajta filo-judaizmust az egyházi körökbe. A 19. században számos angol keresztyén nemzeti küldetésnek látta a zsidóság Palesztinába való visszatelepítését és a zsidók országának újjáépítését. Az anglikán egyház 1840-ben a konvertált zsidó rabbit, Solomon Alexandert beiktatja jeruzsálemi püspöki tisztébe, aki 1842-ig, haláláig, 1845-ig az egykori „úrvacsorai teremben” szolgált.[15] Még ma is működik ennek az anglikán zsidómissziónak az óvárosi gyülekezete, épülete a Christ Church,[16] a Jaffa kaputól nem messze található.

A protestáns egyházi nyitás következtében megindulhatott az identitásukat kereső zsidó Jézus-hívők egyházi szerveződése is. 1866-ban alapítják meg a Hebrew Christian Alliance-t Angliában.[17] A szerveződés akkor még egyházi keretek között kívánt maradni, de nyíltan szólt a zsidó származás és rendeltetés kérdéseiről is. Az Alliance az USA-ban is teret hódított (Hebrew Christian Alliance of America), majd számos európai országban elterjedt. 1925-ben hozták létre a már megalakult nemzeti szervezetek Londonban az International Hebrew Christian Alliance-t.

A zsidókeresztyén életforma újjáéledésének további faktora a 19. századi missziós mozgalmakhoz kapcsolható. Mivel a francia forradalom utáni Európában bizonyos apokaliptikus hangulat volt tapasztalható, a politikai eseményeket egyre inkább egy sajátos prófétai-spirituális dimenzióba helyezték, s ez a szemlélet erőteljesen hatott a missziói lelkület felerősödésére is. Európában és Amerikában számos missziós szervezet tűzte ki célul a zsidóság megszólítását. A munka eredményeként mintegy negyedmillió zsidó ismerte meg és fogadta el a keresztyén hitet.[18]

 

A 20. század: Új impulzusok az USA-ban a messiási judaizmus számára

A soá, valamint Izrael államának megalapítása (1948) új realitást teremtett a messiási judaizmus számára. Jelentős impulzus volt a hatnapos háború megnyerése, amely az egész világon új messiási közösségek megjelenését indukálta. A messiási judaizmus mai képviselői szoros kapcsolatot látnak a megnevezett történelmi események és a messiási mozgalom erőteljes kibontakozása között.[19]

A háború után végre megtörtént az egyházi paradigmaváltás is. Az Egyházban új teológiai érzékenység jelent meg az ószövetségi nép iránt. Az államalapítás tényében és a mai messiási zsidóság megjelenésében többen  Isten ígéreteinek beteljesedését látták meg, és egy új szellemi ébredés kezdeteként kezdték értékelni (Ézs 43,4–6; Ez 36,4–8; Ez 36,11; Ez 36,24; Ez 36,25–28; Ez 37,12–14; Ám 9,11-15;). Sokan úgy gondolják, hogy Jeruzsálem visszafoglalásával üdvtörténeti korszakváltás történt (Lk 21,24), s Izrael helyreállítása megkezdődött.[20]

Az 1960-as évek amerikai hippi-mozgalmának keresztyén csoportjai is voltak, akik magukat „Jesus People”-nak nevezték. Nem kevesen közülük, zsidóként alapították meg a Jews for Jesus missziót. Tartózkodva a hagyományos felekezetektől és az asszimilációs veszélyektől, sajátos új messiási közösségeket hoztak létre, amelyben hangsúlyozták, hogy a zsidó identitás és a Jézus-hit összeegyeztethető.[21] Istendicsőítésüket a zsidó kultúrához igazították, s hitéletük számos területén a „Jewish expression”-t kívánták megvalósítani.

 

Szerveződések

Az új identitás felfedezése következtében a Hebrew Christian Alliance of America eredeti nevét 1975-ben Messianic Jewish Alliance of America-ra (MJAA) változtatta. Az amerikai messiási gyülekezetek emellett 1979-ben egy másik szövetséget is létrehoztak Union of Messianic Jewish Congregations (UMJC) névvel. Időközben a növekedés és az elválások következtében más szerveződések is létrejöttek. Napjainkban egymással kooperálva, összességében mintegy 200 messiási gyülekezet működik Amerikában.[22]

 

Messiási mozgalom Moldáviában és Magyarországon

Jozef Rabinovics rabbi (1837–1899) a moldáviai Kisinovból 1882-ben tett Jeruzsálembe látogatást. Az Olajfák hegyén mély szellemi érintést nyert, majd Berlinben megkeresztelkedve, otthonában Kisinovban, a meglévő zsinagógát Jézusban hívő közösséggé alakította át. Rabinovics az államilag is elismert messiási-zsidó egyesületének (Az Új Szövetség Izraelitái) huszonnégy hittételét Franz Delitzsch-csel egyeztette, s egy Tóra-hű Jézus-hitet hirdetett.[23] Munkája nemzetközi kisugárzással bírt, ezért őt a messiási zsidó mozgalom Herzl Tivadarjának is nevezik.[24] Az ő közössége volt az első olyan zsidókeresztyén közösség, amely nem tartozott egyetlen keresztyén felekezethez sem, de tanítása gondosan kidolgozott teológiai tételekre épült. Teológiájának jellemző vonása volt, hogy a keresztyén dogmák fogalmait a zsidók számára is elfogadható kifejezésekkel váltotta fel.[25] Halála után gyülekezete még öt éven át működött (1904), hatása pedig hosszabb távon számos országban, így hazánkban is érezhető volt. [26]

 Magyarországon a tápiószelei Lichtenstein Izsák rabbi (1825–1908)[27] Jézus-hitre jutása az Újszövetség elolvasásához kapcsolódik. A Tiszaeszlári per (1882) anyagát tanulmányozva, Franz Delitzsch lipcsei professzor védőiratában, számos újszövetségi vonatkozást talált. A korábban híveitől elkobzott ÚSZ-et elolvasva, élő Krisztus-hitre jutott (1883). Ettől kezdve a tápiószelei zsinagógában egyre több keresztyén elem volt fellelhető. A rabbi lelkesen és nyíltan Jézusról mint a zsidó messiásról kezdett beszélni. A Budapesti Rabbinátus felszólította tisztségének letételére és a megkeresztelkedésre. Válaszként Lichtenstein bibliai érveket kért Jézus Messiás voltának megcáfolására. Kifejtette, hogy az ÚSZ-ben megtalálta az igazi judaizmust.

Lichtenstein élete végéig nem csatlakozott egyetlen keresztyén felekezetbe sem, így még 9 éven át zsinagógája rabbija maradhatott. Időközben a római pápa is kérlelte, hogy lépjen be a katolikus egyházba. Ő azonban zsidó kívánt maradni, hogy minél több izraelitát elérhessen az evangéliummal. A keresztséget halála előtt vette fel, amely egy zsidó mikvében végrehajtott önkeresztség volt. Szolgálata alatt számos zsidó ember kereste fel, akiket tanáccsal és Újszövetséggel ajándékozott meg.[28]

 A zsidók közötti misszió hazánkban a Skót Misszió ernyője alatt, dr. John Rabbi Dunken vezetésével, Török Pál püspökkel összefogva, már 1841-ben elindult. 1849-ben a Skót Misszió visszavonult, a munka azonban tovább folyt. A missziós központ 1910-ben a Hold utcából a Vörösmarty utca 51-be költözött. Kicsivel korábban kezdődött a Szabó Aladár által vezetett belmissziós mozgalom (1881), amely számos zsidó személyt szólított meg. Hazánkban a zsidók közti missziós munka Ungár Aladár (1905-1970) nevéhez szorosan kapcsolódik. Ungár egy kitombolt éjszaka után az Üdvhadsereg körein belül ismerkedik meg az evangéliummal. Erre válaszként családja kitagadta. A Lévi törzséből származó fiatalember a Hársfa utcában könyvesboltot nyitott, és számos rabbinak is hirdette a Jézusban nyert új hitét. Erős oszlopa lett a Testvérgyülekezetnek, amely eredményes zsidómissziót folytatott. A 200 fős közösség 20 százaléka előkelő zsidó személyekből került ki.[29]

Éliás József, az International Hebrew Christians Alliance kitüntetettje (1948), még ceglédi református beosztott lelkészként szervezi meg a Jó Pásztor missziót, amely alapvetően zsidó személyeket kívánt menteni a vészkorszak idején. Az evangelizációs és mentő munkában jelentős szerepet játszottak még: Hajós Emil és Mária, Bereczky Albert, Szabó Imre, Dobos Károly, Pákozdy László, Kovács Bálint, Hordós János, Nagy Gyula, Papp János, Sztéhlo Gábor, Kádár Imre, Somogyi Imre, Sréter Ferenc, a Zsindely házaspár és sokan mások.[30]

 

Messiási mozgalom a mai Izraelben

Az 1999-es felmérések szerint Izraelben kb. 80 messiási gyülekezet, illetve 130 házi csoport működött. Létszámukat korábban 7000-re becsülték.[31] A számok növekvő tendenciát mutatnak. A helyi vezetők (2008) a vegyes közösségek számát ma 12 ezerre becsülik. Legtöbb vezetőjük nem részesült akadémiai teológiai képzésben, ezért jelentős tényező a továbbképzés és könyvkiadás területén a Jeruzsálemben működő lutheránus Caspari Center[32] és a Tel-Aviv-i Immánuel Ház munkája. A gyülekezetek vegyesek, tehát tagságuk 20–40%-a nem zsidó hátterű. Mivel a zsidó állam iránti elkötelezettségük erős, ezért hitbeli kötelességként tudatosan vállalják a katonai szolgálatot. Számos helyen intenzíven keresik az arab keresztyénekkel is a kapcsolatot,[33] ellenben az ortodox zsidósághoz való viszonyuk meglehetősen feszült.

 

2