Paul Gracza – Nagy-Ajtai Ágnes: Mr. Pentecost: David Johannes du Plessis (1905-87)

(ajánló) A cikksorozatban bemutajuk és értékeljük a kiemelkedő pünkösdi személyiségek életét és munkásságát.

Paul Gracza – Nagy-Ajtai Ágnes

Mr. Pentecost: David Johannes du Plessis (1905-87) 

Új sorozatot indítunk az Egyháztörténelmi Enciklopédia keretein belül, melyben a pünkösdi mozgalom kiemelkedő személyiségeinek életrajzát mutatjuk be. A sort D. J. du Plessis nyitja, aki a pünkösdi mozgalom ökumenikus kapcsolatainak kiszélesítésében játszott fontos szerepet. Az ő nevéhez fűződik a katolikus-pünkösdi teológiai párbeszéd megindulása, ami mind a mai napig tart.1

David Johannes du Plessis 1905. február 7-én született egy „Huszonnégy folyó” nevű kisvárosban, Cape Town közelében, Afrika dél-nyugati csücskében. David J. és Anna du Plessis 9 gyermeke közül ő volt a legidősebb. A család hugenotta háttérből származott, majd a szülők pünkösdi hitre tértek a misszionárius John G. Lake és Thomas Hezmalhalch szolgálata révén. Az apa ácsként dolgozott, és időnként prédikált a helyi gyülekezetben.

D. J. du Plessis visszaemlékezéseiben édesanyját könyörületes, békeszerető emberként mutatja be, apját viszont mint szigorú dogmatikust. A korai pünkösdi tanokat követve, amelyek Afrikában is elterjedtek, az idősebb Du Plessis nem engedte meg családjának a gyógyszerek használatát, még a tehénpestis idején sem, amely fölösleges halálokat eredményezett, és amely miatt egy ideig börtönbe is zárták az apát. Végül egy barátja segítségével szabadult, aki kifizette a váltságdíjat. 

Egy sokat emlegetett történet szerint, amikor egy vándor misszionárius szamarakat kért az idősebbik Du Plessis-től, ő, szamár hiányában, a fülénél fogva kivitte a fiatal Davidet és úgy mutatta be, mint „David the Donkey” (David a szamár). Későbbi éveiben Du Plessis ezt az esetet úgy emlegette, mint apja odaszántságának bizonyítékát.

A kis David 12 éves volt, mikor a család a szülők missziói munkája miatt Lesothóba költözött, ahol a kisfiút mélyen érintette a fekete bennszülöttek öröme a misszió felépülése láttán. 1916-ben tért meg, hazafelé menet egy nagy vihar közepette. A következő évben volt a bemerítkezése, az Apostoli Hit Misszió (AFM) egy dél-afrikai gyülekezetében, amelynek a szülei is tagjai voltak, és ahol ő maga is szolgált egészen 1947-ig. 1918-ban, körülbelül 13 éves korában tapasztalta meg a Szentlélek-keresztséget az angol evangélista, Charles Heatley egyik alkalma alatt.

Apja hajthatatlanságát mutatja, hogy mikor az ifjú David főiskolai tanulmányokba kezdett a bloemfonteinbeli Grey University egyik fakultásán, lemondott lelkészi pozíciójáról, apai felelősségének csődjére hivatkozva. Fia esküvőjén sem jelent meg, mert túl fiatalnak tartotta a házassághoz, és csak az első unoka megérkezése oldotta a feszült légkört. 

Már fiatal lelkészként Du Plessist megkérték, hogy beszéljen egy asszonnyal, Anna Cornelia Jacobs-zal, aki egy kisebb félreértés miatt otthagyta a gyülekezetet. Sikerült rábeszélnie a visszatérésre, sőt mi több, 1927. augusztus 13-án össze is házasodtak, és a házasságuk majdnem 60 évig tartott. Hét gyermekük született: Anna Cornelia (1928-), Eunice Elizabeth (1932. márc_dec.), David Johannes Jr. (1933-85), Philip Richelieu (1940-), Peter Louis le Roux (1944-), Matthew Kriel (1947-), és Basel Somerset (1949-). David és Anna 1968-ban az Egyesült Államokba költözött.

Szolgálata kezdeti szakaszában David J. Du Plessis alapított egy utcai missziós szolgálatot, mely főként fiatalok között működött. Az 1920-as évek közepén különböző félidejű és teljes idejű lelkészi pozíciókat vállalt el Benoniban, DeAarban, és Pretoriában. 1930. ápr. 11-én avatták fel, 25 éves korában.

30 éves korára Du Plessis már nagyon fontos szerepet játszott az AFM-ben, mely Dél-Afrika legerősebb pünkösdi közösségévé vált. Ő szerkesztette a Comforer/Trooster-t, a felekezet kétnyelvű kiadványát. 1932-ben második lett a főtitkárválasztáson, majd 1936-ban megkapta a pozíciót. Egészen 1947-ig töltötte be ezt a tisztséget, akkor azonban lemondott, hogy hozzákezdhessen egy világmisszió megalapításához.

Néhány rövidebb utazást leszámítva, du Plessis Dél-Afrikában maradt a pénzügyi válság és a II. világháború alatt. Ebben az időszakban ő irányította a gyülekezet könyvtárát, illetve szerkesztette a nehézségekkel küzdő felekezeti folyóiratot. Aktív szereplője volt az AFM és a Teljes Evangéliumi Gyülekezet (amelyben felesége is felnőtt) egyesülésének. Ez az egység sajnos nem lett hosszú életű, a Teljes Evangéliumi Gyülekezet hamarosan átpártolt az American Church of God (Cleveland, Tennessee) felekezetéhez.

Du Plessis utazásai során gyűjtött tapasztalatait igyekezett otthon hasznosítani, így 1937-től gyülekezeti táborokat kezdett szervezni, 1940-től pedig egy bibliaiskola munkatársai között találjuk. Átszervezte a gyülekezet adminisztrációját is, a nyugdíjas lelkészeknek egyfajta járadékot biztosított. Telket vásárolt a táboroztatáshoz, később árvaházat alapított munkatársaival.

Élete meghatározó élménye lett az 1936-os AFM konferencia Johannesburgban, ahol egy fontos próféciát hallott egy angol evangélistától, akit Smith Wigglesworth-nek hívtak (és aki mellé tolmácsnak rendelték a konferencia idejére). Az ihletett szavak lényege az volt, hogy a dél-afrikai a világ távoli részein fog bizonyságot tenni, amennyiben engedelmes marad az Úrhoz. Du Plessis később sokszor mondta, hogy az evangélista akkor kifejezetten az ökumenikus mozgalom egészséges fejlődéséért imádkozott.

Az Assemblies of God 1937-es memphisi megbeszélésén ott találjuk David du Plessist, aki a pünkösdi mozgalom akkori vezetőivel (mint Donald Gee, vagy a főtitkár J. Rosewell Flower) megbeszélést folytatott a globális pünkösdi együttműködés lehetőségeiről. Akkorra már nagyon kiterjedt kapcsolati hálóval rendelkezett pünkösdi körökben, és azon dolgozott, hogy az összefogás létrejöjjön. De például a skandináv pünkösdiek nagyon ellene voltak mindenfajta formális szervezetnek, kivéve a gyülekezetek helyi szintű szerveződését. Az általuk szervezett 1939-es stockholmi konferencia mégis az egység előmozdítását szolgálta.

Az első Egyetemes Pünkösdi Konferencia (Pentecostal World Conference, PWC) Zürichben ült össze 1947 májusában. Du Plessis engedélyt kapott, hogy az AMF-nél betöltött pozícióját egy időre otthagyja, és egy héttel korábban érkezett. Leonard Steiner, svájci lelkipásztor volt a főtitkára a konferenciának. Amikor az AMF vezetői nem voltak hajlandóak Steiner kérésére du Plessis ottmaradását meghosszabbítani, ő, a korábbi próféciát követve határozott lépést tett, és lemondott az AMF főtitkári posztjáról. Üzenetet küldött feleségének, hogy adjon el mindent, és jöjjön Baselbe, ahol a következő PWC-k főszervezőjeként fog dolgozni.

Du Plessis majdnem 10 évig működött ebben a szerepkörben, az 1949-es párizsi konferenciától az 1958-as torontóiig. Az egész világ pünkösdi felekezeteit átfogó iroda végül nem állt fel, a különbözőségek és a regionális nézeteltérések miatt.

1948-ban du Plessis segített megalapítani az Észak-Amerikai Pünkösdi Közösséget, miközben egy majdnem halálos kimenetelű vonatszerencsétlenséget is átélt. Fontos változást eredményezett a gondolkodásmódjában ez a baleset: felülvizsgálta a fundamentalista hozzáállását a máshogyan gondolkodó keresztényekkel szemben, és innen kezdve nagyobb nyitottsággal közeledett feléjük.

1949-től a Church of God egyik főiskoláján tanított, majd 1952-től az Assemblies of God stamfordi gyülekezetének pásztori állását foglalta el. 1956-tól egy gyógyító szolgálat ügyvezetője volt. Az ’50-es éveket tehát a pünkösdi csoportok közti egység munkálásában töltötte. Az évtized végére azonban egyre inkább bevonódott az ökumenikus mozgalom munkájába. 

A belépést a John Mackay-jel, a Princeton Seminary elnökével folytatott diskurzus jelentette. Mackay keményen szólalt fel egy konferencián a latin-amerikai pünkösdiekkel kapcsolatban, amit du Plessis természetesen nem hagyhatott szó nélkül. 1952-ben Mackey-től kapott meghívót a következő ökumenikus találkozóra, valamint a 210 delegált címét is tőle szerezte meg. A megjelentek közel felével készített interjút, sokak számára ő volt az első pünkösdi, akivel találkoztak – hamarosan meg is kapta tőlük a „Mr. Pentecostal” elnevezést.

Ezek után a következő konferenciára is meghívták, valamint előadásokat tartott a legnagyobb teológiai központokban, így a Princetonon, a Yale-en, a Union, Colgate, Bossey és más egyetemeken. A klasszikus pünkösdi vitával kapcsolatban azt szokta mondani, hogy a nyelveken szólás inkább következménye, mint megnyilvánulása a Szentlélek-keresztségnek: „Nem kell nyelveken szólnod, amikor rád száll a Szentlélek, de hidd el, hogy fogsz!” Helyreigazított néhány teológiai félreértést is, például a gyógyítással kapcsolatban, ami nem az evangélistának, hanem a betegnek szánt ajándék, ugyanígy a nyelveken szólás nem embereknek, hanem egyedül Istennel szól. 

Három pápa is fogadta személyesen: XXIII. János, VI. Pál és II. János Pál. És míg a hivatalos pünkösdi felekezetekben nőtt a feszültség, du Plessis 1960-ban örömmel üdvözölte a Dennis Bennett munkássága nyomán meginduló karizmatikus mozgalmat. 

1961-ben a United Evangelical Action tiltakozott du Plessisnek az Egyházak Világtanácsa köreiben folytatott tevékenysége ellen, mivel egyre inkább a pünkösdiek szóvivőjeként tekintettek rá, miközben hivatalos felhatalmazást erre nézve nem kapott az Assemblies of God vezetőitől. A kialakult helyzetre tekintettel felmerült a gondolat, hogy felhagy az ökumenikus színtéren folytatott tevékenységével, de számos barátja biztatására úgy döntött, hogy mégis folytatja. 

Így 1962-ben részt vett az Egyházak Világtanácsának Új Delhiben tartott gyűlésén, majd meghívást kapott a II. vatikáni zsinat üléseire, ahol szintén jelen volt, megfigyelői státuszban. A tárgyalások szüneteiben, a büfében szeretett egy-egy püspök mögé állni kávéscsészéjével, olyan szorosan, hogy a visszaforduló püspök meglökje a csészét. A bocsánatkérésből aztán beszélgetés alakult ki. Mr. Pentecost barátkozott, és jókat nevetett a katolikus főpapokkal.

Ebben az időben már kifejezett célja lett, hogy – összhangban a II. vatikáni zsinat határozataival is – segítsen kialakítani a párbeszédet pünkösdiek és katolikusok között. Ezt nagyban akadályozta, hogy a Latin-Amerikában működő pünkösdi misszionáriusok arról számoltak be, hogy munkájukat a helyi katolikus pap folyamatosan hátráltatja.

Miután ez a hivatalos forma lehetetlenné vált, du Plessis azon dolgozott, hogy létrehozzon a leginkább elismert pünkösdi vezetőkből egy csoportot, akik készek pünkösdiként nyilatkozni egy ilyen párbeszédben. Kilian McDonnell bencés apáttal együtt vezették a ’70-es években ezt a folyamatot. 

David Johannes du Plessis 1987-ben, Pasadenában halt meg, rákban. Írásait és könyvtárát a Fuller Theological Seminary-nak adományozta. A 20. században nem volt még egy ember, aki ilyen nyilvánvalóan kapcsolódott volna a három fő (a pünkösdi, az ökumenikus és a karizmatikus) mozgalomhoz. Érdemei elismeréseként több rangos katolikus kitüntetést is átvehetett, a Time magazin pedig 1974-ben minden idők legbefolyásosabb keresztény vezetői közé választotta.