Hecker Róbert: A burn-out-szindróma vezetéstudományi összefüggései

Szolnok, 2006

A kutatási program strukturális és tartalmi meghatározása

 1.1.1. A kutatási program célcsoportja

     „Minden menedzselési felelősségvállalással együtt jár a folyamatos nyomás, és ellennyomás. Ahelyett, hogy ezt az, akire nehezedik, abnormálisnak tartaná, ki kell alakítania a maga sajátos irányvonalát.”[1] Ez az idézet találóan összefoglalja azt a központi feladatot, mely egyúttal kutatási programom célcsoportját is meghatározza. A korszerű vezetéstudományi szakkönyvek tudniillik már nem annyira a minél szerteágazóbb szakmai ismereteket, hanem a meggyőző és magával ragadó, a munkatársakat a probléma fölvállalására és megoldására serkentő vezetői attitűdöt tekintik az eredményesség zálogának.[2]

 

     Ez a vezetői kultúra azonban hatalmas, folyamatosan megújuló belső energiát feltételez, mely az egyre hektikusabb környezet állandósuló szakítópróbáinak kitett vezető számára elengedhetetlen ahhoz, hogy kezdeményezőkészségét megőrizve aktívan befolyásolja, - és ne csupán elszenvedje – a körülötte zajló folyamatokat. Növekszik hát az igény arra, hogy a vezetéstudományi szakismeretek ne csupán a korszerűtlen, parancsuralmi direktívákkal[3] operáló vezetési stílus ostorozására, és a kreatív, meggyőző föllépésű vezetői motiválás hangsúlyozására szorítkozzanak, hanem tegyék hozzáférhetővé azt a spirituális többletet is, mellyel a cégek tehetetlenségi nyomatékával küszködő, az újból és újból elburjánzó alkalmazotti passzivitás ellen hadakozó vezetők saját pszichés fölőrlődésük elkerülése érdekében élhetnének. A Baritz-Kindler szerzőpáros ezt a folyamatot a következőképpen írja le: „A nyugati – főként amerikai – szakirodalomban és vállalati gyakorlatban erőteljes az üzleti élet spirituális megközelítése, ám ez a spiritualitás fő vonalaiban messze áll a kereszténység és a többi tradicionális világvallás tanításától és gyakorlatától. A munkahelyi spiritualitás fő szellemi irányzata ma a New Age, s a hazánkban is ébredező vállalati spiritualitásban, illetve az erről szóló üzleti szakirodalomban is egyre inkább ez az irányzat nyer teret.”[4]      

 

     Korunk vezetéstudományi fejlődésének fősodrában maradva, - de a tudatosan fölvállalt krisztocentrikus[5] megközelítés okán bizony teljes mértékben árral szemben hajózva - jómagam is azokat a vezetőket, illetve vezetői feladatra készülőket szeretném megszólítani, akik tevékenységük során egyre inkább érzik: szükségük lenne valamiféle vezetői erőforrásra, arra a fajta összeszedettségre, mely a háborgó hullámok között lavírozva  is stabilitást ad mind a hajóskapitánynak, mind a reá bízottaknak.  Kutatási programom célcsoportja tehát azokból áll, akik egy ilyen, belső szilárdságot kínáló vezetői életfilozófiára vágynak… A sodródás tehetetlensége helyett az árral szemben úszás fölüdítő élményére. Az ehhez a szemléletváltáshoz szükséges energiatöbbletet természetesen nem az általam kidolgozandó autokeirikus vezetői modell biztosítja. Azt azonban meggyőződéssel állítom, - miután mindezt saját magamon próbáltam először ki: ez a szemlélet nyitottá, befogadókésszé tesz Őelőtte, Aki azt üzeni nékünk: „Ne félj, mert Isten neked ajándékozta mindazokat, akik veled vannak a hajón.”[6]

 1.1.2. Az értelmezési készlet

     Minden gondolat abban a kontextusban[7] kel életre, amelyben az eredetileg megfogant. Ugyanúgy működik mindez, akár a teremtett világban: a méhen kívüli terhességnek a védő és tápláló természetes közeg híján szükségszerűen pusztulás a vége. Az előző mondatban fölvillantott analógia hatósugarán belül maradva, - egyszersmind az autokeirikus vezetői modell eredményes recipiálása[8] érdekében -  először azt az értelmezési készletet kívánom meghatározni, mely gondolatiságát organikus[9] egésszé gyúrja össze.

     Kiindulópontként egy definíció szolgál, mely az autokeirikus vezetői attitűd fogantatásának kontextusát írja le: Az autokeirikus vezetői modellt az autopoietikus[10] jellegű vezetői iskolák képviselőinek soraiban tapasztalható burn out[11]-jelenségek epidemikus[12]  elterjedése hívja életre. A kiváltó okokat górcső alá véve az autopoietikus vezetői attitűd zsákutcája helyett olyan úton halad, mely a teljesítmények fokozása során kiégett vezetők, és a teljesítmények követelésébe belecsömörlött vezetettek helyett a közös célok felismerését, és az azok elérése érdekében végzett következetes közösségi erőfeszítést hangsúlyozza, illetve munkálja. Ebben a téma-meghatározásban az „autokeirikus”-jelzőt nem valamilyen rejtett nyelvújítási szándék okán kívánom alkalmazni. Létjogosultságát egzegetikai észérvek[13] sem támasztják alá. Az igazi indok az, hogy ezzel a szóhasználattal egyszerre kívánok az autopoietikus megközelítési módra[14], - mint egyfajta előzményre - utalni, illetve azon bizonyos fokig túl is lépni. Részleteibe menően majd a 4.1.1.-től kezdődő pontokban szeretnék erre az összefüggésre kitérni, - miután az annak értelmezéséhez elengedhetetlenül szükséges bázisismereteket az azt megelőző szakaszokban már fölvázoltam. Szeretném azonban a téma-meghatározást további finomítása érdekében leszögezni: az autokeirikus modell „sajátkezűsége” nem az autopoietikus iskola önfejlesztő-fölfogásának továbbfejlesztett változata! Márcsak azért sem lehet az, mert célkeresztjében nem a saját erőforrások mobilizálása áll, hanem azoknak a belső görcsöknek és külső terheknek a fel-, és leoldása, melyek megakadályozzák az „előre elkészített”[15] vezetői inspiráció fölismerését, elfogadását és kivitelezését. Az autokeirikus vezetői modell lényegi törekvése tehát az, hogy az „ihletett vezető” képét rajzolja meg, vagyis azét a vezetőét, akinek kifinomult intuíciói[16] a „kockacukor és korbács”-eszköztárának alkalmazása helyett a közösségépítés szolgálatában teljesedik ki. Mindezt abban a bizonyosságban teszi, hogy számára a közösségépítés nem valamiféle, előre megjósolhatóan teljesítménycsökkentő jótékonykodás, vagy filantróp[17]  emberjobbító pedagógiai kezdeményezés, hanem a maradandóan állandósuló növekedés hiteles hajtómotorja.      

 

     Végezetül, de nem utolsósorban tanulmányom értelmezési készletének elengedhetetlen tartozéka a stílus kérdése is, melyet ezúton szeretnék tisztázni. Alaphangjaként a sokszínűséget jelölném meg, mely leginkább a forrásanyagok kiválasztásában figyelhető meg. Arra törekedtem, hogy a teológia primátusát[18] megtartva a jelenlegi ismereteim által lehetővé tett legszélesebb öleléssel vonjam be, szólaltassam meg a legkülönbözőbb gondolatiságú szerzőket. Tettem ezt azért, mert határozott látásom szerint csupán a különböző szólamok megszólaltatása bonthatja ki előttünk a zenekari hangzás csodálatos összhangját. Merthogy az unisono[19] jellegű szólamvezetés, - úgy gondolom, hogy nem csupán az én számomra - roppant unalmas, és fárasztó. Persze minden csupán a szimfóniát megalkotó zeneszerző, és levezénylő-betanító karmester közreműködése által kél életre… Ilyen szerepet korlátozott-korlátolt emberi fölfogó-képességem okán természetesen nem vállalhatok, csupán azt remélem, hogy gondolataimmal az Égi Mester által sugallt, és az Ihlet Lelke által betanításra kerülő partitúra lapozójaként hozzájárulhatok a folyamatos, és egyre inkább kibontakozó, harmonikus közösségi muzsikálás öröméhez!                     

 1.2.1. Teológiai koordináták

     Mielőtt sor kerül kutatási programom részletes kifejtésére, szükségét érzem annak, hogy a teológiai alapvetést röviden fölvázoljam. Ezt a kiindulópontot a reformátori szemléletmód egy sajátos olvasatában vélem fölfedezni, mely a reformáció emberképe felől közelíti meg a mindenkori vezetés ősdilemmáját. Ez az ősdilemma az erős, a saját erejében bízva a végtelen meghódítására törő, de egyszerre-ugyanakkor gyenge, saját porszem voltától megterhelődött ember belső őrlődésében ölt testet. Igen, a vezetés vágyai a messziség meghódítására hívnak, de a vezető kicsinységének szűk-ségei saját „felségterületének” mikrovilágát is félelmetes vadonná változtatják… Ez volt az a feloldhatatlannak látszó önellentmondás, mely a reformáció gondolatiságában lelt egy eladdig merőben ismeretlen-elfelejtett értelmezési keretre. Max Weber mindezt így fogalmazza meg: „A lutheri bibliafordítás előtt a hivatás […] a mai, világi értelemben egyetlen nyelvben sem fordul elő… Minden olyan nyelv, amelyre a protestáns bibliafordítások lényeges befolyást gyakoroltak, megalkották ezt a szót, mindazok pedig, amelyeknél ez nem áll fenn (mint a román nyelvek esetében), nem – vagy nem a mai jelentésében […] S ahogyan e szó jelentése, s ez nagyjából ismeretes, éppúgy új volt, és a reformáció terméke volt e gondolat is […]. új volt mindenekelőtt a kötelesség megbecsülése a világi hivatáson belül, mint olyan legfőbb tartalomé, melyet az erkölcsi öntevékenység egyáltalán megkívánhat […] nem ismeri el az evilági erkölcsiség túllicitálását (kiemelés tőlem H.R.) szerzetesi aszkézis révén, (kiemelés tőlem H.R.) hanem kizárólag az evilági kötelességek teljesítésével törődik […] A szerzetesi életvezetés ezután természetesen már nem csak az Isten igazolása szempontjából válik teljesen értéktelenné, (kiemelés tőlem H.R.) hanem azért is, mert Luther számára egyúttal az önző, a világi kötelességek alól magát kivonó szeretetlenség termékét testesíti meg. E magatartással szemben a világi hivatásvégzés úgy jelenik meg, mint a felebaráti szeretet kifejezése.”[20] Kálvin János ugyanezt a fogalmat, - mármint a hivatásét – a sáfárság kifejezését használva írja körül, amikor az Institutioban a következőképpen fogalmaz: „De a Szentírás, hogy kezünknél fogva vezessen erre bennünket, eszünkbe juttatja, hogy azokat a kegyeket, amiket Istentől nyertünk, oly feltétel alatt nyertük, hogy az egyház közjavára használjuk. Ennélfogva az összes adományokat akkor használjuk helyesen, ha azokat bőkezűen és jóakaratulag közöljük másokkal; s ennek belátására nem lehetett volna biztosabb szabályt, vagy hatásosabb buzdítást találni, mint azt, amely arra tanít bennünket, hogy mindazon adományok, amikkel fel vagyunk ruházva, Istennek letéteményei és hogy ezek azon feltétellel bízattak a mi sáfárkodásunkra, hogy felebarátaink javára fordítsuk őket. Azonban még ennél is tovább megy a Szentírás, midőn ezeket az adományokat azokhoz a tehetségekhez hasonlítja, mikkel az emberi testnek tagjai vannak felruházva. Egy tag sem használja erejét csak a maga számára és a maga céljára, hanem átárasztja azt a többi tagokra is, és ezért csak annyi haszonban részesül, amennyi az egész testnek közös hasznából reá háramlik.”[21]  

     Ez az új értelmezés aztán világformáló erőket szabadított föl, olyan kreatív emberi energiákat, melyek modernkori európai civilizációnk pozitív, fejlődésorientált életszemléletének is megalapozói lettek. A reformáció múlhatatlan, világtörténelmi jelentőségű érdeme az, hogy a kárhozat gyötrő rémének béklyóiból kiszabadította az embert, rámutatva arra, hogy az ember szabadításra szorultsága nem bűn, hanem természetes állapot, hogy a Mindenség Ura nem büntetni, hanem megváltani akar, és éppen ezért nekünk ŐT nem lekenyereznünk kell, hanem szolgálnunk szabad… Önként, szabad szívvel, szabad akaratból, örömmel, - nem pedig önmarcangoló vezeklésként!  A reformáció mondanivalójának fölszabadító hatásaként épült bele európai civilizációnk gondolatiságába az a fölismerés, mely szerint az embert nem egy olyan világ veszi körül, mely bűnössége okán összeesküdött ellene, hanem az sokkal inkább fölfedezésre, meghódításra vár. Ennek a megállapításnak történelmi bizonyítéka is van, hiszen ez a fölismerés volt a hajtómotorja a mai USA területére „alapító atyákként” Európából kivándorló generációnak is, akiknek  máig érvényes, az USA fejlődését és arculatát alapvetően meghatározó hatásáról Dieter Schröder a következőképpen ír: „Amikor a város főpolgármestere, Rudolf Giuliani azt hirdeti, hogy az újból fölépített New York jobb lesz, mint a régi, akkor ez nem a vigasztalás szava csupán, hanem egyúttal az alapító atyák hitének visszhangja is: Amerika jobb lesz, mint a régi világ, a „nyomorúságos Európa”, ahogyan ezt William Penn Pennsylvania quekerállamának alapításakor 1681-ben mondotta […] Már John Locke, az Amerikában menedéket kereső quekerekkel, és más vallási reformerekkel rokonszenvező angol filozófus is ezt a misztikus felkiáltást hallatta: „Kezdetben az egész világ Amerika volt.”  Sok kortárs, elsősorban a forradalom előtti Franciaország értelmiségei számára ez azt jelentette: „Amerika maga a paradicsom.” A hazájukban hitük miatt üldözött bevándorlók számára az új világ annak veszélyei, fáradtságai és keservei ellenére az Éden kertje volt, mert itt az üldözéstől és elnyomatástól  szabadnak érezték magukat, és azt hihették, hogy vallási elképzeléseiket és anyagi céljaikat akadálytalanul megvalósíthatják és elérhetik. Amerika történetét annak vallástörténete nélkül nem lehet értelmezni. Sehol a világon nem gyakorolt olyan nagy hatást a svájci reformátor Kálvin János, mint Amerikában Az ő tanítását, - mely szerint az isteni eleve elrendelést Isten kiválasztottai saját cselekvő igyekezetük által újból és újból ki kell hogy érdemeljék – mintha az új világ telepesei számára alkották volna. De más reformátorok is nagy népszerűségre tettek szert közöttük. Az USA a reformációból jött létre éppúgy, mint a kapitalizmus. (kiemelés tőlem H.R.) A német vallásszociológus, Max Weber a kapitalizmus szellemiségéről, és a protestantizmus etikájáról szóló tézisét nem utolsósorban az amerikai fejlődési folyamatok figyelembe vétele alapján fogalmazta meg.”[22]          

     Mindezt csak aláhúzza reformátori örökségünk ősposztulátuma[23], Luther Márton 95 tétele, melyből most szemléltetésképpen a következő, általam fordított passzusokat idézném: „Amikor a mi Urunk és Mesterünk, az Úr Jézus Krisztus azt mondja: „Térjetek meg ! (Máté 4,17), akkor azt akarta, hogy a hívő ember egész élete megtérés legyen.” (1.tétel) „Ezt az Igét nem lehet a megtérés, mint szentség, - tehát a gyónás és jóvátétel – felől értelmezni, -melyet a papi hivatal felügyel.” (2.tétel) „Nem csupán a belső megtérésre vonatkozik, mivel egy ilyen valójában nem is volna az, hiszen a külvilágban sokfajta módon a test megöldöklését kell munkálnia.” (3.tétel) „Ezért a büntetés, akárcsak az önmagunk gyűlölése mindaddig megmarad, - és ez az igazi, szívbéli megtérés – amíg a mennyek országába el nem jutunk.” (4.tétel) „Ezért távozzanak mindazok a próféták, akik a keresztényeknek azt prédikálják: „békesség, békesség”, - és valójában nincs is békesség.” (92.tétel) „Legyenek áldottak mindazok a próféták, akik azt hirdetik a keresztyéneknek: „kereszt, kereszt”, - hiszen nem teher az.” (93.tétel)[24] „Bátorítani kell a keresztényeket arra, hogy az ő főjüknek, Krisztusnak követésére büntetésen, halálon és poklon át is törekedjenek.” (94.tétel) „és sokkal inkább abban bízzanak, hogy sok szenvedés által a mennyországba jutnak, minthogy hamis lelki biztonságban ringassák magukat.” (95.tétel)

     Bár a nagy reformátor szavai ma már bizonyos ridegséget, önostorozást sugallnak, mondanivalójának központi magja ma sem vesztett semmit eredeti fényéből. Ezek a szavak úgy szabadítanak föl az önmagunk bűnössége okán kényszeressé váló vezeklés nyűgje alól, hogy közben fölnyitják szemünket az igaz bűnbánat mozgósító, megújító erejére. Ez a korszakos fölismerés leleplezi a hamis biztonság álságos csapdáját, beláttatva velünk, hogy itt e földön egyetlen tennivalónk marad: folyamatosan elvetni magunktól mindent, ami a Krisztus követésének küzdelme helyett az itt és most megérkezésének tétlenségét sugallja. (Véleményem szerint a bűnbocsátó-cédulák körül zajló vita gyökere is ez a Luther által meglátott és fölfedett, önös érdekből sugallt, hamis Kánaán-képzet volt.) Ez a reformátori örökség ma is időszerű, hiszen rengeteg olyan kacattal hajózunk, melyet Pál apostol hajótörési történetének a címoldalon idézett epizódjához hasonlóan először ki kell dobnunk ahhoz, hogy Égi Kormányosunk végre szóhoz, pontosabban kormányrúdhoz jusson. Ezt a fajta időszerűséget a burn out-szindróma vezetéstudományi összefüggéseinek ismertetése révén szeretném az általam tárgyalt kérdéskör gyakorlatára lefordítva bemutatni.  

 1.2.2. A burn out-szindróma, mint a teljesség-igény tükörképe

     A burn out-szindrómát nem szabad csupán az egyéni pszichológiai kondíciók síkján vizsgálni. Okai sokkal inkább globális méretűek, éppen ezért a burn out veszélyének egész világunk ki van téve. A kiváltó ok a saját erőforrások ésszerű határain folyamatosan túlterjeszkedő, végül emiatt a saját rendszerének összeomlását törvényszerűen előidéző növekedés-fölfogásban keresendő. Tanulmányom kereteit messze túlhaladja ennek a folyamatnak a taglalása, éppen ezért ezen a ponton megelégszem Immanuel Wallenstein, kortárs amerikai történész-szociológus frappáns megfogalmazásának idézésével: „Jelenleg a világrendszer változó félben van. Most már nem ciklusok és trendek kisebb, állandó összesítésének a korát éljük. 1989-cel feltehetően rázárult az ajtó a múltra. Meglehet, most már megérkeztünk a bizonytalanság valóságos birodalmába. A világrendszer természetesen továbbra is működni fog, sőt »jól« fog működni. De éppen, mert továbbra is úgy fog működni, mint ahogy már 500 éve működik, tehát keresi a szakadatlan tőkefelhalmozás módjait, hamarosan képtelen lesz ilyen módon működni. A történelmi kapitalizmus, mint minden történelmi rendszer, nem kudarcai, hanem sikerei okán fog elpusztulni."[25] Wallenstein megfogalmazása zseniális éleslátással tapint rá a lényegre: a természetes növekedés helyett az egészségtelen növekedési kényszer, - mondhatni kóros túlburjánzás – bűvkörébe került világgazdaság problémájára.

     A probléma gyökere tehát nem a növekvő teljesítmény, hanem a rablógazdálkodással kifacsart eredmények kérdése, melynek problematikája kísértetiesen hasonlít a doppingszerekkel élő sportoló önpusztító karrierépítésének, és dicstelen utóéletének alapkérdéseihez. Egy egész team áll mögötte, amelynek feladata az, hogy a teljesítmény fokozása érdekében minden használható eszközt fölkutasson, és a sportoló számára hozzáférhetővé tegyen. Ennek a törekvésnek a létjogosultságát a doppinghasználat logikája szerint semmi más nem adja, mint a reménybeli győzelem. Ugyanakkor ez a munkafilozófia olyan ellenőrizhetetlen folyamatokat indít el, melyek a remélt siker helyett a teljes megsemmisülés realitásával szembesítik az egész csapatot.  Ezt az összefüggést példázza a sporttörténelem legnagyobb doppingbotrányának története is, melyet a Wikipedia online-lexikon a következőképpen foglal össze: „Az úgynevezett Festina-ügy egy doppingbotrány volt, mely az 1998-as Tour de France során pattant ki. A sporttörténelem minden valószínűség szerint legnagyobb doppingbotránya a világ legfontosabb kerékpárversenyét alapjaiban rengette meg, miután Willy Voetnél, a Festina-csapat (olyan sztárokkal, mint Richard Virenque és Alex Zülle) egyik kísérőjénél nagy mennyiségben találtak meg nem engedett szereket. Elsősorban erythropoietinről (EPO) volt szó, egy olyan hormonkészítményről, mely a vér oxigénszállítási képességét növeli. Az államügyészség által vezetett nyomozás során a csapatok szálláshelyein több razziára került sor. A nyomozás során kiderült, hogy a Festinánál a széles területet lefedő, kombinált doppinggyakorlatot követték. Ez a felfedezés az akkori doppingellenőrzések hatástalanságát is nyilvánvalóvá tette: a korábbi tesztek egyetlen Festina-kerékpárosnál sem mutattak ki semmit. A fejlemények oda vezettek, hogy mind a Festina, mind pedig a TVM csapatait kizárták, és a spanyol csapatok a francia hatóságok nyomozati eljárásai miatti tiltakozásul visszavonták a Touron induló versenyzőiket. Az 1998-as Tourt, - melyet hosszú ideig a félbeszakadás réme fenyegetett – végül Marco Pantani nyerte meg, akit aztán egy évvel később a Giro d’Italia versenyéről úgyszintén doppingvétség miatt zártak ki.”[26]

  A Festina-botrány dióhéjban összefoglalt története valójában nem más, mint a born-out-szindróma fejlődéstörténetének példázata. Számunkra témánk összefüggésében az a vezetői attitűd az érdekes, mely ezt a fejlődési görbét szükségszerűen előidézi. Hangsúlyozni szeretném azonban, hogy semmiképpen sem a teljesítmény fokozására való törekvés, hanem sokkal inkább annak mindenáron való hajszolása a hibás, illetve tragikus előjelű! Ez a belső egyensúlyvesztés az, mely a vezető világképéből kisugározva szükségszerűen magával rántja a vezetetteket is, - általános cselekvőképtelenséget, illetve a kényszeres cselekvési minták eluralkodását eredményezve. Hézser Gábor ezt az összefüggést bölcs éleslátással foglalja össze, amikor a következőképpen fogalmazz: „A kiégettség olyan állapot, amely hosszú időn át, lassan, de folyamatosan alakul ki. A túlerőltető célok, normák elérésére való permanens törekvés, a társadalmi elvárás idővel felmorzsolja az érintettek testi és lelki erejét. Az érzelmi állapotban eluralkodik a stressz, elvész a motiváció [...] A képességek, adottságok bizonyítása, az azokkal való élés természetes, egészséges, önmagunk és mások számára is hasznos igény. A tálentumokat nem kell elásni… Ha viszont kényszerré válik, akkor a testi és lelki egészség veszélyeztetőjévé válhat. Az egyetlen cél érdekében mindent feláldozni akarás valláspszichológiailag az idolátria, a bálványimádás kategóriájában jelenik meg.”[27] Ez az igen pontos diagnózis teszi számunkra lehetővé, hogy a reformátori teológiai örökség talaján maradva a burn out-szindróma azon terápiás jellegű megoldására tegyek javaslatot, mely egyúttal az autokeirikus vezetői felfogás szociáletikai alapvetéseként is szolgál.

              

     Terápiás javaslatom kiindulópontjaként arra szeretném fölhívni a figyelmet, hogy a burn-out-szindróma kapcsán éles fájdalommal tudatosuló belső üresség nem csupán a korábban rendelkezésre álló energia-tartalékok elhasználódását, vagyis az egyre teljesebb körűvé váló kimerültség tényét jelzik. Az egyéni életben éppúgy, mint a közösségi létformákban észrevétlenül eluralkodó általános cselekvőképtelenség valójában arra a mulasztásra hívja föl a figyelmet, mely már jóval korábban minden egyes burn-out-szindrómától gyötört egyén és közösség életében megjelent, és sokáig úgy tűnt, hogy minden káros következmény nélkül fölvállalható. Ez a minden egyes esetben súlyos következménnyel járó mulasztásos vétség a teljesség-igény törvényszerűségének figyelmen kívül hagyásában mutatkozik meg. Miben áll ez, a minden emberbe teremtetése által belekódolt törvényszerűség? Lényegét az Alford-Naughton szerzőpáros a következőképpen írja le: „Akkor vagyunk teljesen, tehát lélekben is jelen a pillanatban, amikor felfogjuk, hogy benne rejlik eredetünk és rendeltetésünk is. Amikor e kettőről megfeledkezünk, amikor az itt és most meghozott döntéseink során nem vesszük figyelembe kezdetünket és végünket, akkor megszakad a kapcsolat lelki természetünkkel, s nem értjük, mit csinálunk éppen.”[28]

     A teljesség-igény törvényszerűsége tehát azt a belső igényt és kérdést fejezi ki, mely kimondva-kimondatlanul minden emberi akcióban és reakcióban ott feszül, és így fogalmazható meg: mi végre mindez? Hogyan tudok-tudunk számot adni az általunk föl-, és elvállalt cselekedetek indítékaival és céljaival, egyáltalán: hová tart az engem-bennünket jellemző cselekménysorok fősodra? Mai világunk ezeket a belénk programozott kérdéseket, a teljességre törekvő emberi lélek belső rezdüléseit az egyéni és közösségi karrierépítés szellemi és anyagi profitszerzésének és nyereségvágyának hangzatos szólamaival akarja túlharsogni, illetve elnémítani. Ez a próbálkozás mai életünk gyakorlatában az egész civilizációnkra jellemző elfojtási mechanizmussá[29] pervertálódott[30], ahol az „egyre-nagyobb-gyorsabb-gazdagabb” jelszavai tulajdonképpen semmi más célt nem szolgálnak, mint azt, hogy elhallgattassák a teljesség-igény alapkérdéseit makacsul visszhangzó lelkiismeret szavát.

     A konkrét terápiás javaslat kidolgozása, - mely az autokeirikus vezetéselmélet szociáletikai megalapozásaként egyúttal a 2. anyagrészben kifejtésre kerülő közösségépítési hangsúly felvezetése – elképzelhetetlen anélkül, hogy a Victor E. Frankl[31] nevével fémjelzett logoterápia[32] gondolatiságát, - még ha nagyon felszínesen is – ne érintenénk. A teljesség-igény Frankl szerint tudniillik valójában nem más, mint az élet értelméhez való ragaszkodás, ugyanakkor éppen a modernkori jóléti berendezkedés az, mely egyre égetőbbé teszi ennek a kérdésnek a kezelését. Victor Frankl így fo