Hecker Róbert: A burn-out-szindróma vezetéstudományi összefüggései

Szolnok, 2006

A kutatási program strukturális és tartalmi meghatározása

 1.1.1. A kutatási program célcsoportja

     „Minden menedzselési felelősségvállalással együtt jár a folyamatos nyomás, és ellennyomás. Ahelyett, hogy ezt az, akire nehezedik, abnormálisnak tartaná, ki kell alakítania a maga sajátos irányvonalát.”[1] Ez az idézet találóan összefoglalja azt a központi feladatot, mely egyúttal kutatási programom célcsoportját is meghatározza. A korszerű vezetéstudományi szakkönyvek tudniillik már nem annyira a minél szerteágazóbb szakmai ismereteket, hanem a meggyőző és magával ragadó, a munkatársakat a probléma fölvállalására és megoldására serkentő vezetői attitűdöt tekintik az eredményesség zálogának.[2]

     Ez a vezetői kultúra azonban hatalmas, folyamatosan megújuló belső energiát feltételez, mely az egyre hektikusabb környezet állandósuló szakítópróbáinak kitett vezető számára elengedhetetlen ahhoz, hogy kezdeményezőkészségét megőrizve aktívan befolyásolja, - és ne csupán elszenvedje – a körülötte zajló folyamatokat. Növekszik hát az igény arra, hogy a vezetéstudományi szakismeretek ne csupán a korszerűtlen, parancsuralmi direktívákkal[3] operáló vezetési stílus ostorozására, és a kreatív, meggyőző föllépésű vezetői motiválás hangsúlyozására szorítkozzanak, hanem tegyék hozzáférhetővé azt a spirituális többletet is, mellyel a cégek tehetetlenségi nyomatékával küszködő, az újból és újból elburjánzó alkalmazotti passzivitás ellen hadakozó vezetők saját pszichés fölőrlődésük elkerülése érdekében élhetnének. A Baritz-Kindler szerzőpáros ezt a folyamatot a következőképpen írja le: „A nyugati – főként amerikai – szakirodalomban és vállalati gyakorlatban erőteljes az üzleti élet spirituális megközelítése, ám ez a spiritualitás fő vonalaiban messze áll a kereszténység és a többi tradicionális világvallás tanításától és gyakorlatától. A munkahelyi spiritualitás fő szellemi irányzata ma a New Age, s a hazánkban is ébredező vállalati spiritualitásban, illetve az erről szóló üzleti szakirodalomban is egyre inkább ez az irányzat nyer teret.”[4]      

     Korunk vezetéstudományi fejlődésének fősodrában maradva, - de a tudatosan fölvállalt krisztocentrikus[5] megközelítés okán bizony teljes mértékben árral szemben hajózva - jómagam is azokat a vezetőket, illetve vezetői feladatra készülőket szeretném megszólítani, akik tevékenységük során egyre inkább érzik: szükségük lenne valamiféle vezetői erőforrásra, arra a fajta összeszedettségre, mely a háborgó hullámok között lavírozva  is stabilitást ad mind a hajóskapitánynak, mind a reá bízottaknak.  Kutatási programom célcsoportja tehát azokból áll, akik egy ilyen, belső szilárdságot kínáló vezetői életfilozófiára vágynak… A sodródás tehetetlensége helyett az árral szemben úszás fölüdítő élményére. Az ehhez a szemléletváltáshoz szükséges energiatöbbletet természetesen nem az általam kidolgozandó autokeirikus vezetői modell biztosítja. Azt azonban meggyőződéssel állítom, - miután mindezt saját magamon próbáltam először ki: ez a szemlélet nyitottá, befogadókésszé tesz Őelőtte, Aki azt üzeni nékünk: „Ne félj, mert Isten neked ajándékozta mindazokat, akik veled vannak a hajón.”[6]

 1.1.2. Az értelmezési készlet

     Minden gondolat abban a kontextusban[7] kel életre, amelyben az eredetileg megfogant. Ugyanúgy működik mindez, akár a teremtett világban: a méhen kívüli terhességnek a védő és tápláló természetes közeg híján szükségszerűen pusztulás a vége. Az előző mondatban fölvillantott analógia hatósugarán belül maradva, - egyszersmind az autokeirikus vezetői modell eredményes recipiálása[8] érdekében -  először azt az értelmezési készletet kívánom meghatározni, mely gondolatiságát organikus[9] egésszé gyúrja össze.

     Kiindulópontként egy definíció szolgál, mely az autokeirikus vezetői attitűd fogantatásának kontextusát írja le: Az autokeirikus vezetői modellt az autopoietikus[10] jellegű vezetői iskolák képviselőinek soraiban tapasztalható burn out[11]-jelenségek epidemikus[12]  elterjedése hívja életre. A kiváltó okokat górcső alá véve az autopoietikus vezetői attitűd zsákutcája helyett olyan úton halad, mely a teljesítmények fokozása során kiégett vezetők, és a teljesítmények követelésébe belecsömörlött vezetettek helyett a közös célok felismerését, és az azok elérése érdekében végzett következetes közösségi erőfeszítést hangsúlyozza, illetve munkálja. Ebben a téma-meghatározásban az „autokeirikus”-jelzőt nem valamilyen rejtett nyelvújítási szándék okán kívánom alkalmazni. Létjogosultságát egzegetikai észérvek[13] sem támasztják alá. Az igazi indok az, hogy ezzel a szóhasználattal egyszerre kívánok az autopoietikus megközelítési módra[14], - mint egyfajta előzményre - utalni, illetve azon bizonyos fokig túl is lépni. Részleteibe menően majd a 4.1.1.-től kezdődő pontokban szeretnék erre az összefüggésre kitérni, - miután az annak értelmezéséhez elengedhetetlenül szükséges bázisismereteket az azt megelőző szakaszokban már fölvázoltam. Szeretném azonban a téma-meghatározást további finomítása érdekében leszögezni: az autokeirikus modell „sajátkezűsége” nem az autopoietikus iskola önfejlesztő-fölfogásának továbbfejlesztett változata! Márcsak azért sem lehet az, mert célkeresztjében nem a saját erőforrások mobilizálása áll, hanem azoknak a belső görcsöknek és külső terheknek a fel-, és leoldása, melyek megakadályozzák az „előre elkészített”[15] vezetői inspiráció fölismerését, elfogadását és kivitelezését. Az autokeirikus vezetői modell lényegi törekvése tehát az, hogy az „ihletett vezető” képét rajzolja meg, vagyis azét a vezetőét, akinek kifinomult intuíciói[16] a „kockacukor és korbács”-eszköztárának alkalmazása helyett a közösségépítés szolgálatában teljesedik ki. Mindezt abban a bizonyosságban teszi, hogy számára a közösségépítés nem valamiféle, előre megjósolhatóan teljesítménycsökkentő jótékonykodás, vagy filantróp[17]  emberjobbító pedagógiai kezdeményezés, hanem a maradandóan állandósuló növekedés hiteles hajtómotorja.      

     Végezetül, de nem utolsósorban tanulmányom értelmezési készletének elengedhetetlen tartozéka a stílus kérdése is, melyet ezúton szeretnék tisztázni. Alaphangjaként a sokszínűséget jelölném meg, mely leginkább a forrásanyagok kiválasztásában figyelhető meg. Arra törekedtem, hogy a teológia primátusát[18] megtartva a jelenlegi ismereteim által lehetővé tett legszélesebb öleléssel vonjam be, szólaltassam meg a legkülönbözőbb gondolatiságú szerzőket. Tettem ezt azért, mert határozott látásom szerint csupán a különböző szólamok megszólaltatása bonthatja ki előttünk a zenekari hangzás csodálatos összhangját. Merthogy az unisono[19] jellegű szólamvezetés, - úgy gondolom, hogy nem csupán az én számomra - roppant unalmas, és fárasztó. Persze minden csupán a szimfóniát megalkotó zeneszerző, és levezénylő-betanító karmester közreműködése által kél életre… Ilyen szerepet korlátozott-korlátolt emberi fölfogó-képességem okán természetesen nem vállalhatok, csupán azt remélem, hogy gondolataimmal az Égi Mester által sugallt, és az Ihlet Lelke által betanításra kerülő partitúra lapozójaként hozzájárulhatok a folyamatos, és egyre inkább kibontakozó, harmonikus közösségi muzsikálás öröméhez!                     

 1.2.1. Teológiai koordináták

     Mielőtt sor kerül kutatási programom részletes kifejtésére, szükségét érzem annak, hogy a teológiai alapvetést röviden fölvázoljam. Ezt a kiindulópontot a reformátori szemléletmód egy sajátos olvasatában vélem fölfedezni, mely a reformáció emberképe felől közelíti meg a mindenkori vezetés ősdilemmáját. Ez az ősdilemma az erős, a saját erejében bízva a végtelen meghódítására törő, de egyszerre-ugyanakkor gyenge, saját porszem voltától megterhelődött ember belső őrlődésében ölt testet. Igen, a vezetés vágyai a messziség meghódítására hívnak, de a vezető kicsinységének szűk-ségei saját „felségterületének” mikrovilágát is félelmetes vadonná változtatják… Ez volt az a feloldhatatlannak látszó önellentmondás, mely a reformáció gondolatiságában lelt egy eladdig merőben ismeretlen-elfelejtett értelmezési keretre. Max Weber mindezt így fogalmazza meg: „A lutheri bibliafordítás előtt a hivatás […] a mai, világi értelemben egyetlen nyelvben sem fordul elő… Minden olyan nyelv, amelyre a protestáns bibliafordítások lényeges befolyást gyakoroltak, megalkották ezt a szót, mindazok pedig, amelyeknél ez nem áll fenn (mint a román nyelvek esetében), nem – vagy nem a mai jelentésében […] S ahogyan e szó jelentése, s ez nagyjából ismeretes, éppúgy új volt, és a reformáció terméke volt e gondolat is […]. új volt mindenekelőtt a kötelesség megbecsülése a világi hivatáson belül, mint olyan legfőbb tartalomé, melyet az erkölcsi öntevékenység egyáltalán megkívánhat […] nem ismeri el az evilági erkölcsiség túllicitálását (kiemelés tőlem H.R.) szerzetesi aszkézis révén, (kiemelés tőlem H.R.) hanem kizárólag az evilági kötelességek teljesítésével törődik […] A szerzetesi életvezetés ezután természetesen már nem csak az Isten igazolása szempontjából válik teljesen értéktelenné, (kiemelés tőlem H.R.) hanem azért is, mert Luther számára egyúttal az önző, a világi kötelességek alól magát kivonó szeretetlenség termékét testesíti meg. E magatartással szemben a világi hivatásvégzés úgy jelenik meg, mint a felebaráti szeretet kifejezése.”[20] Kálvin János ugyanezt a fogalmat, - mármint a hivatásét – a sáfárság kifejezését használva írja körül, amikor az Institutioban a következőképpen fogalmaz: „De a Szentírás, hogy kezünknél fogva vezessen erre bennünket, eszünkbe juttatja, hogy azokat a kegyeket, amiket Istentől nyertünk, oly feltétel alatt nyertük, hogy az egyház közjavára használjuk. Ennélfogva az összes adományokat akkor használjuk helyesen, ha azokat bőkezűen és jóakaratulag közöljük másokkal; s ennek belátására nem lehetett volna biztosabb szabályt, vagy hatásosabb buzdítást találni, mint azt, amely arra tanít bennünket, hogy mindazon adományok, amikkel fel vagyunk ruházva, Istennek letéteményei és hogy ezek azon feltétellel bízattak a mi sáfárkodásunkra, hogy felebarátaink javára fordítsuk őket. Azonban még ennél is tovább megy a Szentírás, midőn ezeket az adományokat azokhoz a tehetségekhez hasonlítja, mikkel az emberi testnek tagjai vannak felruházva. Egy tag sem használja erejét csak a maga számára és a maga céljára, hanem átárasztja azt a többi tagokra is, és ezért csak annyi haszonban részesül, amennyi az egész testnek közös hasznából reá háramlik.”[21]  

     Ez az új értelmezés aztán világformáló erőket szabadított föl, olyan kreatív emberi energiákat, melyek modernkori európai civilizációnk pozitív, fejlődésorientált életszemléletének is megalapozói lettek. A reformáció múlhatatlan, világtörténelmi jelentőségű érdeme az, hogy a kárhozat gyötrő rémének béklyóiból kiszabadította az embert, rámutatva arra, hogy az ember szabadításra szorultsága nem bűn, hanem természetes állapot, hogy a Mindenség Ura nem büntetni, hanem megváltani akar, és éppen ezért nekünk ŐT nem lekenyereznünk kell, hanem szolgálnunk szabad… Önként, szabad szívvel, szabad akaratból, örömmel, - nem pedig önmarcangoló vezeklésként!  A reformáció mondanivalójának fölszabadító hatásaként épült bele európai civilizációnk gondolatiságába az a fölismerés, mely szerint az embert nem egy olyan világ veszi körül, mely bűnössége okán összeesküdött ellene, hanem az sokkal inkább fölfedezésre, meghódításra vár. Ennek a megállapításnak történelmi bizonyítéka is van, hiszen ez a fölismerés volt a hajtómotorja a mai USA területére „alapító atyákként” Európából kivándorló generációnak is, akiknek  máig érvényes, az USA fejlődését és arculatát alapvetően meghatározó hatásáról Dieter Schröder a következőképpen ír: „Amikor a város főpolgármestere, Rudolf Giuliani azt hirdeti, hogy az újból fölépített New York jobb lesz, mint a régi, akkor ez nem a vigasztalás szava csupán, hanem egyúttal az alapító atyák hitének visszhangja is: Amerika jobb lesz, mint a régi világ, a „nyomorúságos Európa”, ahogyan ezt William Penn Pennsylvania quekerállamának alapításakor 1681-ben mondotta […] Már John Locke, az Amerikában menedéket kereső quekerekkel, és más vallási reformerekkel rokonszenvező angol filozófus is ezt a misztikus felkiáltást hallatta: „Kezdetben az egész világ Amerika volt.”  Sok kortárs, elsősorban a forradalom előtti Franciaország értelmiségei számára ez azt jelentette: „Amerika maga a paradicsom.” A hazájukban hitük miatt üldözött bevándorlók számára az új világ annak veszélyei, fáradtságai és keservei ellenére az Éden kertje volt, mert itt az üldözéstől és elnyomatástól  szabadnak érezték magukat, és azt hihették, hogy vallási elképzeléseiket és anyagi céljaikat akadálytalanul megvalósíthatják és elérhetik. Amerika történetét annak vallástörténete nélkül nem lehet értelmezni. Sehol a világon nem gyakorolt olyan nagy hatást a svájci reformátor Kálvin János, mint Amerikában Az ő tanítását, - mely szerint az isteni eleve elrendelést Isten kiválasztottai saját cselekvő igyekezetük által újból és újból ki kell hogy érdemeljék – mintha az új világ telepesei számára alkották volna. De más reformátorok is nagy népszerűségre tettek szert közöttük. Az USA a reformációból jött létre éppúgy, mint a kapitalizmus. (kiemelés tőlem H.R.) A német vallásszociológus, Max Weber a kapitalizmus szellemiségéről, és a protestantizmus etikájáról szóló tézisét nem utolsósorban az amerikai fejlődési folyamatok figyelembe vétele alapján fogalmazta meg.”[22]          

     Mindezt csak aláhúzza reformátori örökségünk ősposztulátuma[23], Luther Márton 95 tétele, melyből most szemléltetésképpen a következő, általam fordított passzusokat idézném: „Amikor a mi Urunk és Mesterünk, az Úr Jézus Krisztus azt mondja: „Térjetek meg ! (Máté 4,17), akkor azt akarta, hogy a hívő ember egész élete megtérés legyen.” (1.tétel) „Ezt az Igét nem lehet a megtérés, mint szentség, - tehát a gyónás és jóvátétel – felől értelmezni, -melyet a papi hivatal felügyel.” (2.tétel) „Nem csupán a belső megtérésre vonatkozik, mivel egy ilyen valójában nem is volna az, hiszen a külvilágban sokfajta módon a test megöldöklését kell munkálnia.” (3.tétel) „Ezért a büntetés, akárcsak az önmagunk gyűlölése mindaddig megmarad, - és ez az igazi, szívbéli megtérés – amíg a mennyek országába el nem jutunk.” (4.tétel) „Ezért távozzanak mindazok a próféták, akik a keresztényeknek azt prédikálják: „békesség, békesség”, - és valójában nincs is békesség.” (92.tétel) „Legyenek áldottak mindazok a próféták, akik azt hirdetik a keresztyéneknek: „kereszt, kereszt”, - hiszen nem teher az.” (93.tétel)[24] „Bátorítani kell a keresztényeket arra, hogy az ő főjüknek, Krisztusnak követésére büntetésen, halálon és poklon át is törekedjenek.” (94.tétel) „és sokkal inkább abban bízzanak, hogy sok szenvedés által a mennyországba jutnak, minthogy hamis lelki biztonságban ringassák magukat.” (95.tétel)

     Bár a nagy reformátor szavai ma már bizonyos ridegséget, önostorozást sugallnak, mondanivalójának központi magja ma sem vesztett semmit eredeti fényéből. Ezek a szavak úgy szabadítanak föl az önmagunk bűnössége okán kényszeressé váló vezeklés nyűgje alól, hogy közben fölnyitják szemünket az igaz bűnbánat mozgósító, megújító erejére. Ez a korszakos fölismerés leleplezi a hamis biztonság álságos csapdáját, beláttatva velünk, hogy itt e földön egyetlen tennivalónk marad: folyamatosan elvetni magunktól mindent, ami a Krisztus követésének küzdelme helyett az itt és most megérkezésének tétlenségét sugallja. (Véleményem szerint a bűnbocsátó-cédulák körül zajló vita gyökere is ez a Luther által meglátott és fölfedett, önös érdekből sugallt, hamis Kánaán-képzet volt.) Ez a reformátori örökség ma is időszerű, hiszen rengeteg olyan kacattal hajózunk, melyet Pál apostol hajótörési történetének a címoldalon idézett epizódjához hasonlóan először ki kell dobnunk ahhoz, hogy Égi Kormányosunk végre szóhoz, pontosabban kormányrúdhoz jusson. Ezt a fajta időszerűséget a burn out-szindróma vezetéstudományi összefüggéseinek ismertetése révén szeretném az általam tárgyalt kérdéskör gyakorlatára lefordítva bemutatni.  

 1.2.2. A burn out-szindróma, mint a teljesség-igény tükörképe

     A burn out-szindrómát nem szabad csupán az egyéni pszichológiai kondíciók síkján vizsgálni. Okai sokkal inkább globális méretűek, éppen ezért a burn out veszélyének egész világunk ki van téve. A kiváltó ok a saját erőforrások ésszerű határain folyamatosan túlterjeszkedő, végül emiatt a saját rendszerének összeomlását törvényszerűen előidéző növekedés-fölfogásban keresendő. Tanulmányom kereteit messze túlhaladja ennek a folyamatnak a taglalása, éppen ezért ezen a ponton megelégszem Immanuel Wallenstein, kortárs amerikai történész-szociológus frappáns megfogalmazásának idézésével: „Jelenleg a világrendszer változó félben van. Most már nem ciklusok és trendek kisebb, állandó összesítésének a korát éljük. 1989-cel feltehetően rázárult az ajtó a múltra. Meglehet, most már megérkeztünk a bizonytalanság valóságos birodalmába. A világrendszer természetesen továbbra is működni fog, sőt »jól« fog működni. De éppen, mert továbbra is úgy fog működni, mint ahogy már 500 éve működik, tehát keresi a szakadatlan tőkefelhalmozás módjait, hamarosan képtelen lesz ilyen módon működni. A történelmi kapitalizmus, mint minden történelmi rendszer, nem kudarcai, hanem sikerei okán fog elpusztulni."[25] Wallenstein megfogalmazása zseniális éleslátással tapint rá a lényegre: a természetes növekedés helyett az egészségtelen növekedési kényszer, - mondhatni kóros túlburjánzás – bűvkörébe került világgazdaság problémájára.

     A probléma gyökere tehát nem a növekvő teljesítmény, hanem a rablógazdálkodással kifacsart eredmények kérdése, melynek problematikája kísértetiesen hasonlít a doppingszerekkel élő sportoló önpusztító karrierépítésének, és dicstelen utóéletének alapkérdéseihez. Egy egész team áll mögötte, amelynek feladata az, hogy a teljesítmény fokozása érdekében minden használható eszközt fölkutasson, és a sportoló számára hozzáférhetővé tegyen. Ennek a törekvésnek a létjogosultságát a doppinghasználat logikája szerint semmi más nem adja, mint a reménybeli győzelem. Ugyanakkor ez a munkafilozófia olyan ellenőrizhetetlen folyamatokat indít el, melyek a remélt siker helyett a teljes megsemmisülés realitásával szembesítik az egész csapatot.  Ezt az összefüggést példázza a sporttörténelem legnagyobb doppingbotrányának története is, melyet a Wikipedia online-lexikon a következőképpen foglal össze: „Az úgynevezett Festina-ügy egy doppingbotrány volt, mely az 1998-as Tour de France során pattant ki. A sporttörténelem minden valószínűség szerint legnagyobb doppingbotránya a világ legfontosabb kerékpárversenyét alapjaiban rengette meg, miután Willy Voetnél, a Festina-csapat (olyan sztárokkal, mint Richard Virenque és Alex Zülle) egyik kísérőjénél nagy mennyiségben találtak meg nem engedett szereket. Elsősorban erythropoietinről (EPO) volt szó, egy olyan hormonkészítményről, mely a vér oxigénszállítási képességét növeli. Az államügyészség által vezetett nyomozás során a csapatok szálláshelyein több razziára került sor. A nyomozás során kiderült, hogy a Festinánál a széles területet lefedő, kombinált doppinggyakorlatot követték. Ez a felfedezés az akkori doppingellenőrzések hatástalanságát is nyilvánvalóvá tette: a korábbi tesztek egyetlen Festina-kerékpárosnál sem mutattak ki semmit. A fejlemények oda vezettek, hogy mind a Festina, mind pedig a TVM csapatait kizárták, és a spanyol csapatok a francia hatóságok nyomozati eljárásai miatti tiltakozásul visszavonták a Touron induló versenyzőiket. Az 1998-as Tourt, - melyet hosszú ideig a félbeszakadás réme fenyegetett – végül Marco Pantani nyerte meg, akit aztán egy évvel később a Giro d’Italia versenyéről úgyszintén doppingvétség miatt zártak ki.”[26]

  A Festina-botrány dióhéjban összefoglalt története valójában nem más, mint a born-out-szindróma fejlődéstörténetének példázata. Számunkra témánk összefüggésében az a vezetői attitűd az érdekes, mely ezt a fejlődési görbét szükségszerűen előidézi. Hangsúlyozni szeretném azonban, hogy semmiképpen sem a teljesítmény fokozására való törekvés, hanem sokkal inkább annak mindenáron való hajszolása a hibás, illetve tragikus előjelű! Ez a belső egyensúlyvesztés az, mely a vezető világképéből kisugározva szükségszerűen magával rántja a vezetetteket is, - általános cselekvőképtelenséget, illetve a kényszeres cselekvési minták eluralkodását eredményezve. Hézser Gábor ezt az összefüggést bölcs éleslátással foglalja össze, amikor a következőképpen fogalmazz: „A kiégettség olyan állapot, amely hosszú időn át, lassan, de folyamatosan alakul ki. A túlerőltető célok, normák elérésére való permanens törekvés, a társadalmi elvárás idővel felmorzsolja az érintettek testi és lelki erejét. Az érzelmi állapotban eluralkodik a stressz, elvész a motiváció [...] A képességek, adottságok bizonyítása, az azokkal való élés természetes, egészséges, önmagunk és mások számára is hasznos igény. A tálentumokat nem kell elásni… Ha viszont kényszerré válik, akkor a testi és lelki egészség veszélyeztetőjévé válhat. Az egyetlen cél érdekében mindent feláldozni akarás valláspszichológiailag az idolátria, a bálványimádás kategóriájában jelenik meg.”[27] Ez az igen pontos diagnózis teszi számunkra lehetővé, hogy a reformátori teológiai örökség talaján maradva a burn out-szindróma azon terápiás jellegű megoldására tegyek javaslatot, mely egyúttal az autokeirikus vezetői felfogás szociáletikai alapvetéseként is szolgál.

     Terápiás javaslatom kiindulópontjaként arra szeretném fölhívni a figyelmet, hogy a burn-out-szindróma kapcsán éles fájdalommal tudatosuló belső üresség nem csupán a korábban rendelkezésre álló energia-tartalékok elhasználódását, vagyis az egyre teljesebb körűvé váló kimerültség tényét jelzik. Az egyéni életben éppúgy, mint a közösségi létformákban észrevétlenül eluralkodó általános cselekvőképtelenség valójában arra a mulasztásra hívja föl a figyelmet, mely már jóval korábban minden egyes burn-out-szindrómától gyötört egyén és közösség életében megjelent, és sokáig úgy tűnt, hogy minden káros következmény nélkül fölvállalható. Ez a minden egyes esetben súlyos következménnyel járó mulasztásos vétség a teljesség-igény törvényszerűségének figyelmen kívül hagyásában mutatkozik meg. Miben áll ez, a minden emberbe teremtetése által belekódolt törvényszerűség? Lényegét az Alford-Naughton szerzőpáros a következőképpen írja le: „Akkor vagyunk teljesen, tehát lélekben is jelen a pillanatban, amikor felfogjuk, hogy benne rejlik eredetünk és rendeltetésünk is. Amikor e kettőről megfeledkezünk, amikor az itt és most meghozott döntéseink során nem vesszük figyelembe kezdetünket és végünket, akkor megszakad a kapcsolat lelki természetünkkel, s nem értjük, mit csinálunk éppen.”[28]

     A teljesség-igény törvényszerűsége tehát azt a belső igényt és kérdést fejezi ki, mely kimondva-kimondatlanul minden emberi akcióban és reakcióban ott feszül, és így fogalmazható meg: mi végre mindez? Hogyan tudok-tudunk számot adni az általunk föl-, és elvállalt cselekedetek indítékaival és céljaival, egyáltalán: hová tart az engem-bennünket jellemző cselekménysorok fősodra? Mai világunk ezeket a belénk programozott kérdéseket, a teljességre törekvő emberi lélek belső rezdüléseit az egyéni és közösségi karrierépítés szellemi és anyagi profitszerzésének és nyereségvágyának hangzatos szólamaival akarja túlharsogni, illetve elnémítani. Ez a próbálkozás mai életünk gyakorlatában az egész civilizációnkra jellemző elfojtási mechanizmussá[29] pervertálódott[30], ahol az „egyre-nagyobb-gyorsabb-gazdagabb” jelszavai tulajdonképpen semmi más célt nem szolgálnak, mint azt, hogy elhallgattassák a teljesség-igény alapkérdéseit makacsul visszhangzó lelkiismeret szavát.

     A konkrét terápiás javaslat kidolgozása, - mely az autokeirikus vezetéselmélet szociáletikai megalapozásaként egyúttal a 2. anyagrészben kifejtésre kerülő közösségépítési hangsúly felvezetése – elképzelhetetlen anélkül, hogy a Victor E. Frankl[31] nevével fémjelzett logoterápia[32] gondolatiságát, - még ha nagyon felszínesen is – ne érintenénk. A teljesség-igény Frankl szerint tudniillik valójában nem más, mint az élet értelméhez való ragaszkodás, ugyanakkor éppen a modernkori jóléti berendezkedés az, mely egyre égetőbbé teszi ennek a kérdésnek a kezelését. Victor Frankl így foglal ezügyben állást: „Minden korszaknak megvan a sajátos neurózisa[33] - és pszichoterápiája. Ma már valójában nem a Freud korabeli szexuális, hanem az egzisztenciális jellegű neurózisokkal konfrontálódunk. A mai kor tipikus páciense már nem annyira az Adler korabeli kisebbrendűségi érzés szenvedő alanya, hanem a mélységes értelmetlenség érzése kínozza, melynek társadalmi kiábrázolódása a belső üresség, - aminek okán egy egzisztenciális vákuumról beszélek […] Amikor megkérdezik tőlem, hogy mivel magyarázom ennek az egzisztenciális vákuumnak az eluralkodását, akkor általában a következő tézissel felelek: Az állattal szemben az embernek nem parancsolnak az ösztönök atekintetben, hogy mit kell tennie, és a tegnap emberével szemben a mai kortársakat a tradíciók sem kötik atekintetben, hogy mit kötelező tennie. Nos, mivel azt sem tudja, hogy mit kell tennie, sem azt, hogy mit kellene kötelességszerűen cselekednie, ezért sokszor már azzal sincs igazán tisztában, hogy valójában mit is akar [...] Az ember egy ügy szolgálatában, egy személyt szeretve tudja önmagát beteljesíteni. Minél inkább odaadja magát feladata szolgálatára, minél odaadóbban figyel a szeretett személyre, annál inkább válik igazi emberré, találja meg valódi önmagát. Önmagát tehát csak olyan mértékben tudja megvalósítani, amilyen mértékben elfelejti önmagát, amilyen mértékben túltekint önmagán. Nem ugyanúgy van-é mindez, mint a szem esetében is, melynek látóképessége egyenesen attól függ, hogy nem önmagát látja? Hiszen mikor lát a szem önmagából egy darabot? Csak akkor, ha beteg: ha szürke hályog gyötör, akkor egy felhőt látok, - és ekkor az elhomályosult szemlencsét látom. Ha pedig a zöld hályog miatt szenvedek, akkor a fényforrások körül szivárványszínű udvart látok, - vagyis a saját zöld hályogomat. Ugyanezzel párhuzamosan azonban a szememnek az a képessége, hogy a környezetemet észlelje, beszűkült és korlátozott.”[34]

     Frankl mély emberismeretről tanúskodó gondolatai tehát arra hívják föl a figyelmet, hogy minden emberi önkiteljesítés kulcsa a saját, egyéni belvilágunk szűklátókörű céljain túlmutató, a minél szélesebb kört bevonó, és/vagy intenzívebb emberi kapcsolatot eredményező személyiség-kiterjesztés. Frankl nagyon helyesen mutat rá arra, hogy a siker, az anyagi jólét nem bír elegendő motivációs késztetéssel ahhoz, hogy valaki azok bűvkörében élve boldognak mondhassa magát. Az ember, - akárcsak a biológiai tüdő – arra termett, hogy szüntelen interakcióban legyen a környezetével, de jaj neki, ha csupán belélegezni akar, ha csupán élvezni, kisajátítani akarja az életet, és nem gondol arra, hogy k is kell lélegeznie, tovább kell adnia a fölhasznált értékeket! Mert ahogyan lehet ugyan néhány percig lélegzetvisszafojtva élni, de aztán a szervezet kiköveteli a magáét, és friss levegő után kiált, úgy a lélek is csupán ideig-óráig hajlandó elviselni a közösség-teremtés ősi parancsát megfojtani akaró önzés öngyilkos késztetéseit.

     Ez az okfejtés talán eddig a pontig értelmezhető csupán az egyéni moralitásból fakadónak, és annyi bizonyos is, hogy Frankl érveinek közösségi karakterisztikumai a szerző által fölvázolt kontextusban nem igazán domborodnak ki. Éppen ezért kell leszögeznem: ahogyan a burn-out-szindróma kapcsán már a bevezetőben sikerült fölismernünk, hogy mindez egyéni, és közösségi szinten is igaz, ugyanúgy a teljesség-igény kapcsán megjelenő értelem-keresés sem korlátozódik csupán az egyén szintjére, hanem a vezető által fölügyelt-irányított szervezeti rendszer egészére is igaz. Ezt a nagyon fontos összefüggést az Adam-Schmidt szerzőpáros a következőképpen írja le: „Némely, a gyülekezetben zajló folyamat kísértetiesen hasonlít az E. H. Erikson által leírt személyiségfejlődési fázisokra, és az azokkal együtt föllépő személyiségi krízisekre. Éppen ezért itt csak röviden idézzük föl őket, hogy a szervezeteknél párhuzamosan föllelhető pszichodinamikai[35] folyamatokra fölhívjuk a figyelmet. Az identitás kríziseinek egy fázisa az un. identitásdiffúzió. Erikson úgy írja le, mint „egy görcsös belső visszahúzódást, mely óvatosan kerüli az elkötelezettségeket”, mely aztán képtelenné tesz a közösség gyakorlására.

Egy gyülekezetben ez a fajta identitásdiffúzió abban mutatkozhat meg, hogy a gyülekezeti tagok csak sablonos és formális kapcsolatok fönntartására törekednek. Mindez visszatükröződhet az istentiszteletek és a bizottsági ülések légkörében, a közösségben uralkodóvá vált kommunikációs struktúrában, mely a gyakorlatban az egymással való bánásmódban, illetve a gyülekezeti tagok teljes névtelenségbe burkolódzásában csapódik le.

Egy további fázis az időperspektíva diffúziója. Erikson szerint „abban áll, hogy állandósuló időprésben érezzük magunkat, ugyanakkor ezzel párhuzamosan az idő, mint életünknek eredetileg szerves része teljesen kicsúszott a kezünk közül.”

Egy gyülekezetben ez a fajta diffúzió abban mutatkozhat meg, ha ott állandósuló időhiányról beszélnek, - az idő szorít, hogy ezt vagy azt a fontos dolgot elintézzük – de ugyanakkor elveszítik az időérzéküket. Olyan napirendi pontok, melyek eléggé jelentéktelennek tűnnek, rendkívül sok időt vesznek igénybe; minden vonalon az ügyvitel általános lelassulása figyelhető meg. Ezt a folyamatot a félbehagyott tettekről, az elszalasztott lehetőségekről szóló általános panaszáradat kíséri, valamint a rezignált kijelentés: „most már úgyis késő.” Ugyanakkor jelen van az a félelem is, hogy valami mégis megváltozhat.”[36]

     Úgy gondolom, hogy ezek a példák elegendő bizonyítékot szolgáltatnak ahhoz, hogy bárki beláthassa: bármely szervezet fejlődése során az igazi kiteljesedést, a tartós előbbre jutást nem a mások, a konkurensnek látott-értékelt külvilág leigázása jelenti, hanem a saját küldetés, a saját lét külvilágot gazdagító értékeinek fölfedezése, és továbbadása. Ezt a vezetéselméleti fölfogást kívánja az autokeirikus szemléletmód megalapozni, és hozzáférhetővé tenni.

 1.3.1. Balassi Bálint életérzése, mint szemléltető anyag

     Balassi Bálint a magyar vallásos költészet megalapozója, és Ady Endrével együtt a legnagyobb hatású alakja.[37] Vallásos költeményei olyannyira egybecsengenek a reformáció üzenetével, hogy azok közül öt mindmáig szerves része a magyar református dallamkicsnek.[38] Bár ez a tény már önmagában is elegendő ok arra, hogy életművére felfigyeljünk, - főleg, ha figyelembe vesszük azt az elpusztíthatatlan vitalitást[39], melyről verseinek utókori története árulkodik[40] -, felé fordulásom oka valójában nem ez, hanem sokkal inkább az a sajátos Balassi-életérzés, mely az autokeirikus vezetői modell lírai megalapozásaként rezonál[41] bennem. Ennek az életérzésnek életrajzi megalapozása az a veszteség-tudat, mely a költőt élete végéig az „elvesztett paradicsom” visszaszerzésére ösztönzi, - és ugyanakkor egyre kikerülhetetlenebbül szembesíti őt saját csődélményeivel. Fájdalmas, a saját önbecsülését alapjaiban kikezdő szembesülés ez, hiszen a költőnek éppen akkor kell kudarcos kiútkeresésének keserű kenyerét ennie, amikor már szájában érzi úri jussát, - a foszlós kalács ízét - és leginkább reménykedik sorsa jobbra fordulásában.[42] Nagy-nagy nekibuzdulások, és még nagyobb bukások jelzik hát Balassi életútját, amely, - ha csak ennyiről szólna - nem különbözne azoktól a derékba tört sorsoktól, amelyek láttán sokszor saját vargabetűink zsákutcáira ismerünk.

     De Balassi sokkal több egy félreismert zseninél ! Ő az a magyar költőgéniusz, aki saját sorsának iszonytató mélységeit megjárva olyan magaslatokra jut el, melyekről széttekintve arra is képes, hogy a reformáció új emberképét, annak addig ismeretlen-elfeledett távlatait előttünk föltárja, illetve velünk megláttassa. Ezt a máig időszerű hatást véleményem szerint „Az Szentháromságnak első személe” kezdetű verse[43] adja vissza a leghangsúlyosabban, ezért a következőkben ennek a mondanivalóját szeretném egy konkrét verselemzés formájában összefoglalni.

1.3.2. Balassi Bálint emberképe

     Saját sorsának látleletét a harmadik versszakban a kormányos és kapitány híján a tenger habjaiban ide-oda hányódó, irányíthatatlan hajó képével adja meg. (3. versszak) Ugyanakkor már itt föltűnik az a sajátos biztonságtudat, mely a külső körülmények dacára Balassi számára meghatározó: „a te kezed ója.” Hiába fordulnak el a barátai is tőle (4. versszak), hiába mondják a környezetében élők azt: „Lehetetlen, hogy senki szabadítsa.” (5. versszak), a költőben egy belső bizonyosság él: „Érzi lelkem, hogy reménség kívül is, Csudaképpen még kimentesz végre is, Noha nem látom most egy csepp módját is.” (6. versszak)

     De vajon mi ennek a belső bizonyosságnak az alapja ? Balassi két gyökérből táplálja az Égi Szabadítás bizonyosságáról szóló mondanivalóját. Az első a bujdosó költő ószövetségi előképe, a pusztai vándorlás során megannyiszor vétkező izráeli nép történetének ismerete láttán tudatosul benne. Ezt az oly sokszor vétkező, lázadó, bűnbánó majd újból elbukó népet a Mennyei Atya haragjában többször el akarja pusztítani. Mózes azonban közbenjár érettük, egy olyan örökérvényű evangéliumi igazságot megfogalmazva[44], mely később, a reformáció emberképében bontakozik ki igazán.

     Igen, a Mindenható saját hatalmát éppen abban akarja megbizonyítani, hogy a bűnös emberi szívhez könyörületes szeretete újabb és újabb utakat keres. Az autokeirikus vezetői szemléletmód szociáletikai felfogásának centruma is itt rejtőzik: egy belső bizonyosságról van szó, mely a szeretet megannyi kudarcos-korlátolt emberi ellenkezést legyőző hatalmába kapaszkodik, - és így kezdeményez újból és újból, illetve újul meg önmaga is.   Ahogyan Balassi, az indulataitól ide s tova hajtott, sok zsákutcába beletévedő, szakadékba beleszédülő költő is tudja: lehetetlen dolog az, hogy a Szentháromság-Isten visszautasítaná a bűnbánattal hozzá fordulót csak azért, mert annak bűnei oly nagy mértékűek, hogy azok láttán már a saját környezete is lemond róla ! Erről éppen a 7. versszakban ír, mégpedig a következőképpen: „Mert ha elveszek is uram, mi hasznod ? Aval ugyan nem öregbül hatalmod.”[45]

     Balassi szabadításba vetett bizonyosságának másik, nem kevésbé jelentős gyökere szintén bibliai eredetű. A 10. versszakban ő maga nevezi meg ezt az erőforrást, amikor Nabukonodozor megaláztatásának, és újbóli felmagasztaltatásának történetére utal. „Megszánván, szemedet vetéd szegénre, Azért tekints reám is ily veszettre.” – mondja. A ki nem mondott párhuzam azonban itt nem csupán az elesettség állapotának érzékelése, hanem a fordulópont, vagyis az Istentől jövő felmagasztaltatás bizonyossága ![46] Ez a fordulópont a Mindenható korlátlan uralma előtt megalázkodó, a saját kicsinységét tudatosan, nyíltan fölvállaló ember ajándéka… Balassié, a reformációé, az autokeirikus vezetőé, és minden, a Mennyei Atya kegyelmében megnyugvó alázatos emberé, - azóta is.            

 I R O D A L O M J E G Y Z É K

1./ ADAM, Ingrid- SCHMIDT, Renate: Gemeindeberatung (Burckhardthaus-Verlag Gelnhausen/Berlin, 1977)

2./ ALFORD, Helen- NAUGHTON, Michael: Menedzsment, ha számít a hit (Kairosz Kiadó, 2004)

3./ ATKINSON, Richard C.- Rita L.: Pszichológia (Osiris Kiadó Budapest, 1999)

4./ DREVER, James – FRÖHLICH, Werner: Wörterbuch zur Psychologie (Deutscher Taschenbuch Verlag München, 1975)

5./ FRANKL, Victor E: Das Leiden am sinnlosen Leben (Herder Verlag Freiburg, 2001)

6./ FRÖHLICH, W. D. - James Drever: Wörterbuch zur Psychologie  (Deutscher Taschenbuch Verlag GmbH München, 1975)

7./ GORDON, Thomas: V.E.T. Vezetői Eredményesség Tréning. (é.n. Studium Effektive)

8./ HÉZSER, Gábor: Miért? Rendszerelmélet és lelkigondozói gyakorlat (Kálvin János Kiadó Budapest, 2001)

9./ JÄGER, Alfred: Diakónia, mint keresztyén vállalkozás (Debreceni Hittudományi Egyetem  Szociáletikai Intézete Debrecen, 2003)

10./ KÁLVIN, János: A keresztyén vallás rendszere (Fordította: Ceglédi Sándor és Rábold Gusztáv) I.kötet (Kálvin János Kiadó Budapest, 1995)

11./ LUTHER, Martin: Taschenausgabe (válogatás 5 kötetben 2. kötet, Staatliche Lutherhalle Wittenberg Kiadó, Berlin, 1984)

12./ NEMESKÜRTY, István: Diák, írj magyar éneket, Gondolat Kiadó, Budapest, 1983.

13./ SCHRÖDER, Dieter: Ist Gott Amerikaner? (Berliner Zeitung Textarchiv,  2001.09.29.)

14./ STATT, David A: Pszichológiai kisenciklopédia (Kossuth Kiadó 1999)

15./ SZERB, Antal: Magyar irodalomtörténet (Magvető Kiadó Budapest, 1978)

16./ VARJAS, Béla szerkesztésében: Balassi Bálint összes versei és Szép magyar comoediája (Szépirodalmi Könyvkiadó Budapest, 1979)

17./ WALLENSTEIN, Immanuel: Geopolitika és geokultúra. (Fordította Félix Pál.) In: Csizmadia S. - Molnár G. - Pataki G. Zs. (szerk.) Geopolitikai szöveggyűjtemény. (Stratégiai és Védelmi Kutatóintézet, Budapest, 1999 [1991] )

18./ WEBER, Max: A protestáns etika és a kapitalizmus szelleme (Gondolat Kiadó Budapest, 1982)

[1] Alfred Jäger 14.oldal  

[2] Thomas Gordon, -a hazánkban is igen népszerű Gordon-tréning atyja - minderről például így ír: „Amikor megtanuljuk a problémamegoldást elősegítő készség használatát (segíteni a másikat, hogy oldja meg ő), akkor valóban könnyebbé válik a munkánk, mintha megkísérelnénk az összes problémát egyedül megoldani. Ez a szerepkör megkívánná, hogy mindenre tudjuk a választ – mindentudók legyünk, emberfeletti intelligenciával fölvértezve, és persze kimeríthetetlen energiákkal. Tehát azt kell megtanulnunk, hogyan kell a beosztottaknál elérni, hogy felvállalják saját dolgaik önálló megoldását; hogyan kell a problémák megoldására csapatot létrehozni; hogyan és mikor kell a csoporttagok alkotó erőit igénybe venni; és hogyan kell olyan munkakapcsolatokat kiépíteni, amelyekben a beosztottak nem tartanak távolságot tőlünk. Ellentétben a mindentudóvá válással, ezek a célok elérhetők.” (57.oldal) 

[3] Latin eredetű szó, útmutatást, viselkedési szabályokat értünk alatta. A vezetéstudományi összefüggése azért érdekes, mert a szocializmus vezetési struktúráiban az un. „pártdirektíva” igen centrális jelentőségű szó volt. A szó a közhasználatból kikopott ugyan, de sajnos ma is sok vezető ilyen jellegű utasításokat ad beosztottainak…

[4] Alford-Naughton (A magyar kiadás előszavaként) 13.oldal

[5] A krisztocentrikus, tehát Krisztus-központú megközelítési mód azonban semmiképpen sem jelenti azt, hogy munkám csupán a keresztyén meggyőződésű vezetőket venné célba, vagy kizárólag vallási kontextusban, tehát egyházi környezetben lenne értelmezhető! Sokkal inkább egy olyan vezetői modell kidolgozására törekedtem, mely a keresztény etika bázisához következetesen ragaszkodva teszi a szekuláris világban mozgó érdeklődők számára is hozzáférhetővé a Biblia ezirányú üzenetét. (A szöveg világos értelmezését a vonatkozó tudományágak bevett szakkifejezéseit nem annyira ismerő olvasó számára a viszonylag terjedelmes szómagyarázattal kívántam elősegíteni, melyet a könnyebb kezelhetőség végett nem a mű végén, hanem a vonatkozó oldal alján közlök.)

[6] ApCsel 27,24

[7] Ez a latin eredetű kifejezés eredetileg a nyelvészetben honos, ott szövegösszefüggést jelent. Ebből fejlődött ki az a, - mára uralkodóvá vált - értelmezése, mely szerint a központi gondolatot körülvevő gondolati-, és értelmezési összefüggéseket jelöli, melyeket mind figyelembe kell venni, illetve bele kell érteni ahhoz, hogy a fő mondanivaló érthetővé váljon.

[8] Ez a latin eredetű kifejezés így fordítandó: egy idegen-ismeretlen kultúrkörből származó gondolatot, kifejezésmódot befogadni, illetve átvenni. Ma a szó eredeti tartalma módosult: a művészeti alkotások értelmezését, befogadását értjük alatta, vagyis azt a folyamatot, amikor a hallgató, vagy néző nem csupán érzékeli, hanem hatni engedi magára azt a művet, amellyel találkozik. Ilyen értelemben ez a szó mindenképpen az érzelmi érintettséget, és nem az intellektuális rendszerezést hangsúlyozza kulcsélményként, - aminek a továbbiak során szintén központi szerepe lesz.

[9] Görög-latin nyelvi háttérben született szó. A biológia szakterületében honos kifejezésként „a megelevenítő természethez tartozó” osztályozási kategória összefoglaló címszava volt. Ebből fejlődött ki a mai, általános érvényű használata, amikor is olyan összetartozást-összefüggést értünk alatta, mely egy már korábban meglévő belső rend alapján jön létre, mégpedig úgy, hogy annak alkotóelemei fokozatosan össze-, illetve egymásba nőnek. Ennek az organikus folyamatnak a Biblia szándéka szerint két világos megjelenítője van e Földön: a házasság, illetve az egyház. (Előbbiben a házasfelek, utóbbiban a hívők, és Drága Mesterük fokozatos-folyamatos „összenövése” szolgáltatja mindehhez az alapot.)   

[10] Ez a kifejezés görög eredetű, szó szerinti fordítása: „öncselekvő”. Ma főleg a számítógépipar csúcsát jelentő, nanotechnikai kutatások összefüggésében vált központi jelentőségű szóvá, mégpedig az „önszerveződő”-értelemben. Olyan miniatűr rendszereket értenek alatta, melyek külső beavatkozás nélkül, saját kapacitásaik alapján képesek nagyfokú átrendeződésre. Erre egy példa: a nanotechnika egyik kutatási területe például a hajhagymák befolyásolása beépített miniatűr chippek segítségével, melyek elektromos impulzusok révén még arra is képesek lennének, hogy a hajszínt megváltoztassák.  

[11] Angol eredetű szó, szó szerinti fordításban a kiégettséget, illetve a kiégést jelzi.  A pszichológia azt a fajta túlfeszítettséget érti alatta, amikor az állandósuló túlterheltség miatt a mentális, majd ennek következtében a fizikai regenerációs képesség is megtörik, és az egyre inkább elmélyülő fáradtság a teljesítőképesség fokozatos csökkenését, valamint a stressztűrő-képesség egyre nagyobb mértékű leépülését eredményezi. A végpont sok esetben a teljes testi-lelki összeomlás. Fontos összefüggés az, hogy ez a jelenség nem csupán egyének, hanem szervezetek és közösségek életében is megfigyelhető!

[12] Görög-latin eredetű szó, tükörfordítása annyit tesz, mint epidémia formájában föllépve. Az epidémia összefoglaló jelentése járvány, melynek kétfajta jelentése is lehet: először jelezheti az időben és térben korlátozott mértékű, de hatásában igen erőteljes fertőző megbetegedést. Másrészt viszont a tömeges méretű, súlyos, nem ritkán halálos kimenetelű „dögvészt”, vagyis akár egész országrészeket elnéptelenítő járványt (mint pl. a pestis-járvány). A burn out-szindróma kapcsán mind a két jelentéstartalom indokolt…

[13] Erre Dr. Fekete Károly hívta föl a figyelmemet. Korrekciójáért ezúton is szeretnék köszönetet mondani, hiszen való igaz, hogy az első lábjegyzetben megadott, forrásként szolgáló igehely nem nyújt elegendő támpontot a munkámban szereplő vezetéselméleti szemléletmód biblikus megalapozására. Akkor járok el hát helyesen, ha a bibliai utalást meghagyva azt egyfajta adalékként, nem pedig bizonyítékként kezelem.

[14] Erre a, - számomra a továbbiakban sorsdöntőnek bizonyuló -, összefüggésre Dr. Hézser Gábor nyitotta föl a szememet, amiért ezúton is szeretném köszönetemet, illetve hálámat kifejezni ! 

[15] A vezetői inspiráció előre elkészített volta az autokeirikus vezetői fölfogást követők számára vezetői tevékenységük előzményeként értelmeződik. A kifejezés értelmezési paramétereit Pál apostol szavai adják: „Mert az Ő alkotása vagyunk, akiket Krisztus Jézusban jó cselekedetekre teremtett, amelyeket előre elkészített Isten, hogy azok szerint éljünk.” (Efezus 2,10)

[16] Az intuíció latin eredetű kifejezés. Azt a fajta ismeretet jelöli, amely nem logikai következtetések láncolatán haladva születik meg, illetve nem a környezeti hatásokra adott válaszreakciókból építkezik. Sokkal inkább egyfajta természetfölötti kijelentés megragadását kell alatta érteni, mely – és ez a legfontosabb, eléggé nem hangsúlyozható szempont! – végeredményében, hatásában messze több, mint egyfajta benyomás. Az intuíció tudniillik ugyanolyan logikus, észérvekkel alátámasztható tudást munkál, mint a diskursiv, vagyis az egyik valóságértelmezésből a másikba logikus végkövetkeztetések  útján haladó ismeretszerzés.   

[17] Görög eredetű kifejezés, tükörfordítása: „emberbaráti”. Szövegünkben való szerepeltetését az indokolja, hogy a filantróp megközelítés eredetileg egy pedagógiai újító mozgalom volt, mely a poroszos fegyelem helyett a játékos, a természettel szoros közösségben élő, és személyes tapasztalatszerzésen alapuló ismeretszerzést hangsúlyozta. A felvilágosodás gondolatiságának pedagógiai következményeként Johann Bernhard Basedow (1724-1790) 1774-ben Dessauban megalapított tanintézetében honosította meg ezt a fölfogást. (Bővebb információ róla a http://www.didaktik.uni-jena.de/did_02/basedow_werk.htm alatt található.)  

[18] A primátus szó a latin  „primas”-szóból ered, mely ennyit jelent: az első, a legelőkelőbb. Logikus tehát a folytatás, amikor a primátus kivételezett helyzetet, előjogot jelöl. A teológia számomra azért jelent ilyen kivételezett előjelű tudományt, mert megadja azokat a világnézeti, és azokból szorosan következő etikai kereteket, melyek világos körvonalazása nélkül minden tudományos kutatás parttalanná, és veszélyessé válik. Az általam kutatott szakterületen pl. a teológiai keretek őriznek meg attól, hogy a vezetéstudomány csoportdinamikai összefüggéseit a tömeg-manipuláció megengedhető eszköztáraként szemléljem.    

[19] A szó latin-olasz eredetű, leginkább zenei szakkifejezésként használatos. Azt a fajta szólamvezetést jelöli, amikor minden szólam ugyanazt a dallamot játssza, - legfeljebb egy oktávnyi különbséggel.

[20] Weber 91-99.oldal

[21] Kálvin János 666. oldal

[22] Dieter Schröder  2-3.oldal

[23] Ez a latin eredetű szó olyan, a gondolkodó ember számára kikerülhetetlen előfeltételezést jelent, amelyre alapozva  értelmezi, rendszerezi az őt körülvevő világot. A p. fontos jellegzetessége az, hogy elfogadása nem észérvekhez kötődik, ennek ellenére az teljesen hiteles, és belátható. Ilyen formán valójában a hit gyakorlásával rokon folyamatot jelöl…

[24] Ennek a tételnek fordítása nagyon problematikus. Szövege: Wohl möge es gehen allen den Propheten, die den Christen predigen: "Kreuz, Kreuz", und ist doch kein Kreuz. Eltekintve attól, hogy a „wohl möge es gehen”-megfogalmazás a magyarban csupán körülírással adható vissza, az igazi probléma a második tagmondat, melyet szó szerint így kellene fordítani: „…és nem is kereszt”. Luther egész munkássága, teológiai öröksége felől közelítve meg a dolgot bátorkodtam a fenti megoldást választani, mivel úgy gondolom: ő itt a kegyelem-tan csíráját adó, az „Én terhem könnyű, és az én igám gyönyörűséges” Jézus-i megfogalmazásra kíván utalni… (Remélem, nem értem félre, illetve ferdítem az eredeti szöveget…) 

[25] Wallenstein 124-125. oldal

[26] http://www.enciklopedia.com/de/artic/f/fe/festina_affa_re.html (Letöltés dátuma: 2006. június 08.)

[27] Hézser Gábor: 84-85. oldal

[28] Alford-Naughton 196. oldal

[29] Jellemzésére a legfrappánsabb összefoglalást a Drever-Fröhlich szerzőpárosnál találtam, akik a következőképpen fogalmaznak: „Általános és átfogó pszichoanalitikus megjelölése annak a védekező mechanizmusnak, melynek az a funkciója, hogy a túlerőben lévő ösztönigényeket, és az azokkal összeköttetésben álló cselekvéseket, beállítódásokat, élménytartalmakat és elképzeléseket emlékek hátrahagyása nélkül a tudatos átélések (másszóval a tudat) területéről a tudattalan területére helyezzenek át, mégpedig oly módon, hogy azokat tudatosan már ne lehessen előhívni. […] A tudattalanba áthelyezett igénytartalmak mindenesetre az érintett személy tudta nélkül továbbra is az úgynevezett pótcselekvések vagy tévképzetek (mint például az elszólások, vagy álmok) motorjaként működnek, (kiemelés tőlem H.R.) melyekből a pszichoanalitikus az elfojtott tartalmakat az értelmezés segítségével föltárja. Az elfojtás a túlzott alkalmazkodás neurotikus jellegű formáinak és tartalmainak kiváltó okaként is megjelenik.” 310-311. oldal   

[30] Ezt a latin-francia eredetű szót sajnos szinte kisajátította a szexuális eltévelyedés (lásd perverz) fantáziát túlságosan lekötő jelentéstartalma. Ugyanakkor ez a kifejezés eredetileg annyit jelentett: a normálistól eltérni, elfajulni, illetve a normálist tudatosan kiforgatni, meghamisítani, más szóval abnormálissá tenni. Esetünkben ez a szó azért indokolt, mert a normális értékkiteljesítés- és teremtés helyett az abnormális érdekkiteljesítés- és érvényesítés került a középpontba, ahol is a pervertált érdek-meghatározás lényege nem más, mint a közösségi értékek egyéni kiuzsorázása és elorozása.

[31] A logoterápia atyjáról, akit Magyarországon elsősorban a „Mondj igent az életre” című, saját koncentrációs táborbéli élményeit földolgozó könyve alapján ismerünk a Psychologie-Fachgebärdenlexikon online-változata (weblap-forrás: http://www.sign-lang.uni-hamburg.de/projekte/PLEX/PLex/lemmata/F-lemmata/F-Lemma/Frank) a következőket írja: „Victor E. Frankl 1905-ben született Bécsben. A bécsi egyetem neurológiai és pszichiátriai, valamint a kaliforniai egyetem logoterápiai tanszékének professzora. Frankl a logoterápia és az egzisztenciálanalizis megalapítója, melyet az un. harmadik bécsi iskolaként is ismerünk.” 

[32] A logoterápiát az előzőekben idézett Psychologie-Fachgebärdenlexikon a következőképpen jellemzi: „Frankl szerint az ember lehetőség szerint sok értéket szeretne kibontakoztatni, és ezt a törekvését Frankl az értelemhez való ragaszkodásként jellemzi. Az élet értelméhez való ragaszkodás a pszichoanalízis által középpontba állított élvezeti-, és az individuálpszichológia által hangsúlyozott önérvényesítő vezérelvvel egyenrangú, ugyanolyan fontos mozgatórugó. Amennyiben az emberben munkáló, az élet értelméhez ragaszkodó vezérelv frusztrációkba ütközik, akkor ezek az un. egzisztenciális frusztrációk neurotikus betegségeket okozhatnak.”    

[33] A neurózis fogalmát  David A. Satt a következőképpen fogalmazza meg: „Szervi okokhoz nem köthető, funkcionális pszichológiai rendellenesség, amelynek érzelmi konfliktusokban gyökerező okai gyakran pszichoterápia segítségével megérthetők és kezelhetők. A neurózis megnyilvánulhat úgy, mint fóbia, fugue, hisztéria, kényszeresség, kényszerképzet vagy szorongás.”

[34] Frankl: 11. 13. 18. oldal

[35] A pszichodinamika azt a háttérben meghúzódó motivációk, illetve rejtett mozgatórugók alapján kibontakozó folyamatot jelöli, mely az egyéni, és/vagy közösségi személyiségformálódás alakulásában meghatározó jelentőségű.  E. H. Erikson az egyéni életszakaszok pszichodinamikai folyamatának leírásában abból indult ki, hogy az egyén személyiségének fejlődése során újabb és újabb kríziseken megy keresztül, melyeknek sikeres megküzdése során életének újabb, eladdig föl nem ismert értelmezési rétegét, - más szóval értelmét, célját – fedezi fel. Az Adam-Schmidt szerzőpáros fölismerésének forradalmi volta abban rejlik, hogy fölfedezték: nem csupán az egyén, hanem szervezeti rendszerek, közösségek pszichodinamikai folyamataiban is ugyanezek a törvényszerűségek figyelhetőek meg!

[36] Adam-Schmidt: 156. oldal

[37] Szerb Antal mindezt így fogalmazza meg: „Balassi Bálint a magyar irodalom legnagyobb vallásos költője Ady Endre előtt. A vallásos líra hatásának is, úgy látszik, az a titka, hogy nagy ellentéteket kell áthidalnia, nagy törődöttségből, nagy mélységekből, de profundis kell a legnagyobb magasságokhoz felkiáltania. A belső ellentét művészi értékét jól tudta már Szent Ágoston is, a szentté szublimáló rétor, és Vallomásaiban gondosan színezte rettenetes sárban fetrengéssé ifjúságát, hogy nagyobb legyen a mélység, a rezonáló talaj, ahonnan későbbi tiszta hangja az égre száll. Az igazi vallásos líra legnagyobb témája a bűnbánat. Ezzel az ágostai alaphanggal indul el Balassa istenes énekeinek sora, és ezt variálja mindvégig megrendítően. Vágya a nagy béke, az Istenbe való felsüllyedés fordított gravitációja, kibocsátatni a gyötrött lelkek tömlöcéből, a testből, Isten színe-látására…” (Szerb Antal: 146-147.oldal) 

[38] Az „Adj már csendességet, lelki békességet”, „Áldj meg minket Úristen”, „Bocsásd meg Úristen ifjúságomnak vétkét”, „Kegyelmes Isten, kinek kezében életemet adtam”, és „Mennyei Seregek, boldog tiszta lelkek” kezdetű énekekről van szó.       

[39] Ez a szó latin-francia eredetű, életerőt, elevenséget, sőt, az életteljes megjelenést is jelöli. Ezt a jelentéstartalmat alkalmazták az un. vitalizmus filozófiai irányzatának képviselői is, akik szerint az élet jelenségeinek magyarázatát nem lehet a szervezetben zajló mechanikus, illetve kémiai folyamatokra korlátozni, hanem azokat sokkal inkább egy különleges életerő szabályozza. 

[40] Nemeskürty István minderről így ír: „Csodálatos az alig negyvenévesen hősi halált halt költő életművének sorsa. Versei nem jelentek meg életében nyomtatásban. Mégis másolták, terjesztették, szavalták… A múlt század végén találták meg versei kéziratos gyűjteményét egy felvidéki kastélyban… Életműve csak legújabban, századunk negyvenes éveitől kezdett hitelessé rendeződni… Tulajdonképpen tehát csak ez a mi mostani nemzedékünk ismerheti igazán Balassit, a tíz év híján négyszáz esztendeje porladó költőt, kora európai költészetének egyik legnagyobb alakját.” (Nemeskürty István: 169-170.oldal) 

[41] Ez a latin eredetű kifejezés szó szerinti fordításban ennyit jelent: együtt rezeg. Ebben az összefüggésben a zenetudomány szakkifejezésévé vált, mely a rezonancia törvényszerűségeit kutatva a különféle hangszínek alkotóelemeit, létrejöttének folyamatát írja le.

[42] Varjas Béla minderről így ír: „Zólyom várában született 1554. október 20-án… Nagymultú mágnás család ivadéka. Apja, Balassi János, I. Ferdinánd művelt, Európát járt embere, észak-magyarországi főkapitány […] Balassi Bálint […] az 1560-as évek közepén Nürnbergben tanult. Idehaza korának egyik legnagyobb tudású íróprédikátora, Bornemissza Péter volt a nevelője. 1572-ben apja kíséretében részt vett [..] Rudolf koronázási ünnepségén, s az udvar előtt bemutatott juhásztáncával vonta magára a figyelmet. 1575-ben Balassi János, hogy a királynál érdemeket szerezzen, fiát 200 lovassal Erdélybe küldte […] Mire hazaért, apja már halott volt, s itthon csak gondok és bajok szakadta rá. A török 1575-ben elfoglalta a család legértékesebb birtokait és várait, s maradék vagyona is lassan kicsúszott a kezéből. Hiába esküdött hűséget a királynak, még várkapitányságot sem bíztak rá […] Házasságát és 1585-ben született fiát törvénytelennek nyilvánították. Volt felesége is elhagyta […] A török elleni hadjáratra készülő lengyel barátai hívására elhatározta, hogy kibujdosik Lengyelországba. Életének ezen a mélypontján tudatosodott meg benne igazán, hogy mindenét elveszthette, de egyet nem vehetnek el tőle, azt a kincset, amelyet költészete jelentett […] a török ellen tervezett hadjáratból nem lett semmi […] 1591-ben Balassi hirtelen itthon termett. Újrakezdte a viaskodást, pörösködést, hogy fölkapaszkodhasson a vagyonos mágnások sorába, de ezúttal is eredménytelenül […] 1593-ban kitört a törökökkel vívott „hosszú háború”. Balassi azzal a határozott elszánással vetette magát a hadjáratba, hogy vitézségével kitüntetve magát, vagy visszaszerzi jó hírét, és birtokait, vagy hősi halálával mossa le minden vétkét […] 1594 májusában az Esztergomot ostromló seregben harcolt. Az egyik rohamban ágyúgolyó sebesítette meg, és május 30-án sérüléseibe belehalt…” (Varjas Béla: 919-921.oldal)     

[43] A vers szövege a következő: „1./Az Szentháromságnak első személe,/ Atyaisten dicsőséges felsége,/ Mind ez széles világnak teremtője,/ Tekints reám, ilyen veszett szegénre ! 2./Ments és vezess ki Uram az sok vészből,/ Visell gondot rólam te árvád felől,/ Ne szakadjak el tőled, Istenemtől,/ Segéll, kiáltok hozzád csak egyedől. 3./ Veszett fejemnek mert oly állapatja,/ Mint hajónak, kit elvert tenger habja,/ Nincs senki vezére s kormánytartója,/ Az sok víz közt csak a te kezed ója. 4./ Reméntelen mindeneknél életem,/ Látván vesztem, örül sok ellenségem,/ Csóválván fejeket, csúfolnak engem,/ Barátim is mind idegenek tőlem. 5./ Gondod nincs rám, mert mindenik tudja;/ Hogy eddig is éltem, kiki csudálja,/ Ennek, úgymond, mely veszett állapatja,/ Lehetetlen, hogy senki szabadítsa. 6./ De mind ennyi sok háborúimban is/ Érzi lelkem, hogy reménség kívül is,/ Csudaképpen még kimentesz végre is,/ Noha nem látom most egy csepp módját is.  7./Azért én lelkem érzette sok jódot/ Ne halogasd megszabadulásomot,/ Mert ha elveszek is uram, mi hasznod ?/ Aval ugyan nem öregbül hatalmod. 8./ De ha megmentesz, ez jók következnek:/ Egyik ez, hogy mind holtomig dicsérlek,/ Másik meg ez, hogy azok is megtérnek,/ Kik segedelmedről kétségben esnek. 9./ Terjeszd ki hát fényes orcád világát,/ Szárazd aval szemeim nedves voltát,/ Mert csak te fényed siralmat száraszthat,/ Búbul menthet s jóra mindent fordíthat. 10./ Nabugonodozort hét esztendőre/ Vivéd esmét királyi felségére,/ Megszánván, szemedet vetéd szegénre,/ Azért tekints reám is ily veszettre.  11./ Kiért velem együtt földi kerekség/ Dicsér téged, ó mennyei nagy felség,/ Veszendőnek ki vagy igaz segítség,/ Dicsőségeddel rakva mind föld s mind ég.

[44] Mózes így fogalmaz: „Ha most mind egy szálig megölöd ezt a népet, akkor ezt fogják mondani azok a nemzetek, amelyek hallották híredet: Mivel nem tudta az Úr bevinni ezt a népet arra a földre, amelyet esküvel ígért nekik, azért mészárolta le őket a pusztában. Most azért mutasd meg, Uram, hogy nagy a te hatalmad, ahogyan megmondtad: Az Úr türelme hosszú, szeretete nagy, megbocsátja a bűnt és hitszegést; bár nem hagyja egészen büntetés nélkül…” (IV. Mózes 14,15-18)

[45] Érdekes, hogy ezt a bibliai hátteret Nemeskürty professzor Úr teljesen félreérti, amikor Balassi megfogalmazását a következőképpen minősíti: „Figyeljük meg a már korábbi vallásos verseiben is észlelhető intellektuális gőgöt, ezt az őszinte tisztelettel előadott, ámde mégis kihívó okoskodást…” (Nemeskürty István 166.oldal)

[46] Ezt a fordulópontot Nabukonodozor a következőképpen éli át, illetve fogalmazza meg: „…amikor királyi palota tetején sétált Babilonban, így szólt a király: Ez az a nagy Babilon, amelyet én építettem királyi székhellyé hatalmam teljében, fenségem dicsőítésére ! Alighogy a király kimondta ezeket a szavakat, egy hang hallatszott a mennyből: Neked szól ez az üzenet, Nebukadneccar király ! Elvesztetted királyságodat ! Száműznek az emberek közül, a mezei vadak közt tanyázol, füvet eszel, mint az ökrök, és hét időszak múlik el fölötted, amíg el nem ismered, hogy a Felséges uralkodik az emberek királysága fölött, és annak adja azt, akinek akarja […[ Amikor eltelt ez az idő, én, Nebukadneccar, föltekintettem az égre, és értelmem visszatért. Áldottam a Felségest, dicsőítettem és magasztaltam az örökké élőt, mert az ő uralma örök uralom, és királysága megmarad nemzedékről nemzedékre. A föld minden lakóját semminek tekinti, tetszése szerint bánik a menny seregével és a föld lakóival. Senki sem foghatja le a kezét, és senki sem mondhatja neki: mit csinálsz ? Abban az időben értelmem visszatért, és királyságomhoz méltóan visszatért tündöklő dicsőségem is […] Most azért én, Nebukadneccar, dicsérem magasztalom és dicsőítem a mennyei Királyt, mert minden tette helyes, eljárása igazságos, és meg tudja alázni azokat, akik kevélyen élnek.” (Dániel 4,27-34)