Sitku Tibor: A passió
Dr. Sitku Tibor, főiskolai docens
A cikk szerzője a 2012/13-as tanév első félévében újszövetségi bibliai teológiából választotta a címben megjelölt témát. Munkájában a Jézus szenvedéstörténetével kapcsolatos nézetek keresztmetszetének bemutatására vállalkozott. Szerkesztőként, oktatóként úgy vélem, hogy témáját kiegyensúlyozottan és magas színvonalon mutatja be.
Bevezetés
Gerhard Lohfink passióról szóló rövid munkájának előszavában egyfajta szubjektív credot fogalmaz meg a szenvedéstörténettel kapcsolatban. Határozott hangvételben kijelenti, hogy Jézus passiója [1] egy igen konkrét esemény volt nagyon valós hatalmak erőterében, melyek érdekeiket a legkomolyabban védték és érvényesítették. [2] Ez a komoly és szilárd megállapítás olyan kiindulópontot képez Lohfink munkájának, amit én magam is fel tudok vállalni. Tulajdonképpen nem meglepő, hogy Lohfink nyelvezetében sorakoznak az erős kifejezések. Egyrészt maga a passiótörténet is erőteljes vonásokkal bír, akár az események naturalisztikusságára, akár szoteriológiai vonatkozásaira - vagyis az emberiség bűneinek Krisztus általi elhordozására - gondolunk. Másrészt a határozott hangvételt ez a téma azért is megkívánja, mert Jézus szenvedésének kérdését sok radikális szkeptikus gyanakvó hermeneutikával közelíti, azt sugallva, hogy legendával, irodalmi alkotással állunk szemben, mely emiatt elveszíti történelmi realitását és hozzáférhetetlenné teszi olvasójának, ami valóban történt. [3]
Ebben a rövid dolgozatban a passió kérdésével szeretnék foglalkozni. A témát két részre bontva tárgyalom: a dolgozat első felében a szenvedéstörténet historicitásával foglalkozom, áttekintve azokat a markánsabb pontokat, melyek elvezettek Jézus megfeszítéséhez, a tárgyalás közben kitérve a szkeptikus állításokra. A dolgozat második felében a passió értelmezésére fókuszálok, melynek során az értelmező közösség által nyújtott kereteket is figyelembe veszem. Írásom tematikailag bár Gerhard Lohfink művét követi, de nem csak arra támaszkodik. A tárgyalást olyan protestáns teológusként végzem, mint aki hitelt érdemlőnek tartja a Szentírás beszámolóját és valóságos történelmi eseményként kezeli Jézus szenvedéstörténetét. Ugyanakkor úgy vélem, az evangéliumi beszámolókban is találni olyan teológiai koncepciókat, melyek befolyással lehettek a szövegek kialakítására. Utóbbira példaként János evangéliumának teológiáját hozom fel.
A passió epizódjai és történeti kérdései
A passió történeti vizsgálatának kiindulópontjai
Majdnem kétezer évvel ezelőtt, minden bizonnyal a Kr.u. 30-ban egy pénteki napon a názáreti Jézus Krisztust egy Jeruzsálem közelében fekvő dombon politikai bűnözőként kivégezték.[4] Ez az esemény betetőzése volt egy folyamatnak, melynek során olyan ellentétek éleződtek a végsőkig, amelyek Jézus földi szolgálatát végig jellemezték. Jézus szenvedéstörténete az evangéliumi beszámolók szerint valóságos történelmi esemény volt, ezért azt a maga realitásában értékelni lehet.
Tudvalevő azonban, hogy az evangéliumi szerzők kezeit nem a történelem iránti szeretet vezette, hanem saját koncepciójuknak megfelelően alakították a nevükhöz köthető beszámolók leírt szövegeit. Ezt a tényt azután a szkeptikusok és a liberális teológia képviselői is a maguk módján ragadták meg. Sokan a történelmi szkepszis egyik megjelenítőjének a formakritikai szemléletmódot tartják, melyet lehetetlen volna jelen terjedelmi keretek között kielégítően tárgyalni. A formakritika úttörőinek – azaz Karl Ludwig Schmidt, Martin Dibelius és Rudolf Bultmann – bár néhány lényeges ponton eltértek egymástól, több közös felvetésük is volt. Ezek egyike, hogy véleményük szerint Jézus történeteit és mondásait első követői egymástól független egységekként adták szájról szájra. Az elv alól éppen a passiótörténet képez kivételt, melyet az első formakritikusok önálló irodalmi egységnek képzeltek el.[5] Bultmann formakritikai munkássága mellett azonban meg kell említeni teológiájának jellemző vonását, miszerint gyakran kétségbe vonja Jézus életének történelmi igazságait. Úgy véli, ma már szinte semmit nem tudhatunk Krisztus életéről és személyiségéről, mert a korai keresztény források nem ezzel foglalkoztak. Fuller jól foglalja össze Bultmann nézeteit: „Szerinte mindössze annyit tudunk, hogy Jézust a rómaiak politikai okokból elítélték és kivégezték. De amit rekonstruálni tudunk, azzal sem jutunk túl messzire.” [6] Ezt a véleményt erősíti Bultmann tanítványa, Ernst Käsemann is, aki szerint az evangéliumi hagyományt „nem a történelem, hanem a kérügma iránti érdeklődés következtében adták tovább”, ezért annak többségét nem lehet hitelesnek tartani. Meglátása szerint Jézus tetteiről csak annyit tudunk biztosan, hogy csodatevő hírében állt, utalt saját ördögűző képességeire, végül pedig Poncius Pilátus alatt keresztre feszítették. [7]
Ezek a szkeptikus hangok többnyire úgy összegezhetők, hogy az evangéliumok beszámolóinak történelmi hitelessége kérdéses, mert túlságosan domináns a mögöttük álló értelmező közösség befolyása, mely szubjektív szempontjai szerint alakította és akár saját mondanivalójával is helyettesíthette a szöveg bizonyos részeit. Többek szerint azonban ez a nézet – nemcsak a passió kapcsán, hanem egyébként is – szélsőséges és nehezen hihető. A történelmi hitelesség és a tartalmi kialakítás ugyanis nem feltétlenül kell, hogy prioritásban egymást kizáró vagy megelőző legyen. Ahogy arra Peritz kiválóan rámutat, a formatörténet kritikája arról, hogy Jézus első követőit nem érdekelte a történelem, nem mondható el mindegyikükről. Ebben az esetben nem létezhetett volna az a Lukács által említett „sok” ember, akik megpróbáltak evangéliumi beszámolókat készíteni.[8] Maradva Lukácsnál, érdemes még F. F. Bruce megjegyzését idézni: „Az az ember, akinek pontossága igazolható olyan esetekben, ahol azt ellenőrizni tudjuk, valószínűleg akkor is pontos, amikor nem áll módunkban ellenőrizni.”.[9] Pierre Benoit ehhez még hozzáteszi: elképzelhető, hogy a keresztényeket nem érdekelte a történelem, de a történetiség kétségkívül fontos volt számukra. Nem akartak mindent elmondani Jézusról, de semmiképpen sem akartak olyat állítani, ami nem igaz.[10]
Mindazonáltal a formakritikát helytelen volna mindenestül elvetni: előfeltételezéseiben kétségkívül jó néhány helytállónak tekinthető. Valóban volt olyan időszak, amikor az evangélium anyagai kisebb egységekben, leginkább szájhagyomány útján terjedtek, az ősegyház pedig nyilvánvalóan befolyásolta a hagyományozás módját. [11] A passiótörténet és az értelmező közösség viszonyát a dolgozat második részében kívánom átgondolni. Itt és most csak azért tartottam fontosnak megemlíteni, mert jól rávilágít azokra a szkeptikusságot eredményező gondolati konstrukciókra és kiindulópontokra, melyek a passió történelmi valóságának felfogását érintik.
A történelmi hűség iránti igény és a történelmi események értelmezése valószínűleg egyszerre van jelen a passió cselekményének evangéliumi leírásaiban. A passió szituációja összetett, megértéséhez kortörténeti vonásokat is látnunk kell. Jézus halálának körülményei olyan csoportok erőterében zajlottak, melyeket nem elég pusztán a „zsidó” szóval illetni. Lohfink helyesen mutat rá, hogy meggondolatlanság a zsidókat Jézus ellenfeleinek tartani, hiszen maga Jézus is zsidó volt, ahogy összes barátja, szimpatizánsa és követője egyaránt.[12] Ehhez még hozzátehetjük, hogy pusztán a zsidók „bűnbakká tétele” nem csupán pontatlanság, de súlyos etnikai problémákhoz is vezethet, melyek egyébként jól megfigyelhetők a korai kereszténység antiszemita retorikájában. Jézus ellenfeleit sokkal inkább érdemes különféle csoportokban megfigyelni.
Az evangéliumokban leggyakrabban emlegetett tömörülés a farizeusoké, akik befolyásos laikus mozgalomnak számítottak. Konzervatív irányzatként működtek, akik különös gonddal ápolták a szóbeli írásmagyarázati hagyományokat. Vallásos buzgalmuk végül is őszinte és kitartó volt, Jézusban azonban olyasvalakivel találkoztak, aki hasonlóan mélyen hívő zsidóként képes volt félretolni az atyák hagyományát, sőt akár a mózesi törvényt is, ráadásul szabad és radikális módon beszélt. A farizeusok közül a legszélsőségesebbek éppen ezért meg voltak győződve róla, hogy Jézust Izrael hitének megőrzése érdekében kell eltávolítani. Istenkáromlás, ha valaki magát Isten helyében állónak tartja. [13]
A másik korabeli csoport a szadduceusok köre. A magas tisztségű papok többnyire ebből az irányzatból kerültek ki. Irányították a templomi szervezetet és a szanhedrinben (a zsidó főtanácsban) uralkodó befolyással bírtak. Ugyancsak konzervatív mozgalmat kell elképzelnünk, mely Mózes öt könyvén túl elutasított minden más kinyilatkoztatást. Fontos megemlíteni, hogy gyakran ellentétes álláspontot képviseltek a farizeusokkal. [14] Jézussal szembeni ellenérzésük szintén vallási természetű volt, melyek közül a templomra vonatkozó kritikája érintette őket legmélyebben: „Ez a templom le lesz rombolva, és harmadnapra föl lesz építve” (Mk 13:2).
A harmadik szemben álló csoport a Heródes pártiaké, akik minden olyan irányzattól fenyegetve érezhették magukat, mely vallásos jellegű népmozgalommá növekedhet. Jézus kereszthalálának bekövetkezte azonban nem pusztán e három csoport tevékenységének köszönhető, hanem a közömbösök és a döntésképtelenek tétovázásának is.
A passió eseménysorának történeti elemei
Pontosan nem tudni mikor határozták el, hogy Jézust ki kell végezni. Az evangélium beszámolójából kiderül, hogy a letartóztatást végzők feltűnés nélkül, a nyilvánosság kerülésével igyekeztek végrehajtani tervüket, melyre a Gecsemáné kertben került sor. Miért volt szükség erre az óvatoskodásra? Az okok között szerepelhet, hogy az éppen aktuális páskaünnepre érkező óriási zarándokseregben bizonyára sokan ismerték Jézust, akik szimpatizáltak vele és adott pillanatban kiálltak volna mellette, ezzel zavargásokat keltve. Reális lehetősége volt annak, hogy a galileaiak és az egyszerű falusi lakosság reakciója megnehezíti Jézus elfogását. Ebben a helyzetben tehát logikus lépés az éj leple alatt egy csendes helyen letartóztatni Jézust. Iskariótes Júdás felajánlott segítsége ehhez épp jókor érkezett. [15]
A történetben továbbhaladva Jézust letartóztatása után kihallgatásra vitték. [16] Meglehetősen szokatlannak számíthatott, hogy a főtanács éjnek idején ülésezik, ám a Jézus ellen felhozott, fentebb említett vádak súlyosságát tekintve mégis indokoltnak látszik. Ám az éjszakai ülésezés ténye csupán az egyik olyan furcsaság, mely a szabálytalanságok jelenlétére mutat. A szanhedrinnek ugyanis nem éjszaka, hanem nappal a Templomban kellett volna üléseznie. A halálos ítélet már a tárgyalás megkezdése előtt elhangzott Kaifás szájából, ráadásul a hamis tanúk vallomása sem egyezett meg, melynek alapján Jézust nem lett volna szabad elítélni. A zsidó jog ezen felül tiltja, hogy valaki saját magára nézve terhelő vallomás alapján halálbüntetést kapjon, ahogy azt is súlyosan elmarasztalja – a római jog szigorúságával egyetemben -, hogy bárki a vádlottat fizikailag bántalmazza. [17] Jézus tárgyalásának ezen momentumai az olvasóban azt a meggyőződést erősítik, hogy egy koncepciós kirakatpert lát, mely mögött egyértelműen kirajzolódik az a szándék, ami végül a