Életútinterjú a 77 éves Gyánó Lászlóval

Gyánó László 1932-ben Somogysárdon látta meg a napvilágot a sanyarú sorban élő család nyolcadik gyermekeként. Katolikus vallásban nevelődött, de Isten utáni vágyakozását hamar lehűtötték első gyónásán. Jól átgondolt, hittel mondott bűnvallását az öreg esperes megunta hallgatni és így szólt: „Miket irkáltál te itt összevissza, azt se tudod, hogy mit jelent! Menj el, imádkozz el három Miatyánk-ot, négy Üdvözlégy Máriát és el van intézve!” Később egy bankettet követően az esperes részegen leesett a hintóról és az éjjeliőr találta meg az árokban. Már kisgyerekként ösztönösen érezte, hogy egy lelkipásztornak nem így kellene élnie. Nem sokkal később maga állt be a lelkészi szolgálatba. Gyánó László lelkipásztorral kaposvári lakásukban beszélgettem. A szerkesztőbizottságban elmondtam, hogy ezt az életút-interjút én szeretném elkészíteni a személyes kötődés miatt, mivel ő végezte gyermekbemutatásomat 1969-ben.

Akik ismernek, szerény embernek tartanak. Mindig ilyen voltál?

Már gyerekkoromban is gyönyörködtem Isten törvényében, szerettem volna egy emberhez méltó életet élni.

Így is neveltek vagy más voltál, mint testvéreid?

Kilógtam a sorból. A szüleim ugyan becsületes emberek voltak, édesanyám a maga módján vallást gyakorló is volt, de a lelki élet iránt nem tanúsítottak különösebb érdeklődést. Jómagam a katolikus egyházban sok mély nyomot hagyó csalódást éltem meg, de mégis vonzott az egyházi élet. Volt olyan lelkész, aki ezt a vágyat látva ki szeretett volna emelni a családból, hogy papneveldébe küldjön. Erre azonban nem került sor, mert közbejött a háború. Sokat gondolkodtam az élet értelméről, de amikor a szép jövőt tervezgettem magamnak, álmodozásaim végén mindig megjelent a kérdés: ha minden sikerülne is, az élet rövid és mi lesz utána? A választ nem tudtam, Isten azonban elkezdte családunkban a munkáját. Az egyik nővérem súlyosan megbetegedett TBC-ben, a kezelések pedig nem hozták meg az eredményt. A Bibliát olvasva hitre jutott a gyógyító Krisztusban, lemondott a kezelésről és elkezdte keresni az Urat és eljárt a hívőkhöz. Rövid időn belül, orvosi diagnózissal is alátámasztottan meggyógyult és ma is él. Az egyik imaestén én is részt vettem, ahol a bizonyságtételek mellett nagyon megragadott „Az Úr Szent Bárányára teszem le bűnömet” kezdetű ének. Én is ezt akartam, megszabadulni a vétkeim súlyától. Az alkalom után a nővérem bement a szobájába, imádkozott és eközben kiáradt rá a Szentlélek. Mi azt hallottuk a másik szobában, hogy szabadon, általunk ismeretlen nyelven dicséri az Urat. Én ekkor térdre estem és azt mondtam: Istenem, ki mondhatja, hogy ez nem tőled van? Hatalmas imádkozás utáni vágy költözött a szívembe, és elhatároztam, hogy elmegyek az akkori prédikátorhoz, Sudár Ferenchez. Ő a mezőcsokonyai gyülekezet alapítója volt. Szívesen láttak. Feri bácsi az asztalnál ült, Bibliát olvasott és egy kedves beszélgetést és más hívők spontán érkezését követően egy esti istentisztelet alakult ki, amin énekeltünk és igekártyát húztunk. Amikor széledezni kezdtünk, valaki javasolta, hogy imádkozzunk. Én erre vártam, térdre estem és kitört belőlem a fohász: „Istenem, szeretnék a Tiéd lenni, bocsásd meg a bűneimet!” Ekkor betöltött az isteni jelenlét és a szó szoros értelmében hatalmába vette a Szentlélek a nyelvemet. Nem én mozgattam, nem én formáltam a szavakat, hanem Ő. Azt a fölszabadult érzést, azt a boldogságot nem lehet kibeszélni. Mindez 17. születésnapomon, március 11-én történt.

Rajtad, szolgálatodon keresztül sokat adott az Úr az Evangéliumi Pünkösdi Közösségnek. Megtérésed után nagyon hamar beálltál a lelkipásztori szolgálatba…

Sajnos két évvel később Sudár Feri bácsi gyülekezeti szolgálata felfüggesztésre került egy lelki probléma miatt. Deák Józsi bácsi és Ladó Józsi bácsi jöttek le a gyülekezeti ügy rendezése miatt és ideiglenesen engem bíztak meg a szolgálattal.

El sem tudom képzelni, hogy miként lehetett két évvel a megtérésed után, kívülálló háttérből egy közösség vezetését elkezdeni.

Isten Lelke segített át a mélységeken és a problémákon. Visszaemlékszem az igehirdetésekre való készülődésekre, amikor úgy tanított Isten Lelke, hogy még ma is vágyakozással tekintek vissza azokra az időkre.

Mi volt, ami ebben a nehéz és egyben szép időszakban végigkísért?

Akkoriban olyan mérvű volt a szegénység, hogy ha vendégeknek kellett szállást adnunk, akkor szalmára fektettük őket a szobában, mivel a háború idején a kevés bútorunkat is összetörték. Én ilyenkor az istállóban aludtam és az ágyam fölé saját kezűleg pingáltam egy mondatot: „Kezedre bízom lelkemet, ó Uram, hűséges Isten.” Ez volt az első igemondatom és áldom az Urat, hogy erre ráállva rábíztam az életemet. A pókhálós ablakon besütött a hold, írogattam, próbáltam verseket faragni és nagyon áldott estéket töltöttem ott. Korábbi álmodozásaim többnyire az anyagi jólétre irányultak, de ez ekkorra már megváltozott. Most már inkább a lelki dolgok után vágyakoztam, és tudtam, hogy boldogságom az Úr kezében van.

Életed vezérfonalává lett az istálló falára írott ige?

Teljes mértékben.

Hogyan biztosítottad a megélhetésedet?

Sajnos, a háborús helyzet és a nehéz anyagi körülmények megnehezítették a szakma tanulását, így az életben hátránnyal indultam. A mezőcsokonyai KTSZ-nél anyagbeszerző, majd raktáros állásban voltam 1963-ig, amikor egy norvég evangélista segítséget ajánlott a magyar pünkösdieknek öt fiatal lelkipásztor illetményének biztosításával. Én is közöttük voltam, így ettől kezdve függetlenített lelkipásztorrá váltam. Ekkor behívtak az akkori felekezetvezetésébe, a Központi Tanácsba másokkal együtt, így Nagy Ferenc és Kurgyis József is ebben az időben került a vezetésbe. Ekkor, 31 évesen beiratkoztam a Közgazdasági Technikum esti tagozatára és elkezdtem az akkor indított szabadegyházi bibliaiskolát is.

Mi történt a lelkipásztori megbízásodat követő 12 évben, 1963-ig?

1953 tavaszán behívtak katonának, helyesebben munkaszolgálatra, mert a sorozáson kiderült, hogy van köztünk egy szektás prédikátor. „Az elvtárs megfogja a fegyvert?” – kérdezték. „Meg.” „Na, és ha a láncos kutya (Titót, az egykori Jugoszlávia elnökét nevezték így. – a szerk.) megtámad bennünket kezében fegyverrel, harcolna és ölne is?” „Főhadnagy elvtárs, egy legyet is sajnálok agyonütni, nemhogy egy embertársamat, aki nekem soha nem vétett.” Ami végül eldöntötte a sorsomat, egy másik párbeszéd volt: „Elvtárs! Nem az a nagy dolog, amit Isten tett, hanem amit Sztálin elvtárs! Átalakítja a természetet, megváltoztatja a folyók irányát.” Erre csendesen annyit mondtam, hogy szerintem nagyobb dolog a természetet létrehozni, mint átalakítani.” Már rá is írta a papíromra, hogy „munkaszolgálat”. A kiképzés után Budapestre, Mátyásföldre kerültem, ahol a szovjet tiszti iskolát építettük. Itt megragadtam minden lehetőséget arra, hogy egyedül lehessek és imádkozhassak. Ez volt katonaéletem legfőbb erőforrása. Erre később még több lehetőségem lett, hisz a cipészműhelybe kerültem. Budapesten sok hívővel ismerkedtem meg, kerültem kapcsolatba. Leszerelésem után gyülekezetünkben, Mezőcsokonyán háznál tartottuk az összejöveteleket, nagycsaládos testvérek házában, és tudtam, hogy a gyülekezet által elfoglalt két szoba kellett volna a családnak is. Eszembe jutott Georg Sten testvér mondása: „Ti magyarok az állatoknak építetek istállót, a tyúkoknak ólat, de arra nem gondoltok, hogy Isten népének legyen helye, ahol imádkozzék.” Ez nagyon szíven ütött és azt mondtam, hogy mennyire igaza van! A Rákosi-rendszer után azt mondták, hogy nincs miből építkezni, mert nagyon szegények vagyunk. Mi mégis hittel elkezdtük és sokkal előbb elkészült, mint ahogy reméltük. A mi udvarunkba építettük fel az imaházat, amit igyekezett megakadályozni az akkori ÁEH. Végül mégis megjött az engedély, így 1957-ben elkezdtük, 1958-ban pedig be is fejeztük az építkezést. Ez úgy vált lehetővé, hogy a pünkösdi vezetők és az egész felekezet is mellénk állt munkában, támogatásban.

1963-tól folyamatosan végeztem a mezőcsokonyai gyülekezet pásztorlását, amit csak egy 1969-ben érkezett kiskőrösi meghívás szakított meg. Akkor édesapád és Szabó János testvér jöttek engem kikérni a mezőcsokonyai gyülekezettől. Könnyes alkalom volt…

Miért vállaltad el a kiskőrösi szolgálatot?

Fábián József testvérék javasolták, és amit elöljáróim mondtak, az nagyon fontos volt nekem. Másrészről, néhány kiskőrösi látogatás során megkedveltem az ottani testvéreket.

Hogyan emlékszel a Kiskőrösön töltött évekre?

1969-től 1972-ig szolgáltam ott, feleségemmel együtt megkedveltük a kiskőrösi testvéreket, gyerekeimnek azonban komoly problémát okozott a költözés. A Mezőcsokonyára való visszaköltözést egyrészt édesapám egyedülléte indokolta, akinek mi voltunk az eltartói, másrészt a könnyes búcsú. Utóbbi azt erősítette bennem, hogy nekem első renden Mezőcsokonyán van a helyem.

Most egy nagyot ugrunk az időben, 1984-re. Ekkor, éppen 25 éve a Pünkösdi Közösség megválasztott elnökének. Emlékszem arra, hogy meglepetésnek számított a megválasztásod. Te erre hogyan emlékszel?

Országos meglepetés volt. Az akkori helyzettel kapcsolatban van egy igém: „De akadt benne egy szegény bölcs, aki bölcsességével megmentette a várost. Az emberek azonban nem törődtek tovább azzal a szegény emberrel. Akkor ezt mondtam: Többet ér a bölcsesség a hatalomnál, de a szegények bölcsességét mégis megvetik, és nem hallgatnak beszédükre. A bölcsek nyugodt szavaira kell inkább hallgatni, mint az ostobák közt uralkodónak a kiabálására. ” (Préd 9,15-17) Én voltam az a szegény ember. Voltak testvérek, akik őszintén megmondták, hogy nem vagyok erre a posztra való, sokkal inkább valami városi nagy vagányt tudnának ott elképzelni. Egyesek azzal a gyanúperrel is éltek, hogy biztosan azért lett így, mert kollaboráltam a hatósággal. Hogy mégis én lettem az elnök – ma már nem vállalnám – Szomor Imre testvér közreműködésével történt. Őszintén el kell mondani, hogy az akkori elnökesélyesek között volt egy kis rivalizálás. Szomor testvér meggyőzött arról, hogy induljak.

Hogyan tekintesz vissza elnökséged idejére?

Nekem az volt a jelmondatom, hogy „Együtt!”. Senkit nem akartam kirekeszteni… Ebben az időszakban Fábián Attila, Kecser István, Kovács Béla, Makovei János, Tóth László és Városi Ferenc voltak a vezetésben. Isten kegyelme és irántam való hűsége áthidalta fogyatékosságaimat. Ebben az időben indult el Közösségünkben két jelentős szeretetszolgálat, a Kadarkúti Szeretetotthon és a Dunaharaszti Rehabilitációs otthon, illetve a pécsi és az inotai gyülekezet is imaházépítési engedélyt kapott. Elnökségem első évében került megvásárlására a kadarkúti kastély, amiben egy emberként voltak mellettem a vezetőtársaim. Két évvel előtte ugyan már kinéztük ezt az épületet, és el is indítottuk a megigénylését, de egy „kommunikációs hiba” folytán kialakult ÁEH–SZET torzsalkodás miatt megakadt a folyamat. Csodálatos volt az a hozzáállás, amit az ország különböző gyülekezetei tanúsítottak a társadalmi munkában, a lelkesedésben.

Elnöki tiszted lerakásával a központi tevékenységed véget ért?

Csak részben, mivel Központi Tanácstag maradtam 1988-1992-ig, az Országos Presbitérium megalakulásáig.

Ezután visszatértél Mezőcsokonyára. Feleségedet ebben az időben, 1992-ben vesztetted el…

Igen, és az ezt követő hat év egyedüllétében épült fel a mai mezőcsokonyai imaház, ami „alulról jövő” kezdeményezés volt, hiszen nekem nagyon kevés energiám maradt. Akkoriban el voltam foglalva a közösségi ügyekkel, a kadarkúti kastély felújításával, az ottani tevékenység beindításával. Ez nagyon lekötött, nagyon szívesen végeztem a feladatot, jó volt látni, tapasztalni. A Kadarkúton és Mezőcsokonyán végzett jó munkánknak híre ment a helyi média segítségével is.

A lelkipásztori szolgálatot Mezőcsokonyán végül leadtad. Hogyan és miért?

A Közösségen belül hallottam híreket arról, hogy szívesen vennék, ha egy-két idős lelkipásztor leadná a gyülekezetét. Én ezt akkoriban nem tettem meg, mivel elszomorító híreket hallottam arról, hogy igehirdetésekben és temetéseken is olyan dolgok történtek, ami nem volt az Úr ügyének dicsőségére. Később azonban úgy gondoltam, hogy nem szeretnék megunt prédikátor lenni, másrészről pedig az Editkével való házasságkötésemet kezdetben nem mindenki fogadta el. Ő egy adventista gyülekezetben indult el, majd nálunk merítkezett be. 1998-ban így lemondtam és bátyám, János lett megbízva az ügyvezetéssel. A szolgálattól nem sikerült mentesítenem magamat, mivel a gyülekezet igényelte azt. Két év múlva azonban ismét én lettem a gyülekezet pásztora. Editkével pedig egy szép életet élünk azóta is, hála Istennek.

Ha visszatekintesz életed 77 évére, a hitben töltött 60 évre, vagy a lelki szolgálatban állás 58 évére, akkor el tudod mondani, hogy amit álmodtál magadnak, a szép jövő, az ma már szép múlttá is lett?

Feleségemmel jól vagyunk, de a családi problémák begyűrűzése, az ebből fakadó lelki terhek, egy rosszindulatú daganat megjelenése és a kezelésével járó terhek megpróbálnak. A felmerülő gondok ellenére azonban mély hálával tekintek vissza az életemre, a megváltásra. Lelki örömöm, békességem van az Úrban, és békességem van a testvérekkel is. Megelégedéssel, hálaadással tekintek vissza az eddigi életemre, mert megtaláltam, amit kerestem.

Mit szeretnél még meglátni a Pünkösdi Közösség életében?

Ébredést, lelki növekedést.

A riportot és a képet Ungvári Csaba készítette.