Paul Gracza: A vezetőket a Szentlélek hívja el és ruházza fel erejével

Napjaink gyülekezeti vezetője számtalan kihívással és elvárással találkozhat szolgálatát és annak hatékonyságát illetően. Ezek az elvárások részben belülről fakadnak, részben pedig a szolgálattevő környezetéből is érkezhetnek. Ám még ha fontosnak és jogosnak tűnnek is, nem feltétlenül csengnek egybe azzal a tervvel, amelyet Isten Lelke jelent ki az adott vezetőnek a gyülekezetére vonatkozóan. A pünkösdi lelkipásztorokat és helyi gyülekezeti vezetőket a Szentlélek ruházza fel erővel, vezeti, bátorítja és formálja, és Ő ad nekik bölcsességet ahhoz, hogy egészséges és a Szentlélekkel teljes szolgálatot végezhessenek. Ha a vezető a Szentlélekre hagyatkozik, akitől a mennyei erő származik, képes lesz Istenben bízni ahelyett, hogy akár a maga, akár mások véleményére támaszkodna. Ebben a cikkben az a témát járjuk körül, hogy miként ruházta fel a Szentlélek mennyei erővel a vezetőket Az apostolok cselekedeteiben, különös tekintettel Pál apostolnak az efézusi vénekhez intézett beszédére, amelyet a 20. részben olvasunk. A mindezek alapján levonható következtetések remélhetőleg arra bátorítják majd a gyülekezetek vezetőit, hogy szolgálatuk során ők is a Szentlélek erejét és vezetését keressék.

            Az Apostolok cselekedeteiben feljegyzett történéseket alapjaiban meghatározza a Szentlélek munkája, és ez a hatás végigvonul a korai egyházról szóló elbeszélésen. A Szentlélek erejének vétele központi szerepet játszik a vezetők elhívásában és formálásában. Az ApCsel 1,8-ban olvasható ígérettől kezdve, miszerint a Szentlélek ad majd erőt a bizonyságtételhez, majd ezen ígéret pünkösdi beteljesedését követően (lásd ApCsel 2,4-13), amikor a tanítványok „mindnyájan megteltek Szentlélekkel, és különféle nyelveken kezdtek beszélni; úgy, ahogyan a Lélek adta nekik, hogy szóljanak”, a Szentlélek munkája volt az a hajtóerő, amely előmozdította az evangélium ügyét, formálta a vezetők jellemét, irányt mutatott az egyének életére nézve, és alkalmassá tette a híveket a szolgálatra. A könyv 6. részében elvárásként merül fel a különböző szolgálati teendők ellátására megválasztott hét diakónussal szemben, hogy legyenek telve Lélekkel és bölcsességgel. Az 5. vers hittel és Szentlélekkel teljes férfiként jellemzi Istvánt. Ez a megjegyzés felhívja a figyelmet arra, hogy egy vezető életében alapvető szerepet játszik a Szentlélek munkája, sőt a vezetővé választás egyik feltétele. E jellemzés István későbbi szolgálatát is előrevetíti, amely az ApCsel 6. részének 8. versétől indul, és a 7. rész 60. versében feljegyzett mártírhalálával ér véget. Horton, Bruce és Haenchen említés szintjén sem térnek ki arra, hogy Lukács hangsúlyozza a hét diakónus, és különösen István, Szentlélekkel teljes voltát. Dunn a hét szolgálattevő érettségét állítja a figyelem középpontjába (Dunn 1996, 83), ám ez a megközelítés, úgy vélem, még mindig alábecsüli a Szentlélekkel való teljességet, holott azt Lukács a következő fejezetekben nem csupán István, de Fülöp szolgálatával összefüggésben is fontosnak tartja aláhúzni. A Szentlélek erejének jelenléte kulcsfontosságú szerepet játszott abban, hogy ki kaphatott vezető szerepet a missziós munkában.

            Az apostolok cselekedeteinek szerzője arra is kitér továbbá a Szentlélek „vezetőképző” munkájának bemutatása során, hogy a hívőket maga a Lélek választja ki, teszi alkalmassá és készteti a szolgálatra. Példa erre az ApCsel 13,1-12 verse, ahol Pál és Barnabás szolgálatra történő kiválasztása, kiküldése és alkalmassá tétele áll a középpontban. A 2. versben úgy olvassuk, hogy miután az antiókhiai vezetők „az Úrnak szolgáltak és böjtöltek”, a Szentlélek azt mondta nekik, hogy válasszák külön (aforizáte) Barnabást és Sault arra a munkára, amelyre elhívta őket. Amint arra Peterson is felhívja a figyelmünket, ez a kijelentés Barnabás és Saul helyett az antiókhiai véneknek szólt (Peterson 2009, 376). A negyedik versben aztán a Szentlélek útnak indította őket (ekpemftentesz) Szeleukiába. Haenchen megjegyzi, hogy „Lukács szeretné, ha tisztán látnánk, hogy valójában nem ezek a férfiak, hanem a Szentlélek viszi véghez a missziót...” (Haenchen 1971, 396). Végül a 9. versben Pál Szentlélekkel megtelve (plészteisz) szólt a varázsló Elimáshoz, aki ellene szegült az apostolok szolgálatának. Megprófétálta, hogy Elimás egy időre megvakul, mert szembeszállt az evangéliummal, és így is történt.

Lukács Az apostolok cselekedeteiben sok helyütt felhívja a figyelmet a Szentlélek „sorfordító” munkájára, és arra, hogy a Lélek parancsol, beavatkozik, vagy erővel ruház fel embereket. Az ApCsel 8,39-ben Isten Lelke természetfeletti módon viszi el Fülöpöt Azótoszba, majd a 9. rész 17. versében betölti Sault. Az ApCsel 10,19-ben Pétert szólítja meg, a 10,44. 45. versekben rászáll Kornéliusz házára, és a jelenlévők mind részesülnek a Lélek ajándékában, a 16,6 versben pedig megtiltja Pálnak és útitársainak, hogy átlépjenek Ázsia provincia területére. Ehelyett látomásban Macedónia felé irányítja őket, ahol azután gyümölcsöző szolgálat bontakozik ki a közreműködésükkel. Az ApCsel 15,28-ban a Szentlélek jóváhagyását adja különböző egyházügyi döntésekhez, majd a 19,6-ban rászáll olyan tanítványokra, akik korábban még csak nem is hallottak a Szentlélekről. Láthatjuk tehát, hogy a Szentlélek erejével történő találkozás végigvonul Az apostolok cselekedetein, és át- meg áthatja Lukács beszámolóját. A Lélek folyamatosan munkálkodott az I. századi hívők, és különösen a vezetők életében, azaz erővel ruházta fel és betöltötte őket, alkalmassá tette őket a szolgálatra, beavatkozott az életükbe, és megnyilvánult a szavaikon keresztül. A Szentlélek így segítette elő az ApCsel 1,8-ban adott misszióparancs teljesítését, hajtóerőt biztosított az evangélium terjedéséhez, és nagyban hozzájárult a korai egyház vezetőségének felépítéséhez.

            Az evangélium térhódításáról szóló lukácsi beszámolóban a pneumatológia és a missziológia szorosan összekapcsolódik és végig elválaszthatatlan egységet képez. Az efézusi vénekhez intézett és Lukács által feljegyzett búcsúbeszédében Pál a Szentlélek munkájának fontosságát hangsúlyozza a vezetők életében. Az ApCsel 20,22. 23. és 28. versek részletesen beszámolnak arról, hogy miként munkálkodott a Lélek úgy Pál, mint az efézusi vének életében. Az apostol azzal kezdi, hogy a Lélek kényszerítő erejének engedve indul Jeruzsálembe. Amint azt egy fejezettel korábban, a 19,21. versben már megjegyezte, Pál annak tudatában döntött a Jeruzsálembe való visszatérés mellett, hogy a későbbiekben Rómába is el kell majd utaznia (19,21). A Lélektől kényszerítve (dedemenosz ego to pneumati) szókapcsolat arra enged következtetni, hogy Pál cselekedeteit a Szentlélek kényszerítő ereje irányította, amelynek „lehetetlen volt ellenállni” (Von Meding and Müller 1986, 171), s hogy Pál – mondhatni – „a Lélek foglya volt” (Peterson 2009, 565). Az apostolt tehát természetfeletti erő kényszerítette és vezette, ami meghatározó vonásként jellemezte a korai egyház vezetőit.

            Az ApCsel 20,23 rávilágít, hogy a Szentlélek képes volt beavatkozni a dolgok menetébe, és kijelentette Pálnak a rá váró történéseket, illetve figyelmeztette azokra. Ha a Szentlélek figyelmeztetett valamire egy vezetőt, annak két teendője adódott: először is, meg kellett hallania, hogy mit mond a Lélek, másodszor pedig engedelmesen a hallottak szerint kellett cselekednie. Pál mindkét szempontból példát mutatott, hiszen meghallotta a Szentlélek hangját, majd engedelmeskedett is neki, amiből világosan következik, hogy Pál maximálisan nyitott és elkötelezett volt a Lélek munkája iránt. Dunn kiemeli, hogy Pál útját a Lélek irányította (Dunn 1996, 272), Peterson pedig megjegyzi, hogy a missziós utat a Lélek kezdeményezte, és annak későbbi kimenetelét is a Lélek jelentette ki az apostolnak (Peterson 2009, 566). Az ApCsel 20,23 megint csak Lukács azon meggyőződését tükrözi, hogy a keresztény vezető életében meghatározó fontossággal bír a Lélek szava és beavatkozása. Ugyanez a vers azt is alátámasztja, hogy a korai egyház vezetői elsősorban a Szentlélektől kértek és kaptak iránymutatást és vezetést.

            Pál az efézusi vénekhez intézett búcsúbeszédben a Szentlélek munkájának különböző formáit említi, s az utolsót ezek közül az ApCsel 20,28. versében találjuk feljegyezve. Az apostol konkrét utasításokat adott az efézusi véneknek, és kitért azokra a feladatokra, amelyek a helyi gyülekezet vezetésével kapcsolatban hárulnak majd rájuk. A következő intelmével külön hangsúlyozta, hogy az efézusi véneket a Szentlélek választotta ki és formálta: „Viseljetek gondot tehát magatokra és az egész nyájra, amelynek őrizőivé tett titeket a Szentlélek.” E megjegyzésből egyértelműen kiderül, hogy a Szentlélek az, aki a leendő vezetőket kiválasztja és vezetői pozícióba helyezi. Az etheto szó jelentése egy bizonyos helyre rögzítve, kihelyezve vagy kijelölve lenni. Isten Lelke pontosan ezt tette az efézusi vénekkel: a Szentlélek által maga Isten jelölte ki és rendelte a helyüket a gyülekezet vezetőségében.

            Napjaink pünkösdi lelkipásztora és gyülekezeti elöljárója számos kihívással találkozik XXI. századi gyülekezetének vezetése során. Olykor hajlunk arra, hogy természetes adottságainkra és ajándékainkra hagyatkozzunk, holott Pál nem csupán az efézusi véneket, hanem a ma élő keresztény vezetőket is arra bátorítja, hogy a Szentlélekre támaszkodjanak, aki mennyei erővel ruházza fel őket. A Szentlélek az, aki erőt ad a szolgálatra és a bizonyságtételre. A Szentlélek az, aki betölt, felkészít, közbeavatkozik és beszél. A Szentlélek az, aki átformál, elválaszt és kirendel. A Szentlélek helyezi a gyülekezeti vezetőket a nekik szánt szolgálati helyre. S végül, de nem utolsósorban a Szentlélek az, aki kiküldi a gyülekezeti vezetőt a közösségbe, hogy ott Jézus nevében szolgáljon. Engedjük hát mindannyian, hogy a Szentlélek mennyei erővel ruházza fel a szívünket, az életünket és a szolgálatunkat!

Források

●       Bruce, F. F. 1981. Commentary on the Book of Acts. Grand Rapids, MI: Wm. B. Eerdmans Publishing Company.

●       Dunn, James D. G. 1996. The Acts of the Apostles. Peterborough, England: Epworth Press.

●       Haenchen, Ernst. 1971. The Acts of the Apostles: A Commentary. Philadelphia, PA: The Westminster Press.

●       Horton, Stanley M. 1981. The Book of Acts. Springfield, MO: Gospel Publishing House.

●       Peterson, David G. 2009. The Acts of the Apostles. Grand Rapids, MI: Wm. B. Eerdmans Publishing Company.

●       Von Meding, W., and D. Müller. 1986. Bind. In New International Dictionary of New Testament Theology, Volume 1. Edited by Colin Brown, 171-72. Grand Rapids, MI: Regency Reference Library.