Sitku Tibor: A protestáns lelkigondozás Magyarországon, a 20. század második felében

A szerző jelen tanulmányát dr. Németh Dávid témavezetése alatt készítette a Károli Gáspár Református Egyetem Hittudományi Kar Doktori Iskolájában a gyakorlati teológia alprogram keretében.

 

Bevezetés

„Az európai fejlődéshez viszonyítva Magyarországon a pasztorálpszichológia legalább egy nemzedéknyi lemaradásban van. Valójában mi még az alapkérdések tisztázásánál tartunk” – írja Németh Dávid egyik tanulmányában[1]. Az említett lemaradás egyik okaként Németh azt jelöli meg, hogy az egyházak tagjai és lelkipásztorai erősen pszichológiaellenes felfogással rendelkeznek, ezen túl azonban az általános pszichológiai műveltség is mérsékeltnek mondható.

Amennyiben egyetértünk ezzel a megállapítással, nyilvánvalónak látszik, hogy a lelkigondozás, valamint a pasztorálpszichológia hazai története külön áttekintést igényel.[2] A szakterületet érintő magyarországi fejlemények a fentebb említett okok miatt sajátos pályán haladtak. Művelői közül többen is meghatározó szerepet játszottak abban, hogy az itthoni lelkigondozás arculata elnyerje jelenlegi formáját. A következő rövid tanulmányban – a teljesség igénye nélkül – arra teszek kísérletet, hogy bemutassam a hazai lelkigondozás azon szereplőit, akik a 20. század második felében alkottak, és munkásságuk maradandónak vagy éppen előremutatónak bizonyult.

Írásom terjedelmi korlátai miatt szükségesnek láttam, hogy megvonjak bizonyos határokat. A dolgozat fókusza a protestáns felekezetekben tevékenykedő személyiségekre korlátozódik: ez többnyire a református és az evangélikus egyház keretei között tevékenykedőket jelenti, de áttekintésemben említést teszek a baptista és a pünkösdi felekezetekben zajló pasztorálpszichológiai munkáról is. Nem célom, hogy a szakterület művelőinek összes művét és minden elképzelését bemutassam, vizsgálódásom csupán a markánsabb pontok és gondolatok megragadására törekszik. A tanulmányt két főbb szakaszra bontottam. Az első szakaszban a II. világháború után kezdődő pasztorációs gondolkodás kibontakozásáról, valamint a szakterület úttörőiről esik szó. A második szakasz a lelkigondozók „következő nemzedékének” nézeteiről és alkotó tevékenységéről kíván összefoglalást nyújtani, olyan személyiségekről, akik szakterületükön ma is aktívak. Munkámban elsősorban tehát emberekre és szemléletmódokra koncentrálok, ám nem térek ki a pasztorálpszichológia intézményi, oktatási, szervezeti területeket érintő jelenlétére.

A lelkigondozói munka elindulása a második világháborút követően

A pasztorálpszichológia meghonosítása a második világháború utáni évtizedekben kezdődött meg, melynek során nálunk is elindult a pszichológiai és pszichoterápiás ismeretanyag integrálásának folyamata. A megalapozás tevékenységében az úttörő munkát elsősorban a református Gyökössy Endréhez és az evangélikus Bodrog Miklóshoz kapcsolhatjuk.[3] Úgy gondolom, mielőtt megismerjük az általuk lefektetett alapokat, érdemes megvizsgálnunk a református Makkai Sándor lelkigondozással kapcsolatos felvetéseit is, melyek közvetlenül a világháború után kiadott Poiménika című munkájában olvashatók.

Makkai Sándor (1890-1951) és a „pasztorális theológia”

Makkai Sándor lelkigondozói koncepciójának rövid áttekintése előtt érdemes néhány pillantást vetni saját lelki vívódásaira. Makkai 1908-ban iratkozott be teológiai képzésre Kolozsváron. Életének erről az időszakáról meglehetősen kritikus hangvételben ír önéletrajzi művében, többek között azt is megemlítve, hogy a képzés számos esetben megpróbálta, kikezdte a hitét, mely keserves gyötrődéshez és súlyos belső harcokhoz vezetett. A teológia nem adott válaszokat, a tudós professzorok tanításai inkább felszámolták az Isten iránt addig benne élő gyermeki bizalmat. A végső kérdések megválaszolása utáni vágy azonban elegendő motivációt nyújtott ahhoz, hogy megmaradjon a teológiánál: „a theológia küszöbén erős metafizikai ösztönnel állottam, világ és ember létének miért-jét feszegetve s ez az ösztön hajtotta képzeletemet, hogy próbáljon áttörni a természet és az értelem korlátain, a világteremtés és kormányzás transcendens műhelyébe”.[4] Azért tartottam fontosnak ezt a kitérőt, mert álláspontom szerint jól szemlélteti, hogy a szerző nem a külső megfigyelő biztonságos pozíciójából gondolkodott a lélekápolásról, hanem mint aki maga is megkóstolt egyfajta gyötrelmet, s ennek kohójában égette ki saját lelkigondozói gondolatait.

Makkai teológiai koncepciója a lelkigondozásról leginkább az általa használt „pasztorális theológia” kifejezésben összpontosul. Meglátása szerint a gyülekezetnek hívő gyülekezetté kell alakulnia, ez a változás pedig a bibliai értelmű pásztorlás és vezetés során megy végbe. Fontos azonban kiemelni, hogy ezt a pasztorációt nem csupán a hivatásos lelkész, hanem az egyetemes papság elve alapján a gyülekezeti közösség egésze végzi, melyet így pásztori közösségnek nevezhetünk. Ez egyben azt is jelenti, hogy Makkai szemléletmódjában a lelkigondozás tárgya maga a lelkigondozó gyülekezet.[5]

A pasztoráció kontextusba helyezése után Makkai igen részletesen igyekszik a rendelkezésére álló, alapvetően német nyelvterületet érintő szakanyag áttekintésével bemutatni a lelkigondozás lényegesnek ítélt jellemzőit. Terjedelmes meghatározásainak főbb gondolatait a következő pontokban foglalhatjuk össze:[6]

1.      A lelkigondozás alapvetően a lélek kibontakozását, segítését, és örök életre való megtartását támogató tevékenység. Ezt a munkát végzi a lelkigondozó gyülekezet, amikor tagjai egymást intik, bátorítják, buzdítják. Ugyancsak ebben érintett a hivatásos lelkipásztor, aki egyfelől az egész gyülekezetet lelkigondozza a hitéletre és erkölcsiségre történő neveléssel (cura generalis), másfelől fókuszált módon egyetlen személyre is összpontosíthat (cura specialis), akit Isten Igéjének felhasználásával épít.

2.      Makkai értelmezésében megjelenik a lelkigondozás missziói vonatkozása is. Minden szolgálat, amely az egyes ember üdvösségére és megmentésére irányul, gyakorlatilag lelkigondozásnak minősül.

3.      A múlt tapasztalatai és megfontolásai alapján a szerző arra is törekszik, hogy a lelkigondozás fogalmát háromféle, egymásba kapcsolódó szegmensre bontsa: az egyesek, a csoportok és a teljes gyülekezet pásztorlására. Az elsőt nevezi a voltaképpeni lelkigondozásnak, míg utóbbi kettőt a gyülekezetgondozás és gyülekezeti munka nevekkel illeti.

4.      Meglátásom szerint fontos ismérv Makkai felfogásában, hogy a lelkigondozói tevékenység az „Ige szolgálatának egyik módja és formája, mely a lelkekkel együtt keresi azt a feleletet, amit Isten éppen abban a helyzetben intéz hozzájuk”.[7] Az Ige szerepe az előbb említett három szegmensben nem azonos módon jelentkezik. A személyes lelkigondozás során a személyes bizonyságtétel kontextusában, a gyülekezetgondozásban a Biblia közös tanulmányozásában, a gyülekezet egésze szintjén pedig a szeretetmunkásság erősítésében és a gyülekezeti fegyelmezés formájában valósul meg az Ige lelkigondozói jelenléte.

5.      Végül érdemes kihangsúlyozni, hogy a szerző koncepciójában a lelkigondozás egésze pneumatikus hangsúlyú tevékenység, melynek cselekvő alanya a Pneuma, azaz a Szentlélek.

Meglátásom szerint Makkai pasztorális teológiájának leghangsúlyosabb eleme, hogy a lelkigondozást kollektivizálja, így az nemcsak a lelkész munkája, hanem az egész gyülekezet felelőssége, közös érdeke és szolgálata lesz, melynek végső koordinátora maga a Szentlélek. Természetesen Makkai felfogásában még nem jelenik meg olyan egyértelmű motívum, ami a pszichológiai tudásbázis integrációjára utalna.

Gyökössy Endre (1913-1997) és a parakletikus lelkigondozás

A pasztorálpszichológia magyarországi meggyökereztetésének egyik legfontosabb személyisége Gyökössy Endre. Érdeklődéséről és munkásságáról sokat elárulnak tanulmányai. 1936-ban elvégezte a teológiát, illetve ezzel párhuzamosan pszichológiából abszolutóriumot szerzett, majd három évvel később lelkésszé szentelték. 1946-ban a pszichopedagógia doktorává avatták, majd 1950-ben teológiai segédtudományokból (pedagógia-pszichológia és valláspszichológia) magántanári oklevelet kapott kézhez. Mindezt összegezve egy olyan széles látókörű és műveltségű ember áll előttünk, aki a lelkészi és a pszichoterápiás szakterületen egyaránt otthonosan mozog. Ezt az alapvetően tág látószöget minden bizonnyal tovább szélesítette Gyökössy ökumenikus szemlélete.[8]

Tevékenységét kétségkívül úttörőnek nevezhetjük: ő volt az, aki elszánta magát, hogy „összegyűjtse, teológiai vizsgálat alá vonja mindazokat a lélektani felismeréseket és elméleteket, amelyek segíthetik a lelkigondozó munkáját”.[9] Gyökössy Endre neve mindazonáltal túlnőtt a szakterületet ismerők körén. Egyrészt számos írásán keresztül lélektani műveltséghez juttatta az átlagembereket, másrészt nemcsak pszichológus volt, hanem kiváló igehirdető is.

Pasztorálpszichológiai perspektíváját nagymértékben jellemzi az általa gyakorolt parakletikus lelkigondozás, melynek lényegét több művében, többek között a Magunkról Magunknak című munkájában foglalta össze. Gyökössy saját koncepciójának magyarázatához, melyet az „egyszemélyes szolgálat” névvel is illet, egy bibliai perikópát, Fülöp és az etióp komornyik történetét is felhasználja (ApCsel 8,26-40), melyet előszeretettel nevez második pünkösdi eseménynek. Az elbeszélést értelmezve, a szerző szerint az evangélista Fülöpöt a Szentlélek egy testileg-lelkileg sérült emberhez küldi, aki a templomtól távolodik: rajta kell segítenie, neki kell hirdetnie Krisztust. Gyökössy úgy látja, ez a kép a mai tendenciáknak megfelelő, hiszen spirituális értelemben egyre több ember távolodik a templomtól, kezében Bibliával, amit nem tud értelmezni. Az ilyen rászorulóknak van szükségük a parakletikus lelkigondozásra. A fogalom alapigéje a Kol 2,1, melyben Pál ezt írja: „Szeretném, ha tudnátok, mennyit küzdök értetek, a gyülekezet tagjaiért… hogy szívük megbátorodjék”. A megbátorodás (más kifejezéssel élve megvigasztalódás) görög szava egy gyökből származik a Paraklétosszal, vagyis a Vigasztaló kifejezéssel, aki maga a Szentlélek. Gyökössy terminológiájában az egyszemélyes szolgálat tehát nem más, mint parakletikus, vigasztaló, bátorító lelkigondozás.[10] Az ilyen életápolási beavatkozásra azért is van nagy szükség, mert a mai ember emberhiányban szenved. Fokozódik a vágy egy olyan társ után, aki meghallgat, és aki képes szeretni. Gyökössy hatásos párhuzammal élve azt írja, ha a futurológusok és közgazdászok húsba vágó kérdése arról szól, lesz-e a közeljövőben elég energiánk a termeléshez és az élethez, akkor a szociálpszichológusok legsürgetőbb dilemmája, hogy lesz-e az embernek embere?[11]

A parakletikus lelkigondozás kontextusában ez az „embernek-embere” reláció valósul meg. A lelkigondozott és a lelkigondozó találkoznak, ebben a találkozásban pedig fontos követelmény a partnercentrikus gondolkodásmód. Ha a lelkigondozó nem a felsőbbrendű szakember attitűdjével magasodik páciense fölé, hanem mellérendelt szerepben vesz részt a kommunikációban, akkor fog – a bibliai Fülöphöz hasonlóan – kísérve segíteni, s közben akár szekunder módon maga is lelkigondozottá válhat. Ebben a dimenzióban érheti el a lelkigondozó igazán a céljait.[12]

Gyökössy koncepciójában azonban nemcsak a poimenikai, hanem a pszichológiai ismereteknek is komoly szerep jut. Áttekintve munkásságát azt látjuk, hogy pasztorálpszichológiai látásmódja a gyakorlati kérdésekben a humanisztikus rogersi módszerekre emlékeztet, de sokat merített C. Jung analitikus pszichológiájából, illetve V. Frankl logoterápiájából is.[13] Álláspontja szerint megfelelő önismeret nélkül senki sem lehet eredményes lelkigondozó. Jungi értelemben ez azt jelenti, hogy az embernek szükséges felismernie árnyékszemélyiségét (tulajdonképpeni belső lelki görcseit, konfliktusait, nem ismert pszichikus energiáit, vagyis önmaga egyfajta „sötét felebarátját”, személyisége negatív oldalát), mert csak ezt követően tud tenni azért, hogy az elveszítse hatalmát fölötte. Szemben Jung megközelítésével (amely az árnyékszemélyiség elfogadására ösztönöz), Gyökössy úgy véli, a felismerést annak kell követnie, hogy „Jézus Lényét – életét és Igéjét – önként beengedjük lényünkbe. […] Ha pedig Jézus növekszik, mi egyre kisebbé leszünk. Sötét >>barátunk<< a sarokba szorul és összezsugorodik”.[14] Gyökössy pasztorálpszichológiájában saját bevallása szerint is nagy hasznát vette a jungi tipológiának, de látható, hogy bizonyos kiigazításokkal kezelte azt. A 80-as években figyelme Frankl pszichológiája felé is fordult, melyből ugyancsak azokat a pontokat emelte ki, amelyek a szolgáló lelkész munkáját segíthetik. Tulajdonképpen két gondolatot tartott igazán fontosnak. Az egyik az egzisztenciális vákuum fogalma, mely az ember ürességérzéséről, a felelősség előli menekülésről, az állandó döntéskényszer miatti elfásultságról szól. Ezt az űrt be kell tölteni, akár hiábavalóságokkal is, mivel léte elviselhetetlen és iszonyatos. Gyökössy viszont azt ajánlja, hogy szenvedélyesen szeressük Krisztust, az Ő életét és Igéjét. Ha Ő válik az első számú életmotívummá, akkor cselekvési motívum is lesz. A másik gondolat a paradox intenció, melynek értelmében két specifikusan emberi jelenséggel kell számolnunk: az önmagunkon való túllépés, és az önmagunktól való eltávolodás képességével. Ez azt jelenti, hogy a terapeuta megkéri fóbiás páciensét: kívánja és akarja megtenni azt, amitől egyébként betegesen irtózik. Hétköznapi tapasztalat, ha valaki szándékosan rosszra számít, gyakran kellemes csalódás tölti el a végén.[15]

Annak ellenére, hogy Gyökössy hatékonyan felhasználja a pszichológiai tudásbázis bizonyos elemeit, parakletikus lelkigondozásában világos határvonalat is húz a lelkigondozás és a pszichoterápia között. Kocsev Miklós Gyökössyről szóló tanulmányában megemlíti, hogy ez a határvonal egyre élesebbé vált az évek során. Míg teológusoknak szóló jegyzete első fejezetében szoros együttműködésre ösztönöz, a „Magunkról Magunknak” már jobban hangsúlyozza, hogy a pszichoterapeuta a szimptómákkal törődik, de a jó lelkigondozó paraklézist gyakorol, azaz bátorítja az Istennel és a másik emberrel való kapcsolatában bajba jutottat.[16]

Meglátásom szerint Gyökössy spirituális szemlélődésének kiváló mutatója a növekedésről és kiteljesedésről szóló munkája. Ebben a kiteljesedett és boldog élet kulcsának a növekedve táguló lét menetét nevezi. Az első lépés az ÉN-né válás, amikor a kisgyermek önmagát felismerve beszél, valamint próbálgatja határait, azt tapasztalva, hogy mások ÉN-jébe és akaratába ütközik. A második lépés, amikor a gyermekkor önző korszaka után eljön a TE felfedezése. Ez az a pillanat, amikor a gyermek vagy a kamasz mást jobban képes szeretni saját magánál, ÉN-je pedig egyre inkább felfedezi, hogy egyedül nem boldogul. Emberekre lesz szüksége embersége átéléséhez, többek között partnerre, barátra, házastársra. A harmadik lépésben végül ez a növekvő-táguló életkép eljuthat addig, hogy valamilyen emberré akar fejlődni, amihez „embermintára” lesz szüksége, vagyis egy prototípusra, akihez mérheti magát. Ez az a pillanat, amikor felfedezhetjük Jézust, az Emberfiát, mint igazi prototípust. Ebben a felfedezésben szakad át az ÉN-TE kerete, és indul meg az ezeken túli növekedés. Végül a negyedik lépésben maga Jézus az, aki nem engedi a növekvő és kiteljesedő embernek, hogy itt lehorgonyozzon, hanem ráirányítja a figyelmet az ŐK-re, azaz mások felé nyit meg bennünket. Gyökössy felfogásában ez a fajta növekedési processzus, mely a mások iránti nyitás aktusába torkollik, a boldogság alapját képezi.[17]

Egyetértek Kocsev megállapításaival, aki Gyökössyt a lelkigondozást mesterfokon művelő, biblikus, szinte már pietista, különös szeretetmennyiséggel megáldott embernek nevezte. Való igaz, hogy lelkigondozói alapállását legjobban a Krisztus-karizma-képzettség hármasával adhatjuk vissza.[18] Véleményem szerint Gyökössy személyéből és munkájából példaértékű szakmai és emberi nívó ragyog fel, melynek fénye a szakmától a laikusokig mindenhova bevilágított. Mindazonáltal nagyon fontos újra hangsúlyozni, hogy munkája komoly szakmai értéke az a fajta megalapozás, mely a lelkigondozást egészséges módon kapcsolta össze a pszichológiával. Nagymértékben neki köszönhető a pasztorálpszichológia hazai jelenlétének meggyökerezése.

Bodrog Miklós (1929-2009) mélylélektani megközelítése

A pasztorálpszichológia itthoni megjelenésének másik nagy alakja az evangélikus Bodrog Miklós, aki leginkább és elsősorban C.G. Jung mélylélektani ismereteinek népszerűsítőjeként, és számos ezzel kapcsolatos írás szerzőjeként ismert. Ahogy megemlékezésében Hafenscher Károly írta, Bodrogot a magyar „Jung-szakértő” megtisztelő címmel is illették (többek között Linczényi Adorján, Jánosy István és más Jung-kutatók), az álomvilág területén pedig „nagyszerű felfedezéseket tett”.[19]

Bodrog munkájának pszichoterápiát és mélylélektant meghonosító törekvését jól kifejezi egyik írása[20], melyben úgy fogalmaz, a mélylélektan lebecsülése kettős árat fizettet a lelkipásztorral. A kisebbik tartozást az ilyen lelkész saját lelkében kell, hogy kiegyenlítse, amikor feloldatlanul maradt lelki görcsei és a „tudattalanság homályán hizlalt” komplexusai lekötik belső energiái tetemes részét. A nagyobb árat azonban a mélylélektanilag képzetlenek a rájuk bízott lelkekkel fizettetik meg, amikor saját szakmai analfabetizmusuk miatt fel sem ismerik a segítségkérő emberek bajait, ezért rosszul próbálnak segíteni rajtuk. Bodrog ezen a ponton azt is megjegyzi, hogy természetesen nem a mélylélektan mindenekfeletti fontosságát kívánta hangsúlyozni, „annyi mindenesetre kívánatos, hogy lélektani alapműveltséggel minden lelkész rendelkezzék, alaposabban pedig legalább egyesek mélyedjenek bele”.[21] Az ismeretszerzésre Bodrog számos művet ajánl, valamint arra is felhívja a figyelmet, hogy a lélektani szerzők ismereteit és világnézetét ajánlatos megkülönböztetni egymástól: Junggal kapcsolatos józanságát jól mutatja, hogy bár lélektani felvetései teológiailag megragadóak, azért mégsem ő az, akitől teológiát kell egy lelkésznek tanulni.

Későbbi munkáiban ugyancsak azt hangsúlyozza, hogy a mélylélektani ismereteknek diakóniai funkciója van. Ennek szellemében szükséges elvetni a pszichologizálást, mely a lélektani eszközöket arra használja, hogy a keresztény hitet maradéktalanul pszichológiai tényezőkre vezesse vissza, ám éppen az ilyen veszély elkerülése miatt kell megérteni a lélektani gondolatokat és olyan mederbe terelni, hogy az valós, gyakorlati segítséget adjon. Jungot idézve Bodrog rámutat, hogy a pszichológia gyakorlati tudomány, melyben nem „a kutatás kedvéért kutatunk, hanem azzal a közvetlen szándékkal, hogy segítsünk”.[22]

Nincs most lehetőség és tanulmányom szándékainak sem felel meg, hogy Jung mélylélektanának alapjait bemutassam. Mindazonáltal érdemes kiemelni a jungi értelemben magyarázott tudattalan határjelenségét a tudatban, azaz az álmokat, mert ezzel a kérdéssel Bodrog több művében (például Álmaink barlangvilága, Álomnapló szemelvények), illetve Jung-fordításokban (Álom és lelkiismeret, Fények és árnyak) foglalkozott. Álláspontja szerint az álmok olyan formában és módon „állítanak be hozzánk, amilyen az >>üzenetüknek<<, rendeltetésüknek megfelel”.[23] A legtöbb álom kompenzatív jellegű, vagyis a tudatos lelkület és magatartásforma egyoldalúságát kívánja egyensúlyba hozni, hogy az életünk fel ne boruljon.[24] Az álmot analizálni, mindenfelől megnézni, magunkkal vinni kell, de ennek ellenére fontos elismerni, hogy mégsem keríthető hatalmunkba egyfajta „tudományos lepkefogóval”, mert nem tűri meg a szigorú kategorizálást.[25] Bodrog szerint a tudat és a tudattalan közötti határ a nappal és az éjszaka közötti átmenetre emlékeztet, bár nem olyan egyenletes. Ahol a psziché homálya egyre sűrűbbé válik, még előfordulnak tompa fények, egyfajta „szentjánosbogarak”, hópiheként szálló tudatdarabkák, melyek érzelmeket, indulatokat, felismeréseket, aggályokat hordozhatnak. Ezeket érdemes észlelni – tulajdonképpen tudatosítani, sőt integrálni –, mert magukra hagyva az ilyen, akár ellentétesen működő tudattartalmak feszültséget okozhatnak. Felismerésükkel az ember nemcsak a szembenálló tudattartalmak ütközéséből származó belső konfliktusait kerülheti el, hanem bizonyos értelemben egyfajta önismeretre is szert tesz.[26] Bodrog úgy véli, ez a mélylélektani látásmód az álmok kapcsán is hasznosnak bizonyulhat egy lelkész számára. Ironikusan úgy fogalmaz, a papok álmaiból megrázó monográfiát lehetne alkotni: a lelkész kínos, sőt megalázó helyzetben találja magát álmában, felébredésekor pedig hajlamos mindent a túl bő vacsora számlájára írni.[27] Bodrog mást ajánl: ismerjük meg ezeket a mélylélektani folyamatokat és adjunk hálát azért, hogy bennünk vannak!

Bodrog szemléletmódjának nagy erénye, hogy egészséges szelekcióval vonta be a mélylélektani ismereteket a hazai lelkigondozói műhelymunkába. Jung népszerűsítésével nemcsak az egyháznak, hanem a világi nagyközönségnek is számos maradandó könyvet nyújtott, melyeket fordítóként vagy íróként jegyzett.

Boross Géza (1931-2010) gyakorlati teológiai gondolatai