Szabó Adrienn: Hatalom a zenei kifejezésben

Ajánló

A cikk elolvasását azoknak ajánljuk, akik ki szeretnének lépni a sokszor áldatlan szakadásokat provokáló, „Milyen zenei stílus tetszik Istennek?”-típusú viták bűvköréből... És helyette rá akarnak csodálkozni a zenében rejlő fölszabadító, gyógyító erőkre.  

Erre keressük a választ

• • Honnan ered a zene mozgósító ereje?

  • Milyen eszközökön keresztül hat?

  • Hogyan használható az istentisztelet során áldásos módon?

Szabó Adrienn

A szerző a  PTF első éves levelező tagozatos hallgatója

Hatalom a zenei kifejezésben

Vitathatatlan tény, hogy a 18. századtól kezdve a modern kor változásait a zene is közvetíti. A zeneszerzők azóta igyekeznek műveikben az uralkodó világlátást befolyásolni, illetve kifejezni.  Folyamatosan új hangszerek és zenekari műfajok jelennek meg, a gyakori stílusváltások mindig az adott kor gondolatait foglalják össze. E tendencia a mai napig fenáll a zenei művekben, melyek egy adott szubkultúra üzenetét hordozzák, ugyanakkor egyúttal a korszakok és irányzatok szülői és terjesztői is.

Zenetörténeti szempontból ennek a folyamatnak az első mérföldköve a Marseillaise volt. Előzménye az a vezetői akarat, mely a nagy francia forradalom vezetői részéről nyilvánult meg, akik elvárták, hogy az ének, a zene átalakuljon, és a forradalom szolgálatába álljon. Rengeteg himnusz, induló, hazafias dal született az akkori Franciaországban, amelyek bátorságról, erkölcsről, kitartásról szóltak. A Marseillaise-t is akkor komponálták, és ez a világhírű himnusz a modern kor első propagandazenéjévé vált. Erős ritmusa, induló jellege és sokatmondó szövege lehetővé tette, hogy a dal a későbbi szocializmus elsőszámú himnusza legyen, és két évszázadon át emberek millióit tanítsa az ún. proletárforradalom dicsőségére.

A 20. század politikai erői nyílt szándékkal használták a zenében rejlő erőt saját céljaik propagálására. A II. világháború alatt például a náci vezetőség létrehozott egy swing együttest, Charlie and His Orchestra (Charlie és zenekara) néven. Vezető énekesük Karl Schwendler volt, az ő elamerikaiasított nevéről kapta a csapat is a nevét. Angolul énekeltek szerelmes dalokat, háborús témákat oly módon, hogy a második versszakba már zsidó-, Amerika-, Anglia-ellenes, vagy a nagy német birodalmat hirdető mondatok is belefűződtek. Rövid- és középfokú rádióhullámokon terjesztették ezt a zenét Európában és az amerikai keleti partokon.

Ma az egyik legújabb stílus – ami által a zene hatalmat gyakorol a társadalomra – az úgynevezett New Age zene. A hatvanas évektől kezd fejlődni; elnyújtott, harmonikus, nyugtató hatású dallam jellemzi, sokszor természetből vett hangzásokkal is keverve (pl. vízcsobogás, madárcsicsergés). Keveredik benne az ethno, pop, gregorián, smooth jazz stb.; népi, illetve elektromos hangszerekkel kisérik. Kevés szöveget tartalmaz, és az is sokszor ősi nyelveken hangzik: kelta, latin, héber vagy szanszkrit. A zeneszerzői törekvések két típusát lehet megkülönböztetni:

1) Olyan zenészek alkotják meg, akiknek céljuk a New Age mozgalom terjesztése, meditációra és jóga gyakorlatokra ajánlják.

2) Különböző zenészek, akiknek stílusa gyakorlatilag megegyezik a fenti meghatározással, de ennyi az összes kapcsolat. Nem követői a mozgalomnak.

A fenti képet tovább színesíti, ha a zene biológiai hatását vizsgáljuk. Dr. Mike Miller kutató kardiológus például megállapította, hogy a zene ugyanolyan hatással van az érrendszerre, mint a nevetés. Tágítja az érfalakat, ami a könnyebb vér-cirkulációt eredményezi, és szívszabályozó vegyi anyagokat szabadít fel. Nyugodt, jóérző állapotba juttat, és stressz oldó hatása van. Az a típusú zene, amit a megfigyelt személyek nem kedveltek, ellentétes hatást váltott ki, az érfalak szűkülni kezdtek, majd rövid időn belül idegesség jelentkezett ezeknél az embereknél.[1] Ez a kutatás nyitotta meg az utat a zene-terápia előtt, ami különböző egészségügyi rendellenességeknél alkalmazható.

De vajon mi ennek az igen erős hatásnak a magyarázata? Van valamilyen titokzatos kód, amely az emberi lélek belső rezdüléseit képes a zene nyelvén mozgásba hozni, illetve megfogalmazni? Válaszomat hadd kezdjem egy látszólag jelentéktelen formai jellegzetesség leírásával, melyre Vitányi Iván hívja fel a figyelmet. Eszerint egy átlagos fiatal, aki nem tanult semmiféle zenét, húszéves korára körülbelül ötszáz-ezer alkalommal hallotta már audio, video, illetve élő formában azt az alapdallamot, ami minden európai szerkezetű zenei mű tartozéka: az első fokról ugrás a negyedikre, onnan az ötödikre, majd vissza az elsőre.[2] Ez a struktúra, az általa meghatározott melódia, harmónia és ritmus együttesen alkotják azt a művészeti esztétikumot, amit zenének nevezünk. Elemei együtt és külön-külön is, akarva-akaratlanul hatnak ránk, formálnak bennünket. Jogos hát a kérdés: Vajon milyen módon befolyásolnak bennünket? Van-e hatalmuk arra, hogy bizonyos látásmódot kölcsönözzenek nekünk, irányultságot életünknek? Tanulmányomban erre a kérdésre Friedrich Nietzsche zeneesztétikai munkásságából kiindulva keresem a választ, majd az evangéliumi pasztorálpszichológia látásmódját segítségül híva összegzem véleményemet.

Mielőtt azonban ezt megtenném, a hatalom fogalmának általam használatos értelmezési készletét szeretném röviden fölvázolni. Először azt az értelmezést említem, mely a hagyományos, klasszikus értelemben vett fölé-alárendeltségi viszony összefüggésében láttatja a hatalmat: „Hatalom minden olyan viszony, amelyben meghatározott személynek vagy személyeknek lehetőségük van arra, hogy más emberek magatartását sikeresen befolyásolják, illetőleg, hogy őket engedelmességre késztessék.”[3] Ez a föntiekben leírt hatalom-értelmezés Nietzsche látásmódját is jól tükrözi. Közelebb áll hozzám az individuálpszichológia atyjának, Alfred Adlernek a fölfogása, aki a hatalomról a következőket írja: „Valakire akkor hathatunk leginkább, ha olyan hangulatba sikerül hoznunk, melyben jogait biztosítottaknak látja.”[4] A hatalom tehát nem válhat abszolúttá, bárki is törekedne arra. Ugyanakkor a gyengék leuralhatók, még a többi gyenge által is, és ebben megegyezik Nietzsche és Adler. „...az emberi teremtmény annyira hajlamos a megalázkodásra, hogy áldozatául esik annak, aki a nagyzolás pózával lép fel. És mindezt csak azért, mert az emberek nagy része többnyire olyan hangulatban él, hogy megfontolás nélkül aláveti magát, elismeri a tekintélyt, engedi magát szédíteni és elbűvölni, kritika nélkül engedelmeskedik.”[5]

Ezek után szeretném Friedrich Nietzsche témám szempontjából lényeges gondolatait dióhéjban ismertetni. Filozófiai munkásságának központi gondolata volt a hatalom fogalma, melyet most röviden bemutatok. Teszem mindezt azért, mert csak ebből a háttérből lesz érthető mindaz, amit Nietzsche zeneesztétikai nézetei kapcsán tudnunk érdemes. Nietzsche Hajnalpír című művében foglalkozik először a hatalom érzésével, előrevetítve az általa később kidolgozott hatalom akarása elméletét. Ezt az elméletet az Így szólott Zarathustrában fejti ki részletesen. Nietzsche szerint minden élőlény, emberek és állatok egyaránt hatalomra törekszenek, ez az élet célja. Hogy önnön lényüket kiteljesíthessék, mások felett akarják hatalmukat gyakorolni. Ez a motiváció áll minden döntés és cselekedet mögött, ez alakítja az erkölcsöt, ez vezeti a szerelem kibontakozását, a művészi kifejezéseket. Az emberek Nietzsche nézetei szerint a legkülönfélébb úton igyekeznek ezt az életcélt elérni, etikai gátlásaikat tudatosan átlépve. Szerinte csak az erős emberek képesek erkölcsileg helytállni és közben hatalommal bírni, a gyengék rabszolga lelkülettel, manipulálással, mások leigázásával próbálnak uralkodni.

Nietzsche szerint a zene tükrözi a hatalom akarását, az emberré válást. Nietzsche jól ismerte a zene hatalmát: az egyén átváltozásához, önmaga meghaladásához szükséges szinte legfontosabb segédeszköznek nevezte azt. A zene véleménye szerint nem önmagában hordozza a hatalmat, de közvetíti azt, mert ugyanúgy alakítja az életet, mint a tekintély. „Zene nélkül az élet tévedés.”[6] Nietzschének a zene az igazi világ. Akkor tartozunk mi is a világhoz, ha meghalljuk az erőt a dallam, hangszerelés és a zeneszerző mögött is. A valódi zene az a pátosz, ami kiemel a hétköznapi tapasztalás világából, és az általa dionüszoszinak nevezett valóságot láttatja meg. Ez a zenei valóság fokról fokra javít, míg hallgatója maga is remekművé válik. Felszabadítja a gondolatot, fényt gyújt, rávilágít az élet alapjára. Visszavisz a természetbe, az egészségbe, fiatalságba, és erkölcsöt ébreszt. A dal Nietzsche szerint csillapít, szelídít, és szellemi ereje van, mint ahogy a kultikus énekeknek és régi, ritmikus verseknek is. Nitzsche utal arra, hogy az ősi kultuszokban a ritmikus vagy dallamos szövegeknek mágikus hatalmat tulajdonítottak, amikkel a démonokat az ember szolgájává tehetik. „Vers nélkül az ember semmi volt, a vers révén csaknem istenné vált.”[7] A zene Nietzsche szerint az akaratra hat, és a valóságot, a fájdalmas tudatot láttatja meg: bár zenehallgatáskor úgy tűnhet, ez a hajtóerő inkább az érzelmeket befolyásolja, valójában akaratunk annyira át- meg átjárta már emóciónkat, hogy az érzelmek csak mint tolmács vesznek részt a zene mondanivalójának megfejtésében, és akaratunk az, ami befolyás alá kerül.

Mindezt azonban csak az igazi zene képes megtenni. Nietzsche éppen ezért elmarasztalóan ír a színházi zenéről és a klasszikus, olasz eredetű operáról, mely véleménye szerint a közérdekeket, a tömeg vágyait kiszolgáló jellegű, és éppen ezért természetellenes. Szükségletté vált, célja igen felszínesen csupán az, hogy elbűvöljön, és jóllakassa a büszkeséget. Az emberek szórakozásfüggők, az élet nehézségeit feledteti el egy-egy estére a színház, a szórakoztató zene, célja pontosan az, hogy kábítószerként hasson a munkától agyonhajszolt „fáradt öszvéreknek”. Az opera szövegét még csak nem is lehet érteni, és a legtragikusabb percekben is magasztos szónoklatok hangzanak el, miközben a való élet fájdalmában csupán felkiáltás, dadogás lenne lehetséges. Az ilyen zene Nietzsche szerint beteg, sőt veszélyes is. Nem engedi kibontakozni az egyént, annak függetlenségét, és a rabszolga-erkölcsöt tartja fenn az emberben. Pénzhajhászó szórakoztató ipar üzemelteti, miközben a valóságban ez a dekadens esztétikum elnyom, ugyanúgy, ahogy szerinte a kereszténység is. Nietzsche egy kategóriába sorolja ezért a rossz zene és a keresztény morál hatását. Az igazi opera, az igazi zene szerinte azonban letisztít, és visszavisz abba a valóságos életbe, amitől a mindennapok álarcai és béklyói elzárnak.

A föntieket szemléltetve két példát szeretnék említeni Friedrich Nietzsche sajátos zeneesztétikai fölfogására. Az egyik Ludwig von Beethoven munkásságának megítélése. Beethoven vitathatatlanul a romantikus zenei korszak megteremtője „Nem játszani akar, gyönyörködtetni, simogatni, hanem éreztetni és gondolkoztatni, meggyőzni és megrázni, leigázni és felmagasztalni.”[8] Zenéje látásom szerint erőt hordoz, hősiességet és szabadságot hirdet. Sok harccal indult pályafutása, hiszen új stílust alkotott, de hamar meghódította Európát, Amerikát, majd az egész világot. Nietzsche közjátéknak, csak lopódzó félhomálynak nevezi Beethoven zenéjét, stílusát átmenetnyi, pillanatnyi törésnek.[9] A zeneszerzőt viszont elismeri nagy alkotónak. Beethoven nagy hatással volt Richard Wagnerre, aki operáiban mutatta be elvont ideológiáit. Wagner a német opera-óriás minden tekintetben, mind teátrálisan, mind alkotóként. Nietzsche a megváltás témát látja minden operájában, de olyan eredményként, ami végül letöri a főhőst, és egy puhány keresztény-erkölcsű passzív átlagembert hoz létre. A wagneri zene véleményem szerint azonban telve van szenvedéllyel és mély érzelemmel. Ennek bizonyítéka az is, hogy nagy hatást gyakorolt Európára, stílusával a későbbi filmzene kialakulására, témájával pedig a német nemzeti öntudatra.

Az evangéliumi pasztorálpszichológia a zene pozitív, építő hatalmát nem zeneesztétikai kategóriákhoz, hanem a dicsőítés szolgálatához köti. Isten imádása minden embernek teremtettségéből fakadó küldetése és feladata. Az Úr minden vele szövetségben élő embert felhív arra, hogy imádatával fejezze ki a Mindenható előtti hódolatát, az alázat lelkületét. A dicsőítés tehát elsősorban nem valamiféle zenei stílus, éppen ezért nem esztétikai kategória, hanem a Mindenható előtt önmagát megalázó teremtmény imádatának kifejeződése. „Ne féljetek más isteneket, és ne imádjátok azokat, ne tiszteljétek őket, és ne áldozzatok nekik! Az URat féljétek, őt imádjátok, és neki áldozzatok, mert ő hozott fel benneteket Egyiptomból nagy erővel és kinyújtott karral.”[10] Ez az ige egyrészt megparancsolja Isten imádatát, másrészt megtiltja a más istenek tiszteletét. A tilalom azért fogalmazódik meg, mert az imádat lelki hatása sajátos: az egyént azzá formálja, akit vagy amit imád. A 115. zsoltár ezt a törvényszerűséget támasztja alá akkor, amikor arról beszél, hogy a bálványimádók és készítőik mind olyanok lesznek, mint maguk a bálványok.[11] A Római levél pedig azt írja: a halhatatlan Isten dicsőségét felcserélték ... ezért kiszolgáltatta őket az Isten szívük vágyai által a tisztátalanságnak.[12] Az imádat szócsöveként megjelenő dicsőítésnek a legnagyobb ereje tehát abban áll, hogy intenzív módon formál át a Szentháromság-Isten képére.

De hogyan hat az imádat lelkületét kifejező dicsőítés? A dicsőítés hatása a teljesség igényén nyugszik: amikor Isten gyermeke imádja Alkotóját, nemcsak tudatával vagy érzéseivel teszi ezt. A valódi dicséretben részt vesz az egész egyén, teljes lelkével, teljes őszinteséggel, teljes nyitottsággal. Szellemileg érzékennyé, sőt törékennyé válik, és ekkor Isten dicsőségét szemlélve tükrözni kezdi azt, akit imád: „Mi pedig, miközben fedetlen arccal, mint egy tükörben szemléljük az Úr dicsőségét mindnyájan, ugyanarra a képre formálódunk át az Úr Lelke által dicsőségről dicsőségre.”[13]

Ez a dicsőséges átváltozás nem lehetséges, ha Istennel nem találkozik a dicsőítő. Míg Nietzsche azt mondja, hogy a zene mutat rá a valóságra, és változtat meg, a Biblia világosan kifejti, hogy Isten tesz teljessé és szabaddá.[14] A templomi orgona és a dicsőítő csoport modern éneke egyaránt megérintheti az Úr iránt nyitott szívet, a dicsőítő személy kellemes, mély érzésekkel telítődhet, hiszen a zenének nyugtató hatása minden hallgatót elér. Dávid lantjának hangja megnyugtatta a zavart lelkű uralkodót, viszont teljes változást nem tudott elérni nála.[15] Saul nem kereste Isten jelenlétét, nem töltött kvalitatív időt az Úr lábainál, így megszabadulni sem tudott. A dicsőítő zene önmagában éppolyan kellemes és hasznos, mint egy Mozart-hangverseny, vagy egy kora reggeli madárkórus hangja az ablak alatt. Szívfájdítóan gyönyörű lehet, fellelkesíthet, felélénkítheti érzékszerveinket, meglágyíthat és energiával tölthet fel. De azt, amire minden igazi imádó vágyik, a zene egyedül nem fogja megadni. Nem fog közelebb vinni Istenhez, nem juttat be jelenlétébe. Teljesen átformáló és szabadító hatalma nincs, hatása leginkább csak addig tart, ameddig a zenei művet hallgatjuk. Csak ha az egyén is bekapcsolódik lelkével és teljes, alázatos őszinteségével, akkor tud a dicsőítésben találkozni szerető Urával. „Az Isten Lélek, és akik imádják őt, azoknak lélekben és igazságban kell imádniuk.”[16] A találkozás pedig nem hagy érintetlenül. Az Úr szeretetteljes jelenlétében szabadon kommunikálhatunk vele, és közben észrevétlenül átvesszük dicsőségét, mint ahogy Mózes is tükrözte az ő dicsőségét.[17]

Egy drága nővér szokta mondani: „A dicsőítés nem játék!” A dicsőítés és imádat Istenről szól, nem az emberről. Isten felé irányul zenei része is, nem az emberi jó érzések állnak a középpontban. Az Isten és ember közötti személyes kapcsolat építése a fő célja, legyen az az otthoni személyes imádat, vagy a közösségi élmény folyamán az istentiszteleten. Hatalmat hordoz, mert maga Isten rendelte el, vonja magát bele, és árasztja rá Szellemét az igaz imádókra.

Lektorálta: Dr. Hecker Róbert

 Irodalomjegyzék:

Alfred Adler (1994) Emberismeret, Göncöl Kiadó, Budapest

Avasi Béla (1972) Zenetörténet II., Tankönyvkiadó, Budapest

Friedrich Nietzsche (1984) Válogatott írásai – Túl jón és rosszon, Gondolat, Budapest

Graham Kendrick (2003) A dicsőítés, Kérügma, Budapest

Judson Cornwall (1983) Let Us Worship, Bridge Publishing, inc., New Jersey, USA

Vitányi Iván–Sági Mária (2003) Kreativitás és zene, Akadémiai Kiadó, Budapest

http://blog.wfmu.org/freeform/2005/03/charlie_and_his.html (Letöltés dátuma: 2010. 02. 19.)

http://en.wikipedia.org/wiki/New_Age_music (Letöltés dátuma: 2010. 02. 20.)

http://hu.shvoong.com/law-and-politics/1703436-hatalom-és-az-uralom (Letöltés dátuma: 2010. 02. 28.)

http://plato.stanford.edu/entries/nietzsche (Letöltés dátuma: 2010. 02. 24.)

http://www.allacademic.com//meta/p_mla_apa_research_citation/0/6/0/9/1/pages60915/p60915-1.php (Letöltés dátuma: 2010. 03. 26.)

http://www.cnn.com/2009/HEALTH/05/11/music.heart/index.html (Letöltés dátuma: 2010. 02. 19.)

http://www.virtusens.de/walther/musik_eng.htm (Letöltés dátuma: 2010. 02. 25.)

Jegyzetek:

[1] http://www.cnn.com/2009/HEALTH/05/11/music.heart/index.html (Letöltés: 2010. 02. 19.)

[2] Vitányi–Sági (2003) 88. o.

[3] http://hu.shvoong.com/law-and-politics/1703436-hatalom-és-az-uralom (Letöltés: 2010. 02. 28.)

[4] Adler (1994) 65. o.

[5] Adler (1994) 68. o.

[6] http://www.virtusens.de/walther/musik_eng.htm (Letöltés: 2010. 02. 25.)

[7] Nietzsche (1984) 172. o.

[8] Avasi (1972) 112. o.

[9] Nietzsche (1984) 322. o.

[10] 2Kir 17,35-36

[11] Zsolt 115,4-8

[12] Róm 1,23-24

[13] 2Kor 3,18

[14] 2Kor 3,17

[15] 1Sám 18,10-12

[16] Ján 4,24

[17] 2Móz 34,29