E tanulmány a Szentírásban „gyűlöl”-nek fordított szavak jelentéseit vizsgálja, valamint azt, hogy mi a gyűlölet szerepe értékrendünk alakításában.

Bevezetés

Isten útján járva sokszor kell döntéseket hoznunk. Nagy segítség lenne, ha Isten Lelkének mindig lenne valamilyen konkrét kijelentése, de ez legtöbbször elmarad. Szeretnénk a Szentírásra támaszkodni, de nem mindig találunk olyan bibliaverset, amely bizonyosan a jelenlegi helyzetre vonatkozik. Amikor választanunk kell emberek, cselekedetek vagy dolgok között, mindig a bennünk lévő értékrend, fontossági sorrend szerint döntünk. Mi határozza meg ezt a sorrendet? Hogyan segít ennek kialakításában a Szentírás? Állandó egész életünkben e sorrend, vagy különböző élethelyzetben változik? Előfordulhat-e az, hogy Isten felülírja értékrendünket, és bizonyos helyzetekben teljesen más döntést vár el tőlünk? Sok-sok kérdés merült fel bennem, amelyekre szeretnék választ keresni. Elsősorban a Szentírásra támaszkodom, de felhasználok néhány szakirodalmat is. A válaszkeresés sok negatív tapasztalatom miatt is sürgetővé vált számomra. Ezekből le is írok néhányat.

Esetleírások

A gyülekezetbe érkezett egy fiatal házaspár, akik nemrég költöztek abba a helységbe. A fiatalasszony még nem volt hívő. A gyülekezet vezetője – feleségével együtt – nagy szeretettel felkarolta őket. Gondoskodtak lelki és anyagi szükségleteikről is. A fiatalasszony megdöbbent ezen a nagy szereteten, és amikor meghallotta Jézus Krisztus hívását, azonnal átadta az életét. Ma is vallja, hogy ez a szeretet készítette el a szívét Jézus befogadására. Sajnos ez idő alatt egy másik történet is zajlott. A vezető három gyermeke már a világ felé kacsintgatott. Az édesapa emiatt kesergett ugyan, de vigasztalódott azzal, hogy távozandó gyermekei helyett kapott Krisztusban más gyermekeket. Évekkel később a vezető gyermekei arról panaszkodtak, hogy azért távolodtak el Istentől és a gyülekezettől, mert keserűen tapasztalták, hogy szüleiknek a gyülekezet minden tagja fontosabb volt, mint ők. Természetesen ez nem menti fel a három gyermeket a felelősség alól, de felvetődik a kérdés: hol kellett volna meghúzni az egészséges határvonalat a család és a gyülekezet iránti szeretet kifejezésében, amelynek szem előtt tartásával nem okoztak volna keserűséget senkinek.

Egy testvérnő elmondta lelkipásztorának, hogy a következő vasárnap az egyik istentiszteletre nem tud elmenni, mert a gyermekei – nagyon messziről – jönnek látogatóba. A pásztor felolvasta a Lk 14,26-ot, amely így szól: „Ha valaki hozzám jön, de nem gyűlöli meg apját, anyját, feleségét, gyermekeit, testvéreit, sőt még a saját lelkét is, nem lehet az én tanítványom.”[1] A lelkész ezek után kifejtette, hogy maga az Úr Jézus várja el, hogy ha akadályoz a családtag a hívő élet bármely területén, jelenleg éppen az imaházban való megjelenésben, akkor azt, igenis, meg kell gyűlölnünk. Idézem: „Ezt nem én mondom a testvérnőnek, hanem az Úr.” – A magunk részéről elgondolkozhatunk azon, hogy az Úr Jézus, aki az ellenség szeretetére tanít, azt kérné, hogy az akadályozó családtagot gyűlöljük?! E felfogás szerint a családtagot akkor kell gyűlölnünk, ha kegyességi gyakorlatunkban akadályoz minket. – És ha ezt az ellenség teszi, aki még Istentől is el akar fordítani, mit tegyünk? Őt szeressük, a családunk tagjait pedig gyűlöljük?  Vagy talán a bibliafordítás során történt hiba, esetleg a gyűlölet fogalma ma mást jelent, mint amikor ezek a szavak először elhangzottak?

Egy hívő család építkezett. Sok nem hívő rokon önzetlenül segített. Amikor a legnagyobb munka folyt, az ifjú pár elutazott külföldre, egy ifjúsági konferenciára ezzel az indoklással: lássa meg az egész rokonság, hogy számukra az Úr ügye minden földi munkánál fontosabb. Épült a házuk, de soha nem szalasztottak el egyetlen alkalmat sem, ha valahol Igét hallgathattak. Nem is sejtették, hogy a hitetlen rokonok mennyit káromolták azért Istent, amiért a konferenciázó fiatalok helyett nekik kellett dolgozniuk. Ma is vallják, hogy ez volt a helyes döntés, amit igazol az a tény, hogy a házuk így is felépült. – Felvetődik bennem a kérdés: Biztos, hogy Isten volt számukra a legfontosabb? Valójában mi lett volna a helyes döntés?

Egy hívő fiatal nagyon szereti az Urat, és a neki való szolgálatot. Egyetemre jár, de a tanulással végképp nem halad, mert sokféle misszióban vesz részt. Számára Isten ügye a legfontosabb, ezért bukdácsol az iskolában. Tudja, hogy vannak hívő társai, akiknek sokkal könnyebben megy a tanulás, mint neki, mégis ő végzi a legtöbb lelki munkát. – Talán ő választotta meg rosszul a fontossági sorrendet? Lehet, hogy inkább azzal teljesítené az Úr akaratát, hogy előbb teljes erőbedobással a szakma megszerzésére törekszik, és utána vállal munkát a misszióban?

Sokszor olvasunk a Bibliában bálványokról, és beszélünk mai bálványokról is.  Amikor megkérdezték tőlem, hogy mi lehet ma bálvány, mindig azonnal tudtam a választ, és elmondtam, hogy minden vagy mindenki lehet bálvány, amit vagy akit Isten elé helyezünk, tehát ami fontosabb számunkra Istennél. Rá kellett jönnöm azonban, hogy nincs olyan hívő ember, aki azt mondaná, hogy számára bármi fontosabb Istennél. Mégsem tudunk mindig helyesen dönteni. Sokszor kiderül, hogy testi vágyak, anyagi dolgok előbbre valók, mint Isten, bár ezt nehezen ismerjük el. A fenti példák pedig arról tanúskodnak, hogy amikor úgy gondoljuk, hogy az Urat és az ő ügyét tartottuk a legfontosabbnak, és aszerint döntöttünk, mégsem biztos, hogy jó döntést hoztunk.

Kerestem a Szentírásban olyan szakaszokat, amelyek segítenek a helyes értékrend, ill. sorrend felállításában. Azoknál az igéknél, amelyek látszólag ellentmondanak egymásnak, a héber és a görög szavak tanulmányozásával kerestem az ellentmondás okát, hogy jobban megértsem Isten üzenetét. Figyelembe vettem Komesz Mátyás – volt tanárom – útmutatását, aki mindig hangoztatta, hogy egy szónak vagy kifejezésnek az a jelentése a megfelelő, amely az egész Biblia tanításával egyezik.

Kell-e gyűlölnöm valakit?

„Ha valaki hozzám jön, de nem gyűlöli meg apját, anyját, feleségét, gyermekeit, testvéreit, sőt még a saját lelkét is, nem lehet az én tanítványom.”  (Lk 14,26) A Biblia más szakaszai azt tanítják, hogy Istent vagy embert gyűlölni bűn. Az Úr Jézus már a haragról is nagyon elítélően beszélt, pedig a harag csak egy emberi érzés, amelyet külső körülmények váltanak ki. Tudta, hogy ha a harag elhatalmasodik, és állandósul, akkor gyűlöletté válik. Ezért tanította Jézus, hogy „aki haragszik atyjafiára, méltó arra, hogy ítélkezzenek felette”. (Mt 5,22) Sőt azzal folytatta, hogy akiben ez az érzés megalázó szavak használatát váltja ki – pl. ostoba vagy bolond –, az „méltó a gyehenna tüzére”. (Mt 5,22) Ha Jézus ilyen súlyos bűnnek tekinti a haragot, amely még csak érzésként keletkezik az ember szívében, mennyivel nagyobb bűn lehet a gyűlölet, amely már állandósult harag, amely szavakban és tettekben is megnyilvánul! Ezért írja János apostol, hogy „aki pedig gyűlöli a testvérét, az a sötétségben van, és a sötétségben jár”. (1Ján 2,11) A család szó szerinti gyűlölése a törvény megszegése lett volna, Jézus pedig a törvény betöltésére biztatott. Mózes könyvében ez áll: „Anyját és apját mindenki tisztelje.” (3Móz 19,3) „Ne gyűlöld szívedben atyádfiát!” (3Móz 19,17) „Szeresd felebarátodat, mint magadat! Én vagyok az Úr!” (3Móz 19,18)

A fenti bibliaversekben megfigyelhetjük, hogy a gyűlölet szó néha pozitív fogalmat jelent, amely szükséges az Úr Jézus követéséhez, néha pedig Isten Lelke által az írók határozott elítélő szavakkal nyilatkoznak róla. Az ellentmondás a miszeó (μισέω) görög szóra vezethető vissza, amelynek jelentése nem csak a gyűlöl. A Varga Zsigmond által szerkesztett Újszövetségi görög-magyar szótár így határozza meg a szó jelentését: „gyűlöl, megvet, semmibe se vesz, valakit kevésbé szeret, választ”.[2] Ha tudom, hogy Isten minden embert szeret, és tőlem is ezt várja el, akkor ennek a szónak semmiképpen nem adhatom minden esetben a nagyon éles gyűlöl fordítást, mert ez ellenkezne az egész Biblia tanításával.

Az Úr Jézus a farizeusok mondását idézte és cáfolta meg, amikor így szólt: „Hallottátok, hogy megmondatott: Szeresd felebarátodat és gyűlöld ellenségedet. Én pedig azt mondom, hogy szeressétek ellenségeiteket.” (Mt 5,43-44 ) A farizeusok azt a látszatot keltették, hogy gyűlöletük Isten eszköze ellenségeik megítélésére.[3] Valójában azonban még az ellenséget sem szabad gyűlölni, nemhogy a szülőket vagy a testvéreket. Voltaképpen a helyes értékrend felállítására hív fel Jézus, amelyben a vele való kapcsolatnak meg kell előznie a családdal való kapcsolatot, vagy akár magához az élethez való ragaszkodást is. John A. Martin a Lk 14,26-ot úgy értelmezi, hogy Jézus azért beszél gyűlöletről, mert – feltehetően – akik a családi elvárások ellenére is követték Jézust, azokra úgy tekintettek, mint akik gyűlölik családjukat.[4] Jézus azonban egyenesen a sokasághoz szól, és nem a sokaságnak az ő követőiről, sem nem a tanítványainak a nép véleményéről. Komesz Mátyás a költői túlzás műfajába helyezi ezt a bibliaverset, és azt írja, hogy „Urunk Jézushoz olyan radikálisan kell csatlakoznunk, amely csatlakozás sohasem lehet a családi kapcsolatok függvénye”.[5] Ez így természetes, de számomra a gyűlöl szó annyira erősen negatív tartalommal bír, és annyi félremagyarázásra ad okot, hogy inkább a miszeó  szó másik jelentését alkalmazom. Varga Zsigmond a „kevésbé szeret”, ill. „a szeretetben hátrább helyez”-nek fordítja és leírja, hogy aki Krisztussal közösségben akar élni, annak szakítania kell mindenkivel, aki az életében Krisztus helyét akarja elfoglalni.[6] Ez a magyarázat a helyes értékrend felállítására hívja fel a figyelmet, amelyben az első hely mindig Jézus Krisztust illeti meg.

Mi a helyzet a saját lelkem gyűlölésével? Környezetünkben bizonyosan élnek súlyos depresszióban szenvedő emberek, akik valóban gyűlölik magukat, mégis minden gondolatuk önmaguk körül forog. Meg vannak győződve arról, hogy semmi jó és értelmes dolgot nem tudnak cselekedni, ezért mindenre alkalmatlanok. Annyira gyűlölik saját életüket, hogy könnyen el is dobják maguktól. Jézus semmiképpen sem ilyen emberekre gondolhatott, hiszen mi Isten csodálatos teremtményei vagyunk, akikkel Istennek terve van, és akiket ő nagyon szeret. A tapasztalatom az, hogy aki önmagát nem szereti, és ezért tele van kisebbrendűségi érzésekkel, az igazából másokat sem tud szeretni.

János evangélista így őrizte meg Jézus szavait: „Aki szereti a maga életét, elveszti, aki pedig gyűlöli az életét e világon, örök életre őrzi meg azt.” (Jn 12,25) Szeretném leszögezni, hogy itt nem arról az életről van szó, amely Jézusban volt: ἐν αὐτῷ ζωὴ ἐστιν, azaz „őbenne élet volt” (Jn 1,4) és nem is a Krisztusban nyert új életről, amelyben való járásra buzdít Pál apostol a Róm 6,4 szerint: ἐν καινότητι ζωῆς περιπατήσωμεν, azaz „új életben járjunk”. Az utóbb idézett locusokban ugyanis a dzóéról, vagyis az örökkévaló életről olvasunk. A Lk 14,26-ban és a Jn 12,25-ben a pszüché (ψυχή) szó szerepel. Varga Zsigmond szerint Bibliánkban ez jelentheti a legszorosabb értelemben vett biológiai életet, amelyet a testi táplálkozás tart fenn, de jelentheti „a teljes emberi egzisztenciát is”.[7] A Jn 12,25-ben a phileó (φιλέω) és a miszeó (μισέω) szavak állnak egymással szemben participiumban, azaz melléknévi igenévi alakban. Tehát arról az emberről van szó, aki szeret, és aki gyűlöl. A görög szövegben: ὁ φιλῶν τὴν ψυχὴν αὐτοῦ = aki szereti a maga életét (lelkét) és ὁ μισῶν τὴν ψυχὴν αὐτοῦ = aki gyűlöli a maga életét (lelkét). Az Úr Jézus tehát kétféle pszüchéről beszél. Ha az egyiket szeretjük, a másikat elveszítjük, ha gyűlöljük, a másikat örök életre őrizzük meg. Az egyik a bűnös emberi természetet jelenti, amely a testhez kötődik vágyaival együtt, és a szívet, amelyből semmi jó nem származik (Jer 17,9). Ennek az életnek az elvesztése, feláldozása az örök élet garanciája. Ezt az életet szeretni azt jelenti, hogy a maga önző vágyai szerint kiélni, gyűlölni pedig azt, hogy krisztus rendelkezésére bocsátani. Isten Igéjéből megérthetjük, hogy aki ehhez a javíthatatlan természethez ragaszkodik, annak csődbe jut az élete már itt a földön, és nem lesz kiteljesedett, boldog élete, tehát elveszti az életét, és képtelen megtalálni az örök életre vezető utat. Jézus azt ajánlja fel az embernek, hogy ne szeresse, sőt – itt fogadjuk el Bibliánk fordítását – gyűlölje meg az egyedül a bűnre hajlamos énjét. Engedje ki tehát életét a saját kezéből, és kösse azt Jézushoz. Szakadjon el magától és legyen Jézus az életének irányítója. Ezzel a teljes elfordulással lehet csak megtalálni és megőrizni az örök életet. Ezt a romlott pszüchét fedezte fel magában Pál apostol, amikor így kiáltott fel: „Óh én nyomorult ember! Ki szabadít meg ebből a halálra ítélt testből?” (Róm 7,24) A testhez szorosan kötődő pszüchét nevezi Pál a halál testének (το σώμα τοῦ θανάτου). Varga Zsigmond fordításában: „halálra szánt, még inkább: halálnak kitett test”. A testhez kötődő pszüchéhez ragaszkodó ember a „halálnak testében” él, és így elveszíti az örök életet. Akit viszont Isten kiszabadít e halálnak testéből, azt új élettel ajándékozza meg, amelyet örök életre (εἰς ζωὴν αἰώνιον) őrizhet meg.              

Pál apostol kétféle testről ír az 1Kor 15,44-ben: egyik az érzéki test (σῶμα ψυχικόν),a másik a lelki test (σῶμα πνευματικόν). Az 1Kor 2,14-15-ben pedig az embereket két csoportba sorolja Pál: egyik a pszüchikos anthróposz (ψυχικὸς ἄνθρωπος), a másik a pneumatikosz (πνευματικὸς). Az első az érzéki, természeti, Isten Lelkétől nem érintett  ember, aki szereti az óemberét, és ragaszkodik hozzá, a másik pedig a szellemi, Isten Lelkétől vezérelt ember, aki gyűlöli az óemberét, és ezért folyamatosan harcban áll vele.  

Jézus követéséhez tehát olyan radikális elfordulás szükséges a régi bűnös vágyaktól és természettől, amelyet valóban csak az éles gyűlöl szóval lehet kifejezni. Őszintén szeretem magamat, mint Isten csodálatos teremtését, azokkal a képességekkel együtt, amelyeket kaptam az én Uramtól, és tudom, hogy csodálatos terve is van velem Istennek. Azt az óembert azonban, amely igyekszik visszatéríteni engem a régi életemhez, azt gyűlölöm, és mindent megteszek azért, hogy megszabaduljak tőle.

Aki tehát jobban ragaszkodik családi kapcsolataihoz, mint Jézushoz, azaz jobban szereti őket, és engedi, hogy ezáltal óembere irányítsa, arról ezt mondja Jézus: „nem lehet az én tanítványom” (Lk 14,26). Nem Jézus utasítja el, hanem egyszerűen képtelen rá. Az οὐ δύναται εἶναί μου szó szerint az jelenti: „nem tud lenni” Jézus tanítványa. A dünamai (δύναμαι) szó szerepel itt, amely erőt is jelent, tehát nincs ereje, képtelen arra, hogy Jézust kövesse. Nem szigorú parancs ez, hanem szeretetteljes tanács azoknak, akik Jézus tanítványai akarnak lenni.

Isten gyűlöl?

„Jákóbot szerettem, Ézsaut gyűlöltem.” (Mal 1,2-3) Malakiás könyvében maga Isten vall az ő viszonzatlan szeretetéről népe iránt: „Szeretlek benneteket: áhavtí etkem. Az ige perfekt, azaz befejezett alakban van, kifejezve, hogy ez a szeretet biztos, nem múlhat el, és ez a szeretet megelőzte a nép létezését is. „Úgy szerette Isten, hogy saját tulajdonává választotta ki. Az ő szeretetének bizonyítéka, hogy kiválasztotta Edommal szemben Jákóbot és utódait.” A héber szövegben lévő észáv szánétí kifejezést fordítja így a Bibliánk: „Ézsaut gyűlöltem.”  A száná szó azonban Pollák Kaim héber-magyar szótára szerint arám eredetű, amely a gyűlöl mellett jelenti azt is, hogy megváltoztat, visszavon. Módis László ezt így fordítja: „Ézsaut mellőztem.”[8] A szeretet ellentéte ugyanis jelenti a nem szeretést, a hátrábbtételt azzal szemben, akit szeret, azaz a mellőzést. Itt ezt az utóbbi jelentést kell kiemelni, mert ez érzékelteti helyesen a próféta mondanivalóját. A korabeli jogszokás szerint Ézsaut illette volna meg mind az atyai, mind az isteni áldás, mint elsőszülöttet. Ennek ellenére Isten mégis Jákóbot emelte első helyre, és tette őt a szövetséges nép atyjává, Ézsaut pedig mellőzte.[9] Az áhavtí és a szánétí szavak nem Isten érzelmeire utalnak, hanem arra, hogy az Úr az egyikkel szemben a másikat választotta ki, hogy szövetséges kapcsolatot létesítsen vele.[10] Pál apostol a római levélben idézi Istennek a Malakiás könyvében leírt kijelentését: τὸν Ἰακὼβ ἠγάπησα, τὸν δὲ Ἠσαῦ ἐμίσησα, azaz „Jákóbot szerettem, Ézsaut pedig gyűlöltem”. (Róm 9,13) Pál itt az égapésza (ἠγάπησα) és az emiszésza (ἐμίσησα) szavakat használja. A két alapszó az agapaó (ἀγαπάω) és a miszeó (μισέω), amelyeket Pál apostol aoristosban fejez ki, és ez a görög nyelvben mindig a cselekvés kezdetére utal, tehát egy olyan múltbeli döntésre, amely a jelenben és a jövőben is érezteti hatását. Isten még a születésük előtt kiválasztotta Jákóbot és utódait, hogy örököljék az ígéretet, Ézsaut pedig nem választotta ki. Úgy is fordíthatnám, hogy Jákóbot megszerettem, Ézsaut pedig elutasítottam. Az elutasítás azt jelenti, hogy nem találta alkalmasnak arra, hogy vele folytassa Izráel történelmét. Izráel népének el kellett gondolkodnia azon, hogy milyen sors várt volna rájuk, ha nem Jákóbot választja ki az Úr.

Isten tehát soha nem gyűlölt egyetlen embert sem. Az egész világot szereti, ezért adta oda érte egyszülött Fiát. A Jn 3,16-ban olvassuk, hogy „úgy szerette Isten a világot”. János apostol ezen a helyen ugyancsak az aoristosban lévő égapészen (ἠγάπησεν) szót használja, mint Pál apostol a Malakiás-idézetnél. Istennek egy múltbeli döntéséről van szó, arról, hogy megszerette az általa jónak teremtett, de a bűn által tönkretett embert, és ez a szeretete érezteti hatását mindaddig, amíg ember él ezen a világon.

Anyagiak, tárgyak gyűlölete

A fenti igék arra utalnak, hogy a Szentírás sohasem biztat ember gyűlölésére. De vajon az anyagi dolgokat kell-e gyűlölnünk? Az Úr Jézus a Hegyi beszédben a két úrnak való szolgálatról beszél, és kijelenti, hogy „senki sem szolgálhat két úrnak, mert vagy az egyiket gyűlöli, és a másikat szereti, vagy az egyikhez ragaszkodik, és a másikat megveti: nem szolgálhattok Istennek és a mammonnak”. (Mt 6,24) A két úr tehát Isten, valamint a pénz-isten, a mammon. Az egyik iránt lehet szeretetet és ragaszkodást tanúsítani, a másikkal szemben pedig gyűlöletet és megvetést. Kérdés, hogy el kell-e vetnünk az anyagiakat, gyűlölve azokat, hogy ezzel bizonyítsuk Isten iránti szeretetünket és ragaszkodásunkat? Régen, az első századokban a platonizmusból szivárgott be a kereszténységbe az a felfogás, hogy az anyag rossz, és azt gyűlölni kell.[11] Én hiszem, hogy Isten minden teremtménye jó, és csak egyedül mi, emberek bánhatunk rosszul vele. A görög szövegben a miszészei (μισήσει) és az agapészei (ἀγαπήσει) szavak szerepelnek, futurumban, azaz jövő időben, kifejezve azt, hogy a jövőben folyamatos döntések elé állít minket az élet, amelyekben mindig választás elé kerülünk. Döntenünk kell, hogy szolgájává válunk-e az anyagiaknak, vagy felhasználjuk azokat, így kifejezve a mi Urunk Jézus Krisztus iránti szeretetünket. A miszészei (μισήσει) szó itt azt jelenti, hogy majd mellőzöm, háttérbe szorítom, ha akadályoz az Istennek való engedelmességben. Nem engedem, hogy befolyásoljon a lelki munkában, de minden fillért hálaadással fogadok, amellyel gondoskodik rólam az én mindenható Atyám, és én is gondoskodhatom szeretettel másokon. Nekem tehát nem az anyagiakat kell elvetnem, ill. gyűlölnöm, hanem a nekik való szolgálatot, amely bűn. Isten a bűn gyűlöletére szólít fel. Két bibliaverset idézek még ezzel kapcsolatban: „Ti, akik szeretitek az Urat, gyűlöljétek a gonoszságot!” (Zsolt 97,10) „Aki féli az Urat, gyűlöli a rosszat.” (Péld 8,13) Mindkét versben az előbbiekben már megismert száná héber szó szerepel, amelyet itt semmiképpen sem lehet másként fordítani, mint „gyűlöl”-nek.

Mi a fontosabb?

A fontossági sorrend nem állandó, hanem bizonyos időben és helyzetben változik. Ha megfigyeljük a tékozló fiú példázatát, látjuk, hogy az apa mindkét fiát szerette, de elengedte a kisebbiket. Amikor a fiúk között elosztotta a vagyont, a nagyobbik fiú a törvény szerinti kétszeresét kapta, és övé lett minden. Amikor azonban hazajött a kisebbik, akkor ő került a figyelem középpontjába, és úgy tűnik, hogy mellőzve lett a másik. Tanuljuk meg, hogy mindig az kerüljön a figyelmünk középpontjába, akinek a legnagyobb szüksége van szeretetünkre, megbocsátásunkra, aki a legjobban ránk szorul, vagy aki nélkülünk nem képes talpra állni. Ha emellett másokat – esetleg jobb helyzetben levőket – mellőzni vagy háttérbe szorítani kell, az nem baj.

A Jézust kedvesen fogadó betániai családban is kitört a vita. Mi a fontosabb: Jézust hallgatni, vagy ellátni élelemmel őt és tanítványait? A zúgolódó testvérnek Jézus beszél egy „jobb rész”-ről, amit Mária választott, és ez nem vétetik el tőle (Lk 10,38-42). Nem jó lenne, ha valaki ebből azt a tanulságot szűrné le, hogy hagyjuk abba a házimunkát, és az Ige hallgatására fordítsuk minden időnket. Gondoljunk arra, hogy Jézusnak nagyon kevés ideje volt már hátra, és készült a halálra. Szeretett volna még gyorsan elmondani mindent, amire tanítványainak szükségük lesz az ő halála után. Mária, mintha csak meghallotta volna az idő sürgető szavát, a jobb részt választotta. Természetesen azt is jelenti ez, hogy fontosabb a lelki, mint a földi dolog, de meg kell tanulnunk, hogy mindennek meg kell, hogy legyen a maga ideje: az Úrért végzett szolgálatnak is és a lelki megerősödésnek is. Isten Lelke adhat bölcsességet a helyes arány és megfelelő idő megválasztásához.

Mi lehet bálvány ma?

A bevezetőben említettem, hogy bálvány lehet minden, amit Isten elé helyezünk az életünkben. Ez a válasz azonban nem ad megoldást arra, hogy hogyan lehet Isten valóban első az életünkben. A magam részéről arra a megoldásra jutottam, hogy Isten Igéje felállít egy fontossági sorrendet, pl. Isten–házastárs–gyermek–gyülekezet–rokonok stb. Van, aki talán másféle sorrendet fedezett fel önmagára nézve a Bibliában, és ahhoz ragaszkodik. Isten akkor lesz első az életemben, ha az általa számomra felállított sorrendet betartom. Ha bármit előbbre helyezek, akkor az bálvánnyá vált számomra (pl. ha a gyermekemet jobban szeretem, mint a házastársamat).

Az Úr megtérésünkkor a lelkiismeretünkbe is belehelyezett egy fontossági sorrendet, és ezt folyamatosan alakítja. Ha ezen értékrend szerint döntünk, amikor választanunk kell, akkor általában jól döntünk. Azért általában, mert Isten Lelke felülírhatja ezt a sorrendet. Előfordulhat, hogy egy időre az Úrnak való szolgálat miatt háttérbe kerül a család érdeke. A legfontosabb mindig az Istennek való engedelmesség legyen a hívő ember életében. Ha valaki emberi érzései vagy vágyai szerint felrúgja a Szentírásban és a lelkiismeretében felállított sorrendet, az bálványimádóvá válik, mert valamit előbbre helyezett, amit nem kellett volna, és így már nem Isten az első az életében.

Feladataink időben való elhelyezése is sokszor problémát okoz. Ami sürgős, ami nem hozható vissza, amit feltétlen meg kell tennünk, amit csak mi végezhetünk el, mert ránk van bízva, az legyen mindig az első. Nem azzal lesz Isten az első, ha mindig mindenkinek róla beszélünk, hanem azzal, hogy amit el kell végeznünk – lehet ez fizikai munka is –, azt becsületesen és időben elvégezzük.

Gyűlöld a bűnt!

A 45. zsoltár szerzője ezt írja az eljövendő Messiásról: „gyűlölöd a gonoszságot”.[12] (Zsolt 45,8) Itt a száná () ige imperfectumban van, amely folyamatos alak, jelezve, hogy a múltban, jelenben és a jövőben is gyűlöli a Messiás a gonoszságot.

A Prédikátor könyvében azt olvassuk, hogy „megvan az ideje a szeretetnek, és megvan az ideje a gyűlöletnek”[13] (3,8).  Szükség van tehát mindkettőre, de helyesen meg kell választanunk annak idejét és tárgyát. A Szentírás több alkalommal felhív a bűn gyűlöletére. Ámósz próféta által szólít fel így Isten: „Gyűlöljétek a rosszat” (szinú rá; Ám 5,15). Ha tiszta életet szeretnénk élni, valóban gyűlölnünk kell a bűnt.

Örülj, ha gyűlölnek!

Az Úr Jézus nem biztatta tanítványait azzal, hogy őket majd szeretni fogja a világ, hanem egyszerűen kijelentette, hogy „mindenki gyűlöl (μισούμενοι) majd titeket az én nevemért”.[14] (Mt 10,22) A miszeó ige itt participiumban van (melléknévi igenév), ezért fordítható úgy is, hogy gyűlöletesek lesztek mindenki által.

Ez a gyűlölet lehet öröm a hívő ember számára, mert mutatja azt, hogy mi valóban „nem e világból valók” vagyunk (Jn 17,14). Jézust is gyűlölte a világ, mert ő arról tanúskodott, hogy „a cselekedetei gonoszak” (Jn 7,7). Ezt pedig nem viseli el a világ. Jézus a Hegyi beszédben szólt arról, hogy boldogok vagyunk, ha őérte gyaláznak, üldöznek minket vagy mindenféle rosszat hazudnak rólunk (Mt 6,11). Nem azért vagyunk boldogok, mert jólesik az üldözés, és nem annak örülünk, hogy hazudoznak rólunk, hanem annak, hogy türelmes és hűséges kitartásunkért jutalom vár minket a mennyben (Mt 5,12).

Nem kell azonban keresnünk a világ gyűlöletét, és nem kell arra még csak gondolnunk sem, hogy ha nem gyűlölnek, akkor talán nem is vagyunk az Úr Jézus gyermekei. Mindig fel kell tennünk magunknak a kérdést, hogy ha gyűlölnek, miért gyűlölnek, és ha szeretnek, miért szeretnek. Ha azért szeretnek, mert életmódunk egyre jobban hasonlít az övékéhez, akkor sürgősen át kell gondolni az életünket, és változtatni kell azon. Ha a megbízhatóságunkért, szeretetteljes viselkedésünkért, pozitív életpélda felmutatásáért szeretnek, akkor jó úton járunk. Pál apostol is erre gondolhatott, amikor a vezetőkről (püspökökről) írt: „szükséges, hogy a kívül valóknak is jó véleményük legyen” róluk (1Tim 3,7).

Előfordulhat azonban, hogy azért gyűlöl a világ, mert tiszta életünk zavarja, és emiatt a megszólaló lelkiismeretét el kell hallgattatnia, vagy mert nem akar sem Istenről, sem bűnről hallani. Ha ezért gyűlöl, akkor hadd gyűlöljön. Ha bármilyen vagy bármennyi szenvedést kell kiállnunk a világtól, tudhatjuk, hogy „a mi pillanatnyi könnyű szenvedésünk minden mértéket meghaladó, nagy, örök dicsőséget szerez nékünk”. (2Kor 4,17)

Összegzés

Tanulmányomban arra mutattam rá, hogy Isten üzenetének mélyebb megértéséhez feltétlenül szükséges azoknak a nyelveknek a tanulmányozása, amelyeken azok az üzenetek először elhangzottak, ill. leíródtak. Megfigyelhettük, hogy egy szónak több jelentése is lehet, amelyek közül a fordítónak kell kiválasztania – a szövegkörnyezet alapján – azt a kifejezést, amellyel a mondanivaló az egész Biblia tanításával egyezik. Különösen sok félreértésre ad okot, ha a száná () és a miszeó (μισέω) szavakat minden esetben „gyűlöl”-nek fordítjuk (némelyek számára akár hamis tanítás kiindulópontjául is szolgálhat).

Isten soha senkit nem gyűlölt, és nem parancsolta egy ember gyűlöletét sem. Tervei megvalósításához azonban előtérbe helyezett, felhasznált vagy mellőzött embereket. Isten Lelke nekünk is rámutat olyan emberekre, dolgokra vagy cselekedetekre, amelyeket mellőzni, elutasítani vagy időlegesen háttérbe szorítani kell ahhoz, hogy Jézust követni tudjuk. Néha egészen radikálisan kell megszakítani bizonyos kapcsolatot vagy elutasítani embereket, de szívünkben ezután sem lehet gyűlölet, hanem szeretet, amely értük is könyörgésre indít az Úr előtt.

A helyes időbeosztásra a Prédikátor könyvének írója mutat rá, amikor kijelenti, hogy „mindennek megszabott ideje van”. (Préd 3,1) Megszabott ideje van a tanulásnak, a házépítésnek, a lélekben való megerősödésnek, az Úrért végzett munkának, a pihenésnek, tehát „mindennek”. Isten Igéje és Szentlelke a tőle kapott bölcsességgel segít annak kiválasztásában, hogy mikor és mit kell előtérbe helyeznünk vagy mellőznünk. Mindig kérjük ki az Úr tanácsát, mert nem mindig az az ő akarata, amit mi annak gondolunk vagy érzünk.

Szülessen szívünkben elhatározás, hogy a bűnt mindig gyűlölve utasítjuk el! De nemcsak a bűnt, hanem a bűnre csábító kívánságainkat is! Ne engedjünk semmi teret az óemberünknek! Ez a gyűlölet lehet olyan nagy, hogy képesek leszünk „ölni” is, azaz megfeszíteni önmagunkat, amint Pál apostol írja: „Akik pedig Krisztus Jézuséi, a testet megfeszítették szenvedélyeivel és kívánságaival együtt.” (Gal 5,24)

Jegyzetek

[1] Írásomban a Magyar Bibliatársulat Ószövetségi és Újszövetségi Bibliafordító Szakbizottsága által készített, 2005-ben kiadott bibliafordítását használtam.

[2] Varga (1996) 634. o.

[3] Barbieri (2003) Jub. komm. III. köt. 37. o.

[4] Martin (2003) Bibl. ism. komm. VI. köt. 341. o.

[5] Komesz (2011) 107. o.

[6] Varga (1998) Jub. komm. III. köt. 341. o.

[7] Varga (1996) 1026. o.

[8] Módis (1998) Jub. komm. II. köt. 929. o.

[9] Uo.

[10] Blaising (1999) Bibl. ism. komm. V. köt. 388. o.

[11]11 Tenney (2001) 92-93. o.

[12] tiszná resá

[13] ét leehóv vöét lisznó

[14] ἔσεσθε μισούμενοι ὑπὸ πάντων

Felhasznált irodalom

·         Biblia (2005) A Magyarországi Református Egyház Kálvin János Kiadója, Budapest

·         Biblia Hebraica Stuttgartensia (1990) Vierte, verbesserte Auflage, Deutsche Bibelgesellschaft

·         Craig A. Blaising (1999) Malakiás próféta könyve, A Biblia ismerete kommentársorozat, Keresztyén Ismeretterjesztő Alapítvány, Budapest

·         John A. Martin (1978-1990) Lukács evangéliuma, A Biblia ismerete kommentársorozat (2003) Keresztyén Ismeretterjesztő Alapítvány, Budapest

·         Komesz Mátyás (2011) Üzenetcentrikus bibliaelemzés, PTF, Budapest

·         Luis A. Barbieri, Jr. (2003) Máté evangéliuma, A Biblia ismerete kommentársorozat, Keresztyén Ismeretterjesztő Alapítvány, Budapest

·         Merrill C. Tenney (2001) Újszövetségi bevezető, Keresztyén Ismeretterjesztő Alapítvány, Budapest

·         Módis László, Dr. Prof. (1998) Malakiás könyvének magyarázata, Jubileumi kommentár, Kálvin János Kiadó, Budapest

·         Pollák Kaim (1881) Héber-magyar szótár, Ráday Kollégium, Budapest

·         The Greek New Testament (1994) Deutsche Bibelgesellschaft United Bible Societies

·         Varga Zsigmond J., Dr. Prof. (2000) Lukács evangéliumának magyarázata, Jubileumi kommentár, Kálvin Kiadó, Budapest

·         Varga Zsigmond J., Dr. (1990) Újszövetségi görög-magyar szótár, a Magyarországi Református Egyház Kálvin János Kiadója, Budapest