Telegdi József: Eksztázis 2.

Ajánló

Tanulmányunk folytatásában mélyfúrást végzünk annak feltárására, hogy mit mond a Szentírás az eksztázisról, majd megkíséreljük pünkösdi szempontból leírni az általunk helyesnek tartott bibliai értelmezést, végül gyakorlati ajánlást is megfogalmazunk.

 

Előző cikkünkben megvizsgáltuk, hogy milyen fogalomkörben használja az eksztázis szót a magyar nyelv, ezt követően szemügyre vettük a profán görög, az ószövetségi héber és az újszövetségi görög nyelv szóhasználatát. Most a folytatásban, s egyben tanulmányunk második főpontjában a fogalom meghatározásához lexikonokat hívunk segítségül, majd megkíséreljük pünkösdi aspektusból leírni az általunk helyesnek tartott bibliai értelmezést. A tanulmány végén gyakorlati konzekvenciaként ajánlást fogalmazunk meg az eksztázis szó használatát illetően.

Ne feledjük, kiinduló feltevésünk az volt, hogy Isten tökéletes ajándéka a Szentlélek, aki maga a józanság Lelke[1], ezért a Lélektől megragadott állapot nem jelentheti az öntudat kikapcsolását, az önkívületet. Erre a későbbiek folyamán még visszatérünk.

2. A fogalom értelmezése

2.1. Keresztyén bibliai lexikon

A Bartha-féle protestáns lexikon[2] szerint a görög eksztaszisz fogalmának jelentésárnyalatai közül a mi nyelvhasználatunkban szereplő eksztázis az elragadtatás, révületbe esés, az öntudat kikapcsolódása fogalmát tartalmazza. Az embernek azt az állapotát jelenti ez, amelyben személyisége rajta kívül álló hatalom hatása alá kerül, és ez természetfeletti energia, ill. ismeret részesévé teszi. Ha a természetfeletti hatalom a sötétség ereje, akkor az ember személyisége egyre inkább megszűnik a tőle idegen erő leigázó hatalma alatt öntudattal rendelkező emberi személyiség lenni (Mk 3,21kk par), de ha a természetfeletti hatalom Isten Szentlelke, akkor az ember személyisége Isten kinyilatkoztatásának részese, akaratának közvetítője lesz.

Az Ószövetség bizonyságtétele szerint Izráel korai időszakában voltak eksztatikus prófétai csoportok[3], akik járták az országot zeneszerszámokkal. Később jelentős próféták – történetük bizonysága szerint – elhívásuk kísérő jelensége az eksztázis, amelyhez hozzátartozik a vízió és az audíció (Ézs 6,1kk; Jer 1,4kk; Ez 1,1kk; Ám 7–9; Zak 1–6). Az eksztázisban nyert kinyilatkoztatás célja Isten akaratának hirdetése értelmes emberi beszéd vagy prófétai jel formájában. Látás a jövőre nézve, útmutatás fontos politikai eseményeket illetően.

Az Újszövetség bizonyságtétele szerint Jézus életének is voltak olyan részletei – folytatja a lexikon –, amelyeket több-kevesebb joggal eksztatikus jelenségnek tekinthetünk. Ilyennek számít a megkeresztelkedése (Mk 1,10k), a megkísértése (Mt 4,1kk par) és a megdicsőülés története (Mk 9,2kk). Ezekben az esetekben személyiségének titkára, és küldetése jelentőségére irányítja Isten a környezete figyelmét. Ugyanilyen élmény részese Péter (ApCsel 10), Pál (ApCsel 9,1kk), István (ApCsel 7,55). Ebbe a sorba tartozik János elragadtatása is (Jel).

Összegzés: A szócikk szerzője – nagyon helyesen – határozottan megkülönbözteti a sötétség erejének és a Szentléleknek a munkáját. A Sátán leigázza, elveszi az ember öntudatát, a Szentlélek pedig – ellenkezőleg – kiteljesíti az ember személyiségét és önmaga kinyilatkoztatásának eszközévé teszi. Ennek értelmében a szerző által eksztatikusnak nevezett jelenségek részeseit – az ószövetségi prófétákat, Urunk Jézust, az apostolokat – mindvégig, „elragadtatásukban” is öntudattal bíró személyeknek tekinthetjük (az események bibliai leírása ugyanis emellett szól).

2.2. Herbert Haag: Bibliai lexikon

A Haag-féle római katolikus lexikon[4] értelmezésében a görög eksztaszisz („kilépés”, ti. a lélek kilépése a testből): elragadtatás, önkívületi állapot. Az eksztaszisz jelenségének négyféle előidéző eszköze, ill. forrása lehet:

1. Természetes eszközökkel előidézett önkívületi állapot. Zenével, tánccal, ritmikus kiáltozással, a bőr bevagdosásával, kábítószerekkel próbálták elérni. Gyakori jelenség volt a hellénizmusban, de az Ószövetség is említi pogány istenek híveiről (1Kir 18,26–29) és Izráel fiairól is (1Sám 10,5–10; 19,18–24).

2. Természetfölötti okból származó önkívületi állapot. A Septuaginta (LXX) több héber szót is eksztázisnak fordít, pl. a nyugtalanságot, félelmet, mély álmot (Gen 2,21; 15,12), szóbeszédet és rágalmat (Num 13,32).

3. Az Újszövetségben az eksztázis a csodálkozás, meglepődés következtében keletkező zavartságra, félelemre utal. Így a Mk 5,42; Lk 5,26; ApCsel 3,10 (a csodák és gyógyítások láttán); a Mk 16,8 (az angyal láttán).

4. A szó természetfölötti értelmében Péter (ApCsel 22,17; 2Kor 12,2–4) került eksztázis állapotába. A glosszoláliák szintén az eksztázissal hozhatók összefüggésbe (1Kor 14,9–19).

Összegzés: Haag az 1–2. csoportba sorolt esteket önkívületi állapotnak nevezi, történetesen a különféle stimuláló eszközökkel előidézett állapotot és az Úr beavatkozására bekövetkezett mély álmot is. Megjegyezzük, hogy „Izráel fiairól”, a prófétákról (1Sám 10,5–10) nehezen képzelhető el, hogy önkívületi állapot előidézése céljából doboltak-zenéltek volna, így e megnyilatkozásuk sokkal inkább a jelenlévő, őket megragadó Isten szívből jövő dicséreteként értelmezhető.

Úgy tűnik, a 3–4. pont alatt említett eksztázis – nagy csodálkozás és félelem, ill. Péter és Pál elragadtatása, valamint a nyelveken szólás – Haag szerint is tudatos állapotot jelöl, megkülönböztetve az előző két csoporttól.

2.3. Theologisches Begriffslexikon zum Neuen Testament

Vizsgálódásunkat a Theologisches Begriffslexikon zum Neuen Testament[5] (Újszövetségi teológiai fogalmi lexikon) gondolatai mentén folytatjuk (nem teljes fordítást közlünk). Ennek értelmében az Újszövetségben két különböző szót találunk az eksztázisra (Ekstase), vagyis arra az állapotra – írja a szerző –, amikor az ember nincs a normális értelmének vezetése alatt:

1. eksztaszisz – az embert egy „idegen” (rajta kívül álló) erőhatás vagy élmény (átélés) kiragadja megszokott rendjéből, helyzetéből; ez az Erő lehet Isten Lelke is;

2. mainomai[6] – a profán görögben (pl. Homeros: Odysszeia) a jelentése: dühöng, őrjöng, tombol.

Tekintve, hogy fentebb a mainomai szó tanulmányozása nem vitt közelebb tárgyunk megértéséhez, itt csupán az eksztaszisz és rokon kifejezéseinek vizsgálatára szorítkozunk.

I. Az eksztaszisz a profán görögben a Kr. e. 5–4. században a következő jelentésekkel bír: helyváltoztatás, zavar (ziláltság), rémület (iszonyat), téboly(ultság). Philonál sajátos értelemben, az isteni hatalom befolyásával összefüggésben: elragadtatás, önkívület (Verzückung). Az exisztémi ige a Kr. e. 5. századtól a következőket jelenti: összekuszál (összezavar), rémületbe ejt (mellékalak: existanó). A mediális existamai jelentése (aor. esetén): magán kívül lenni (von Sinnen kommen); a bibliai szóhasználatban gyakori megrémül (megborzad, eliszonyodik) jelentés a profán görögben ritka.

II. A Septuaginta (LXX) nyelvhasználatában az igei alak az elragadtatás (Verzückung) sajátos értelmében szerepel (az eksztatikus jelenséget több ízben a prophéteuein; héb. hitnabe’ rokon szóval írja le). Az eksztaszisz gyakori jelentése: zavar, magán-kívül-lét (Auser-Sich-Sein), rémület; pl. Jer 5,30; Zak 12,4; stb. Az 1Sám 11,7-ben és 14,15-ben a szó az Istentől való rémületet, ijedelmet jelöli,[7] a Deut 28,28-ban pedig elmezavart (Károli: elme-zavarodás). Az aktívumban használt eksztaszisz igének az Ex 23,27 és Bír 4,15; 8,12 igehelyeken ugyanaz az értelme, mint a profán citátumokban (pl. helyváltoztatás); a mediális existamait az Ézs 28,7 önkívületnek mondja (a magyar fordításban: „papok és próféták tántorognak az italtól”); gyakori jelentése: rémülni, megijedni (intr.). Az Ez 26,16 és 27,35 locusokban az eksztaszei erőteljesebb: rettenetesen megrémülni;[8] a Gen 42,28-ban és 43,33-ban szintén.

Miként a görögségben és általában a hellénizmusban, akként találunk eksztatikus jelenségeket az Ószövetségben is. A 70 vén „elragadtatásáról” szóló elbeszélés és Bálám eksztatikusként való jellemzése Izráel történelmének korai időszakába vezetnek bennünket (Num 11,24kk; 24,2kk); az ősi izráelita prófétaiskolák eksztatikus karakterébe ad bepillantást az 1Sám 10,5kk és 19,20kk. A prófétákról szóló leírás beszámol eszeveszett, bolond[9] (2Kir 9,11; Hós 9,7) vagy ittas, mámoros (Ézs 28,7; Jer 23,9) prófétákról – a prófétálással és eksztázissal összefüggésben. Felléptek Izráelben hamis próféták is mint eksztatikusok és látnokok. Ilyenek voltak például a baalpróféták, akik késekkel-borotvákkal eszelősen összevagdalták magukat, de akikkel szembeszállt Illés a Kármelen mint Isten igaz prófétája (1Kir 18,28); vagy tudunk izráelita prófétákról, akik „saját szívük látomását” hirdették mint istenkijelentéseket, s így bolonddá tették a népet (Jer 23,16kk). A késői zsidóságban a prófétaság háttérbe szorul, de az eksztatikus élmény nem teljesen ismeretlen – a Dán 4,16-on (LXX) kívül lásd még az apokaliptikus iratokat.[10]

III. Az Újszövetségben az eksztaszisz értelme rémület (Entsetzen), éppúgy, mint az azonos jelentésű exisztaszthai: emberi reakció az isteni csodaeseményre (Wundergeschehen) (Mk 2,12; 5,42; Lk 5,26; ApCsel 3,10; stb.). Az aktív exisztémi értelme: megdöbben, megrémül, zavarba jön (Lk 24,22; ApCsel 8,9.11).[11]

A sajátos elragadtatás (Verzückung) értelemben mondják Jézusról a rokonai: nincs magánál (Mk 3,21); ezt a locust tehát úgy értelmezhetnénk, hogy Jézus eksztatikus személy volt. Azonban a szokásos lehetséges értelmezést részesítjük előnyben: Jézus eszénél volt, hiszen hit- és imaélete, amelyet az evangéliumokból ismerünk, nem hordoznak eksztatikus vonásokat. Az ApCsel 10,10; 11,5; 22,17 képei szerint Péter Joppéban, Pál Jeruzsálemben elragadtatásban (eksztaszei) részesült. Az ApCsel-ből ismert nyelveken szólás szintén ide sorolandó, mint amelyben a Szentlélek különleges munkája látható (ApCsel 10,44.46; 11,15.17; 19,6). A „nyelvbeszéd” az 1Kor 14 tükrében úgy mutatja be Pált mint egy „eksztatikus fenomént” (23. v.). A lexikon szerzője úgy gondolja, a pünkösdesemény magva (ApCsel 2) lényegében „a tanítványok körében végbemenő tömegeksztázis, glosszolálikus jelenségekkel”. Az 1Kor 14,18 szerint a nyelveken szólás Páltól egyáltalán nem idegen; ezért a 2Kor 5,13-ban az eksztatikus beszédre való utalást vélünk felfedezni – folytatja a szerző –, a gondolat ugyanis hasonló, mint az 1Kor 14,19-ben. Feltehetően Pál itt védekezik a szemrehányásokkal szemben. Az 1Kor 14,18 és az ApCsel 22,17 gondolatai közel állnak egymáshoz – a Pál által leírt képek és jelenségek a 2Kor 12 fényében eksztatikus történésekként értelmezhetők. Azonos értékűek ezekkel azok a vízióbeli tapasztalatok is, amelyeket a látnok János (Jel 1,10; 4,1k) az ő különleges pneumatikus tapasztalataként ír le; a Lélektől megragadva „száll” a mennybe fel, miként Pál is elragadtatott a mennyei világba (2Kor 12,2.4). Az apostol 2Kor 12-beli közlése[12] és az 1Kor 14,19-beli nyelveken szólás[13] azt mutatják, hogy nem szabad túlértékelnünk az első keresztények körében végbement eksztatikus történések jelentőségét. Pál alapvető (damaszkuszi úti) Krisztus-látását nem szabad eksztatikus élményként értelmeznünk (1Kor 9,1; 15,8; Gal 1,16). Az az erőteljes pneumatikus tudat, amely az újszövetségi Szentírásban elénk lép, életre hívja bennünk a bizonyosságot: a gyülekezet a Krisztusban egy új, minden korábbit felülmúló kinyilatkoztatást ajándékozott nekünk. Az Újszövetségben látható eksztatikus kegyesség megnyilvánulása ennek a hitnek a következménye, nem pedig okozója.

Összegzés: A szócikk szerzője szerint a Septuaginta nyelvhasználatában az eksztaszisz gyakori jelentése a hétköznapi értelemben vett helyváltoztatás, továbbá zavar, rémület, nagy-nagy ijedelem.

Az Ószövetség vonatkozásában a szerző az eksztatikus jelenségek közé sorolja a 70 vén és Bálám prófétálását, valamint az ősi izráelita prófétatanítványok megnyilvánulásait; említi a baalpróféták eszeveszett viselkedését és az izráelita részeg, hamispróféták bolond megnyilatkozásait is. A bortól megrészegült papokról és prófétákról – akik „tántorognak az italtól”, akiknek asztala „tele van undok hányással” –, joggal feltételezhető, hogy nem voltak józan ítélőképességük birtokában (Ézs 28,7), ellentétben az Úr igaz prófétáival, akik tiszta öntudattal józan-kijózanító üzenetet hirdettek.

Az Újszövetségre nézve a szerző sajátságos eksztatikus megnyilatkozásnak tekinti Péter és Pál apostol különleges tapasztalatát, valamint a nyelveken szólást; a Szentléleknek ezeket az erő-megnyilvánulásait – összefoglalva – „erőteljes pneumatikus tudatosságnak” is mondhatjuk.

2.4. Pünkösdi aspektus

A fentiekben ismertetett többféle interpretáció miatt szükségesnek tartjuk az eksztázis értelmezését a mi bibliai látásunk és tapasztalatunk szemszögéből is megfogalmazni.

Az eksztaszisz (ἔκστασις) főnév kétféle jelentése ismerhető fel az Újszövetség szóhasználatában. Először is, hétköznapi értelme: elragadtatás, ámulat, ámuldozás, döbbenet (Mk 5,42 vö. Lk 5,26; ApCsel 3,10; Mk 16,8). Másodszor, pozitív értelemben jelenti a szent elragadtatást is. Péter apostolról olvassuk, hogy „déltájban felment a ház tetejére imádkozni ... révületbe esett, és látta, hogy az ég megnyílik...” (ApCsel 10,9–10 vö. 11,5). Pál apostol is tud az ilyen elragadtatott állapotról: „...a templomban imádkoztam: révületbe estem, és láttam őt [az Urat]...” (ApCsel 22,17).

Hasonló kettős jelentéstartalmat hordoz az exisztémi (ἔξίστημι) ige is. Jelenti egyfelől a természetes emberi mozzanatot, a megdöbbentést, ámulatba ejtést (Mt 12,23; Lk 24,22; stb.). Kifejezi másfelől az eksztázisba esik értelmet, a Szentlélektől megragadott állapotot is. Ahogy Pál írja a 2Kor 5,13-ban: „Akár eksztázisban voltunk (ἐξέστημεν), Istenért volt, akár eszünknél vagyunk (σωφρονοῦμεν), tiértetek van”.[14]

Minket most az érdekel közelebbről, hogy mit kell értenünk a Szentlélektől megragadott (ha tetszik: eksztatikus) állapoton.[15] Semmiképpen sem tudatvesztéssel vagy a tudat kikapcsolásával járó önkívületi állapotot, hanem minden esetben nagyon is tudatos állapotot. Megragadott állapotában a Szentlélek erőterébe kerül az egyén; bár a Szentlélek nem az értelem, hanem az ember szelleme által lép kapcsolatba az illető személlyel, ezt oly módon teszi, hogy meghagyja az egyén döntési szabadságát és felelősségét; sohasem megszáll valakit, hanem ösztönöz, késztet, ihlet; így az ember személyisége Isten kinyilatkoztatásának részese, akaratának közvetítője lesz.

Az elmondottakat megerősíti a Szentlélekkel betöltött keresztények egyetemes tapasztalata, melyet nevezhetünk tapasztalati teológiának is. Tapasztalati teológián értjük azoknak a tapasztalati tényeknek és a belőlük levont konzekvenciáknak az összességét, amely a Szentírás mércéjén mérve igaznak, helytállónak bizonyul. Elég, ha csupán a nyelveken szólásra (glosszolália) utalunk itt. Ilyenkor az egyén gondolatai imádságban, pneumatikus lelkületben az Úrra és az ő dicsőítésére irányulnak, de irányulhatnak egy személyre, gyülekezetre, valamely ügyre, helyzetre, megoldandó problémára vagy akár a bűn és a Sátán elleni küzdelemre is. A hangosan imádkozó egyén nyelvének (hangképző szervének) most nem az emberi elme, hanem az Isten Lelke adja az impulzusokat.

Helyesen állapítja meg Wolfhard Margies lelkigondozó, pszichoterapeuta:[16] a nyelvbeszéd akarataktus, és ennyiben engedelmesség-jelenség. A nyelvajándék nem mechanikusan jön, hanem a Lélekkel beteljesedett személy – nem a Lélek! – elkezd más nyelveken beszélni. Ez annyiban rendes, természetes esemény, hogy semmiképpen sem a természetes emberi adottságok erőszakos, mesterkélt elnyomása által történik, s a keresztény személy kontrollja önmaga fölött mindvégig megmarad. Elkezdhetjük a nyelveken szólást (a Lélek indítására), félbe tudjuk hagyni és meg is szüntethetjük. Az illető személy – és nem más – határozza meg egy akarat-impulzussal azt, ami történik. A Szentlélek a legkevésbé sem alkalmaz erőszakot, elnyomást. Hangsúlyozzuk, hogy a nyelvbeszédben – a Lélek indításán kívül – minden esetben szükség van az ember hitbeli akarati döntésére is. Ha e téren teljes az engedelmesség, akkor kizárt minden emberi önkényeskedés.

A megragadott emberre jellemző – ahogy Fábián József mondja – a „Jézus Krisztust túláradó örömmel magasztaló lelkület”, s az „Isten elmélyült imádatának készsége”. Miért? Mert a Szentlélek az imádság és az imádás oly gazdagságába von, amely tartalomban, erőben és formában felülemelkedik az imádkozás általános vallásos világán.[17] Erről van szó, és nem másról.

A végére hagytuk a legfontosabbnak mutatkozó érvet. Azt, hogy a megragadottság tudatos állapot, alátámasztja maga a Szentírás, a történetek belső logikája is. Péter „eksztázisban” kapja a látomást (ApCsel 10,10), ami után elmegy Kornéliusz házához. Igehirdetésének a Lélek által ihletett, nyilvánvaló jelei vannak. Mindaz, ami Péterrel történik, eleve feltételezi, hogy az apostol mindvégig józan ítélőképessége birtokában van (felfogja és megőrzi a látomás értelmét stb.). Amit tesz, tudatosan teszi, a Kornéliuszéknál elért szép eredmény nem menti fel tettének felelőssége alól, hogy zsidó lététre bement egy pogány ember házába, sőt – mondhatnánk: ennek ellenére – az apostoltársak kérdőre vonják őt, és neki minderről józanul számot kell adnia (ApCsel 11,2k).

Az említett belső logikát tükrözi a nyelveken szólás jelensége is. Amikor az ember megragadott állapotban nyelveken szól, a szelleme ugyan imádkozik, de az érelmét nem használja (ti. a nyelveken szólásban – 1Kor 14,14), ez ismét nem jelenti azt, hogy az imádkozó személy nincs a tudatánál, különben értelmetlen volna Pál rendelkezése: „Ketten vagy hárman szóljanak (nyelveken), mégpedig egymás után ... ha pedig nincs magyarázó, hallgasson a gyülekezetben.” (1Kor 14,27k) Hasonlóképpen tudatos önkontroll alatt van a Lélek által megragadott próféta is. Így tehát érthető Pál felhívása: „Ketten vagy hárman szóljanak ... ha közben az ott ülők közül egy másik kap kinyilatkoztatást, az előző hallgasson el.” (1Kor 14,29k) Hogy pedig az elmondottak felől senkinek se legyen kétsége, az apostol leszögezi: „Ha valaki azt tartja magáról, hogy próféta vagy Lélektől megragadott ember, tudja meg, hogy amit nektek írok, az az Úr parancsolata.”  (1Kor 14,37)

Az 1Kor 14-ből kiviláglik, hogy a Szentlélek által előidézett eksztázis 1) józan, tudatos állapot és 2) sem az érzelmet, sem az értelmet nem száműzi; a Lélek mind az emóciót, mind az intellektust a maga uralma alá vonja. Hogy is mondja másutt ugyancsak Pál? „Mert nem a félelemnek Lelkét adta nekünk az Isten, hanem az erő, a szeretet és a józanság Lelkét.” (2Tim 1,7) A józanság (szóphroniszmosz – σωφρονισμός) az önuralmat és a tudatos állapotot is magában foglalja. Ugyanazt a szót találjuk itt, mint amit a gadarai megszállott történetében (Mk 5,15), amikor is a beteg lelkű embert Jézus meggyógyítja. A falujabeliek ki­mennek megnézni és látják, hogy „felöltözve ül, és eszénél van” (szóphroneó – σωφρονέω). Az itt olvasható szóphroneó kifejezés szótári jelentései: józanul viselkedik, egészséges; értelmes; eszénél van (a démoni megszállottság alatt állókkal szemben); lelkileg, szellemileg ép; más szavakkal: értelemmel felruházott.[18] Az elmondottak alapján tehát határozottan állíthatjuk: olyan erőt, olyan megragadott állapotot ad nekünk a Szentlélek, amely „eszénél van”, és nem eszén kívül.

 

Feltevésünk az volt, hogy Isten tökéletes ajándéka a Szentlélek, aki maga a józanság Lelke[19], ezért a Lélektől megragadott állapot nem jelentheti az öntudat kikapcsolását, az önkívületet. Hipotézisünket a fentiek szerint megerősítve látjuk. Minden kérdésben – így az eksztázis értelmezésében is – mindenek felett álló tekintélyünk a Biblia, s nem a tapasztalat vagy a tradíció. Ez utóbbiakat is a Szentírás mércéjén mértük meg, és helytállónak bizonyultak. Természetes dolog, hogy az Istentől származó tapasztalat egyezik az Írásban adott kinyilatkoztatással.

3. Gyakorlati konzekvenciák