Telegdi József: Eksztázis 2.
Ajánló
Tanulmányunk folytatásában mélyfúrást végzünk annak feltárására, hogy mit mond a Szentírás az eksztázisról, majd megkíséreljük pünkösdi szempontból leírni az általunk helyesnek tartott bibliai értelmezést, végül gyakorlati ajánlást is megfogalmazunk.
Előző cikkünkben megvizsgáltuk, hogy milyen fogalomkörben használja az eksztázis szót a magyar nyelv, ezt követően szemügyre vettük a profán görög, az ószövetségi héber és az újszövetségi görög nyelv szóhasználatát. Most a folytatásban, s egyben tanulmányunk második főpontjában a fogalom meghatározásához lexikonokat hívunk segítségül, majd megkíséreljük pünkösdi aspektusból leírni az általunk helyesnek tartott bibliai értelmezést. A tanulmány végén gyakorlati konzekvenciaként ajánlást fogalmazunk meg az eksztázis szó használatát illetően.
Ne feledjük, kiinduló feltevésünk az volt, hogy Isten tökéletes ajándéka a Szentlélek, aki maga a józanság Lelke[1], ezért a Lélektől megragadott állapot nem jelentheti az öntudat kikapcsolását, az önkívületet. Erre a későbbiek folyamán még visszatérünk.
2. A fogalom értelmezése
2.1. Keresztyén bibliai lexikon
A Bartha-féle protestáns lexikon[2] szerint a görög eksztaszisz fogalmának jelentésárnyalatai közül a mi nyelvhasználatunkban szereplő eksztázis az elragadtatás, révületbe esés, az öntudat kikapcsolódása fogalmát tartalmazza. Az embernek azt az állapotát jelenti ez, amelyben személyisége rajta kívül álló hatalom hatása alá kerül, és ez természetfeletti energia, ill. ismeret részesévé teszi. Ha a természetfeletti hatalom a sötétség ereje, akkor az ember személyisége egyre inkább megszűnik a tőle idegen erő leigázó hatalma alatt öntudattal rendelkező emberi személyiség lenni (Mk 3,21kk par), de ha a természetfeletti hatalom Isten Szentlelke, akkor az ember személyisége Isten kinyilatkoztatásának részese, akaratának közvetítője lesz.
Az Ószövetség bizonyságtétele szerint Izráel korai időszakában voltak eksztatikus prófétai csoportok[3], akik járták az országot zeneszerszámokkal. Később jelentős próféták – történetük bizonysága szerint – elhívásuk kísérő jelensége az eksztázis, amelyhez hozzátartozik a vízió és az audíció (Ézs 6,1kk; Jer 1,4kk; Ez 1,1kk; Ám 7–9; Zak 1–6). Az eksztázisban nyert kinyilatkoztatás célja Isten akaratának hirdetése értelmes emberi beszéd vagy prófétai jel formájában. Látás a jövőre nézve, útmutatás fontos politikai eseményeket illetően.
Az Újszövetség bizonyságtétele szerint Jézus életének is voltak olyan részletei – folytatja a lexikon –, amelyeket több-kevesebb joggal eksztatikus jelenségnek tekinthetünk. Ilyennek számít a megkeresztelkedése (Mk 1,10k), a megkísértése (Mt 4,1kk par) és a megdicsőülés története (Mk 9,2kk). Ezekben az esetekben személyiségének titkára, és küldetése jelentőségére irányítja Isten a környezete figyelmét. Ugyanilyen élmény részese Péter (ApCsel 10), Pál (ApCsel 9,1kk), István (ApCsel 7,55). Ebbe a sorba tartozik János elragadtatása is (Jel).
Összegzés: A szócikk szerzője – nagyon helyesen – határozottan megkülönbözteti a sötétség erejének és a Szentléleknek a munkáját. A Sátán leigázza, elveszi az ember öntudatát, a Szentlélek pedig – ellenkezőleg – kiteljesíti az ember személyiségét és önmaga kinyilatkoztatásának eszközévé teszi. Ennek értelmében a szerző által eksztatikusnak nevezett jelenségek részeseit – az ószövetségi prófétákat, Urunk Jézust, az apostolokat – mindvégig, „elragadtatásukban” is öntudattal bíró személyeknek tekinthetjük (az események bibliai leírása ugyanis emellett szól).
2.2. Herbert Haag: Bibliai lexikon
A Haag-féle római katolikus lexikon[4] értelmezésében a görög eksztaszisz („kilépés”, ti. a lélek kilépése a testből): elragadtatás, önkívületi állapot. Az eksztaszisz jelenségének négyféle előidéző eszköze, ill. forrása lehet:
1. Természetes eszközökkel előidézett önkívületi állapot. Zenével, tánccal, ritmikus kiáltozással, a bőr bevagdosásával, kábítószerekkel próbálták elérni. Gyakori jelenség volt a hellénizmusban, de az Ószövetség is említi pogány istenek híveiről (1Kir 18,26–29) és Izráel fiairól is (1Sám 10,5–10; 19,18–24).
2. Természetfölötti okból származó önkívületi állapot. A Septuaginta (LXX) több héber szót is eksztázisnak fordít, pl. a nyugtalanságot, félelmet, mély álmot (Gen 2,21; 15,12), szóbeszédet és rágalmat (Num 13,32).
3. Az Újszövetségben az eksztázis a csodálkozás, meglepődés következtében keletkező zavartságra, félelemre utal. Így a Mk 5,42; Lk 5,26; ApCsel 3,10 (a csodák és gyógyítások láttán); a Mk 16,8 (az angyal láttán).
4. A szó természetfölötti értelmében Péter (ApCsel 22,17; 2Kor 12,2–4) került eksztázis állapotába. A glosszoláliák szintén az eksztázissal hozhatók összefüggésbe (1Kor 14,9–19).
Összegzés: Haag az 1–2. csoportba sorolt esteket önkívületi állapotnak nevezi, történetesen a különféle stimuláló eszközökkel előidézett állapotot és az Úr beavatkozására bekövetkezett mély álmot is. Megjegyezzük, hogy „Izráel fiairól”, a prófétákról (1Sám 10,5–10) nehezen képzelhető el, hogy önkívületi állapot előidézése céljából doboltak-zenéltek volna, így e megnyilatkozásuk sokkal inkább a jelenlévő, őket megragadó Isten szívből jövő dicséreteként értelmezhető.
Úgy tűnik, a 3–4. pont alatt említett eksztázis – nagy csodálkozás és félelem, ill. Péter és Pál elragadtatása, valamint a nyelveken szólás – Haag szerint is tudatos állapotot jelöl, megkülönböztetve az előző két csoporttól.
2.3. Theologisches Begriffslexikon zum Neuen Testament
Vizsgálódásunkat a Theologisches Begriffslexikon zum Neuen Testament[5] (Újszövetségi teológiai fogalmi lexikon) gondolatai mentén folytatjuk (nem teljes fordítást közlünk). Ennek értelmében az Újszövetségben két különböző szót találunk az eksztázisra (Ekstase), vagyis arra az állapotra – írja a szerző –, amikor az ember nincs a normális értelmének vezetése alatt:
1. eksztaszisz – az embert egy „idegen” (rajta kívül álló) erőhatás vagy élmény (átélés) kiragadja megszokott rendjéből, helyzetéből; ez az Erő lehet Isten Lelke is;
2. mainomai[6] – a profán görögben (pl. Homeros: Odysszeia) a jelentése: dühöng, őrjöng, tombol.
Tekintve, hogy fentebb a mainomai szó tanulmányozása nem vitt közelebb tárgyunk megértéséhez, itt csupán az eksztaszisz és rokon kifejezéseinek vizsgálatára szorítkozunk.
I. Az eksztaszisz a profán görögben a Kr. e. 5–4. században a következő jelentésekkel bír: helyváltoztatás, zavar (ziláltság), rémület (iszonyat), téboly(ultság). Philonál sajátos értelemben, az isteni hatalom befolyásával összefüggésben: elragadtatás, önkívület (Verzückung). Az exisztémi ige a Kr. e. 5. századtól a következőket jelenti: összekuszál (összezavar), rémületbe ejt (mellékalak: existanó). A mediális existamai jelentése (aor. esetén): magán kívül lenni (von Sinnen kommen); a bibliai szóhasználatban gyakori megrémül (megborzad, eliszonyodik) jelentés a profán görögben ritka.
II. A Septuaginta (LXX) nyelvhasználatában az igei alak az elragadtatás (Verzückung) sajátos értelmében szerepel (az eksztatikus jelenséget több ízben a prophéteuein; héb. hitnabe’ rokon szóval írja le). Az eksztaszisz gyakori jelentése: zavar, magán-kívül-lét (Auser-Sich-Sein), rémület; pl. Jer 5,30; Zak 12,4; stb. Az 1Sám 11,7-ben és 14,15-ben a szó az Istentől való rémületet, ijedelmet jelöli,[7] a Deut 28,28-ban pedig elmezavart (Károli: elme-zavarodás). Az aktívumban használt eksztaszisz igének az Ex 23,27 és Bír 4,15; 8,12 igehelyeken ugyanaz az értelme, mint a profán citátumokban (pl. helyváltoztatás); a mediális existamait az Ézs 28,7 önkívületnek mondja (a magyar fordításban: „papok és próféták tántorognak az italtól”); gyakori jelentése: rémülni, megijedni (intr.). Az Ez 26,16 és 27,35 locusokban az eksztaszei erőteljesebb: rettenetesen megrémülni;[8] a Gen 42,28-ban és 43,33-ban szintén.
Miként a görögségben és általában a hellénizmusban, akként találunk eksztatikus jelenségeket az Ószövetségben is. A 70 vén „elragadtatásáról” szóló elbeszélés és Bálám eksztatikusként való jellemzése Izráel történelmének korai időszakába vezetnek bennünket (Num 11,24kk; 24,2kk); az ősi izráelita prófétaiskolák eksztatikus karakterébe ad bepillantást az 1Sám 10,5kk és 19,20kk. A prófétákról szóló leírás beszámol eszeveszett, bolond[9] (2Kir 9,11; Hós 9,7) vagy ittas, mámoros (Ézs 28,7; Jer 23,9) prófétákról – a prófétálással és eksztázissal összefüggésben. Felléptek Izráelben hamis próféták is mint eksztatikusok és látnokok. Ilyenek voltak például a baalpróféták, akik késekkel-borotvákkal eszelősen összevagdalták magukat, de akikkel szembeszállt Illés a Kármelen mint Isten igaz prófétája (1Kir 18,28); vagy tudunk izráelita prófétákról, akik „saját szívük látomását” hirdették mint istenkijelentéseket, s így bolonddá tették a népet (Jer 23,16kk). A késői zsidóságban a prófétaság háttérbe szorul, de az eksztatikus élmény nem teljesen ismeretlen – a Dán 4,16-on (LXX) kívül lásd még az apokaliptikus iratokat.[10]
III. Az Újszövetségben az eksztaszisz értelme rémület (Entsetzen), éppúgy, mint az azonos jelentésű exisztaszthai: emberi reakció az isteni csodaeseményre (Wundergeschehen) (Mk 2,12; 5,42; Lk 5,26; ApCsel 3,10; stb.). Az aktív exisztémi értelme: megdöbben, megrémül, zavarba jön (Lk 24,22; ApCsel 8,9.11).[11]
A sajátos elragadtatás (Verzückung) értelemben mondják Jézusról a rokonai: nincs magánál (Mk 3,21); ezt a locust tehát úgy értelmezhetnénk, hogy Jézus eksztatikus személy volt. Azonban a szokásos lehetséges értelmezést részesítjük előnyben: Jézus eszénél volt, hiszen hit- és imaélete, amelyet az evangéliumokból ismerünk, nem hordoznak eksztatikus vonásokat. Az ApCsel 10,10; 11,5; 22,17 képei szerint Péter Joppéban, Pál Jeruzsálemben elragadtatásban (eksztaszei) részesült. Az ApCsel-ből ismert nyelveken szólás szintén ide sorolandó, mint amelyben a Szentlélek különleges munkája látható (ApCsel 10,44.46; 11,15.17; 19,6). A „nyelvbeszéd” az 1Kor 14 tükrében úgy mutatja be Pált mint egy „eksztatikus fenomént” (23. v.). A lexikon szerzője úgy gondolja, a pünkösdesemény magva (ApCsel 2) lényegében „a tanítványok körében végbemenő tömegeksztázis, glosszolálikus jelenségekkel”. Az 1Kor 14,18 szerint a nyelveken szólás Páltól egyáltalán nem idegen; ezért a 2Kor 5,13-ban az eksztatikus beszédre való utalást vélünk felfedezni – folytatja a szerző –, a gondolat ugyanis hasonló, mint az 1Kor 14,19-ben. Feltehetően Pál itt védekezik a szemrehányásokkal szemben. Az 1Kor 14,18 és az ApCsel 22,17 gondolatai közel állnak egymáshoz – a Pál által leírt képek és jelenségek a 2Kor 12 fényében eksztatikus történésekként értelmezhetők. Azonos értékűek ezekkel azok a vízióbeli tapasztalatok is, amelyeket a látnok János (Jel 1,10; 4,1k) az ő különleges pneumatikus tapasztalataként ír le; a Lélektől megragadva „száll” a mennybe fel, miként Pál is elragadtatott a mennyei világba (2Kor 12,2.4). Az apostol 2Kor 12-beli közlése[12] és az 1Kor 14,19-beli nyelveken szólás[13] azt mutatják, hogy nem szabad túlértékelnünk az első keresztények körében végbement eksztatikus történések jelentőségét. Pál alapvető (damaszkuszi úti) Krisztus-látását nem szabad eksztatikus élményként értelmeznünk (1Kor 9,1; 15,8; Gal 1,16). Az az erőteljes pneumatikus tudat, amely az újszövetségi Szentírásban elénk lép, életre hívja bennünk a bizonyosságot: a gyülekezet a Krisztusban egy új, minden korábbit felülmúló kinyilatkoztatást ajándékozott nekünk. Az Újszövetségben látható eksztatikus kegyesség megnyilvánulása ennek a hitnek a következménye, nem pedig okozója.
Összegzés: A szócikk szerzője szerint a Septuaginta nyelvhasználatában az eksztaszisz gyakori jelentése a hétköznapi értelemben vett helyváltoztatás, továbbá zavar, rémület, nagy-nagy ijedelem.
Az Ószövetség vonatkozásában a szerző az eksztatikus jelenségek közé sorolja a 70 vén és Bálám prófétálását, valamint az ősi izráelita prófétatanítványok megnyilvánulásait; említi a baalpróféták eszeveszett viselkedését és az izráelita részeg, hamispróféták