A címben felsorolt teremtmények a Biblia korában – hozzá tehetjük, hogy sok vonatkozásban ma is – bálványok voltak. Hivatalos vagy félhivatalos „istenek”. A Biblia az első teremtés-tanításban külön hangsúlyt tesz arra, hogy ezek semmiképpen sem „istenek”, hanem csupán korlátok között létező vagy élő teremtmények.

Különösen hangsúlyos ennek a kifejezése a Nap és a Hold esetében. Tudjuk, hogy Ábrahám Háránból indult Izrael földjére, és Háránban hivatalos Hold-kultusz folyt, komoly asztrológiai háttérrel (= csillagimádat, csillagjóslás stb.). Azt is tudjuk, hogy Egyiptomban az állami rend a Nap-kultuszra épült.Lásd pl.2M20,35; 23,24;5M4,15-20; 5,7-9; 17,2-5;2Kir17,16.35; 21,3-5; 23,4-14;Jer7,18; 44,16-18;Ez8,16;Ám5,26;Zof1,5  

Hogyan ír a Biblia a Napról? – Ez bizony külön tanulmányt érdemelne. Sokszor egyszerűen a mindennapi beszédnek megfelelően említi. (Fölkel a Nap, lemegy a Nap, éget a Nap stb.)  Máskor felszólítja a Napot és a Holdat Isten dicsőítésére.Dicsérjétek Őt, Nap és Hold! – Zs 148,3  Ezzel is jelezve, hogy a két égitest Isten dicséretére kötelezett teremtmény. Ugyanezt fejezi ki azzal is, hogy Isten szolgáinak tekinti őket.LásdJób9,7;Zs19,4-6; stb.  

A Biblia szerint a Nap nem „isten”, de lehet Istennek a szimbóluma.Zs84,12;Mt17,2;Cs26,13;2Pt1,19;Jel1,16; 10,1; stb.  Szimbolikus értelemben szerepel JHWH győzelmének leírásában a betegség fölött. Az Ézs 30,26-ban ezt olvassuk: »Olyan lesz a sápadt Hold fénye, mint az izzó Nap fénye, az izzó Nap fénye pedig hétszeres lesz, a nappali fény hétszerese, azon a napon, amikor JHWH bekötözi népe sérülését, és meggyógyítja a rajta ejtett sebet.« Dávid utódainak szilárdságát a Naphoz hasonlítja a Zs 89,37, az Én 6,10-ben pedig a szépség és a tisztaság képe a Nap: »Ki ez a lány? Úgy ragyog, mint a hajnal, szép, mint a holdsugár, tiszta, mint a fénylő Nap, ámulatba ejtő, mint egy zászlóerdő.«

Máskor megjövendöli a bibliai szöveg, hogy a Nap, a Hold, sőt az egész ég el fog pusztulni, mert Isten új világot teremt, amikor jónak látja.LásdJób9,7;Préd12,1-3;Jes5,30; 13,10; 24,23; 60,19;Ez32,7;Jóel2,10; 3,4; 4,15;Hab3,11; stb.)  

Beszámol a Biblia a Nap, a Hold és a csillagok kultuszáról is, meg arról, hogy Isten tiltja ezt.Lásd pl.2M20,35; 23,24; stb.   Ennek megfelelően az Istenhez igazodni akaró héber királyok felléptek ezen kultuszok ellen.3M26,30;2Kir23,5.11;2Krón14,5;Jes17,7-8;Jer8,1-2; stb.  

Az első teremtés-tanítás egészen különleges eszközöket használ arra, hogy személetesen bemutassa: a Nap, a Hold és a csillagok, sőt más tárgyak-lények-személyek is, nem „istenek”, hanem Istennek a teremtményei, amelyeket Isten szolgálatra teremtett, és nem imádatra. Kezdi ezt azzal, hogy a Nap és a Hold teremtésénél ki sem mondja a nevüket, hanem csak »világítók«-nak mondja ezeket, tehát hogy „szolgáljanak”, hogy »elválasszák a nappalt az éjszakától, és legyenek meghatározó jelei ünnepeknek, napoknak és esztendőknek..., világítsanak a földre..., uralkodjanak nappal és éjszaka, és hogy elválasszák a világosságot a sötétségtől.« – Ennél jobban aligha lehetett volna abban a korban „megalázni”, „lefokozni” a Napot és a Holdat, amelyeket – mint már említettem – igen sok helyen „istenként” imádtak.

A víz esetében egy kissé más a helyzet. A víz teremtéséről sem az első, sem a második teremtés-tanítás nem ír. De mindkét teremtés-tanítás – sőt az egész Biblia is – úgy ír a vízről, mint amivel Isten azt tesz, amit akar. Az 1M 1,6-7-ben ezt olvassuk: »És szólt Isten: »Legyen égboltozat a vizek között, mely elválasztja a vizeket a vizektől!« Megalkotta tehát Isten az égboltozatot, és elválasztotta az égboltozat alatti vizeket az égboltozat fölötti vizektől – és úgy is lett.« = A világméretű óceánokat tehát oda helyezi, ahová akarja. Mindezt persze a korabeli természettudományos világképnek megfelelően. A 9-10. versekben egészen hasonló Isten teremtő tevékenységének a leírása: »És szólt Isten: »Gyűljenek össze az ég alatti vizek egy helyre, és tűnjék elő a száraz!« – és úgy is lett. Akkor elnevezte Isten a szárazat földnek, az egybegyűlt vizeket pedig elnevezte tengernek.« Ebben az utolsó mondatpárban külön figyelmet érdemel az, hogy »az egybegyűlt vizeket pedig elnevezte tengernek«. Az elnevezte a korabeli szóhasználatban magában hordta az elnevező föltétlen uralmát, hatalmát, védelmét, gondoskodását is az elnevezett fölött. Vagyis Isten föltétlen ura a „tengerbe terelt” víznek, korlátlan hatalma van fölötte, de gondoskodik is róla, amennyiben erre van szükség.

Ha számbavesszük, hogy a korabeli írásokban a víz, az ősóceán félelmetes „istennő” (Mezopotámiában „Tiamat”), akkor elcsodálkozhatunk a bibliai teremtés-tanítás merészségén, amellyel szakít minden korabeli és „környékbeli” hiedelemmel. Ha meg még azt is számbavesszük, hogy az ókori diktatúrákban természetes volt, hogy az „istentiszteletek”, kultuszok a birodalmi – tegyük hozzá: önkényuralmi – társadalmi élet mellőzhetetlen részét képezték, akkor azt is el kell ismernünk, hogy hallatlanul bátor volt a Biblia emberi szerzője, amikor Isten üzenetét az első teremtés-tanításban olvasható módon fogalmazta meg.

De nemcsak a Nap, a Hold, a csillagok, a víz voltak birodalmi kultuszok tárgyai, hanem a föld („földanya” stb.), egyes állatok (kígyó, bika, Leviathán, Behemót stb.), sőt emberek (király, fáraó, császár, Marduk stb.) is. Ennek bibliai cáfolata – amelyet az első teremtés-tanításban olvashatunk – talán még az előzőeknél is merészebb és bátrabb tett. Természetesen nem Isten részéről, hanem a Biblia emberi szerzőjének a részéről. Ha ezt igazán átgondoljuk, külön hálásaknak is kell lennünk azoknak a bátor bibliai íróknak, akik bíztak annyira Istenben, hogy a korabeli önkényuralmi birodalmak között élve mindezt le merték írni. Az Egyiptomból való kiszabadulás története, Mikeás, Jesája, Jeremiás kiállása, vagy Dániel mezopotámiai története elég meggyőzően mutatja, hogy milyen bátorságot és lelkierőt igényel egy ilyen üzenetnek a képviselete.

Friss, sőt frissítő a következő üzenet is:

1.5. Isten fejlődő világot teremtett (1M 1,11-12.22.28)

Az első teremtés-tanításban szembetűnő az a szinte aprólékos következetesség, amellyel a bibliai szöveg a tudtunkra adja, hogy Isten fejlődő világot teremtett.

A növények teremtésekor sohasem marad el a »maghozó, a magot hoz« kifejezés: »Hajtson  a föld zöldelő füvet, maghozó növényt, amely magot hoz, és gyümölcsfát, amely fajtájának megfelelő gyümölcsöt terem, amely magot hoz e földre!« (1M 1,11-12). – »Íme, nektek adtam minden maghozó növényt az egész föld színén, és minden fát, amely bőséggel terem maghozó gyümölcsöt: ez legyen nektek ételül.« (1M 1,29). A magból fejlődik ki a növény, az hoz maghozó termést vagy gyümölcsöt, az fejleszti tovább azokat az élőlényeket, amelyek elfogyasztják ezeket, és ezzel is munkálják, hogy minél nagyobb területen elterjedjen a mag, amely újra belekerül a földbe, és így ismétlődik a folyamat, amivel fejlődik a világ.

Az állatok és az ember teremtésekor következetesen jelenik meg egy „parancs”: »Szaporodjatok, sokasodjatok és töltsétek be a tenger vizeit! A madarak is sokasodjanak a földön!« (1M 1,22) – »Szaporodjatok, sokasodjatok és töltsétek be a földet! Hajtsátok uralmatok alá, és uralkodjatok a tenger halain, az ég madarain és a földön csúszó mindenféle állaton!« (1M 1,28) A lényeget kiemelve: »szaporodjatok-sokasodjatok!«, »töltsétek be a tengert,... a földet!«, valamint »uralkodjatok!«.

Mi mindent foglal magában ez? Azt mindenképpen, hogy az egész élő-világ él, pezseg, fejlődik, bontakozik. Miért? – Mert Isten ilyennek alkotta, teremtette. Más indokolást nem találunk a bibliai szövegekben. Mégis jogosan tesszük fel a MIÉRT kérdést, hiszen mi, emberek kaptuk a föld és az élővilág fölötti uralom parancsát (1Móz 1,28). De most fókuszáljunk arra, hogy Isten fejlődő világot teremtett.

Gyermekeink életének kibontakozásában tapasztalhatjuk meg talán a legjobban és a legmélyebben, hogy mit is jelent ez. Ma már az ultrahangos magzat-képeken is követni tudjuk a drága kis élet kibontakozását. Észre vehetjük, hogy milyen célszerűen, „beprogramozottan”, általunk még alig ismert kódok és törvények szerint bontakozik ki az a drága gyermek az édesanya méhében, a születéskor, és végig a kisgyermekkoron. Ezzel pedig nincs is még vége. Hiszen felnő a gyermek és „elhagyja a kisgyermek szokásait” (1Kor 13). Vagyis: tovább fejlődik. Egészen a halálig, amely a Krisztus Urunkban hívő ember számára egy újabb születésnap, a mennyei. – Bámulatos, szédületes fejlődés.

Ráadásul teljes aktivitást kíván a részünkről. A szülők részéről is, a gyermekek részéről is. Hiszen nem mindegy, hogy segítjük-e a fejlődést vagy akadályozzuk-e? Ez már nem csak figyelem kérdése, hanem a felkészültségé is. Érteni is kell hozzá!

Hogyan érhetjük el a megfelelő felkészültséget? Állandó tanulással, neveléssel, nevelődéssel, fegyelemmel és még ki tudja mi mindennel. A felkészülés maga is állandó fejlődés. Az egész folyamat láncreakció. Aighanem sokkal bonyolultabb, mint az urán-hasadás...

Ezzel pedig még csak az elején vagyunk. Hiszen Istent megismerni – egy újabb nagy „fejlődés-folyamat”. Nem is tudjuk, hogy igazában hol és mikor is kezdődik. Hallok Istenről, mint a kis magzat is hallja édesanyja szívverését, dúdolását, szavait. Ki is tapasztaljuk Istent, mint a kis magzat az anyai méh határait fájdalmat is okozó rugdalózásaival. Jó esetben megfelelő időben megtörténik a születés – a hívő életben az újjászületés. Isten csodája ez minden egyes esetben. Az újszülött – ilyen értelemben is – életre születik. Tehát fejlődik és fejlődik. Arra most nem térhetek ki, de jó, ha tudatosítjuk: rossz irányban is lehet fejlődni!...

Erőfeszítést igényel tehát, hogy jó irányban fejlődjünk. Másszóval = a hívő életben is fejlődjünk. Erről írja Pál apostol: »Mivelhogy azért ilyen ígéreteink vannak, szeretteim, tisztítsuk meg magunkat minden testi és lelki tisztátalanságtól, Isten félelmében vivén véghez a mi megszentelésünket.« (2Kor 7,1) Urunk Jézus is a fejlődést hangsúlyozza, amikor azt mondja Isten királyságáról: » „Úgy van Istennek a királysága, mint amikor az ember elvetette a magot a földbe, azután alszik és felkel, éjjel és nappal: a mag sarjad és nő, ő pedig nem tudja, hogyan. Magától terem a föld, először zöld sarjat, azután kalászt, azután érett magot a kalászban. Amikor pedig a termés engedi, azonnal nekiereszti a sarlót, mert itt az aratás.”« (Mk 4,26-29)

Isten királyságának a kibontakozása nemcsak egy-egy hívő kibontakozása, hanem az egész teremtett világé is. Ezt a gigantikus folyamatot csak az egész Bibliát olvasva sejtjük meg igazán, de már az első teremtés-tanításban is nagy nyomatékkal olvasunk róla. Ha pedig felfogjuk, és föllelkesedve mi magunk is belekapcsolódunk, akkor Isten él bennünk és működik általunk, ami a fejlődés ne továbbja. Ennél többet és jobbat elképzelni sem lehet.

A cikket Tari Zoltán lektorálta.

Néhány, a témához kapcsolódó könyv:

Hamar István [22008]  Az ember a teremtett világ élén

(A bibliai őstörténet tanítása az ember és a természet viszonyáról) 

Szolnok, Fővin Kft. – 116 o.

Kálvin Kiadó (szerk. Pecsuk Ottó) [22008]  Bibliaismereti kézikönyv

Bp., Kálvin Kiadó  –  647 o.

Rákos Sándor ford. [1960]  Gilgames. Ékírásos eposzok

Bp., Helikon

Rózsa Huba [2001]  Üdvösségközvetítők az Ószövetségben

Bp., Szent István Társulat – 347 o.

Rózsa Huba [2002]  A Genesis könyve I. 

– A bibliai őstörténet magyarázata (Gen 1-11)

Bp., Szent István Társulat – 337 o.

Schmidt, Werner H. [19672]  Die Schöpfungsgeschichte der Priesterschrift

Neukirchen-Vluyn - Zwickau, Neukirchener Verlag

von Rad, Gerhard [1965]  Das Erste Buch Mose (Das AT Deutsch)

Wenham, Gordon J. (Cheltenham-ből, vlsz. rkat) [1987]  Genesis Commentary

in: World Biblical Commentary CD (WBC)

 Dallas - Texas, Word Books Publisher

Westermann, Claus [1974. 21976] Genesis (Biblische Kommentar) I-III.

Neukirchen-Vluyn - Zwickau, Neukirchener Verlag

Zimmerli, Walther [19915, 19673, 19431]  Genesis - 1. 

in: Zürcher Bibelkommentare – Zürich, Theologischer Verlag