Komesz Mátyás: A teremtés-elbeszélések üzeneteiből 16. – Isten alkot hozzá illő segítőt az embernek 3.

     A Biblia szerint a házasság egy férfi és egy nő életre szóló szövetsége. Még akkor is, ha a „házasság”, „házaspár” kifejezések nem fordulnak elő a Szentírásban.

Az előző cikket azzal fejeztem be, hogy az elemzett bibliai szöveg következő mondatai sok és változatos ismétléssel nyomatékozzák azt, hogy Isten a házaspárt eggyé teremtette. A férfi és a nő egymást kiegészítő, sokszínű egységéről van szó.

Lássuk a bibliai szöveget:

„23 És az ember azt mondta: „Na, ez már csont a csontomból, és hús a húsomból! Legyen a neve feleség, mert férfiből vétetett!” 24  Ezért a férfielhagyja apját és anyját, és a feleségéhez ragaszkodik, és lesznek egy testté. 25  És mindketten mezítelenek voltak – az ember és az ő felesége –, de nem szégyellték magukat egymás előtt.” (1M 2,23-25 – TB)

»Na, ez már csont a csontomból…!« (1M 2,23 - TB)

Érdemes alaposabban is elidőzni a mondat kifejezéseinél, annyira erőteljes és sokat mondó formában hangsúlyozzák a házaspár egységét.

Mindjárt a „Na, ez már!” bevezetés a jahwista szerző stílusának megfelelő, szinte „népiesen” erőteljes felkiáltás. Sokan talán vissza is riadnak ennek az erőteljes, szinte „kocsmaian” durvának tűnő ujjongásnak a szavain. Pedig teljes stílusegységben és korántsem durván ír a szöveg erről az annyira fontos témáról. Az előző cikkben elemzett „különös műtét-leírással” kezdi, majd az ÚRISTENNEK a szenzációs teremtő munkáját dicsőítő felkiáltással folytatja, végül felsorol néhány lényeges következményt. Meglepődünk a szöveg kézzelfogható természetességén? El is csodálkozhatunk rajta, de inkább örülhetünk neki, minthogy visszariadnánk. Életünk legalapvetőbb dolgairól üzen itt Isten, a házaspárban elgondolt ember-lét csodájáról. Kiemelném, hogy ezt a „csodát” csakis Isten jelenlétében tudjuk megvalósítani. Akkor is, ha valaki már megnyitotta szívét Isten előtt, még inkább Urunk Jézus előtt. És akkor is, ha Istennel alapjaiban egyetért, ami a házaspáros természetünket illeti, de nem tudatosan működik együtt Istennel, csak valamiféle „anonim” módon. Hiszen tudunk olyan jól sikerült házasságokról, ahol a férfi és a nő nem Isten-hívő ember. Ugyanakkor – sajnos – tudunk olyan hívő házaspárról is, akiknek a házassága tönkre ment. Ezek a tények figyelmeztetnek is minket, hogy Isten elgondolása nagyszerű, de az általa adott „természete” és a hozzá csatolt „szabályok” felismerése és betartása kihagyhatatlan. A kivitelezésbe nagyon sokféle hiba belecsúszhat, amiről ugyancsak segítő módon szól a Biblia. Viszont Isten aktív jelenléte nélkülözhetetlen egy sikeres házassághoz.

„Na, ez már csont a csontomból, és hús a húsomból!” – hangzik a férfi ujjongása, amikor megpillantja az ÚRISTEN által formált hozzá illő segítőt. Egy menyegző öröme sugárzik a szavaiból. Az is. Az ÚRISTEN tökéletes munkát végez. Ezúttal is erről van szó. Isteni üzenetet hordoz az is, hogy rendszeresen meg kell csodálnunk a „hozzánk illő párunk” szépségét, nagyszerűségét. Valakitől hallottam, és nagyon igazat adok neki: „Mondjátok el naponta legalább egyszer a párotok előtt Istennek: »Köszönöm, Uram, hogy megajándékoztál Elvirával (Jánossal), aki hozzám illő segítő!«” Egyszer, amikor ezt a tanácsot idéztem, egy tesó epésen hozzátette: „Ugye szereted hallani?” – Ezúttal azonnal tudtam válaszolni: „Nem hallani szeretem, hanem mondani.” A bibliai elbeszélésben is átsüt a férfi ujjongása. És erre az örömre szükségünk van a házaséletünk napjai, évei, évtizedei alatt. (Kinek mennyi adatik.) Mert öröm nélkül nem élhetünk. Isten jól tudja ezt, hiszen ő „vidám Isten.” Megér egy kis kitérőt, hogy bizonyítsam ezt a héber Bibliából és János evangéliumából is!

Zofóniás (Szofoniás) próféta könyvében az ÚRISTENNEK ezeket a szavait olvassuk:

14Ujjongj hát, Sion leánya!  Kiáltsatok ujjongva, Izrael! 

Örvendezzél, Jeruzsálem leánya, és teljes szívvel vigadj!

15Elvette rólad az ÚR az ítéletet, eltörölte a te ellenségedet,

benned van az ÚR, Izrael királya, nem látsz többé bajt!

16Azon a napon mondatik Jeruzsálemnek:

„Ne félj! Ne lankadjanak kezeid, ó Sion!

17Benned van az ÚR, a te Istened!

Ö, a Hős, aki megment!

Örvendezik neked örömmel,

elcsöndesedik szerelmében,

ujjongva örvendezik neked.” (Zof 3,14-17 – TB)

Urunk Jézus szavait pedig a búcsúbeszédében olvashatjuk, amikor a kereszthalálra indul: „Ezeket mondtam el nektek, hogy az én örömöm legyen tibennetek, és így Isten tegye teljessé a ti örömötöket!” (Jn 15,11 - TB)

Isten tehát az öröm Istene, vidám Isten. Nem meglepő tehát, hogy a házasságban is erre az örömre teremtett, és hív el minket.

A teremtés-elbeszélésben a férfi ujjongó örömét egy szemléletes mondat-párral fejezi ki: „Na, ez már csont a csontomból, és hús a húsomból!”  – Mindkét mondat a házaspár egységének szemléletes kifejezése. A „hús” szó héber kifejezés (bászár) „testet” is jelent a bibliai szövegekben, sőt magát az élőlényt, jelen esetben az „embert”. Ennek a részleteire a 24. vers elemzésekor térek vissza.

A szöveg a házaspár egységének egy szokatlan nyomatékozásával folytatódik: »Legyen a neve feleség, mert férfiből vétetett!« (1M 2,23 - TB) A héberben itt olyan szójáték szerepel, amit magyarul nem tudunk visszaadni: »Legyen a neve issá, mert az ísből vétetett!« Héberül – ebben a szövegben – az „asszony” „issá” a férfi (ís) nőnemű alakja.[1] Nem baj, hogy magyarul nem tudjuk pontosan visszaadni a héber szójátékot. Elég, ha tudjuk, hogy ilyen módon, tehát ismétléssel is nyomatékozza a bibliai szöveg az előző mondatok állítását, hogy a férfi és a nő a házasságban eggyé válik, tehát elválaszthatatlanul összetartoznak. A magyar fordításban a „feleség” viszont remekül hozzá teszi azt, hogy a házasfelek ki is egészítik egymást. Nem csak megoldják az ember egyedüllétének problémáját, hanem gazdagítják is egymást azzal, ami a másikban hiányzik, és így kiegészítésre szorul.

Még egy fontos mozzanatra föl kell figyelnünk. A feleségének ujjongó férj azonnal el is nevezi feleségét az idézett mondatban. Az elnevezésről már korábban írtam, hogy sajátjának tekinti, felelős érte, uralkodik fölötte (ismeri, utat mutat, vezeti, gondoskodik róla, védelmezi, örömmel van vele stb. – nem pedig uraskodik fölötte). Ezt is bemutatja, a dolog mélyére hatolva Pál apostol az Ef 5,22-33-ban. Néhány ide vágó mondatot hadd idézzek ebből a fönséges szent szövegből!:

22  „A feleségek úgy rendeljék alá magukat a férjüknek, mint az Úrnak, 23  mert a férj feje a feleségnek, ahogyan Krisztus is feje az egyháznak, Ő a test megtartója; 24  de ahogyan az egyház alárendeli magát Krisztusnak, ugyanúgy a feleségek is a férjüknek mindenben. 25  Férjek, úgy szeressétek a feleségeteket, ahogyan Krisztus is szerette az egyházat, és önmagát adta érte…

28  úgy kell a férjeknek is szeretniük feleségüket, mint a saját testüket – hiszen aki a feleségét szereti, az önmagát szereti, 29  mert a saját testét soha senki nem gyűlölte, hanem gondozza és ápolgatja, ahogyan Krisztus is az egyházat, 30  hiszen tagjai vagyunk az ő testének , az ő húsából és csontjaiból, 31  »az ember ezért elhagyja apját és anyját, és a feleségéhez ragaszkodik, és lesznek ketten egy testté«”

Pál apostol tehát az általunk is vizsgált 1Móz 2,24-gyel igazolja gondolatmenetét. Az összefoglalás hasonlóan magas színvonalú:

„32  Nagy misztérium ez, én azonban Krisztusra és az egyházra mondom. 33  Továbbá ti is egyenként, és mindenki úgy szeresse a feleségét, mint önmagát, a feleség pedig, hogy tisztelje férjét. ” (Ef 5,22-33 - TB)[2]

„Ezért a férfi elhagyja apját és anyját, és a feleségéhez ragaszkodik” (1M 2,24 - TB)

Ez a mondat – minden bizonnyal – már nem az ujjongó férfi mondása, hanem az elbeszélő magyarázata. Isten üzenetét foglalja össze, további ismétlésekkel nyomatékozva, hogy a házaspár már igazában nem két ember, hanem egyetlen egység.

Az „elhagyja apját és anyját” mondat a bibliai időkben sokkal többet jelentett, mint a mi kultúránkban. Ma elsőre a „külön lakásra” gondolunk. Ez sem kis teljesítmény. De a bibliai viszonyok között ez a feleségével új életre induló ember korábbi egzisztenciájának a teljes föladását is jelentette. Nagy kihívás ez.

Hasonló ahhoz, mint amikor Abrámot (a későbbi Ábrahámot) új néppé hívja el Isten: „Menj el a te földedről és a te rokonságod közül és a te apádnak házából arra a földre, amit majd én mutatok neked!” (1M 12,1 - TB) Elmenni a földjéről, a rokonsága közül, apjának a házából? = Ezzel egész egzisztenciáját kockára tette. Még akkor is, ha Abrám a feleségével együtt már komoly saját egzisztenciát teremtett maguknak az elhívásának idején. Hiszen Abrám korában a szűkebb értelemben vett „kis” család a „nagy családba” tartozott, attól kapott védelmet és támogatást a beduin népek mozgalmas világában. Az „ököljog” érvényesült, az „erősebb” kíméletlenül leigázta a „gyöngébbet” (ha egyáltalán életben hagyta), és mai értelemben vett közbiztonságról semmiképpen sem lehetett beszélni. Az „elhagyja apját és anyját, és a feleségéhez ragaszkodik” kijelentés tehát nagy kockázat vállalását jelentette. A „független egység” gondolatáról van szó.

Hangsúlyozni szeretném, hogy az „elhagyja” nem valamiféle „hátat fordítást” jelent. Csupán annyit, hogy az eddig a család felelőssége alá tartozó fiatalember a házasságkötéstől kezdve már egy új és önálló házaspár tagja, külön családot alapított, és mindenféle szempontból önálló egységet képvisel.[3] Ideális eset, ha ez az „új család” bensőségesen jó kapcsolatban marad a „korábbi családjaival” (és ez mindkét félre vonatkozik, nem csak a férjre, hanem a feleségre is). Természetes, hogy az új házaspárnak új elképzelései is vannak a jövőjükről és az élet dolgairól. Áldás, ha a szülők meg tudják beszélni velük a terveiket, elképzeléseiket, és a fiatalok a „kirepítő család” tapasztalataival felruházva tudnak megbirkózni a saját problémáikkal. Nagyon lényeges azonban, hogy a „kirepítő szülők” ne szóljanak bele a „fiatalok belügyeibe”, hanem találják meg azt az egészséges „távolságot”, amely a „fiatal pár” önállóságához nélkülözhetetlen. Nagy művészet harmonikusan lebonyolítani a fiatal pár indulását. Mindenképpen küzdelmeket megvívva, fájdalmakat, de örömöket is átélve jutnak el az „induló” házaspárok a szüleikkel kialakított „egészséges távolsághoz”. Ebben mindhárom házaspárnak (a férj szülei, a feleség szülei és az „induló házaspár”) fontos szerep jut, és le a kalappal, ha harmonikus és egymást segítő kapcsolatban élnek a továbbiakban. Sokat segít, ha a „kirepítő szülők” képesek Istenben bízni gyermekeik sorsát illetően, különösen, ha a fiatalok is Istenben vagy Urunk Jézusban élnek. De ilyenkor sem magától értődő a feladat megoldása, és érdemes minden erőt igénybe venni, hogy kölcsönösen jó kapcsolatban maradjanak a „kirepítő” és a „kirepülő” házaspárok. A családgondozó irodalom és szakirodalom bőven tárgyalja ezt a témát, nem is szükséges konkrét írásokra vagy közleményekre hivatkoznom. De említem a témakört, mert szorosan hozzá tartozik az elemzett szövegben található isteni üzenethez.

A „feleségéhez ragaszkodik” további távlatokat is nyit: A házasság életre szóló közösség. Olyan szövetség, amely minden helyzetben kitart egymás mellett. A „ragaszkodik” (dábaq) ige a héberben is hasonló jelentéseket foglal magában, mint magyar megfelelője. Érdemes néhány példát felidéznünk a bibliai szövegekből.

A pátriárkák történetében olvasunk egy nem Ábrahám családjához tartozó kánaáni herceg, Sikem szerelméről Dina iránt, aki Jákób leánya volt: „Sikem… szívvel-lélekkel ragaszkodott Dinához” (1M 34,3)

Az ÚRISTENHEZ való ragaszkodásra ugyanezzel a szóval bíztat a Tóra: „Az URat, a te Istenedet féld, őt szolgáld, hozzá ragaszkodj, és az ő nevére esküdj!” (5M 10,20)

Nem csak a „ragaszkodik”, hanem a „ragad, tapad” jelentés is megtalálható a vizsgált héber igével kapcsolatban. Urunk Jézus a kereszten imádkozza a 22. zsoltárt, amely Őróla prófétál: „Torkom kiszáradt, mint a cserép, nyelvem az ínyemhez tapadt, a halál porába fektettél.” (Zs 22,16) Jób könyvében olyan mondatban jelenik meg, amely sokat mondó értelem a házaspár összetartozásával kapcsolatban is, bár az idézett mondatban a víziló (Leviatán) pikkelyeiről ír a Biblia: „Egymáshoz tapadnak, egybe kapcsolódnak elválaszthatatlanul.” (Jób 41,9)

Még más értelmet is kifejez ezzel a szóval a Biblia. Boáz, Dávid király őse így bíztatja az aratásánál gabonát szedegető Ruthot, későbbi feleségét: maradj csak a szolgáim nyomában!” (Ruth 2,8) Ez az értelem nem csak Ruth könyvében ismétlődik, hanem másutt is előfordul, és gazdagítja a második teremtés-elbeszélésben olvasható közlést a házaspár kapcsolatáról: a házaspár is együtt jár, szinte egymás nyomában, attól kezdve (vagy már előtte is), hogy összekötötték az életüket egy életre szóló szövetség megkötésével.[4]

Mivel manapság (is) sokan vonják kétségbe a házasság életre szóló mivoltát, még egy bibliai érvelést idézek. A Mt 19-ben találjuk meg ezt az érvelést, a 3.-tól a 9. versig. A jelenet előtt Urunk Jézus Júdeának a Jordántól keletre elterülő részén haladt, nagy sokaság követte, és ő meggyógyította őket.

„3 Ekkor farizeusok mentek oda hozzá, hogy kísértsék (próbára tegyék), és megkérdezték tőle: „Szabad-e az embernek bármilyen okból elbocsátania a feleségét?” 4 Ő így válaszolt: »Nem olvastátok-e, hogy a Teremtő kezdettől fogva férfivá és nővé teremtette őket?« (1Móz 1,27) 5 Majd így folytatta: »Ezért hagyja el a férfi apját és anyját, ragaszkodik feleségéhez, és lesznek ketten egy testté. (1Móz 2,24) 6 Úgyhogy már nem két test, hanem egy. Amit tehát Isten egybekötött, ember szét ne válassza.«

7 Erre azt mondták neki: „Akkor miért rendelte el Mózes, hogy aki elbocsátja a feleségét, adjon válólevelet neki?” (5Móz 24,1) 8 Jézus így válaszolt nekik: »Mózes szívetek keménysége miatt engedte meg, hogy elbocsássátok feleségeteket, de ez kezdettől fogva nem így volt. 9 Mondom nektek, hogy aki elbocsátja feleségét – a paráznaság esetét kivéve –, és mást vesz feleségül, az házasságtörő.«” (Mt 19,3-9)

A jelenet eléggé közismert, de érdemes a lényegéből néhány mozzanatot kiemelni.

1) A házasság életre szóló mivolta mindig is kérdéses volt az emberek gondolkodásában. És az életvitelében is. Annyira, hogy Urunk Jézus ellenségei abban bíztak: ezzel a kérdéssel végre „megfoghatják” a Mestert: „Szabad-e az embernek bármilyen okból elbocsátania a feleségét?” (Mt 19,3)

2) Urunk Jézus ellenségei a Tórára is hivatkozhattak – amit meg is tesznek a párbeszéd további részében –, hiszen Izrael fiainak „Mózes elrendelte” (Urunk szerint „megengedte”), hogy „váló levéllel” a férfiak elbocsáthatják a feleségüket. (5Móz 24,1) – Mit jelent ez gyakorlatilag? Azt, hogy Izrael fiai közül sokan nem tartották életre szóló szövetségnek a házasságot, a környező népekről nem is beszélve.

3) Ezt a felfogást Urunk Jézus egészen egyszerűen „a szívek keménységével” jellemzi, hiszen aki ezt a felfogást képviseli, az nem csak a feleségével szemben kemény szívű, hanem Istennel szemben is. Miért? Mert a Tóra elején az éppen elemzett rész Isten rendelését közvetíti. Mindkét teremtés-elbeszélésben. Mindkettőt idézi is Urunk Jézus.

4) Ennek megfelelően Urunk Jézus az idézett felfogás követőit házasságtörőknek minősíti.

Kemény kérdések, kemény válaszok. Valamennyi teljesen egyértelmű. Vagyis az, hogy a teremtő Isten szerint a házasság életre szóló szövetség egy férfi és egy nő között. Márpedig amit Isten elrendel vagy tesz, az nem csupán jó, hanem a lehető legjobb.

A házasság életre szóló voltának a kérdése tehát tipikus esete annak (ne tekintse senki se fölényeskedésnek, hogy így fogalmazok!), hogy a „nehéz” hogyan alakulhat „lehetetlenné” a gondolkodásunkban. Fájdalmas kimondani azt is, hogy Isten nagyszerű elgondolásától indulva is el tud torzulni a gondolkodásunk. A tanítványok ezt így fejezték ki az idézett jelenetben: „Ha ilyen a férfi helyzete az asszonnyal, akkor nem jó megházasodni.” (Mt 19,10) Kétségtelen, és ki ne tudná, hogy nem könnyű egy házasság egységét felépíteni és megtartani. Ellenkezőleg, óriási feladat. Személyes látásom szerint Isten nélkül nem is oldható meg, tehát egyszerűen lehetetlen.[5] Isten valamiféle segítségével azonban távolról sem lehetetlen. Ezt tapasztalták meg nem csupán a hatvannál több éve együtt élő, hanem a „csupán” néhány évtizede egymással összeforrott házaspárok is. Sok küzdelmükről tudnak beszámolni, de nem arról, hogy ez lehetetlenség. Ha megvan a hozzáállás, az attitűd, megvan Isten segítsége és a két ember szilárd elszántsága, meg tud valósulni ez a „csoda”. Méghozzá mély és bensőséges örömmel. De mindegyik említett feltétel szükséges hozzá.

„És lesznek egy testté” (1M 2,24)

A házaspár egységét a bibliai szöveg kifejezetten is megfogalmazza az „És lesznek egy testté” mondattal. Az „egy testté” kifejezésnél el kell egy kissé időznünk. A héber „test” (bászár) szó testet, húst és embert is jelent. A szövegösszefüggés ezúttal elsősorban az „ember” jelentést sugallja, hiszen az apját, anyját elhagyó ifjú párra az önálló, függetlenné váló házaspár, társadalmi egység, tehát az ember jelentés illik a legjobban. Az első teremtéselbeszélés fontos mondata is ezt támasztja alá: „Megteremtette hát Isten az embert a saját képmására, Isten képmására teremtette meg őt, férfivá és nővé teremtette meg őket.” (1Móz 2,27) [6]

Ugyanakkor magyarázza is az „és lesznek egy testté-hússá” mondat (1Móz 2,24) az előző mondat egységet hangsúlyozó jelentését: „ez már csont a csontomból és hús a húsomból”. (1Móz 2,23) A 23. vers „hús” képe (a „csont a csontomból” kép mellett) a „férfi és a bordájából épített asszony”