Telegdi József: Száz éve született Telegdi Lajos (1914–2001)

Száz éve született édesapám, Telegdi Lajos, ez adja aktualitását ennek a rendhagyó megemlékezésnek. Egy szolgálatban eltöltött élet néhány jellemző mozzanatát kívánom feleleveníteni.

Polgári foglalkozásban

Egy kis faluban, az erdélyi Paptamási községben (Bihar megye) született 1914-ben, egy tízgyermekes család hatodik gyermekeként.

Alapszakmáját tekintve asztalos volt. Szabó Gyula mesternél Nagyváradon (?) szabadult fel 1932 őszén. Munkáját minidig nagy precizitással végezte. Jellemző például, hogy a bontott, használt deszkákból a család számára készített konyhaasztal még negyven év múltán is ugyanolyan masszív volt, mint új korában.

Békésen, 1941. július 9-én kötött házasságot egy Szentlélekkel keresztelt baptista lánnyal, Pocsai Rebekával. Ezt követően Pécsre került, ahol egy neves orgonagyártó cégnél dolgozott. Itt szerzett tapasztalatait kamatoztatta később a gyülekezeti harmóniumok javításában.

Első gyermeke, Ibolya születését követően visszaköltözött Békésre, mivel édesanyám innen származott. Élete nagyobbik felét aztán Békésen élte le. Hat gyermeket nevelt fel. Ritkán fegyelmezett (ez inkább az édesanyám reszortja volt). Ami engem illet, rendszeresen kiszöktem az utcára. Ha apukám meglátott a játszótéren – általában grundfocizás közben –, messziről fütyült. Jól ismertem a hazahívó jelzést. A kapun belül várt, nem akart nyilvánosság előtt megszégyeníteni. Ahogy befelé haladtam, kézzel adott nyomatékot fegyelmező szavainak. Visszatekintve úgy látom, ezekből akkoriban több is kijuthatott volna számomra.

Békésen a szakmájában segédként helyezkedett el egy Veress nevű kisiparosnál, később maga is önálló iparos lett mint épület- és bútorasztalos. A szakmájával kapcsolatosan sok apró emlékkép él bennem. Anyagilag a nulláról indult. Erejéből csak kis műhelyre és kéziszerszámokra futotta. Saját kezűleg készített egy kis kézikocsit, hogy a nehéz rönköket, gerendákat el tudja szállítani hívő szakmabeli ismerőseihez, gépi előkészítésre. Gyakran fűrészelt, gyalult kézi szerszámokkal is, hosszú vastag pallókat. Ilyenkor néha én is ültem a deszka egyik végén, nehezékként.

Kisgyermek koromban délutánonként aludnom kellett, ami persze nagy „gyötrelmet” jelentett számomra. Sohasem felejtem el, hogy egyszer, amint felébredtem, nagy meglepetésemre az ágyam mellett találtam egy új játékot. Nem volt ez egyéb, mint egy megmunkált léc, a végére erősített kerekekkel. A játékszert magam előtt tolva boldog örömmel futkároztam az udvaron. Különös értékét az adta, hogy édesapám készítette számomra. Akkoriban ilyen egyszerű játéknak is tudtunk örülni.

A fentebb említett kézikocsit ismerősök nem egyszer kölcsön kérték szép szóért, „köszönés”-ért cserébe. Amikor visszahozták, megköszönték, és kérdezték, mivel tartoznak; édesapám jóízű humorral csak ennyit mondott: „Ha találkozunk az utcán, köszönünk egymásnak.” Köszönésben aztán nem is volt hiány. Ha a kocsit kerekével összetörve hozták vissza, elnézést kértek, apukám pedig megjavította, s ha úgy adódott, legközelebb ismét kölcsön adta.

Jegyzőkurzust is végzett, melynek végén közigazgatási vizsgát abszolvált.[1] Ennélfogva 1947–49 táján egy bizonyos időszakot – hivatalos igazolvánnyal ellátva – a tanácsházán dolgozott köztisztviselőként.[2] A háború utáni évek nehéz időszaka volt ez, a természetbeni „beszolgáltatások” ideje. Apukám, maga is szegény lévén, jóindulatúan segített, akin csak tudott: ügyfeleinek szájába adta, mit mondjanak, mint segítőkész tanár, ha diákjai elakadnak a felelésben. Szerzett is – nem nagy vagyont, hanem – sok barátot, ismerőst a „hamis mammonon”. Ügyviteli, jogi ismeretei révén sok-sok ismerősnek – elsősorban „hitünk házanépének” – támaszt nyújtott legkülönbözőbb, elsősorban ingatlanokkal kapcsolatos jogi ügyek elintézésében tanácsadással és személyes közreműködéssel is. Mindezt nem csúszópénzért vagy hálapénzért tette, hanem őszinte segítő szándékkal. Emlékszem, hogy egyszer egy jó nevű ügyvéd pert vesztett vele szemben, mert apukám nem engedte, hogy az unokatestvéremnek, aki éppen ipari tanuló volt, jogellenesen meghosszabbítsák a tanulmányi idejét. Bizonyos Pásztor nevű ügyvéd, akivel egyébként az ügy menete közben is kapcsolatban állt, elismerően gratulált a végén. Apukám nem ellenségnek tekintette a szembenálló felet, csupán az igazság kimutatására, kimondására és elérésére törekedett.

Tisztviselői pályafutása egyébként nem tartott sokáig. A polgári foglalkozás mellett abban az időben is aktív gyülekezeti (pásztori?) szolgálatot végzett. Amikor választás elé állították: vagy a prédikálás, vagy a jegyzőség, ő inkább a gyülekezetet választotta. Ez természetesen azt is jelentette, hogy vissza kellett mennie a gyalupadhoz, mert csak így tudta eltartani a családját.

A fizikai munka és a gyülekezet(ek) pásztorolása mellett folyamatos önképzéssel gyarapította ige- és általános ismereteit: lelkipásztori szemináriumokat végzett és sokat olvasott.

Megtérése

Időben most visszalépek, hogy megtéréséről is beszámoljak. Szülőfalujában, Paptamásiban (ma Tamaseu) nevelkedett. Eredetileg reformátusnak keresztelték, de világi módon élt. Piros arcú, erős kötésű, jó izomzatú ifjúvá fejlődött. A temploménál jobban szerette a kocsma hangulatát, világát. Bizony, fel-felöntött a garatra. Ilyenkor aztán kötekedős kedvében volt. Egyszer mámoros állapotban összeverekedett valamelyik falubeli legénnyel. A „mérkőzés” hamar eldőlt: az illetőnek több fogát kiütötte egy-két ökölcsapással.

1930-ban a karácsony előtti szentestén „portyára” indult egyik haverjával. A kicsiny község baptista imaháza előtt vitt el útjuk. Bentről fúvós zenekar hangja hallatszott ki. Nagyon szerette a fúvóst. Be is mentek, már csak a „balhé” kedvéért is, no meg a zene csalogató hangja miatt. Karácsonykor ismét elment, majd óévkor és újévkor is, mert valami megragadta, vonzotta. Az egyik igehirdetés telibe találta. Erre nem számított. Arra gondolt, valaki bizonyára elárulta titkos bűneit; ő csak süllyedt, bújt egyre lejjebb, az előtte ülők mögé. Ráadásul feléje is mutatott a prédikátor, amikor arról szólt, hogy Isten elől nem lehet elrejtőzni. Ekkor teljesen „kész volt”, megadta magát: életét átadta Jézusnak. Nem sok idő múlva, 18 évesen alá is merítkezett. Erről egyik személyes feljegyzésében így vall: „Én, Telegdi Lajos, az Úr Jézus nevében megkeresztelkedtem 1932. május 16-án, pünkösd 2. napján Bihar Félegyházán. Keresztelt Kőrösi Béla testvér Bihar Diószegről.”[3] Látva a nagy életváltozást, idővel káromkodós édesanyja is megtért.

Új barátai és szolgálatának kezdete

A gyülekezetben új barátokra tett szert. Mohón olvasta a Bibliát, hosszú szakaszokat tanult meg kívülről. Az ifjúsági vasárnapi iskolában egy év alatt 1250 bibliaverset mondott fel könyv nélkül. Ezután vehette kézbe első saját Bibliáját (!), melyet ajándékba kapott kitartó szorgalmáért. Megtanult – kotta szerint – rézfúvóson játszani is. A zenekarral járt gyülekezetről gyülekezetre, baritonosként dicsérve az Urat.

Szeretett volna harmóniumozni is. A bökkenő kezdetben annyi volt csupán, hogy csak a hivatalosan megbízott személyek ülhettek a zeneszerszámhoz. Ő gyakorta kegyes furfanghoz folyamodott. Egyik barátjával – nyári – istentisztelet végén segédkezett az ablakok becsukásában... az egyik ablakot azonban „véletlenül” nem zárták be. Amikor minden elcsendesült, az éj leple alatt visszaosontak, az ablakon bemásztak, és gyakoroltak éjszakákba nyúlóan. Kitartásának meg is lett az eredménye: ezért tudta lelkipásztori, ill. presbiteri szolgálata során szükség esetén helyettesíteni a harmonistát, és ezért tudott imaórákon énekeket vezetni.

Hegedült is. Miután szakmája gyakorlása közben a körfűrész a bal kezén két ujját megcsonkította, újra tanulta. Évődött is hegedülni tudó testvérekkel: „Négy ujjal könnyű, próbáld csak meg kettővel!”

Affinitást érzett a tollforgatás iránt: írt például megtérésre hívó, hitépítő verseket[4], missziói beszámolókat[5], buzdította a hívő ifjúságot a misszióra[6].

Evangélista és pásztori szolgálata

Már fiatalon, nem sokkal a megtérése után – 1935 januárjában – bevonták az igehirdetés szolgálatába az otthoni gyülekezetben. Később evangélistaként munkálkodott Bihar megyében – kezdetben egy tapasztalt, idősebb vezető mellett. Míg ő az atyafi táskáját cipelte, életbölcsességet tanult cserében. A világháború időszakában igen veszélyessé vált az utazás, ezért a szolgálattevőket igazolvánnyal látták el a gyülekezet elöljárói. Apukám viseltes kétnyelvű – magyar és orosz – evangélista igazolványa mindmáig megvan, melyet 1945 júniusában (31 évesen) kapott a baptista hitközség illetékesének aláírásával, hogy szolgálatában karhatalmi szervek lehetőleg ne akadályozzák. Működési területe ekkor Békés és Bihar vármegye volt.[7] Személyes feljegyzései tanúsága szerint misszióútjai során – csaknem 20 év alatt – összesen 63 gyülekezetbe jutott el, egész Békés–Bihar vármegyét bejárva.[8]

Bokor Barnabás elöljáróval járt első ízben Békés városában, 1941 februárjában, és az ő beosztása szerint vett részt a hitmélyítő szolgálatokban. (Még ebben az évben vette felségül a békési születésű Pocsai Rebekát.)

1948 őszén szentelték vénné Békésen. 1951. december 11-én ünnepélyes keretek között lelkipásztorrá avatták. A lelkészavatási bizonyítvány tanúsága szerint „Krisztusban testvérünket a békés-rosszerdei baptista gyülekezet kívánságára hitnézetei és thologiai ismeretére nézve megvizsgáltuk s őt a lelkipásztori tisztség betöltésére alkalmasnak találtuk”.[9] Erre a szolgálatra 1952 januárjában hivatalos-írásos megbízást is kapott a Békés I. körzetben. A lelkipásztori igazolvány szövege egyrészt a korabeli egyházi viszonyokat tükrözi, másrészt híven leírja, mi is a lelkipásztor feladata: „Alulírott mint a törvényesen elismert, illetve az 1947. évi XXXIII. t. c. alapján a bevett egyházakkal egyenjogúsított baptista vallásfelekezet Békés I. körzetének elöljárója, ezennel hivatalosan igazolom, hogy Telegdi Lajos ... megbízást nyert arra, hogy … gyülekezeteinket és szórványainkat meglátogassa, a betegeket megvigasztalja, továbbá, hogy nyilvános istentiszteletek és imaáhítatok keretében az evangéliumot hirdesse. Munkájáról hozzám köteles jelentést tenni. ...”[10]

A szolgálat terhe

A békési körzetben két gyülekezetet gondozott rendszeresen: Békés-Rosszerdőn és Doboz községben. A dobozi gyülekezet kicsi volt, de igényelték a látogatást. Apukám a Berva moped segédmotor-kerékpárjára erős csomagtartót szereltetett, így missziói útjaira (gyermekként) engem többször is magával tudott vinni. A Kettős-Körös partján „száguldoztunk” úti célunk felé, „suhogó” telefonpóznák mellett. Dobozon nagy szeretettel fogadtak bennünket és más vendégeket is. Történt egyszer, hogy valamelyik idős házaspárnak nem jutott vendég. „Pedig két galambot is lepocsékoltunk” – állapította meg egyikük lehangoltan. Talán arra gondolt: mivel nem vendég költi el az ebédet, az kárba vész.

Békés-Rosszerdőn, a Békés várostól hat-nyolc kilométernyire elterülő tanyavilágban szép, fejlődő gyülekezet működött, becslésem szerint úgy 60-70 taggal és sok fiatallal. Megfelelő méretű gyülekezeti házra volt szükségük. Az ötvenes években nagy nehézségek árán sikerült engedélyt szerezniük magtár építésére. Mire felépült, nem magtár, hanem impozáns imaház állt a telken. (Ami persze „nem kis port kavart” a hatóság körében.) Az imaház gyors tempóban, nem egészen hét hónap alatt elkészült: 1957. március 18-tól október 6-ig. Az ünnepélyes megnyitót október 6-án meg is tartották. Az ünnepélyen több lelkipásztor is jelen volt, így Patkás Gábor (Békés, Teleki utcai gyül.), Gergely Miklós (Békés, Szív utcai gyül.), Révész Sándor (Sarkad), Stelkovits Lajos (Medgyesegyháza).[11]

Édesapám sok-sok éven át kerékpárral járt ki Rosszerdőre, hétköznap-vasárnap, télen-nyáron, fagyban-hőségben, esőben-napsütésben. Ha kellett, vászon esőkabátot öltött és gumicsizmát húzott. Miután a Körös-folyó révén a hivatalosan rendszeresített „csónakjárattal” átkelt, a kiszáradt ártéren, majd egy öntözőcsatorna mellett vitt az útja, egy igen keskeny, kitaposott ösvényen. Esténként a kabátgombra akasztott zseblámpa vagy maga a hold világította meg az utat. (Amikor az árteret elöntötte a víz, a „nagyhídon” át kerülővel ment a gyülekezetbe.)

Egyik feljegyzésében – úgymond távirati stílusban – a következőkről tesz említést: „Szolgálat egy vasárnap: de. Rosszerdőn, du. innen indulás Dobozra, este újra Rosszerdőn. Este mindenek után haza Békésre. Így ment ez 1945. június 15-étől közel 20 éven át”[12] (eleinte biciklivel, később Berva moped kismotorral). Ő nyilvánvalóan a „nem hivatalos” éveket is számításba vette, mert egyébként körülbelül 12 évig, pontosabban 1951-től, tehát a felavatásától számítva 1963-ig tartott „hivatalos” lelkipásztori megbízatása.[13] E szolgálatát súlyos betegség miatt nem tudta tovább folytatni.

Érdemes még a szolgálat gondolatánál kissé elidőznünk. Akik a Viharsarkon élnek, tudják, mit jelent esős időben a kötött fekete talaj, a ragadós-tapadós, békési „vendégmarasztaló” sár. Vendégmarasztaló, mert aki beleragad, bizony nehezen kászálódik ki belőle. Apukám az ilyen utakat is jól ismerte. A kerékpár hamar felszedte az útról a sarat és giz-gazt. A beragadt sárhányót apuka egy arra előkészített alkalmas eszközzel kitisztította – mindaddig, amíg bírta. Amikor már a tisztogatás sem segített, szerepcsere történt: a kerékpárt, amely addig őt vitte, a vállára vette, és úgy dagasztotta tovább a sarat, olykor szusszanásnyi időre meg-megállva, majd folytatva egészen az imaházig.

Másnap nekünk gyerekeknek jutott az a „megtisztelő” feladat, hogy a nyakig sáros csizmát és a fülig (kormányig) sáros biciklit „megmissziózzuk”. Visszatekintve, érettebb fejjel magam is azt mondom, valahol itt kezdődik a misszió, a szolgálat. Elizeus is „kicsiben” kezdte: Illés prófétának szolgált, vizet öntött a kezére (2Kir 3,11).

Akkoriban természetesen nekem nem tetszett az ilyen jellegű misszió, azonban ma már egészen másként látom: örülök, hogy Istennek ily módon is szolgálhattam. Tulajdonképpen apukám végezte a munka nehezét, ő vitte a kerékpárnál is nehezebb lelki-szellemi munka terhét és felelősségét, nekem csak a szolgálati eszközöket kellett tisztogatnom. (Később, a szolgálattól kimerülten bizony legalább egy-egy átmeneti időre szívesen vállaltam volna hasonló munkamegosztást.)

Kissé távolabbra tekintve: bizony hasznos dolog volna ilyen, egyáltalán nem látványos szolgálatra is nevelni, befogni a modern kollégium kényelméhez és a fejedelmi kiszolgáláshoz szokott teológus növendékeket. Javukra válna nekik is, a közösségnek is.

Apukát a rosszerdői gyülekezet szerette. Tisztelték, becsülték. Ezt tudom a testvérek akkori és jóval későbbi szeretet-megnyilatkozásaiból is. Persze, mint minden lelkipásztornak, neki is megadatott a „tövis”. Nem mindenki szerette őt. Volt, aki ha tudott, keresztbe tett. Apukám a súlyosabb problémákat kettesben, négyszemközt megosztotta édesanyámmal. Az éjszaka csendjében, amikor azt hitték, már alszom, órákon át beszélgettek. Amit hallottam, féltve őrzött titkom maradt: egy nagyméretű, bibliai témájú festmény eltűnt az imaterem (kisterem?) faláról; más alkalommal valaki verebet röptetett istentisztelet közben, amivel zavart okozott. Persze, ilyen események miatt fegyelmezni kellett. Mi lett a következménye? „Megkövezés”: kis motorjával hazafelé tartott, és az út melletti kukoricásból tégladarabokkal dobálták meg. A kövek célt tévesztettek, csak egy találta el a motorbiciklijét. Ettől fogva a veszélyes útszakaszon esténként presbiteri kísérettel, védelemmel motorozott hazafelé. Nem csodálom, hogy aztán gyomorfekéllyel műteni kellett; a rutinműtétből életveszélyes beavatkozás lett.

Évekkel később az ellenségeskedő testvér őszintén megbánva rossz tetteit, könnyek között kért bocsánatot édesapámtól. Kész volt a bocsánat. Testvérként, sírva ölelték át egymást, akkor már a pünkösdi imaházban, mert apukám oda járt. A szóban forgó testvér a későbbiekben is jó kapcsolatot ápolt a pünkösdiekkel. Lelkipásztori szolgálatom idején meglátogathattam őt, s mondhatom, szívélyes fogadtatásban részesültem. Annyit szükségesnek tartok e történet kapcsán megjegyezni, hogy az ördög munkája nem felekezethez kötött, hanem „felekezetközi”. Ezért mindnyájunknak szól az intés: „Álljatok ellene az ördögnek!” (Jak 4,7) De ha megtévedünk, Urunk kegyelméből még mindig ott van a megbánás és rendezés útja – ha megragadjuk a kellő időt.

Készülése az igehirdetésekre

Feltolulnak további gyerekkori emlékeim. Szombat esténként, tisztálkodás után, haját hátra fésülve és fekete neccel lefogatva ült az asztalnál apukám, a Biblia fölé hajolva, elcsendesedve, jegyzetelve. Mi gyermekek a családi fészekben jól éreztük magunkat, hangosan csiviteltünk, játszadoztunk. Édesanya gyakran ránk szólt: „Csendben legyetek, apátok bibliázik!” Ez amolyan szólás is lett a családban: „Apátok bibliázik!”

Jegyzetanyagaiból két vaskos kötetnyit kaptam ajándékba, plusz lapokon garmadányit. (Sok hasznos gondolat található bennük; a rendszerezésük-felépítésük világos, átlátható, mégis annyira egyéni, hogy azokból egy az egyben nem lehet prédikálni.)

Tőle tanultam: „Fiam, a prédikációd bevezető és záró mondatát írd le szó szerint! Legyen vázlatod akkor is, ha nem tekintesz bele! Bármilyen váratlan zavaró körülmény adódhat prédikálás közben, amikor szükség lehet a vázlatra.” Az igehirdetés és a lelkigondozás kapcsolatáról ezt vallotta: „A személyes lelkigondozás fontosabb, mint a szószéki igehirdetés.” A szolgálatban szerzett tapasztalataim alapján e lelkipásztori ars poeticát vagy krédót a magam részéről így módosítanám: „A személyes lelkigondozás ugyanolyan fontos, mint a szószéki igehirdetés.”

A pünkösdi közösségben

Apukám mindig is nyitott volt a pünkösdiek iránt. A pásztori szolgálata befejeztével (1963), ill. a betegségéből lábadozása táján kezdett el rendszeresen járni a helyi (békési) pünkösdi gyülekezetbe, és 1965-től lett tagja, később pedig gyülekezeti vén.[14] Anyukám és mi gyerekek akkor már oda tartozónak számítottunk; jómagam 1963-ban merítkeztem be. Akkoriban többször megkérdezték apukát: „Mi a különbség a baptisták és a pünkösdiek között?” Ő rendre ezt válaszolta: „A Szentlélekkel megáldott baptista és a Szentlélekkel megáldott pünkösdi között nincs különbség.” Jól emlékszem, amikor az Úr ébredéssel látogatta meg a gyülekezetet, édesapám is beteljesedett Szentlélekkel. Ebben az időszakban történt: amikor rá került a sor, hogy prédikáljon, igehirdetés közben – a szószéken – ismét erőteljesen rászállt a Lélek, a nyelve „átváltott” és csendesen nyelveken szólt. Amikor újra erőt vett magán, folytatta a prédikálást – magyarul.

Súlyos gyomorműtétje miatt száz százalékos rokkant nyugdíjas lett. Presbiterként segítette a gyülekezet lelkipásztorát, Fábián József testvért. Igét hirdetett helyben és a körzet gyülekezeteiben, ill. meghívásra az ország különböző helyein, sőt határon túl is. Rendszeresen tett látogatást Romániában test szerinti és lelki testvéreinél. Személyes kapcsolatai révén egyaránt megfordult baptista és pünkösdi gyülekezetekben. A romániai gyülekezetekben abban az időben külföldiek nem prédikálhattak hatósági tilalom miatt. A testvérek azonban leleményesek voltak: az istentiszteleten felkérték Lajos testvért, hogy üdvözletét adja át. Ő természetesen át is adta – a személyes köszöntésen túl egy tartalmas igehirdetésben.

Külföldi útjai során énekeskönyvekkel, Bibliákkal segített, ahogy tudott. Egyszer a poggyászok közt a román vámos rálelt a Bibliára, azonnal el is kobozta. Nem hatotta meg, hogy a magyar útlevéllel utazó férfi ékes román nyelven magyarázta el, hogy ez a könyv bizony nincs betiltva, és egyébként sem elrejtve vitte. „Majd visszakérheti, amikor hazafelé utazik!” – hangzott a könyörtelen válasz. Persze, hazafelé jövet hiába kérte, már senki nem tudott semmiről. Más eszközhöz kellett hát folyamodnia. Télen például nagykabát bélésébe varrva tudott alkalmanként néhány könyvet átjuttatni. A vonaton ismét jöttek a vámosok, feltúrták az összes bőröndöt, kihúzogatták az üléseket, bevilágítottak alája-mögéje, közben a kabát a fogason függött Isten oltalma alatt.

Általában hazafelé is izgalmas volt az utazás. Itthonról aztán hamar ment a távirat. Kint a beavatottak ismerték csak a mondatok igazi értelmét: a „nagyon szerencsésen érkeztem haza” azt jelenti, hogy semmit sem koboztak el; a csak „szerencsésen érkeztem haza” pedig annyit tesz, hogy valamit elvettek.

Egyik bukaresti látogatása alkalmával Alexandru Vasile testvérnek, a bukaresti pünkösdi gyülekezet pásztorának a házában találkozott más vénekkel is. A presbitereknek igen komoly imaéletük volt, eleven kapcsolatot ápoltak az Úrral. Apukának ekkor már hosszú idő óta erősen fájt a válla, egyik kezét csak egy bizonyos pontig tudta felemelni, mozgása beszűkült. A pásztor lakásán komoly beszélgetés folyt a vendéglátók anyanyelvén. Egyszer rákérdeztek messziről érkezett barátjukra: „Lajos, hiszed, hogy a válladat az Úr meg tudja gyógyítani?” „Azt elhiszem, hogy meg tudja tenni, de abban nem vagyok bizonyos, hogy éppen most” – válaszolta őszintén. „Azért megengeded, hogy imádkozzunk érted?” – faggatták tovább. „Természetesen” – mondta ő.

Ezek után letérdeltek a földre, és buzgón kiáltottak az Úrhoz. Imádkozás végeztével a korábban beteg kéz fájdalomtól mentesen emelkedett a magasba, tökéletesen működött. Itthonról aztán a következőket írta apuka: „Még mindig jól működik a karom!” „Mi az, hogy még mindig? – kérdeztek vissza postafordultával. – Hiszen Isten tökéletes munkát végez!” És valóban, Isten olyan tökéletes munkát végzett, hogy a vállfájás a további évtizedek alatt sohasem jött vissza. Itt hangsúlyoznom kell, hogy Isten szuverén úr: apuka egyes betegségeit természetfeletti módon meggyógyította, másokat meghagyta… Ezek részleteire most nem téthetek ki.

Apukám egyébiránt pásztortisztelő volt; az volt még akkor is, amikor látásuk nem egyezett. Szíve a közösségért égett. A „Palotay-korszakban” kiállt az ifjabb korosztályba tartozó országos vezetők megválasztása, megbízása mellett; részt vett szervezési-szabályzatalkotási feladatokban is. Az otthoni, helyi konfliktusok időszakában pedig „a gyülekezet védelmében” kész volt – sajnos olykor túlzottan is – kemény harcokba bocsátkozni. Istennek legyen hála, az érintettekkel együtt időt és lehetőséget kapott az újra gondolásra és megbékélésre. Akik közelében voltak élete utolsó szakaszában, állítják, hogy békességben ment el.

Idős volt már, 80 év körüli. Imaházba csak akkor jutott el, ha vitték. Mégis őrlődött a gyülekezeti gondok miatt. Amikor meglátogattam Emil öcsémék otthonában, a főépület melletti kis nyári lakban beszélgettünk kettesben. Elmondta a gyülekezettel kapcsolatos fájdalmait (ez nem maradhatott ki), majd a saját temetésére vonatkozó elképzeléseit, kéréseit adta elő. Próbáltam bátorítani: ne keseregjen, nem az ő feladata már a gyülekezeti problémáknak, gondoknak a megoldása; és ne is a temetéssel foglalkozzon... Ezután megfogtuk egymás kezét, és „egyenként” imádkoztunk, bensőséges, őszinte imában kiöntve szívünket Isten előtt – máig felejthetetlen élmény számomra. Az igazak emlékezete áldott! (Vö. Péld 10,7)

Jegyzetek:

[1] Bizonyítvány – a közigazgatási alkalmassági vizsgabizottságtól, Békés, 1947. február 10.

[2] Községi bizonyítvány – Békés nagyközség Elöljáróságától, Békés, 1949. febr. 25.

[3] A kéziratot a családi „hagyatékok” között őrizzük.

[4] Pl. Az Igazság Tanuja – Erdélyi magyar baptista lap, 1938, 8. sz. 7. o.; 11. sz. 6-7. o.; 1939, 6. sz. 11. o.; 8. sz. 3. o.; 1940, 2. sz. 3. o.

[5] Pl. Az Igazság Tanuja, 1939, 8. sz. 12. o.; 11. sz. 13. o.

[6] Pl. A Kürt – Keresztyén ifjúsági lap, 1941, 1. sz.

[7] Igazolvány, Budapest, 1945. június 12. Kibocsátó: Baptista Hitközség – Budapest. Aláíró: Dr. Somogyi Imre hitközségi elöljáró

[8] A feljegyzés a hátramaradt kéziratok között olvasható.

[9] Lelkészavatási bizonyítvány; kelt: Békés, 1952. január 30. Aláírók: Szabó László, Kovács Imre, Patkás Gábor

[10] Igazolvány, Békés, 1952. január 30. Aláíró: Patkás Gábor baptista körzeti lelkipásztor

[11] Az információk az imaházmegnyitóról készült fénykép hátoldalán olvashatók.

[12] A személyes feljegyzés a hátramaradt kéziratok között olvasható.

[13] A békési baptista gyülekezet jubileumi kiadványa, Békés, 1991 (?), 21. o. A kiadvány 26. oldalán egy interjú is olvasható. A kiadvány forrásként utal – egyebek mellett – Veres Imre A békési baptista gyülekezet és körzetének missziótörténete c. szakdolgozatára (Törökszentmiklós, 1982).

[14] Vö. Durkó Sándor: „38 évig gyomor nélkül”, Élő Víz, 2001/4. 21. o. Megjegyzem, hogy akkortájt az volt az eljárás, hogy ha valaki a baptista gyülekezetből át akart jönni a pünkösdibe, annak általában legalább egy évig kellett ide járnia, s csak ezután számíthatott arra, hogy felveszik tagnak. Ezt az ide-oda vándorlás, a visszaélések megelőzése, és a testvérgyülekezettel való jó kapcsolat megőrzése céljából tette így Fábián József lelkipásztor, ill. a vezetőség. (Emlékezetem szerint – fordított esetben – hasonlóképpen járt el a baptista gyülekezet is.) Ami pedig apukámat illeti, őt a „próbaidő” után egyszerű gyülekezeti tagként vették föl a pünkösdi gyülekezetbe, s csak később kapott szolgálati megbízást.