A szerző azonos című szakdolgozatával az Élő Víz Irodalmi alapítvány Legjobb szakdolgozatok díj 2013-at nyerte el. Alábbiakban ebből a szakmunkából osztunk meg egy részletet.

Bevezetés

Régóta foglalkoztat a biblikus szövetség témája. Különlegesnek tartom, mert végigvonul a teljes Biblián, és megjelenik mindenhol, ahol Isten népe jelen van. Isten úgy döntött, hogy kapcsolatban él mindazokkal, akik hisznek benne, és ezt a kapcsolatot szövetség formájában építette föl. Ez a kapcsolat Isten végleges döntése, de szövetségek egymásutánjában bontakozott ki. Így egyszerre lesz egyszerű, hiszen az egyén, illetve a nép, és Isten egymás közti viszonyát hordozza, ugyanakkor bonyolulttá válik, amikor a különböző szövetségek történelmét és teológiáját kutatjuk.

A Sínai hegynél köttetett meg a szövetség, melyre ráépült a Tóra, a választott nép élete, később a júdaizmus, és voltaképpen az egész Újszövetség. Mózes állt közvetítőként Izrael és Jahve között, ezért nevezik az itt létrejött „egyezményt” a Sínai, vagy mózesi szövetségnek is. A dolgozatban ezzel a szövetséggel foglalkozom. Bemutatom lépéseit, az alapot melyre ráépült, és azokat az elemeket, amelyekből felépült. Rávilágítok arra, hogy célja, hogy életet adjon, az Úrnak népet formáljon, és a választott népnek földet, sőt reményteljes jövőt adjon. Végül megvizsgálom kapcsolatát a Dekalógussal (Tíz Igével, Tízparancsolattal).

Munkámban arra törekszem, hogy bemutassam a szövetség eredeti, igazi képét. A mai keresztény gondolkozásban ugyanis könnyen összekapcsoljuk a korábbi szövetséget az elavult jelzővel, a Sínai eseményeket a törvény „elmúlásával”, és ezen az úton haladva az egészet „érvénytelennek” minősítjük az újszövetségi hívő számára. Meggyőződésem azonban, hogy a Jahveval megkötött szövetség nem azonos a „törvénnyel”, melyet Urunk, Jézus beteljesített (Mt 5,17-18; Zsid 8,13). Ezért választottam kutatásom témájának a mózesi szövetséget; hogy megismerjem és megismertessem azt a pillanatot, amikor „megszületett” a Tóra, és a szövetséget annak teljességében elemezzem.

Miért szövetség?

A szövetség sokszor felbukkanó bibliai kifejezés. A héber berít szó Noé történetében (1Móz 6,18) hangzik el először, ahol – Dumbrell szerint – az író ismert fogalomként használja.[1] A szó csaknem a teljes héber Bibliában megtalálható. A Tóra, a pentateuchusz teljességében tárja elénk a szövetséget, összekötve Isten szabadításával, elhívásával, ígéretével és tervével.

A bibliai szövetség, mely az ÚR és emberek közt köttetik meg, egyenlőtlen felek kapcsolatáról szól, és ezért nevezhetnénk hűbéri szerződésnek is. William Dyrness azonban kifejti, hogy az isteni kijelentés emberi szócsöveket, fogalmakat és elgondolásokat használ saját céljaira. A végeredmény ugyanakkor sokkal gazdagabb tartalmú és magasabbröptű, mint amilyen a kiinduló fogalom volt. Ugyanezen a vonalon haladva, és feltételezve, hogy a biblikus szövetség alapelvét Isten – hogy érthetővé tegye az emberek számára – korabeli szerződésekből vette; a szövetség, melyet Isten ad, bőségesebb, mint „gyökere”, a szerződés. Végtére is, a szövetség örök, míg a szerződések csak meghatározott ideig érvényesek.[2] Dyrness véleményével egyetértve, a felsorolt eltérések miatt ragaszkodom a szövetség kifejezéshez. Ezzel a bibliai szövetség másságát szeretném jelezni.

2.2. A szövetségre való kiválasztás

Jahve és Izrael szövetsége számos olyan elemet tartalmaz, melyet láthatunk a korábbi szövetségkötéseknél, mind Ábrahám és Abimelek, mind Isten és Ábrahám között. Megállapíthatjuk, hogy a feleknek már korábban ismerniük kellett egymást, ez előfeltételnek számított. Ábrahámot figyelve azt látjuk, hogy a szövetség „vágása” előtt, előzetes kritériumok nélkül hívta és választotta el őt Isten. Különböző szerzők különböző mozzanatokat emelnek ki Istennek abból az üzenetéből, amellyel Izraelt hívta, hogy lépjen be szövetségébe (2Móz 19,3-8).

Martens a Sínai szövetség előzményét abban látja, hogy Isten, amikor kihozta Izraelt Egyiptomból, megismertette magát velük. A kivonulásban mint a megváltás Istenét ismerték meg Őt, és ez az ismeret később is bennük maradt (Jer 23,7-8). Mózes közvetítésével megismerték nevét, és megtudták, hogy Ő ugyanaz, aki megjelent a pátriárkáknak (2Móz 3,14-15). az Egyiptomot ért tíz rettenetes csapás, a Vörös-tengeren való átkelés után, majd a pusztában vonulva megtanulták, hogy lehet bízni Jahve szavában. Tehát – összefoglalva az egész kivonulást – a teljhatalmú Szabadítót ismerték meg benne, aki szabadságra vezette ki őket.[3]

A Sínai hegynél újabb tapasztalatokkal gazdagodtak. Goldingay fölhívja a figyelmet, hogy ott az URAT úgy ismerték meg, mint Jelenlétet, Aki köztük van. Ezenkívül, Ő beszélt is hozzájuk.[4] Ladd kijelenti, hogy az a tény, hogy Isten az Ő népe között lakozik és kommunikál vele, központi témája a szövetségnek az egész üdvtörténetben.[5]

Térjünk vissza most Martensre. Szerinte a „szövetségi formula” kifejezés, melyet a nép még Egyiptomban hallott, abban volt egészen különleges, hogy egy gyönyörű jövőt állított eléjük. A 2Móz 6,7-ben találjuk a „szövetségi formulát”: „Népemmé fogadlak titeket, és a ti Istenetek leszek.” E kijelentés több helyen is előfordul még a Bibliában. Martens két, egymáshoz kötődő gondolatot emel ki a kijelentésből[6]:

1. „Népemmé fogadlak titeket” – Az ÚRNAK e kijelentése egy különleges népet nevez meg. Olyat, akinek identitása abban rejlik majd, hogy Istennek a tulajdona. Az identitás fontos a rabszolgáknak, és a szövetség ezt megadja majd nekik. A Dániel 7,27-ben található „a Felséges szentjeinek népe” elnevezés is abból az egészséges öntudatból ered, amely a szövetség ajándéka. Isten a Sínai szövetségben nem egy személlyel került kapcsolatba, hanem egy közösséggel, és ez a szövetség kitágul az Ábrahámmal kötötthöz viszonyítva. A nép, mint egységes csoport került az ÚR elé, melyben az egyén fontos volt, de nem az egyénieskedés.[7]

2. „és a ti Istenetek leszek” – A szövetségi formula másik ígérete, hogy az ÚR lesz Izrael Istene. Ez az ÚRRA, Jahvera nézve fogalmazott meg kötelezettséget, és az Ő elkötelezettsége mindvégig lényeges része a szövetségnek. Izrael fiai Egyiptomban még nem tapasztalták meg, hogy ÚR jelenléte, sőt szövetsége milyen nagy értékek – hiszen akkor még a csodás szabadulást, a pusztai védelmet és gondoskodását nem tapasztalták meg. A tapasztalatnak azonban meg kell majd értetnie velük, hogy Jahve jelenléte és szövetsége több mint elég a számukra. Ő igazi Isten, éppen ezért minden más útmutatásnál, segítségnél, jelenlétnél többet jelent. Az Ő jelenléte az igazi megoldás minden viszontagságuk idején, és Ő a reménységük egyetlen hiteles forrása. A kegyelem Isteneként fogják Őt megismerni. Ugyanakkor az ígéret kizárólagos is: mivel Jahve az egyetlen igazi Isten (2 Móz 20,1-2) nem is szabad mást istenként tisztelniük, csak Jahvét.[8] Izrael Ura nem állt a többi istenség sorába és nem versengett velük. Az Ószövetség számos helyen jelenti ki, hogy Jahve nem tűri, hogy népe belecsússzék a vallási szinkretizmusba.[9]

Barton Payne meglátása szerint a szövetségi formula Isten szándékát mutatja be arról, hogy adoptálja Izraelt, mint saját kiválasztott népét. Ettől fogva Jahve Izrael Istene, ez az Ő neve. A népet ez az örökbefogadás teszi a szövetség örökösévé (5Móz 4,20). Mivel ők Isten népe, az ÚR Atyjuk lesz. Ez a fajta kapcsolat nem a teremtettségből adódik – a héber Biblia csak a szövetség népét nevezi Isten gyermekeinek (Jer 3,19). Payne arra is rámutat, hogy habár ebben az esetben Izrael fiairól van szó, Isten Ábrahámot, Izsákot és Jákobot is kiválasztotta. Mindezzel az a célja, hogy egy szent nemzetet hozzon létre (4 Móz 23,9). [10]

2.3. A szövetségre való elhívás

Istennek Izraelre vonatkozó elhívását a 2 Móz 19,4-6-ban olvassuk. A Sínai hegyhez kötődő események első, szövetséggel kapcsolatos isteni beszédről van itt szó. „Ti láttátok, mit cselekedtem Egyiptommal, hogyan hordoztalak benneteket sasszárnyakon, és hogyan hoztalak ide benneteket. Most azért, ha engedelmesen hallgattok szavamra, és megtartjátok szövetségemet, akkor ti lesztek az én tulajdonom valamennyi nép közül, bár enyém az egész föld. Papok királysága és szent nép lesztek.” (2Móz 19,4-6)

Dumbrell kifejezetten fontosnak találja a fenti igéket és azt írja: „Ettől a ponttól kezdve Izrael története valójában csak fejtegetés hűségük minőségéről, mellyel ragaszkodtak ehhez az elhíváshoz, amelyet a Sínain kaptak.”[11] Itt a nép megismerte a szövetség alaptermészetét és megkapta elhívását. Azt, hogy a szöveg fontos üzenet, a textus előtt és után található bevezetés és befejezés jelzi. A harmadik vers („így szólj Jákób házához, és ezt hirdesd Izrael fiainak”) és a hatodik vers („ezeket az igéket kell elmondanod Izrael fiainak”) olyan keret, mely nagy nyomatékkal segíti, hogy a hallgató megjegyezze a hallottakat.  Maga a textus háromszorosan állapítja meg a Sínain való találkozás történeti hátterét: 1. Isten nyitotta meg az ajtót Egyiptomból; 2. Ő vette őket körül sasszárnyakhoz hasonló védelemmel, és 3. Ő irányította őket a Sínai hegyhez, vagyis önmagához. A múltnak felidézése párhuzamban áll az 5-6. versekkel, melyek a jövőre vonatkoznak. Ott Isten és Izrael kapcsolata is háromféle módon nyilvánul meg: 1. Izrael Isten tulajdona lesz, továbbá 2. papok királysága, és 3. szent nép. A múlt és a jövő bemutatása között a 5. vers eleje a „most azért” kifejezéssel az előttük álló utat tárja a nép elé. Az Úrral való kapcsolatuk lesz a kulcs a felvázolt jövőhöz. Mivel ez a kapcsolat a szövetségen belül él, meg kell tartaniuk a szövetséget. Az ahhoz való ragaszkodás, és az Istennek való engedelmesség áldásos következményekkel fog majd járni.[12]

A kiemelt textust Dyrness a szekuláris szerződések variációjának tartja. a) Az igerész alapvető különbsége a szokásos ókori szerződésektől abban áll, hogy a hűbérúr helyén Isten áll, a vazallus helyén pedig a kiválasztott nép. b) A textus másik különlegessége, hogy az erkölcsi és szellemi értékeket a megszokott politikai és gazdasági témák fölé helyezi. Isten szuverén akaratából választotta és szabadította meg a népet Egyiptomból. Egyik indítéka erre a szeretet (5Móz 7,6-8), másik, hogy nem felejtette el a pátriárkákkal kötött szövetségét (2Móz 2,24). Dyrness mindamellett, hogy szerződésnek tartja az igerészt, figyelmeztet, hogy ez több volt annál. Isten ugyanis a népet egy családi kapcsolatba vonta be. Nem csak Uruknak hirdette meg Önmagát, hanem Atyjuknak is. Ebbe a dokumentumba beletartoztak kikötések, feltételek is (19,5).

A szövetség megtartása azt jelenti, hogy Izrael engedelmesen követi Isten hívásait. Azonban a szövetség nem a megtartáson múlik, mert a szerződés nem kölcsönös, vagy kétoldalú. Az engedelmesség, melyet az ÚR kér, nem a szövetség feltétele, hanem csupán az áldásoké: ha engedelmeskednek a szövetséget kötő ÚRNAK, ezzel csupán a szövetségben megígért áldásokat biztosítják maguknak, de a szövetség az engedelmességüktől függetlenül is fennáll.[13]

Grelot és Guillet kimondják, hogy Isten azért választotta ki Izraelt, hogy az Ábrahámnak tett ígéreteket megvalósítsa általuk. A 2Móz 19,4-6 az Ő szövetségi szándéka, mely ingyenes, érdemtől független. Elkülöníti őket a pogány nemzetektől, teljesen magának tartja fönn őket. Izrael az Ő népe lesz, neki szolgál, és az Ő királysága lesz. Az ÚR viszont az ő Istenük, tehát segít nekik és pártfogolja őket (2,4).[14]

Érdekes, hogy Goldingay nem tartja a textust „szerződésnek”. Ehelyett a sínai-események előzetes programjának nevezi; a Teofánia, a Tíz Ige kijelentése és a szövetségkötés összefoglalójának. Mindezek csak ezután fognak megtörténni. Szerinte itt nincs szó új szövetségkötésről, de a már létezőnek megerősítése mégis újdonságokat hoz: amíg a korábbi szövetségkötések Istennek ígéretére alapoztak, és előre néztek, melyet a szövetséges félnek el kellett hinnie, hogy a kapcsolat működőképes legyen (ld. Ábrahám példáját az 1Móz 15,1-6-ban), addig a „Sínai kapcsolat” már egy meglévő tapasztalaton nyugszik – a szolgaságból való kiszabadításon. Ezért a 2Móz 19,3-6 textusa összeköti az átélt bizonyságot a jövő tervével, és útmutatást ad a terv megvalósítására.[15]

Visszatekintve, amikor Isten Noéval és általa az emberiséggel szövetséget kötött, önmagát kötelezte el az ember mellett, de viszonzásul nem írt elő semmit sem (1Móz 9,9.11). Ábrahám esetében a szövetségkötés Isten oldaláról ígéretekkel járt, ennek beteljesülését a másik félnek el kellett hinnie, és ennek alapján élnie, hogy hitében feddhetetlen maradjon (1Móz 17,1-9). Mivel Mózes életében az Ábrahámnak adott ígéretek megvalósulása már elkezdődött, a létező szövetséget át kellett értelmezni, hogy a megváltozott körülményekben is az érvényes maradjon.[16] Az emberi hozzáállást meg kellett változtatni. Ezt fejezi ki a 2Móz 19,5: Isten a szövetség megtartását kérte a Sínain összegyűlt néptől.[17]

Dumbrell egyezik Goldingayjel a már eleve létező szövetség témájában. Bizonyítékként a 3. verset idézi, melyben Jákób háza, és Izrael fiai kerülnek említésre, ez összeköti a sínai eseményeket az ősatyákkal.[18] Hozzáteszi, hogy az 5. versben felhozott szövetség is a már régen megköttetett, nem pedig a Sínain létrejövő.

McKenzie nem dolgozza ki a gondolatot, de kimondja, hogy a Sínai szövetség a pátriárkákkal kötöttnek a folytatása. Ennek alapjául a 3 Móz 26,42-45-et idézi: „akkor visszaemlékezem a Jákóbbal kötött szövetségemre, az Izsákkal kötött szövetségemre, meg az Ábrahámmal kötött szövetségemre, és gondom lesz az országra is. El kell ugyan hagyniuk földjüket, hadd élvezze nyugalmát, amíg pusztán hever nélkülük, nekik pedig békével kell hordozniuk büntetésüket, mivel újra meg újra megvetették döntéseimet, és megutálták rendelkezéseimet. De akkor sem vetem meg őket, amikor ellenségeik földjén lesznek, és nem utálom meg őket annyira, hogy véget vessek nekik, megszegvén velük kötött szövetségemet, mert én, az ÚR, az ő Istenük maradok.”[19]

Ezektől eltérően Conner a Bibliában három nagy szövetséget fedez föl, melyeket Isten az emberrel kötött: az Ábrahámit, a Sínait és az Új Szövetséget. Úgy látja, hogy az első kettő párhuzamban létezik mindaddig, míg el nem jön a Jézusban kötött Új Szövetség, és csak az szünteti meg a Sínai szövetséget. Conner ezt azért teszi, mert szerinte a Sínain a törvény szövetsége köttetett meg.[20]

Elfogadhatónak találom azokat az elméleteket, melyek azt tartják, hogy a Sínain új szövetség nem köttetett. Szerintem arról van itt szó, hogy a 24. fejezetben található szövetségkötéskor a nép elfogadta és megáévá tette az Ábrahámmal kötöttet. Ezzel a felfogással látszólag ellentmond Mózes ötödik könyve, amely kijelenti, hogy Isten a Hóreben[21] „szövetséget vágott Izraellel” (5Móz 5,2-3). Gondos elemzéssel azonban megállapíthatjuk, hogy itt sincs szó új, korábban nem létező megállapodásról. 5 Móz 4-ben többször olvashatunk a szövetségről: először azt látjuk, hogy amikor a nép megérkezett a Sínaira, az ÚR kijelentette, kihirdette a szövetséget: „(Az ÚR) Kijelentette nektek szövetségét, amikor megparancsolta, hogy tartsátok meg a tíz igét, és felírta azokat két kőtáblára.” (5Móz 4,13). A „kijelentette” alakban fordított héber ige (nagad)[22] jelentése magába foglalja, hogy egy már meglévő, létező ténynek az említéséről van szó.  Az 5Móz 4,23-ban a felszólítás a jelen pillanat generációjára vonatkozik: „Vigyázzatok, ne feledkezzetek meg Isteneteknek, az ÚRnak veletek kötött szövetségéről, és ne készítsetek magatoknak istenszobrot semminek a képmására, mert megtiltotta Istened, az ÚR.!”. Vagyis ne feledkezzenek meg, hogy Istent és önmagukat egy megkötött szövetség kapcsolja össze, ezért tartsák meg azt. A vers kifejezi, hogy mindenkinek úgy kell tekintenie a szövetségre, mintha azt ő és Isten kötötték volna meg. Az 5Móz 4,31-ben megjelenő szövetség most Istenre nézve „felszólítás”; Ő nem feledkezik meg az atyákkal megkötött szövetségről: „mivel irgalmas Isten az ÚR, a te Istened, nem hagy cserben, és nem hagy elpusztulni. Nem feledkezik meg az atyáiddal kötött szövetségről, amelyet esküvel fogadott meg nekik.” Ezeket szem előtt tartva kell olvasnunk az 5Móz 5,2-3-ban írtakat, amelyek szerint „Isten szövetséget kötött a Hóreben”. Az előző igehelyek azonban – az imént bemutatott kontextus szerint – már kifejtették, hogy a szövetséget minden generáció sajátjának kell, hogy tekintse, még akkor is, ha ősatyáik voltak azok, akik a vágás szertartását elvégezték. Isten a Sínain meghirdette és kifejtette, azt, amit Ábrahámmal kötött, az ott összegyűlt nép pedig saját részét tette meg: a maga részéről is belépett a már meglévő kapcsolatba.

2.4. A szövetség célja

Térjünk vissza most a 2 Móz 19-be. Izrael elhivatottsága az 5. és 6. versben külön figyelmet érdemel, mert azok az engedelmességgel valósulnak meg. Jahve Isten három lényeges elemet emel ki, amelyek az Izraellel kötött szövetségből következnek: „az ÚR tulajdona”, „papok királysága” és „szent nép”. Mielőtt közös vonásukról beszélünk, egyenként nézzük meg őket.

Dumbrell szerint fontos megjegyezni a „tulajdon” kifejezést, mert kiválasztottságot is jelent. Izrael kiválasztott, kihívott nép, és ebben a tekintetben szemben áll a világ többi népével – nem ellenségként, hanem mint aki egy különleges feladatot kapott. Miközben az egész föld Jahve birtoka, Izrael különleges helyzetbe, megbízásba kerül, melyet a szövetség ajándékoz neki. Ez a státusz mint papok királysága és szent nemzet kerül kifejezésre.[23] A héber költői párhuzam által, amellyel itt az 5. versben találkozunk, a státuszok értelmezik és kiegészítik egymást, azonban külön-külön szemlélve is mély és gazdag jelentést hordoznak.[24]

Goldingay fejtegetése szerint amikor Izraellel mint nemzettel találkozunk, az Ábrahámnak adott ígéret megvalósulását látjuk (1Móz 12,2).[25] „Politikai létezőként” találkozhatunk vele a világ színterén. Mint királyság, méghozzá Isten tulajdonába vett királyság, uralkodót hordoz. Ez a király maga az ÚR (2Móz 15,18). Ő uralkodik Izraelben és az egész világon, mert népe között valósítja meg uralmát a földön. A nemzet szent, tehát elkülönített Isten szolgálatára, és távol marad a világias élettől. Ugyanezt fejezi ki a papok birtokosjelző is. Goldingay felhívja a figyelmet, hogy a nemzetnek nyújtott papi szerep nem egyenlő a kultikus papsággal, amely renddel csak a törvényadás után találkozunk. A kifejezés mögött nem áldozatok bemutatása rejtőzik, hanem egyrészt az áldásosztás, mely ígéretet Ábrahám is megkapott (1Móz 12,3), másrészt az Istennel való életközösség gyakorlása, mellyel mintegy passzív misszionálást végez a nemzetek között. „A papi szerep nem múlik el az ároni papság intézményének működésével.”[26] Amikor a nemzet megtartja a szövetség kritériumait, mindez meg fog valósulni. A szövetségbe lépve el kell fogadnia a Királyt, és a papi hivatást is.[27]

A 2Móz 19,5-6 céljainak közös vonása, hogy Izraelt elválasztják a körülötte élő népektől. Ezt magától értetődően még jobban kiemeli a „valamennyi nép közül” határozó, de a kifejezések önmagukban is hordozzák azt az értelmet.[28]

Miután Mózes átadta Isten üzenetét a népnek, mindenki elfogadta azt, és megígérték, hogy megteszik azt, amit Isten kér tőlük (2Móz 19,7-8). Nem kétséges, hogy komolyan gondolták, amit mondtak, a közvetlen szövegkörnyezetből ez világos. Ugyanakkor az olvasó nem kis iróniával gondolhat arra, hogy a nép nem tartotta meg az ígéretét, hiszen már csak kicsivel később megtörtént Izrael életében az egyik legnagyobb, tömeg méretű hitehagyás. Elkötelezettségük alapjaiban dőlt össze. A történet arra mutat rá, hogy Isten népe csupán a saját akaratából és erejéből nem tudta elérni a szövetség következményeit, a megígért áldásokat, hiszen azokhoz be kellett volna tartania a szövetség követelményeit.

Azonban, hogy mélyebben megértsük, miből állt a követelmény: „engedelmesen hallgattok szavamra, és megtartjátok szövetségemet”, térjünk a tízparancsolatra, és az azt követő jogszabályokra.

3. A Sínai szövetség kapcsolata a törvényekkel

Izrael a Sínai hegynél Isten személyével, jelenlétével és szavával találkozott. Istenről való ismerete mélyült, és a szerzett tapasztalatok csatlakoztak a korábbiakhoz, amelyeket még Egyiptomban, illetve később, a pusztában szereztek. Az ÚR nem szűnt meg újból és újból többet és többet elmondani magáról, mint ahogyan a szerelmes is egyre többet és többet tár fel a szerelme előtt. Adott tíz igét, hogy megerősítse és körülírja azt a kapcsolatot, melyet a néppel épített.[29] Dumbrell ehhez kapcsolódóan mondja, hogy a Tíz Ige és az azt követő jogszabályok annak az „engedelmesen hallgattok szavamra” feltételnek a kidolgozása, melyet Isten a népnek üzent (2 Móz 19,4).[30]

3.1. A Tíz Ige – Tízparancsolat – a Dekalógus

A Tíz Ige, vagy ahogy a mindennapokban használjuk, Tízparancsolat a Sínai szövetség foglalata, mondhatni, a sínai szövetség e törvények által lesz felismerhető (5Móz 4,1-2). Ezzel együtt a Tórának szíve és gyökere.

Megjegyzendő, hogy a Dekalógus nem csak a 2Móz 20-ban jelenik meg a Bibliában. Apró eltéréssel megtalálható Mózes ötödik könyvében is, de ez az apró eltérés miatt foglalkoznunk kell e két előfordulással. A két változat közti különbség a nyugalom napja parancsának indoklásánál jelentkezik. 2Móz 20,11-ben ez így hangzik: „Mert hat nap alatt alkotta meg az ÚR az eget, a földet, a tengert és mindent, ami azokban van, a hetedik napon pedig megpihent. Azért megáldotta és megszentelte az ÚR a nyugalom napját.” Az 5Móz 5,15-ben azonban teljesen más okot találunk a sabbat megtartásáról: „Emlékezzél arra, hogy szolga voltál Egyiptomban, de kihozott onnan Istened, az ÚR, erős kézzel és kinyújtott karral. Ezért parancsolta neked Istened, az ÚR, hogy tartsd meg a nyugalom napját.” Teremtés-elbeszélések üzeneteiből című kéziratában Komesz Mátyás fölteszi a kérdést, hogy honnan tudhatjuk, melyik változat adatott a Sínain? „Vajon melyik került a kőtáblára?” – írja.[31] A válaszban őrizkednünk kell attól, hogy akár az egyik, akár a másik változatot tartsuk helyesnek, elszalasztva ezzel egy értékes bibliai üzenetet. Ugyanakkor összeadni sem ajánlatos a változatokat, létrehozva ezzel egy harmadik nyugalom-napi parancsot. Komesz Mátyás a Sínain adott Tíz Igének az 5 Móz 5,12-15-ben található leírásról tartja, hogy jobban beleilleszkedik a Sínai-hegyi törvényadás összefüggésébe, mert ott az Egyiptomból való szabadulás még elevenen élt az emberekben, és sokkal erősebbnek hathatott, mint a hivatkozás az ősidőkben történt teremtésre.[32] 

A szövetség témája miatt azonban megvizsgáljuk a 2Móz 20, 8-11 igéit is. Steven McKenzie 2Móz 31,12-17-t idézve kijelenti, hogy a nyugalom napja a Sínai szövetség jele. Ha Izrael fiai megszentelik a sabbatot, akkor azzal bemutatják, hogy Isten és köztük levő kapcsolatot szentnek tartják. A 2Móz 20 szerinti Tíz Ige tehát azért utal az első teremtés-elbeszélésre, és abban is a hetedik nap megszenteléséről szóló részre, mert a megszentelést akarja hangsúlyozni a nyugalom napján.[33]

Mi annak a szerepe, hogy Jahve törvényeket adott népének? Goldingay szerint figyelembe kell vennünk, hogy a parancsolat szó (micwa) nagyon ritkán vonatkozik a Dekalógusra[34], a Pentateuchosz inkább a többi 603[35] törvényre használja. Azt azonban, hogy Isten parancsol, már a teremtés is közzéteszi. A Biblia első isteni szavai parancsok, melyek először harmadik személyben állnak, majd az első emberpárnak Isten második személyben mondja ki a parancsot (1 Móz 1,28). „Az első [ó-]szövetség arra bátorítja az embereket, hogy barátként és szerelmesként tekintsenek Istenre, és barátok és szerelmesek nem szoktak parancsolgatni egymásnak.”[36] Azonban Isten királyként, szülőként is „ábrázolható”, ezek a képek pedig tekintélyt és bölcsességet hordoznak. Így Isten hatalmat gyakorol, és parancsol, de mindennek lényege, hogy az Ő parancsainak megtartása szükséges, hasznos és még áldást is hoz. Tehát elsősorban a mi érdekünket szolgálja.

A Tíz Ige jellemzői, hogy megtartásuknak következménye az élet, példának okáért a szülők iránti tisztelet parancsa megtartásának következménye a hosszú és jó élet (2Móz 20,12). Jahve szavai nem javaslatok, mert azok nem hoznának változást az emberek életében. Népe szabadságának további megtartásáért parancsolatokat adott, hogy Izrael ne tévessze szem elől Királyát, és ne tegye tönkre önmagát.[37]

Goldingay azzal fűzi tovább gondolatait, hogy a Sínainál Isten csupán beszélt, és nem parancsolt. A Dekalógus egyes szám, második személyű megszólítása személyessé teszi a Tíz Igét, mintha külön szólna minden egyén lelkiismeretéhez. Mivel a későbbi történetekben és különösen a Deuteronómiumban mégis parancsolatokról olvasunk, Goldingay arra következtet, hogy a bűneset után szükséges volt erőteljesebb hangnemben kifejteni az isteni tervet. Azonban meglátása szerint Isten interaktív kapcsolatot szándékozott létrehozni, melyben a felek egymással érintkezve és kommunikálva építik a szövetséget. Az ÚR a nép elé tárta a kapcsolatot (2Móz 19,4-6), és ők válaszoltak rá. Izrael engedelmessége nem a robotok személytelen parancs-teljesítése, hanem olyan Isten szavára adott felelősségteljes válasz, melyet jól ismer minden szeretetteljes kapcsolatban élő ember. A fordítottja történt meg ennek akkor, amikor Izrael Istenhez kiáltott rabságában, és ő meghallgatta őket, (habár időzítése meglehetősen eltért az emberekétől – 2Móz 3,7-8).

Az Ószövetség történetében és a júdaizmusban mindazok, akik megértették, és komolyan vették a szövetséget, örömüket lelték a törvénynek való engedelmességben, várták az ÚR tanítását, szerették a parancsolatokat, és felbátorodtak Isten rendeleteiben (Zsolt 119,16.40.48).[38] Goldingay kifejti, hogy nem legalista az a személy, aki Isten törvényében gyönyörködik. A parancsolat is Isten szava, és aki azt szereti, nem esik a törvény kényszerének uralma alá (Róm 7,12). A törvény csak akkor tud az egyénen uralkodni, ha azzal igyekszünk „kiérdemelni” Istennek a tetszését (Fil 3,6-10).[39]

A bibliakutatók több oldalról vizsgálják a szövetség és a törvény kapcsolatát. Mindaddig amíg az ige tanulmányozásánál oda nem érünk, hogy a nép megkapja a Dekalógust, a kommentátorok apró eltérésekkel ugyan, de többé-kevésbé egy véleményen vannak. Itt azonban szétválnak az utak. Nézzük meg néhány véleményt arról, hogy mit mond a törvény a szövetségről.

Henry Thiessen kifejti, hogy amikor a nép kijelentette, hogy megteszik, amit az ÚR mondott (19,8), nem gondoltak az emberi szív elesettségére, se a Sátán hatalmára. Mielőtt Mózes meghozta volna nekik a kőtáblákra írt Tízparancsolatot, ők egy bálványt készítettek és azt imádták. Ígéretükkel tehát maguk alatt vágták a fát, hiszen elbuktak. Ezért nem maradt más választásuk, mint, hogy körülbástyázzák magukat a törvény legapróbb részleteivel, és annak hajszálpontos betartásával keressék a megoldást Istenhez való közeledésükben. Ennélfogva Thiessen a Sínai szövetséget a cselekedetek, vagy törvény szövetségének nevezi.[40]

Payne kiemeli, hogy a Sínai szövetség feltételes volt mert Isten amikor szövetségbe hívta a népet, a „ha...akkor” kifejezést használta: „Ha engedelmesen hallgattok szavamra, és megtartjátok szövetségemet” (2Móz 19,8. 24,3.7). Payne a szövetség létét teszi az engedelmességtől függővé. Hozzáteszi, hogy aki nem hajolt meg a törvények előtt, az nem tartozott a választott nép közé, és Isten is elvetette magától. Istent nem kötötte gyakorlatilag a szövetség, ha akarta volna, eltaszíthatta volna őket. A 2Móz 32,10 alapján majdnem meg is tette ezt.[41]

Az előző két véleménnyel szemben Westermann azt írja: „Maga az Ószövetség sohasem tekintette a Törvényt[42] az üdvösség útjának. Bár a parancsolatok és törvények teljesítése főként a Deuteronómiumban Isten áldásának feltétele, de sohasem lehetett Isten szabadításának feltétele! A Sínai teofánia parancsolatainak és törvényeinek az egyiptomi szabadítás utánra való helyezése világosan mutatja, hogy a Törvény Isten szabadító tettére adott válasz akart lenni.”[43]

Úgy gondolom, ha csupán a törvényt helyezzük előtérbe, és nem vesszük figyelembe, hogy a szövetség már a törvény előtt létezett, akkor könnyen arra a következtetésre juthatunk, hogy az Istennel való közösséget és az élet lehetőségét a parancsolatok betartása adja meg. A sínai szövetség azonban nem erről szól. Sőt, ahogy Westermann írja, az egész Ószövetség mást tanít.

Szerintem az 5Mózes 10,12-22 tiszta képet fest a szövetségről, és a törvényt helyes megvilágításba teszi. A szövegrész üzenete ugyanis nem az, hogy Izrael tartsa meg a parancsolatokat, hanem szeresse Istent, ragaszkodjon hozzá szívével és tetteivel, és bánjon úgy másokkal, ahogy az ÚR bánt ővele. Ezek a versek szerint a törvény cselekvése tehát nem az Istenhez vezető út, hanem válasz Isten cselekvésére, a kiválasztására, a szeretetére és a gondoskodására.

Erickson kitűnően mutat rá a szövetség és a törvény kapcsolatára: „Jelentős, hogy Isten [a Sínai] szövetséget a kegyelmére alapozta; a törvény ugyanakkor egyszerű norma, mellyel népe módszert kap arra, miként tartsa meg a szövetséget.”[44] Erickson egyezik Westermannal, amikor azt mondja, hogy az Ószövetség számtalan helyen mutat rá arra, hogy a törvény betartása nem szabadít meg senkit. A törvény először is Isten felé való teljes és fenntartás nélküli szeretetet parancsol, másrészt hasonlóképpen kell szeretnünk embertársainkat (5Móz 6,5. 3Móz 19,18). Az üdvösséget az ószövetség embere is hit által kapta (Gal 3,6). Habár a szövetség megkötése és megújítása szertartásokkal járt, ezek közül egy sem, de még maga a körülmetélés sem volt képes arra, hogy igazzá tegyen bárkit is.[45]

Dumbrell kifejezi, hogy a Tíz Igét lehetne előíró és kategórikus jelzővel illetni, de csak akkor, ha leválasztjuk parancsolatait arról az élő kapcsolatról, melybe beleágyazódtak. A Dekalógus parancsolatai csakis egy kapcsolaton belül határozhatják meg az élet fogalmát.[46] Amikor Izrael fiai megkapták az Igéket, tudták, hogy ez bővített változata annak az isteni felszólításnak, hogy tartsák meg a szövetséget. Ez azt jelenti, hogy a Dekalógus előfeltételezi az isteni kegyelmet, mely által adatott a szövetség is. Ez látható a 20,2-3-ból, ahol első helyen áll a szabadítás megállapítása, és csak aztán következnek a követelmények. Mivel a Tíz Igét Isten a kegyelem megállapítása után adta, fogadni is csak ugyanúgy lehet. Ezek után beszélhetünk arról, hogy a szövetséghez való hűséget a törvény megtartása fejezi ki. Tehát a szövetséget úgy lehet megtartani és élvezni, ha a Tíz Ige életcéllá válik. Isten elkötelezettsége a nép iránt változhatatlan, de Izrael nemzetén belül az áldások bősége attól függ, mennyire tud Isten akaratának teljessége a nép körében a Dekalógus gyakorlása által megvalósulni. Ezek alapján, a Tíz Ige cselekedetekbe „tolmácsolja” a hitet (Jakab 2,18), de csak akkor van ereje, ha útja a Szabadításon át vezet.[47]

Az elhangzottak után mi a Tíz Ige szerepe? McKenzie kiemeli, hogy a Dekalógust a bibliai szöveg „a bizonyság két kőtáblájának”, vagy egyszerűen csak „bizonyságnak” mondja (héberül edut).[48]  – 2Móz 34,29. 40,20. Ez arra mutat, hogy a Tízparancsolat Isten és a nép szövetségének a tanúja, bizonysága. Szerepe tehát, hogy legális bizonyosságot nyújtson Isten és népe kapcsolatáról. Több elemről is tanúskodhat, de Alan Carr igehirdetésére[49] alapozva most öt pontot sorolok fel:

1.    Isten dicsőségéről és szentségéről tesz bizonyságot (5Móz 5,22-28): A Biblia narratívájában Isten mindenki által hallott hangon szól. Ezt mennydörgés, kürtzengés és a hegy rengése kísérte. A Tíz Ige a teofániával együtt arról beszél, hogy az ÚR az igék által saját magát jelentette ki – a „lista” az Ő saját dicsőséges jelleme, a teljesség és a tökéletesség tükre.[50]

2.    Rámutat az ember bűnösségére (Róm 7,7): Mivel a Tíz Ige az isteni teljességet mutatja be, az embernek azonnal megmutatkoznak hiányosságai, amint a Dekalógushoz közeledni próbál. Ez elesett természete miatt történik így. Jakab leveléből megtudjuk (Jakab 2,10), hogy még egy törvény megszegése miatt is szembe kerülünk az egész törvény-rendszerrel.  Pál apostol alaposan kiaknázza ezt a témát, és elénk tárja, hogy azért tudjuk, hogy bűnösök vagyunk, mert a törvény megítél minket. Ez alapján a dekalógus nem azt tárja elénk, hogy mit kell megtennünk, hanem azt, amit soha nem tudunk betölteni (Róm 3,20).[51]

3.    Izraelt elválasztja a pogány népektől (Zsolt 147,19-20): A törvény által lesz látható Isten népén, hogy Isten az ő Ura és királya. Jakab is beszél erről, amikor a cselekedeteket a látható hit bizonyítékának nevezi (Jakab 2,17-18). A személyes hit megmutatkozik az ember életstílusán. Ezáltal az Isten törvényéhez ragaszkodó személy hozzáállásában és tetteiben más lesz mint a „világ” embere.[52]

4.    Megadja az istenfélelem normáját (5Móz 5,32): Az Istennel szövetségben élő ember az egyenes utat járja. Az ő számára a törvény útmutató, értékeinek és elveinek az alapja.[53]

5.    Mindaddig tanít, amíg el nem jön életünkbe a Messiás (Gal 3,24): A bűnökből való szabadulást a Messiás végzi el bennünk. A törvény tehát, azzal, hogy rámutat bűnünkre, arra motivál, hogy megkeressük a Szabadítót, aki megment a bűn büntetésétől.[54]

3.2. A jogszabályok

A Sínai szövetség leírásán belül egy másik törvény-gyűjtemény is csatlakozik a szövetséghez, melyet a szövetség könyvének, törvénykönyvnek, vagy szabályzatnak is szokás nevezni. Ezek a mispatim[55], vagyis a jogszabályok (2Móz 21,1), melyek a 20,22-től a 23. Fejezet végéig találhatóak.

Payne szerint a szövetség könyvének a célja, hogy Izraelnek a Dekalógust kézzelfogható alkalmazási elvekre fordítsa le. Ezeknek az elveknek részleteseknek kellett lenniük, hogy a nép értékelje és megtarthassa Isten erkölcsi parancsolatait. E könyvet Payne öt mozzanatra mutat rá:

1.      Magyarázó – ennek jó példája, ahogy a 2Móz 21,12-17 illusztrálja a Dekalógus ötödik, hatodik és hetedik igéjét.

2.      Előrelátó – a 20,24-25 megtiltja a faragott kőből készült oltárt, de valójában a pusztaságban élt nomád állapot miatt teszi ezt.

3.      Ábrázoló – például több különböző tipusú rablást ír le a 21,6-14.

4.      Kijelenti az istentisztelet alapjait – a véráldozatnál megtiltja a kovászos ételt a 23,18-ban.

5.      Tájékoztat az ítélethozatal normájáról – egyik legismertebb jogszabály a „szemet szemért, fogat fogért” a 21,23-25-ben.

Payne arról is ír, hogy a jogszabályok hasonlóságot mutatnak különböző közel-keleti államok törvényeivel az ókorból. Hozzáteszi, hogy Isten adhatott olyan elveket, melyeket népe már ismert, természetesen sok eltérés is van a törvénykönyvek között.[56]

Dyrness ősi szabályzatnak nevezi a jogszabályokat. Leírja, hogy apodiktikus („ne tedd”) parancsokkal és kazuisztikus („ha...akkor”) parancsokkal találkozunk. Izrael számára utat mutattak az élet mindennapjaihoz, de nem olyan törvények, melyekkel a bírósági teremben találkozunk. Nem tartalmazzák a legalizmus vonásait, mellyel a későbbi zsidó törvények rendelkeznek, hanem inkább általános útmutatások azok számára, akik alkalmazzák őket.[57] A szövetség létrejöttének és megmaradásának nem adtak alapot, megtartásuk ehelyett az ÚR áldásainak nyitott utat. A jogszabályoknak azért kellett engedelmeskedni, mert általuk magára Istenre hallgatott a nép, Aki adta e normákat.[58]

Dumbrell összehasonlítja a 2Móz 20 Dekalógusát a 21-23 törvényeivel, jogszabályaival. Kiindulási pontja a különböző elnevezés és stílus, és ezért szerinte különböző módon kell tekintenünk őket. A jogszabályok egy előre meghatározott precedensen alapulnak, és társadalmi, gazdasági és mezőgazdasági joggal foglalkoznak. A Dekalógus normatív előírás, nem találunk esetektől függő cikkelyeket, hanem általánosan mindenkire és minden helyzetre érvényes. Elveit egyéni helyzetekre kell alkalmazni, mert általánosak és állandó jellegűek. Bírságok nincsenek hozzácsatolva, és itt Dumbrell példának a tizedik igét hozza föl. A „Ne kívánd!” parancsolatot nem is lehetne érvényre juttatni. Ellenben a jogszabályok a bírságot is meghatározzák minden elkövetett esetre. Ismertető jelük, hogy kifejtik a törvényeket, és ezáltal a társadalom különböző jogi szükségleteire válaszolnak. Ez a törvénykönyv valójában a dekalógusnak szituációkba való helyezése időben és esetekben, ebből kifolyólag csak alapelvei változatlanok, alkalmazása környezettől függően változhat.[59]

Goldingay röviden ír a jogszabályokról, és szétválasztja őket alapelvekre és kontextusra. Ez által egy adott elv több, megváltozott szituációban is megállja a helyét. Az ÚR elvárásai azért voltak példákba rendezve, hogy az embereknek könnyű legyen az alapelvet saját esetükre alkalmazni. Az alapelvek, melyek Jahve igéjére épültek, állandóak voltak, míg alkalmazásuk a változó korok és világok szerint változott. Így a jogszabályok „nem voltak tárgyalhatók, és mégis végtelenül tárgyalták őket”.[60] Tehát, az alapelvekről nem lehetett dialógust folytatni, de alkalmazásukról már annál inkább.

4. A Sínai szövetség – II. rész

4.1. Izrael válaszol Isten szövetségbe való hívására

A Kivonulás könyvében a törvényekkel való találkozás után olvashatjuk azt a részt, melyben a nép válaszolt Isten elhívására. Az ünnepélyes szertartásról a 2Móz 24. fejezete tájékoztat: „Akkor elment Mózes, és elmondta a népnek az ÚR minden igéjét és rendelkezését. Az egész nép pedig egyhangúlag így felelt: Megtesszük mindazt, amit elrendelt az ÚR. Akkor leírta Mózes az ÚR összes igéjét, és korán reggel oltárt épített a hegy lábánál, és tizenkét szent oszlopot állított fel Izrael tizenkét törzse szerint. Azután odarendelt néhány izraeli ifjút, hogy mutassanak be égőáldozatot, és vágjanak le bikákat békeáldozatul az Úrnak. Mózes pedig fogta a vér felét, tálakba öntötte, a vér másik felét pedig az oltárra hintette. Majd fogta a szövetség könyvét, és felolvasta a nép előtt. Azok ezt mondták: Engedelmesen megtesszük mindazt, amit az ÚR rendelt. Azután fogta Mózes a vért, ráhintette a népre, és ezt mondta: Annak a szövetségnek a vére ez, amelyet az ÚR kötött veletek mindezeknek az igéknek az alapján. Majd fölment Mózes és Áron, Nádáb és Abihú, meg Izrael vénei közül hetvenen. Látták Izrael Istenét: Lába alatt zafírkőféle volt, olyan tiszta, mint maga az ég. Izrael fiainak ezekre a vezetőire nem emelt kezet. Bár látták az Istent, ettek és ittak.” (2Móz 24, 3-11)

Nehéz lenne megállapítani a Sínai hegynél történtek időbeli sorrendjét. Az események átfedik egymást, és a Dekalógus, majd a jogszabályok valószínűleg későbbi szerkesztői munkával kerültek a mai helyükre.[61] Ennek alapján Henry Thiessen a szövetség megerősítését azonnal Isten elhívása utánra helyezi, tehát a 19. Fejezethez csatolja mindjárt a 24.-et. A törvény ismertetését csak a szövetség megerősítése utánra helyezi. Ennek van egy érdekes következménye. Thiessen – éppen ennek az átrendezésnek az alapján – a szövetség érvényességét a törvény betartásától teszi függővé, tehát a bűnbeeséskor megszakítottnak gondolja a szövetséget. Leírja, hogy mielőtt Mózes át tudta volna adni a kőtáblákra írt parancsolatokat, Izrael egy bálványt készített, és azt imádta.[62] Valóban ezt találjuk 2Móz 32. részében, ám a Biblia narratívája szerint Mózes szóban már előbb elmondta a népnek, mit kér tőlük az ÚR.[63] Nem tartom elfogadhatónak Thiessen meglátását, mert habár valóban nem tudhatjuk annak pontos idejét, amikor a Tíz Ige a nép elé került, azonban úgy vélem, ha a szövetség megkötésekor nem ismerték volna Isten parancsolatait, nem lett volna alap a későbbi számonkérésre, és az ÚR igazságtalan lett volna, amikor megbüntette őket (2Móz 32,10).

 Conner a szövetség elfogadását szintén a törvényadás elé helyezi. Meglátása szerint Isten szövetségre hívta a népet, a nép belépett abba, hűséget ígért, és Isten az ő ígéretükre alapozva létrehozta ezt az új kapcsolatot. Azonban a nép nem tudott igaz maradni, vétkeztek, ez által pedig a szövetség megtört. Ahhoz, hogy a nép mégis megmaradjon, Isten ezek után megadta a törvényeket, hogy azok megtanítsák Izraelt, hogy életük Isten kegyelmétől függ, és nem a saját igyekezetüktől.[64]

Conner véleményét azért nem tartom elfogadhatónak, mert a bűnbeesést megelőző írásban nem találunk olyan igét, mely szerint Isten új szövetséget kötött volna a néppel. E meglátást a 2.3. fejezetben már megtárgyaltuk. Másik indokomhoz Martenstől idézek: „A szövetségben nincs helye a tárgyalásnak. A nagyobbik fél kegyelemből segítséget ajánl; övé a kezdeményezés. A szövetségre az ajándék jellemző...”[65] Martens szerint Isten tehát nem alapozza szövetsége megkötését az emberi hozzáállásra, akármennyire pozitívan reagál is a szövetséges társ.

Figyeljük most meg a szövetség megújításának eseményeit és azok mondanivalóját. Goldingay értelmezése szerint az oltár Isten jelenlétét jelképezte. Az 1Móz 20,24-ből kiindulva kifejti, hogy ahol az áldozat az ÚR nevét emlékezetessé teszi, ott Ő jelen lesz. A bibliai nevek magukban hordozták az egyént is, a név használata pedig a hivatott személyt jelenítette meg. Az oltár körül felállított tizenkét oszlop a törzseket jelképezte. A tárgyak által így Isten és a nép egy helyen tartózkodott.

Papok helyett fiatalok végezték el az áldozat bemutatását – mivel felkent papok akkor még nem szolgáltak. Fontos a történetben a generációk jelenléte. A fiatalok az oltárnál szolgáltak, a vének pedig Isten dicsőségét láthatták meg a hegyen (24,9-11).[66] Goldingay megemlíti e tényt, de nem bontja ki jelentőségét, ugyanakkor más igemagyarázók nem is emelik ki ezt a részletet. Én a szövetség örök érvényét látom benne. 1 Krón 16,15-17 verseire alapozom véleményemet. Az ott található szöveg megállapítja, hogy az ÚR minden nemzedéket belefoglal a szövetségébe, és így a Sínai hegynél megjelenő ifjúk és vének saját szerepük mellett jelképek is a következő nemzedékek számára.

Az áldozatot a nép ajánlotta fel. Két fajta áldozatot hoztak, az égőáldozat, mely teljesen elégett, a szövetség elfogadására vonatkozott, és kimondott szavukon túl, ahogy füstje felfelé szállt, kifejezte és megerősítette Istenhez való ragaszkodásukat. A békeáldozatot a nép együtt fogyasztotta el, közösségben egymással és az ÚRral.[67]

Az áldozatok bemutatása a nagy eseménnyel, a szövetség elfogadásával járt. Miközben Mózes a vér felét az áldozatra öntötte, a nép meghozta ígéretét, és elfogadta a szövetség rá eső részét. Ennek megpecsételéseként a vér másik felét Mózes rájuk hintette. Goldingay figyelmet fordít erre az eseményre, mely az egész Bibliában páratlan. A nép ugyanis egyetlen más igehelyen sem lett meghintve vérrel. Áron és fiai voltak az egyetlenek akik ezt megtapasztalták, amikor némi idő elteltével felkenték őket a papi szolgálatra. Goldingay két magyarázatot hoz ehhez: az egyik szerint Mózes Isten elhívására válaszolt ezzel, hiszen az Ő célja a papi királyság létrehozása volt, és ahogy Áron családja pap lett a vér meghintése után, most a népből lett papi nemzet (2Móz 19,6). A másik magyarázat szerint a nép önmagát kötelezte el ezzel az engedelmességre – a korabeli szokás szerint kijelentették, hogy ha nem tartják meg a szövetséget, legyen az ő vérük is széthintve. Hasonló eseményt látunk Ábrahám történetében, ő az állatokat vágta ketté (1Móz 15,9-10). A vér másik fele, mely az oltárra lett öntve, Istent kötötte a szövetséghez, hiszen, ahogy már fentebb láttuk, az oltár Őt szimbolizálta.[68]

Dumbrell e szövetségkötésből kiemeli az áldozati vért, amint azt Mózes egyedülálló módon használta. Nehéz feladatnak tűnik Dumbrell szerint megindokolni Mózes cselekedeteit. A későbbi korokban a vért másképp öntötték ki, épp ezért ez a különleges esemény a történet ősiségére és eredetiségére utal. Érdekes megjegyzés, hogy hasonló analógiát találhatunk arab törzseknél a Kr. u. első évezredből. Ott törzsek szövetségkötésekor végeztek hasonló szertartásokat az áldozati vérrel, és a párhuzam, bár még Dumbrell szerint is erőltetett, a családi kapcsolat létrehozására mutat Isten és Izrael között.[69] Véleményem szerint a gond ebben az analógiában az időbeli eltolódás, túl messzire esik egymástól a két esemény ahhoz, hogy párhuzamnak lehessen nevezni.

A létrejött kapcsolatot Dumbrell kitágítja, már nem csupán, mint hűbérurat és vazallust szemléli a szövetséges feleket, hanem a prófétai irodalomra alapozva az ÚR és népe kapcsolatát családi, illetve házassági szövetségnek titulálja (Ezékiel 16,8).[70] Ebben a véleményben osztozik vele Steven McKenzie. Ő röviden elemzi azokat a textusokat, melyekben az ószövetségi próféták Isten és Izrael szövetségét a házassággal hozzák párhuzamba. Elmondja, hogy erőteljes és gyakori tényről van szó. A képet metaforának nevezi, mert a házasságban és a szövetségben egyaránt olyan megegyezésről van szó, mely szétválaszthatatlanul összeköti a feleket. Rámutat, hogy az ókori népek valószínűleg már korábban ismerték a házasság intézményét, mint a szövetségét, és mindennapos értéke miatt sokkal közelebbi és érthetőbb is volt nekik. McKenzie többek között Malakiás 2,14-16-ot hozza példának, és habár itt nincs szó az ÚRról és Izraelről, azonban mint metafora, jól működik a házasság képe. Ezékiel kétszer szól úgy a házasságról, hogy kifejezze a szövetséget (Ezékiel 16,8.; 23). Hóseás első három fejezete a harmadik példa. A házasság metaforája sokatmondó képet fest Isten szívéről, szeretetéről, hűségéről; továbbá fájdalmáról, amikor népe vétkezik. Az említett próféták valóban erős párhuzamba helyezik a két képet. Hóseás, amikor a házasságról beszél, nem használja a szövetség kifejezést, de félreérthetetlenül Isten és Izrael kapcsolatát írja le.[71]

Visszatérve Dumbrell mondanivalójára a 2Móz 24-ről, véleményem szerint ő adja meg a legjobb magyarázatot a vér széthintésére. Mózes harmadik könyvében olvasunk Áron és fiai felkenetéséről (3Mózes 8), ahol a papokat nem csupán beiktatták szolgálatukba, hanem el is különítették, tehát megszentelték őket arra a különleges feladatra, hogy Istent szolgálják. Az áldozat vérét rájuk hintették, és összehasonlítva textusunkkal itt most a nép lett felkenve. Dumbrell azonban itt nem áll meg a párhuzammal, mint Gondingay, mert szerinte itt az említetten kívül a megszentelődésről is szó van. Ószövetségi értelemben tehát először is tisztává és a bűn világától elválasztottak lettek. Azon kívül pedig Isten kiválasztotta őket a saját szolgálatára.[72]

Payne véleménye hasonlít Goldingay meglátásához. Szerinte az áldozat a szövetségkötés kísérőeleme volt, és a szertartást komolyabb hangvételűvé tette, mert a vér hintésével közelebb hozta a halál jelenlétét. Ebben Payne általában a bűnbocsánatra irányuló áldozati rendszernek, és azon belül különösen az újszövetségi áldozatnak, Krisztus halálának előrevetítését véli felfedezni. A népet szerinte ezután a Megváltó vére takarta be. Payne felfogását a vérről, és annak szerepét, mint Krisztusi tipológiát megtaláljuk a Zsidókhoz írt levélben (Zsid 9,18-22). Ez a textus közelebbről megvilágítja a Kivonulás könyvében leírt szövetségkötést. Az áldozat ezáltal sokkal nagyobb jelentőséget kap.[73]

Ha Payne gondolatait továbbgondoljuk, és az Új Szövetség idejéből visszatekintünk a Sínai szövetségkötésre, akkor megláthatjuk, hogy a szövetséget nem a szövetség könyvének felolvasása, nem is nép ígérete, vagy esküje léptette életbe, hanem a vérrel való meghintés (Zsid 9,18,; Máté 26,28). Ennek áldozati vérnek kellett lennie, hogy a megölt állat élete helyett a szövetségben élők kapjanak életet[74]. 3Móz 17,11 fejti ki a vér jelentőségét: „Mert a test élete a vérben van, és én az oltárra adtam azt nektek, hogy engesztelést szerezzen értetek. Mert a vér a benne levő élet által szerez engesztelést.” Amikor Mózes a népre hintette a vért és azt mondta, hogy ez a szövetség vére, a Zsidókhoz írt levél írója hozzáteszi, hogy a vér bűnbocsánatért és megtisztításért volt jelen (Zsid 9,22). Ahogyan a meghintett vér rászóródott az emberekre, jelképezte azt, hogy a nép bekerült az élet szövetségébe, ahol az áldozat vére engesztelést szerez.

George Ladd szerint a tény, hogy Isten szövetségét áldozattal fogadták el, azt bizonyítja, hogy a Sínai szövetség eredetileg nem a törvény szövetsége volt, hanem az Új Szövetség előképe, mely Jézussal kapta meg igazi és teljes értelmét. Kutatása szerint a törvény az intertestamentális időben vette át a vezető szerepet, és vált fontosabbá, mint a szövetség. Az akkori írásmagyarázók és az apokrif iratok szerzői a törvényt a reménység, megigazítás, igazságosság, üdvösség, feltámadás és az élet alapjának tartották. A törvénynek való engedelmességtől várták Isten királyságának megalakulását. Teológiájában azt írja, hogy a törvény a rabbinikus júdaizmusban olyan pozícióba jutott, hogy Isten és ember között közvetítő szerepet kapott. Az Újszövetségnek, és különösen Pál apostolnak ezzel a felfogással kellett szembenéznie, amikor a törvényről és a kegyelemről tanított.[75]

Végül elérkeztünk a szövetségkötés textusának végéhez, amikor Mózes, Áron, Áronnak két fiával és a nép vénei közül hetvenen Isten hívására fölmentek a Sínai hegyre. Dumbrell értelmezésében a szövetség megerősítésének utolsó állomása ez, amikor Isten jelenlétében vettek részt egy szertartásos étkezésen (2 Móz 24,9-11). Mivel a nép a szövetség megpecsételéseként már elfogyasztotta a békeáldozatot, ez az étkezés a szövetségkötés záró tette volt, valójában már az új kapcsolat első cselekménye, az ÚRral való kapcsolat építése, és élvezete. A ceremoniális étkezés Jahve és Izrael új kapcsolatát jelezte, (éppúgy mint az egyik pátriárka, Izsák és a gerári király étkezése az 1 Móz 26,27-31-ben).[76]

Dumbrell arra is rávilágít, hogy Istennek dicsőséges látványa (24,10) egyedülálló volt Izrael korai történelmében, és a lakomával társulva eszkatológikus vonatkozást kap – az utolsó idők egyik váradalma, hogy Isten dicsőségének jelenlétében, Istennel együtt étkezzünk (Jelenések 19,7-9). A szövetség megpecsételésének és az új kapcsolat élvezetének értelmében, mint szertartásos étkezés, jelenik meg az Eucharisztia (úrvacsora) az Újszövetségben (Luk 22,19-20). Dumbrell szerint Jézus az utolsó vacsorán a 2Móz 24,8-11-nek adott új értelmet: amikor a szövetség véréről beszélt, saját áldozatát értette ezen. Ebbe pedig az Izrael népével megkötött szövetség is beletartozott. Ahogy ott a vér megszentelte a népet, azonban nekik azt el kellett fogadni, az ő vére megszenteli azokat, akik befogadják Őt. Az Eucharisztia kenyere és bora nem más, mint a szövetséges kapcsolat ünneplése.[77]

Payne átugorja a nép szertartásos étkezését, amikor elfogyasztották a békeáldozatot. Ehelyett a vénekkel foglalkozik, akik Isten közelségében étkeztek. Ez megpecsételte a szövetséget és Isten ígéretének beteljesülését jelezte, melyet még Egyiptomban tett a népnek: „Népemmé fogadlak titeket, és a ti Istenetek leszek, és megtudjátok, hogy én, az ÚR vagyok a ti Istenetek...” (2Móz 6,7). Payne szerint az ÚRnak, mint Izrael Istenének megnevezése a 2Móz 24,10-ben mutat rá az ígéret beteljesülésére.[78]

Goldingay előtérbe helyezi Isten dicsőséges jelenlétének különlegességét. Megjegyzi, hogy a Szeptuaginta fordítóinak annyira hihetetlen volt egy olyan esemény, amelyben egyszerű emberek Istent látták és életben maradtak, hogy a fordításból kihagyták magát az isteni jelenlétet. Helyette a 10. versben azt írták: „Látták a helyet, ahol Izrael Istene állt...megjelentek Isten helyén.” A vének ünnepi lakomája két értelmezést is elbír: egyrészt a szövetség megerősítésének részét jelentheti, másrészt kifejezheti, hogy bár ők látták Istent, nem haltak meg, hanem tovább folytathatták életük mindennapos eseményeit, mint amilyen például egy egyszerű étkezés. Goldingay hozzáteszi, hogy az a tény, hogy Istennek csak a lábát látták, mutatja, hogy bár fölmentek a hegyre, Isten közelébe már nem mehettek, illetve nem mertek közelebb menni, és csak a távolból figyelték Isten dicsőséges jelenlétét.[79]

Goldingay megállapításához hozzáfűzném, hogy ez a lehetőség, a dicsőség látványa, mely néhány személynek adódott, magából a szövetségből valósulhatott meg. A kapcsolat megalakult, az áldozat vére betakarta a népet, és ez volt az ok, amiért a nép képviselői beléphettek Isten jelenlétébe. Isten volt az, aki hívta őket, aki így kijelentette, megismertette magát, mert a szövetség ezt már lehetővé tette.

JEGYZETEK:

[1] Dumbrell, 1984, 15.o.

[2] Dyrness, 1979, 116.o.

[3] Martens, 1999. 120-121.o.

[4] Goldingay, 2003, 369.o.

[5] Ladd, 1974, 632.o.

[6] Martens, 1999, 90.o.

[7] Martens, 1999, 92.o.

[8] A későbbi hitvallás, a S’ma is ezt hirdeti: „Halld Izrael, az ÚR a mi Istenünk, az ÚR egy (5 Móz 6,4).

[9] Martens, 1999, 103-106.o.

[10] Payne, 1962, 180-182.o.

[11] Dumbrell, 1984, 80.o.

[12] Dumbrell, 1984, 80-85.o.

[13] Dyrness, 1979, 119.o.

[14] Grelot-Guillet, 1972, 1257.o.

[15] Goldingay, 2003, 369-370.o.

[16] Megjegyzem, Goldingay szerint nem az emberi körülmények megváltozása miatt kellett átértelmezni a szövetséget, hanem mert maga a szövetség alapja, az Ábrahámnak tett ígéret már a beteljesedés folyamatában volt.

[17] Goldingay 2003, 370-372.o.

[18] Dumbrell, 1984, 81.o.

[19] McKenzie, 2000, 4.o.

[20] A törvénnyel a következő fejezetben foglalkozunk

[21] A Deuteronómium neve a Sínaira

[22] Strong, 1979, 5046

[23] Dumbrell, 1984, 85-86.o.

[24] Komesz, 2011, 92.o.

[25] „Nagy néppé teszlek, és megáldalak, naggyá teszem nevedet, és áldás leszel.” 1 Móz 12,2

[26] Family Bible Notes, in: Power Bible CD

[27] Goldingay, 2003, 373-374.o.

[28] Dumbrell, 1984, 85.o.

[29] Dyrness, 1979, 33.o.

[30] Dumbrell, 1984, 91.o.

[31] Komesz, 175.o.

[32] Komesz, 177.o.

[33] McKenzie, 2000, 49.o.

[34] 2 Móz 20,6 egyike a ritka helyeknek

[35] Hagyományos számítás szerint a Tóra 613 törvényt foglal össze, ebből 10 áll a Dekalógusban. Ryrie, 2009, 337.o.

[36] Goldingay, 2003, 379.o.

[37] Ibid.

[38] Goldingay, 2033, 380.o.

[39] Ibid., 380-381.o.

[40] Thiessen, 1979, 204.o.

[41] Payne, 1962, 100-101.o.

[42] Westermann itt a Tórára gondol, de abba a Dekalógus is beletartozik.

[43] Westermann, 1993, 178.o.

[44] Erickson, 1989, 976.o.

[45] Erickson, 1989, 976.o.

[46] Dumbrell, 1984, 98.o.

[47] Dumbrell, 1984, 91.o.

[48] McKenzie, 2000, 49.o.

[49] Carr, 2013.03.23.

[50] Spurgeon Devotional, in: Power Biblie CD

[51] William Burkitt, in: Power Bible CD

[52] Albert Barnes, in: Power Bible CD

[53] Adam Clarke, in: Power Bible CD

[54] Family Bible Notes, in: Power Bible CD

[55] Strong 4941. Jelentése: ítélet, határozat, rendelet, jog, törvény stb.

[56] Payne, 1962, 325-326.o.

[57] Dyrness, 1979, 132.o.

[58] Ibid., 119.o.

[59] Dumbrell, 1984, 92-93.o.

[60] Goldingay, 2003, 381-382.o.

[61] Ld. a 2.1. fejezetet

[62] Thiessen, 1979, 204.o.

[63] „Elmondta a népnek az ÚR minden igéjét és rendelkezését.” 2Móz 24,3

[64] Conner, 1983, 42-44.o.

[65] Martens, 1999, 100.o.

[66] Goldingay, 2003, 375,391.o.

[67] Goldingay, 2003, 391.o.

[68] Ibid., 375.o.

[69] Dumbrell, 1984, 93-94.o.

[70] Dumbrell, 1984, 94.o.

[71] McKenzie, 2000, 57-58.o.

[72] Dumbrell, 1984, 94.o.

[73] Payne, 1962, 100.o.

[74] “Az Ószövetségben az élet fogalma nem a halál utáni élettel azonos, hanem Isten jó ajándékainak élvezete, és az Istennel való életközösség megléte már az evilági élet folyamán.” Ladd, 1974, 496.o., lábjegyzet.

[75] Ladd, 1974, 496-498.o.

[76] Dumbrell, 1984, 94.o.

[77] Dumbrell, 1984, 94.o.

[78] Payne, 1962, 100.o.

[79] Goldingay, 2003, 388.o.