Szabó Adrienn: A Sínai szövetség, mint az élet lehetősége

A szerző azonos című szakdolgozatával az Élő Víz Irodalmi alapítvány Legjobb szakdolgozatok díj 2013-at nyerte el. Alábbiakban ebből a szakmunkából osztunk meg egy részletet.

Bevezetés

Régóta foglalkoztat a biblikus szövetség témája. Különlegesnek tartom, mert végigvonul a teljes Biblián, és megjelenik mindenhol, ahol Isten népe jelen van. Isten úgy döntött, hogy kapcsolatban él mindazokkal, akik hisznek benne, és ezt a kapcsolatot szövetség formájában építette föl. Ez a kapcsolat Isten végleges döntése, de szövetségek egymásutánjában bontakozott ki. Így egyszerre lesz egyszerű, hiszen az egyén, illetve a nép, és Isten egymás közti viszonyát hordozza, ugyanakkor bonyolulttá válik, amikor a különböző szövetségek történelmét és teológiáját kutatjuk.

A Sínai hegynél köttetett meg a szövetség, melyre ráépült a Tóra, a választott nép élete, később a júdaizmus, és voltaképpen az egész Újszövetség. Mózes állt közvetítőként Izrael és Jahve között, ezért nevezik az itt létrejött „egyezményt” a Sínai, vagy mózesi szövetségnek is. A dolgozatban ezzel a szövetséggel foglalkozom. Bemutatom lépéseit, az alapot melyre ráépült, és azokat az elemeket, amelyekből felépült. Rávilágítok arra, hogy célja, hogy életet adjon, az Úrnak népet formáljon, és a választott népnek földet, sőt reményteljes jövőt adjon. Végül megvizsgálom kapcsolatát a Dekalógussal (Tíz Igével, Tízparancsolattal).

Munkámban arra törekszem, hogy bemutassam a szövetség eredeti, igazi képét. A mai keresztény gondolkozásban ugyanis könnyen összekapcsoljuk a korábbi szövetséget az elavult jelzővel, a Sínai eseményeket a törvény „elmúlásával”, és ezen az úton haladva az egészet „érvénytelennek” minősítjük az újszövetségi hívő számára. Meggyőződésem azonban, hogy a Jahveval megkötött szövetség nem azonos a „törvénnyel”, melyet Urunk, Jézus beteljesített (Mt 5,17-18; Zsid 8,13). Ezért választottam kutatásom témájának a mózesi szövetséget; hogy megismerjem és megismertessem azt a pillanatot, amikor „megszületett” a Tóra, és a szövetséget annak teljességében elemezzem.

Miért szövetség?

A szövetség sokszor felbukkanó bibliai kifejezés. A héber berít szó Noé történetében (1Móz 6,18) hangzik el először, ahol – Dumbrell szerint – az író ismert fogalomként használja.[1] A szó csaknem a teljes héber Bibliában megtalálható. A Tóra, a pentateuchusz teljességében tárja elénk a szövetséget, összekötve Isten szabadításával, elhívásával, ígéretével és tervével.

 

A bibliai szövetség, mely az ÚR és emberek közt köttetik meg, egyenlőtlen felek kapcsolatáról szól, és ezért nevezhetnénk hűbéri szerződésnek is. William Dyrness azonban kifejti, hogy az isteni kijelentés emberi szócsöveket, fogalmakat és elgondolásokat használ saját céljaira. A végeredmény ugyanakkor sokkal gazdagabb tartalmú és magasabbröptű, mint amilyen a kiinduló fogalom volt. Ugyanezen a vonalon haladva, és feltételezve, hogy a biblikus szövetség alapelvét Isten – hogy érthetővé tegye az emberek számára – korabeli szerződésekből vette; a szövetség, melyet Isten ad, bőségesebb, mint „gyökere”, a szerződés. Végtére is, a szövetség örök, míg a szerződések csak meghatározott ideig érvényesek.[2] Dyrness véleményével egyetértve, a felsorolt eltérések miatt ragaszkodom a szövetség kifejezéshez. Ezzel a bibliai szövetség másságát szeretném jelezni.

2.2. A szövetségre való kiválasztás

Jahve és Izrael szövetsége számos olyan elemet tartalmaz, melyet láthatunk a korábbi szövetségkötéseknél, mind Ábrahám és Abimelek, mind Isten és Ábrahám között. Megállapíthatjuk, hogy a feleknek már korábban ismerniük kellett egymást, ez előfeltételnek számított. Ábrahámot figyelve azt látjuk, hogy a szövetség „vágása” előtt, előzetes kritériumok nélkül hívta és választotta el őt Isten. Különböző szerzők különböző mozzanatokat emelnek ki Istennek abból az üzenetéből, amellyel Izraelt hívta, hogy lépjen be szövetségébe (2Móz 19,3-8).

Martens a Sínai szövetség előzményét abban látja, hogy Isten, amikor kihozta Izraelt Egyiptomból, megismertette magát velük. A kivonulásban mint a megváltás Istenét ismerték meg Őt, és ez az ismeret később is bennük maradt (Jer 23,7-8). Mózes közvetítésével megismerték nevét, és megtudták, hogy Ő ugyanaz, aki megjelent a pátriárkáknak (2Móz 3,14-15). az Egyiptomot ért tíz rettenetes csapás, a Vörös-tengeren való átkelés után, majd a pusztában vonulva megtanulták, hogy lehet bízni Jahve szavában. Tehát – összefoglalva az egész kivonulást – a teljhatalmú Szabadítót ismerték meg benne, aki szabadságra vezette ki őket.[3]

A Sínai hegynél újabb tapasztalatokkal gazdagodtak. Goldingay fölhívja a figyelmet, hogy ott az URAT úgy ismerték meg, mint Jelenlétet, Aki köztük van. Ezenkívül, Ő beszélt is hozzájuk.[4] Ladd kijelenti, hogy az a tény, hogy Isten az Ő népe között lakozik és kommunikál vele, központi témája a szövetségnek az egész üdvtörténetben.[5]

Térjünk vissza most Martensre. Szerinte a „szövetségi formula” kifejezés, melyet a nép még Egyiptomban hallott, abban volt egészen különleges, hogy egy gyönyörű jövőt állított eléjük. A 2Móz 6,7-ben találjuk a „szövetségi formulát”: „Népemmé fogadlak titeket, és a ti Istenetek leszek.” E kijelentés több helyen is előfordul még a Bibliában. Martens két, egymáshoz kötődő gondolatot emel ki a kijelentésből[6]:

1. „Népemmé fogadlak titeket” – Az ÚRNAK e kijelentése egy különleges népet nevez meg. Olyat, akinek identitása abban rejlik majd, hogy Istennek a tulajdona. Az identitás fontos a rabszolgáknak, és a szövetség ezt megadja majd nekik. A Dániel 7,27-ben található „a Felséges szentjeinek népe” elnevezés is abból az egészséges öntudatból ered, amely a szövetség ajándéka. Isten a Sínai szövetségben nem egy személlyel került kapcsolatba, hanem egy közösséggel, és ez a szövetség kitágul az Ábrahámmal kötötthöz viszonyítva. A nép, mint egységes csoport került az ÚR elé, melyben az egyén fontos volt, de nem az egyénieskedés.[7]

2. „és a ti Istenetek leszek” – A szövetségi formula másik ígérete, hogy az ÚR lesz Izrael Istene. Ez az ÚRRA, Jahvera nézve fogalmazott meg kötelezettséget, és az Ő elkötelezettsége mindvégig lényeges része a szövetségnek. Izrael fiai Egyiptomban még nem tapasztalták meg, hogy ÚR jelenléte, sőt szövetsége milyen nagy értékek – hiszen akkor még a csodás szabadulást, a pusztai védelmet és gondoskodását nem tapasztalták meg. A tapasztalatnak azonban meg kell majd értetnie velük, hogy Jahve jelenléte és szövetsége több mint elég a számukra. Ő igazi Isten, éppen ezért minden más útmutatásnál, segítségnél, jelenlétnél többet jelent. Az Ő jelenléte az igazi megoldás minden viszontagságuk idején, és Ő a reménységük egyetlen hiteles forrása. A kegyelem Isteneként fogják Őt megismerni. Ugyanakkor az ígéret kizárólagos is: mivel Jahve az egyetlen igazi Isten (2 Móz 20,1-2) nem is szabad mást istenként tisztelniük, csak Jahvét.[8] Izrael Ura nem állt a többi istenség sorába és nem versengett velük. Az Ószövetség számos helyen jelenti ki, hogy Jahve nem tűri, hogy népe belecsússzék a vallási szinkretizmusba.[9]

Barton Payne meglátása szerint a szövetségi formula Isten szándékát mutatja be arról, hogy adoptálja Izraelt, mint saját kiválasztott népét. Ettől fogva Jahve Izrael Istene, ez az Ő neve. A népet ez az örökbefogadás teszi a szövetség örökösévé (5Móz 4,20). Mivel ők Isten népe, az ÚR Atyjuk lesz. Ez a fajta kapcsolat nem a teremtettségből adódik – a héber Biblia csak a szövetség népét nevezi Isten gyermekeinek (Jer 3,19). Payne arra is rámutat, hogy habár ebben az esetben Izrael fiairól van szó, Isten Ábrahámot, Izsákot és Jákobot is kiválasztotta. Mindezzel az a célja, hogy egy szent nemzetet hozzon létre (4 Móz 23,9). [10]

2.3. A szövetségre való elhívás

Istennek Izraelre vonatkozó elhívását a 2 Móz 19,4-6-ban olvassuk. A Sínai hegyhez kötődő események első, szövetséggel kapcsolatos isteni beszédről van itt szó. „Ti láttátok, mit cselekedtem Egyiptommal, hogyan hordoztalak benneteket sasszárnyakon, és hogyan hoztalak ide benneteket. Most azért, ha engedelmesen hallgattok szavamra, és megtartjátok szövetségemet, akkor ti lesztek az én tulajdonom valamennyi nép közül, bár enyém az egész föld. Papok királysága és szent nép lesztek.” (2Móz 19,4-6)

Dumbrell kifejezetten fontosnak találja a fenti igéket és azt írja: „Ettől a ponttól kezdve Izrael története valójában csak fejtegetés hűségük minőségéről, mellyel ragaszkodtak ehhez az elhíváshoz, amelyet a Sínain kaptak.”[11] Itt a nép megismerte a szövetség alaptermészetét és megkapta elhívását. Azt, hogy a szöveg fontos üzenet, a textus előtt és után található bevezetés és befejezés jelzi. A harmadik vers („így szólj Jákób házához, és ezt hirdesd Izrael fiainak”) és a hatodik vers („ezeket az igéket kell elmondanod Izrael fiainak”) olyan keret, mely nagy nyomatékkal segíti, hogy a hallgató megjegyezze a hallottakat.  Maga a textus háromszorosan állapítja meg a Sínain való találkozás történeti hátterét: 1. Isten nyitotta meg az ajtót Egyiptomból; 2. Ő vette őket körül sasszárnyakhoz hasonló védelemmel, és 3. Ő irányította őket a Sínai hegyhez, vagyis önmagához. A múltnak felidézése párhuzamban áll az 5-6. versekkel, melyek a jövőre vonatkoznak. Ott Isten és Izrael kapcsolata is háromféle módon nyilvánul meg: 1. Izrael Isten tulajdona lesz, továbbá 2. papok királysága, és 3. szent nép. A múlt és a jövő bemutatása között a 5. vers eleje a „most azért” kifejezéssel az előttük álló utat tárja a nép elé. Az Úrral való kapcsolatuk lesz a kulcs a felvázolt jövőhöz. Mivel ez a kapcsolat a szövetségen belül él, meg kell tartaniuk a szövetséget. Az ahhoz való ragaszkodás, és az Istennek való engedelmesség áldásos következményekkel fog majd járni.[12]

A kiemelt textust Dyrness a szekuláris szerződések variációjának tartja. a) Az igerész alapvető különbsége a szokásos ókori szerződésektől abban áll, hogy a hűbérúr helyén Isten áll, a vazallus helyén pedig a kiválasztott nép. b) A textus másik különlegessége, hogy az erkölcsi és szellemi értékeket a megszokott politikai és gazdasági témák fölé helyezi. Isten szuverén akaratából választotta és szabadította meg a népet Egyiptomból. Egyik indítéka erre a szeretet (5Móz 7,6-8), másik, hogy nem felejtette el a pátriárkákkal kötött szövetségét (2Móz 2,24). Dyrness mindamellett, hogy szerződésnek tartja az igerészt, figyelmeztet, hogy ez több volt annál. Isten ugyanis a népet egy családi kapcsolatba vonta be. Nem csak Uruknak hirdette meg Önmagát, hanem Atyjuknak is. Ebbe a dokumentumba beletartoztak kikötések, feltételek is (19,5).

A szövetség megtartása azt jelenti, hogy Izrael engedelmesen követi Isten hívásait. Azonban a szövetség nem a megtartáson múlik, mert a szerződés nem kölcsönös, vagy kétoldalú. Az engedelmesség, melyet az ÚR kér, nem a szövetség feltétele, hanem csupán az áldásoké: ha engedelmeskednek a szövetséget kötő ÚRNAK, ezzel csupán a szövetségben megígért áldásokat biztosítják maguknak, de a szövetség az engedelmességüktől függetlenül is fennáll.[13]

Grelot és Guillet kimondják, hogy Isten azért választotta ki Izraelt, hogy az Ábrahámnak tett ígéreteket megvalósítsa általuk. A 2Móz 19,4-6 az Ő szövetségi szándéka, mely ingyenes, érdemtől független. Elkülöníti őket a pogány nemzetektől, teljesen magának tartja fönn őket. Izrael az Ő népe lesz, neki szolgál, és az Ő királysága lesz. Az ÚR viszont az ő Istenük, tehát segít nekik és pártfogolja őket (2,4).[14]

Érdekes, hogy Goldingay nem tartja a textust „szerződésnek”. Ehelyett a sínai-események előzetes programjának nevezi; a Teofánia, a Tíz Ige kijelentése és a szövetségkötés összefoglalójának. Mindezek csak ezután fognak megtörténni. Szerinte itt nincs szó új szövetségkötésről, de a már létezőnek megerősítése mégis újdonságokat hoz: amíg a korábbi szövetségkötések Istennek ígéretére alapoztak, és előre néztek, melyet a szövetséges félnek el kellett hinnie, hogy a kapcsolat működőképes legyen (ld. Ábrahám példáját az 1Móz 15,1-6-ban), addig a „Sínai kapcsolat” már egy meglévő tapasztalaton nyugszik – a szolgaságból való kiszabadításon. Ezért a 2Móz 19,3-6 textusa összeköti az átélt bizonyságot a jövő tervével, és útmutatást ad a terv megvalósítására.[15]

Visszatekintve, amikor Isten Noéval és általa az emberiséggel szövetséget kötött, önmagát kötelezte el az ember mellett, de viszonzásul nem írt elő semmit sem (1Móz 9,9.11). Ábrahám esetében a szövetségkötés Isten oldaláról ígéretekkel járt, ennek beteljesülését a másik félnek el kellett hinnie, és ennek alapján élnie, hogy hitében feddhetetlen maradjon (1Móz 17,1-9). Mivel Mózes életében az Ábrahámnak adott ígéretek megvalósulása már elkezdődött, a létező szövetséget át kellett értelmezni, hogy a megváltozott körülményekben is az érvényes maradjon.[16] Az emberi hozzáállást meg kellett változtatni. Ezt fejezi ki a 2Móz 19,5: Isten a szövetség megtartását kérte a Sínain összegyűlt néptől.[17]

Dumbrell egyezik Goldingayjel a már eleve létező szövetség témájában. Bizonyítékként a 3. verset idézi, melyben Jákób háza, és Izrael fiai kerülnek említésre, ez összeköti a sínai eseményeket az ősatyákkal.[18] Hozzáteszi, hogy az 5. versben felhozott szövetség is a már régen megköttetett, nem pedig a Sínain létrejövő.

McKenzie nem dolgozza ki a gondolatot, de kimondja, hogy a Sínai szövetség a pátriárkákkal kötöttnek a folytatása. Ennek alapjául a 3 Móz 26,42-45-et idézi: „akkor visszaemlékezem a Jákóbbal kötött szövetségemre, az Izsákkal kötött szövetségemre, meg az Ábrahámmal kötött szövetségemre, és gondom lesz az országra is. El kell ugyan hagyniuk földjüket, hadd élvezze nyugalmát, amíg pusztán hever nélkülük, nekik pedig békével kell hordozniuk büntetésüket, mivel újra meg újra megvetették döntéseimet, és megutálták rendelkezéseimet. De akkor sem vetem meg őket, amikor ellenségeik földjén lesznek, és nem utálom meg őket annyira, hogy véget vessek nekik, megszegvén velük kötött szövetségemet, mert én, az ÚR, az ő Istenük maradok.”[19]

Ezektől eltérően Conner a Bibliában három nagy szövetséget fedez föl, melyeket Isten az emberrel kötött: az Ábrahámit, a Sínait és az Új Szövetséget. Úgy látja, hogy az első kettő párhuzamban létezik mindaddig, míg el nem jön a Jézusban kötött Új Szövetség, és csak az szünteti meg a Sínai szövetséget. Conner ezt azért teszi, mert szerinte a Sínain a törvény szövetsége köttetett meg.[20]

Elfogadhatónak találom azokat az elméleteket, melyek azt tartják, hogy a Sínain új szövetség nem köttetett. Szerintem arról van itt szó, hogy a 24. fejezetben található szövetségkötéskor a nép elfogadta és megáévá tette az Ábrahámmal kötöttet. Ezzel a felfogással látszólag ellentmond Mózes ötödik könyve, amely kijelenti, hogy Isten a Hóreben[21] „szövetséget vágott Izraellel” (5Móz 5,2-3). Gondos elemzéssel azonban megállapíthatjuk, hogy itt sincs szó új, korábban nem létező megállapodásról. 5 Móz 4-ben többször olvashatunk a szövetségről: először azt látjuk, hogy amikor a nép megérkezett a Sínaira, az ÚR kijelentette, kihirdette a szövetséget: „(Az ÚR) Kijelentette nektek szövetségét, amikor megparancsolta, hogy tartsátok meg a tíz igét, és felírta azokat két kőtáblára.” (5Móz 4,13). A „kijelentette” alakban fordított héber ige (nagad)[22] jelentése magába foglalja, hogy egy már meglévő, létező ténynek az említéséről van szó.  Az 5Móz 4,23-ban a felszólítás a jelen pillanat generációjára vonatkozik: „Vigyázzatok, ne feledkezzetek meg Isteneteknek, az ÚRnak veletek kötött szövetségéről, és ne készítsetek magatoknak istenszobrot semminek a képmására, mert megtiltotta Istened, az ÚR.!”. Vagyis ne feledkezzenek meg, hogy Istent és önmagukat egy megkötött szövetség kapcsolja össze, ezért tartsák meg azt. A vers kifejezi, hogy mindenkinek úgy kell tekintenie a szövetségre, mintha azt ő és Isten kötötték volna meg. Az 5Móz 4,31-ben megjelenő szövetség most Istenre nézve „felszólítás”; Ő nem feledkezik meg az atyákkal megkötött szövetségről: „mivel irgalmas Isten az ÚR, a te Istened, nem hagy cserben, és nem hagy elpusztulni. Nem feledkezik meg az atyáiddal kötött szövetségről, amelyet esküvel fogadott meg nekik.” Ezeket szem előtt tartva kell olvasnunk az 5Móz 5,2-3-ban írtakat, amelyek szerint „Isten szövetséget kötött a Hóreben”. Az előző igehelyek azonban – az imént bemutatott kontextus szerint – már kifejtették, hogy a szövetséget minden generáció sajátjának kell, hogy tekintse, még akkor is, ha ősatyáik voltak azok, akik a vágás szertartását elvégezték. Isten a Sínain meghirdette és kifejtette, azt, amit Ábrahámmal kötött, az ott összegyűlt nép pedig saját részét tette meg: a maga részéről is belépett a már meglévő kapcsolatba.

2.4. A szövetség célja

Térjünk vissza most a 2 Móz 19-be. Izrael elhivatottsága az 5. és 6. versben külön figyelmet érdemel, mert azok az engedelmességgel valósulnak meg. Jahve Isten három lényeges elemet emel ki, amelyek az Izraellel kötött szövetségből következnek: „az ÚR tulajdona”, „papok királysága” és „szent nép”. Mielőtt közös vonásukról beszélünk, egyenként nézzük meg őket.

Dumbrell szerint fontos megjegyezni a „tulajdon” kifejezést, mert kiválasztottságot is jelent. Izrael kiválasztott, kihívott nép, és ebben a tekintetben szemben áll a világ többi népév