1.1  BEVEZETÉS

Ebben a dolgozatban az esettanulmány történeti előzményeiről szeretnék írni, mely magában foglalja néhány kutató bemutatását, akik éltek az esettanulmány módszereivel már a 19-20. században, az esettanulmányok típusait két különböző megközelítésből, az esettanulmány-irodalom néhány fontosabb dátumát, illetve a kérdőívek fokozatos térnyerésének kérdését.

 1.2  AZ ESTTANULMÁNYOK MÓDSZEREIT ALKALMAZÓ KUTATÓK ÉS LEGFONTOSABB MUNKÁIK

            Először, mintegy kedvcsinálóként, néhány kutatót szeretnék bemutatni, akik közül többen már igen korán használták az esettanulmány módszereit.

Hermann Ebbinghaus(1850-1909) a mechanikus emlékezet kutatója volt. Elvileg megmaradt az önmegfigyeléses pszichológia keretében, tényleges kutatói gyakorlatában azonban mást tett. 1885-ben megjelent munkájában az asszociációképződést elemezte. Saját magán kísérletezett, értelmetlen szavakat memorizált; ezzel fontos általános összefüggésekre jutott el, s megalkotta az emberi emlékezet kutatásának máig uralkodó érvényű egyik mintáját. Az értelemtől, személyes kapcsolódástól és magasabb lehetséges szerveződéstől megfosztott anyag mechanikus elsajátításával fel lehet tárni az emlékezés és tanulás legáltalánosabb törvényszerűségeit, véli Ebbinghaus. Bár a korban nem számított termékeny kísérletezőnek, 1890-ben folyóiratot alapított, mely a Wundttól független kísérletezők legfőbb publicisztikai lehetősége volt.[1]

            Willian Stern(1871-1938) a Hamburgi Egyetem professzoraként döntő szerepet játszott a személyiség-lélektanban. A filozófia hagyományos személyiségproblémáit sikerült átmentenie a tudományos pszichológiába. Rendkívül sokoldalú kutató, termékeny szerző, mindamellett aktív gyakorlati szervező is volt. Ő az élharcosa az alkalmazott lélektannak és pszichotechnikának az 1900-as évek elején Németországban. A tanúvallomások megbízhatósága terén például az elsők között végzett kísérleteket. A fejlődéslélektanban is kiemelkedő kutató volt. A gyermeknyelvről írt könyvet 1907-ben feleségével, Clara Sternnel együtt, majd négy évvel később megjelenik Differenciálpszichológia című műve, mely a tényleges emberi változatokkal foglalkozik. Stern azt is felismerte, hogy a pszichodiagnosztikában mennyire fontos az egyéni eset módszer. Kiemelte az individualizált pszichográfia jelentőségét és megkülönböztetett egy biográfiai és egy pszichográfiai módszert. Az első az egyén oszthatatlan egységére fókuszál, a második az egyén struktúrájának ábrázolását teszi lehetővé. A pszichográfiai módszer eredménye a pszichogramm, „melynek segítségével állításokat fogalmazhatunk meg egy adott személyről egy adott időpillanatban és a változásokról is az idő függvényében.”[2] A módszer másik előnye, hogy lehetővé teszi az egyének egymással való összehasonlítását. [3] [4] Karl Jaspers(1883-1969) azt kutatta, hogy az egyénről készült feljegyzések elemzésével milyen ismereteket lehet szerezni az egyénről. Rendszerbe foglalta a pszichopatológiai folyamatok legfontosabb jellemzőit.[5]Jean Piaget(1896-1980) az elméleti fejlődéslélektan terén kimagaslót alkotott. Azt állította, hogy a gyermeki értelem fejlődésében igazi minőségi változások figyelhetők meg. Munkássága kezdetén az óvodáskori gondolkodás és beszéd kapcsolatát elemzi a megfigyelés és a klinikai kikérdezés módszerével. Az 1920-as években végül feltárja a gyermeki világkép jellemzőit. Piaget szerint az óvodáskorú gyermek meglehetősen részletes elméleteket alkot az őt körülvevő világról, azonban ez a világkép nem következetes; antropomorf(minden gondolkodik és szándékkal jellemezhető), valamint artificialista(minden úgy működik, mintha ember alkotta volna). A gondolkodást minőségileg eltérő fejlődési szakaszok jellemzik, állítja Piaget, majd elméletét a hatvanas években több irányban kiterjeszti. Kidolgozza az észlelés, az emlékezés és a képzelet fejlődését is. A fejlődés az asszimiláció és az akkomodáció fogalmaival értelmezhető. Ez a kettő valósítja meg az adaptációt. Ahogy a megismerés egyre inkább fejlődik, az adaptáció egyre tökéletesebb lesz. A fejlődés lényegében önfejlődés, a struktúrák belülről jönnek létre, ezt a társadalmi környezet csak segítheti. Piaget elméletének fontos következménye, hogy a nevelés gyermekalapúvá vált. Magyarországon igen korán felismerték Piaget jelentőségét, a 70-es években pedig megjelenik Mérei-Binet Gyermeklélektan című könyve, melyen keresztül a magyar olvasók is részletesen megismerkedhettek Piaget szemléletével.[6]

Számos pszichológus a személyiséget a maga teljességében igyekszik megérteni. Charles S. Carver és Michael F. Scheier szerint ezt a megközelítést perszonológiának nevezte Henry Murray 1938-ban. Az ilyen szemléletű kutatók rendszerint esettanulmányokat készítenek a vizsgált személyről, melynek elkészítése hosszabb időszakot vesz igénybe és többszöri találkozást jelent a szakember és a vizsgált személy között. Az ismételt találkozások teszik lehetővé, hogy a megfigyelő a személy életét mélyrehatóan feltérképezze és következtetéseket vonjon le. Az esettanulmányok nagyon részletesek és igyekeznek pontos képet adni a vizsgált személyről. Számos klinikai vizsgálatnál is az esettanulmány módszerét alkalmazzák. A kutatók legtöbbször klinikai terapeuták, akik az általuk kezelt személyekről szerzett benyomásaikat ilyen módon összegzik. Klinikai esettanulmányok általában olyan emberekről készülnek, akik valamilyen életvezetési problémával küszködnek. Az ilyen esettanulmányokban tetten érhető, hogyan siklik félre a személyiségfejlődés.[7]

                Az alábbi táblázatban az esettanulmány irodalom néhány jelentősebb dátuma látható.[8]