EZEKRE A KÉRDÉSEKRE KERESSÜK A VÁLASZT

Mi lett az emberrel, akit becsapott a kígyó?

Melyek a szégyen bibliai dimenziói?

Hogyan tudjuk feldolgozni a szégyenünket?

Van-e határa a kígyó arcátlanságának?

Nincs esélyünk a kígyóval szemben?

Utólag már tanulságokat sem meríthetünk?

Megátkoz vagy vérző szívvel megállapít a jó Isten?

Van-e megoldásunk a halálra?

Minden tettünkért felelősek vagyunk?

Mit kell tennünk, ha vétkeztünk?

Vissza juthatunk-e az Istennel való bensőséges életközösségbe?

A bűnbeesés elbeszélésében ott tartunk, hogy az asszony evett a jó és gonosz ismerésének a fájáról. Sőt „adott a vele lévő férjének, és ő is evett. És megnyílt mindkettőjük szeme, és felismerték, hogy mezítelenek – fügefa levelet fűztek hát össze, és ágyékkötőket csináltak maguknak.” (1M 3,6-7 - TB)

A bibliai elbeszélés szenzációsan tömör. Ezért mondatonként keresem meg az összefüggéseket, valamint az azokból következő isteni üzeneteket.

 a) „És megnyílt mindkettőjük szeme”

Mire volt kívánatos a fa? – „Hogy okossá tegyen.” Mi lett az evésből? „És megnyílt mindkettőjük szeme, és felismerték”– Beteljesült hát a kívánság? Semmiképpen sem! Mit ismertek fel? „hogy mezítelenek.” Micsoda csalódás?! Okosság ez? Dehogy okosság! Oda a nyugalmuk, a békességük! A 2. fejezet végén még semmi baj nem volt a mezítelenségükkel. (Művészi kompozíciót olvasunk!): „És mindketten mezítelenek voltak– az ember és az ő felesége –, de nem szégyellték magukat egymás előtt.” (1M 2,25) Most meg már okosak? Dehogy! Szégyellik magukat. Ami eddig semmi gondot nem okozott, azt most „ádámkosztümmel kell takargatniuk”. Igazi fusi-öltözettel, hogy nyilvánvalóvá legyen a szégyenkezésük.

A szégyenkezésnél meg kell állnunk egy pillanatra. A Bibliában a szégyenkezés nem csupán „arcunk pirulása”, bár ezt a kifejezést is sokszor használja a Biblia.[1] Sokkal inkább a teljes vereség kifejezője. A 25. zsoltár magyarázza meg ezt egy sokat mondó gondolatpárhuzammal: „Ne engedd, hogy megszégyenüljek, ne engedd, hogy ujjongjanak fölöttem ellenségeim!” (Zs 25,2 - TB) Mit jelent itt „megszégyenülni”? Azt, hogy legyőztek az ellenségeim, a porban heverek, fejemen az ellenség vezérének a lába és ujjonganak fölöttem. Ez a totális vereség képe. Mutatja, hogy a halálos ellenségem legyőzött és megölt. Méghozzá nyilvánosan, mindenki szeme láttára. Nem „szégyenkezve elsomfordálok” a titkos kudarc színhelyéről, hanem a széles csatamezőn levágták a fejemet, és számomra mindennek vége!

A bűnbeesés-elbeszélésben is ezt jelenti. Ettem a jó és gonosz ismerésének a fájáról, és bekövetkezett, amit Isten előre megmondott: „amely napon eszel arról, halálnak halálával meghalsz!” (1M 2,17 - TB) Ott a holttestem a csatamezőn, a győztes ellenség pedig (jelen esetben a kígyó) ujjong fölöttem.[2]

Nyilvánvaló, hogy nem ezt akartam. Nem ezt ígérte a kígyó! Ha csalódott vagyok, jogos a csalódásom. Csúnyán becsaptak! Hozzájön ehhez a csalódáshoz, hogy kapcsoltam: ezt előre megmondta Isten. Nem okolhatok senki mást, csak magamat. Meg persze egymást! Hiszen ez is a bűn következménye, hogy a szövetségesek (az ember és az asszony) egymást okolják. Csúnya dolog, de látjuk, hogy bekövetkezik.

Olvassuk tovább az elbeszélést, mert mindezt költői erővel szépen sorra is veszi:

„Amikor azonban meghallották az ÚRISTEN hangját, ki az alkony hűvösén sétált a kertben, elrejtőzött az ember és a felesége az ÚRISTEN elől a kert fái között. Akkor szólította az ÚRISTEN az embert, és mondta neki: »Hol vagy?« Az ember  mondta: „Hallottam hangodat a kertben és megijedtem, mivel mezítelen vagyok, és elrejtőztem.” (1M 3,8-10 - TB)

b) „Elrejtőzött az ember és a felesége az ÚRISTEN elől”

Nem tudom, ki próbálta meg már ezt a bújócskát Istennel? „Isten most nem figyel ide!” – adta Gárdonyi Géza a bort ivó török katonák szájába a sokak által használt „bújócska” szavait.[3] Szánalmas játék ez a mindentudó, mindenható, állandó jelenben élő, korlátlan Istennel, aki előtt nincs, mert nem is lehet titok. De nem is kell rejtőzni előle, hiszen ez az ÚRISTEN maga a szeretet, és mélyen fáj neki az ember bűne, mélyen bánkódik miatta. (Lásd 1M 6,6-8)

Ilyen okos lett hát az ember? Sajnos igen, mert evett a jó és gonosz ismerésének a fájáról. Az pedig nem az „olyan lesztek mint Isten, jó és gonosz ismerői” megkívánt állapotához vezet, hanem az infantilis, gyermeteg bújócskához.

c) Az ÚRISTEN „nyomozónak” is kiváló.

Az ezután következő bibliai mondatok egy professzionális kihallgatás formájában mutatják be az ember árulásait.

„Ő így szólt: »Ki mondta neked, hogy mezítelen vagy? Ugye ettél a fáról, amelyről megparancsoltam, hogy ne egyél?«” (1M 3,11 - TB)

Láthatjuk, hogy semmi értelme sem volt elrejtőzni az ÚRISTEN elől. Sőt! Az elbújás maga volt a lebukás. Az ÚRISTEN kérdése azonnal célba talál. Telitalálat. Hibátlan logika. Az ember számára talán az a legfájdalmasabb, hogy ezt már ő is végiggondolta. Talán már az evés előtt is, de akkor elhessegette lelkiismerete szavát, annyira nagy volt a kígyó álnok és hazug csábítása. Amikor azonban felismerték, hogy mezítelenek, a lelkiismerete már vádolta, sőt kínzóan marcangolta. Hiszen még csak az első gonosz tette van mögötte, még „nem varrt gatyát a lelkiismeretéből az ördög”, ahogyan a népi mondás fogalmazza. Van-e válasza az ÚRISTEN színtiszta logikájára?

Sajnos van. Idáig őszinte volt. Őszintén válaszolt az ÚRISTEN logikus kérdéseire. Most azonban már a második gonosz tett következik:

Az ember ezt mondta: „Az asszony, akit mellém adtál, ő adott nekem a fáról, és én ettem.” (1M 3,12 - TB)

Ebben a mondásban több gonosz tettet is találunk.

Az első: „Az asszony a hibás!” – Ez éppen olyan infantilis, gyermeteg menekülés, mint a „bújócska” az ÚRISTEN elől. „Nem én vagyok a hibás! Nem tettem semmi rosszat! Az asszony a hibás, ki más lehetne?”

A második: „Meg Te vagy a hibás, ÚRISTEN! Mert Te adtad mellém ezt az asszonyt, aki bajba kevert!” – A Teremtő Isten hibáztatása azóta „közhely”. Azok is élnek vele, akiknek semmi közük az ÚRISTENHEZ: „Isten a hibás!” – hangzik úton, útfélen.

Mindig beleborzongok, hogyan merjük mi, porszemnyi (bár fölbecsülhetetlen értékű) teremtményei így vádolni a szeretetből szeretetre teremtő Istent. Hogyan juthat ilyen egyáltalán az eszünkbe?! Ekkora gorombaság, otrombaság, értelmetlenül átlátszó vádaskodás? Nincsen magyarázat a hogyanra, túlságosan gyakori és egyértelmű a tény.

A harmadik: Nyoma sincsen az ember válaszában annak, ami a leglogikusabb válasz lenne: „Bocs, hibáztam!” E helyett az infantilis, gyermeteg reakció. A csínytevő apróságok szótárából hallott idézetek. Pedig a hibátlan isteni logikára a bocsánatkérés volna az igazán logikus válasz. Isten maga is ezt a választ javasolja, tanácsolja hibázó, bűnöző, vétkező teremtményeinek. Mai szóval ilyen formán: „Valld meg a gonoszságodat, és én megmentelek!” Ezt a választ több bibliai helyről gyűjthetjük össze.

A zsoltár-író „tanító énekben” tesz tanúságot arról, hogy csak a bűnvallás oldja meg a vétkezés-problémáját:

„Boldog, akinek bűnét megbocsátotta, és vétkét eltakarta Isten!

Boldog, akinek az ÚR bűnt nem tulajdonít, kinek lelkében álnokság nincsen.

Amíg csak hallgattam,

kínban sorvadoztak csontjaim,

és jajgatnom kellett napestig,

mert éjjel-nappal nyomott a kezed,

s kiszáradt a bensőm, mint tikkasztó hőségben.

De mikor bevallottam neked vétkemet,

és nem takargattam tovább bűnömet;

amikor azt mondtam: „Bevallom az én hamisságomat az ÚRNAK!”

– akkor Te elvetted énrólam bűneimnek terhét...!!” (Zs 32,1-5 - TB – kiemelés tőlem.)

Dávid már „tapasztalt bűnözőként” tanulta meg az ÚRISTEN által javasolt módot, mert a Betsabé-Uriás kaland bűne után így imádkozik:

„Egyedül te ellened vétkeztem, és cselekedtem azt, ami gonosz a te szemeid előtt.” (Zs 51,6 - TB)

Az Újszövetségben pedig a szeretett tanítvány így bíztat valamennyiünket a bűnvallásra, mint egyetlen megoldásra vétkezés idején: „Ha megvalljuk bűneinket, Ő (Krisztus Urunk) hűséges és igaz, megbocsátja bűneinket, és megtisztít minket minden hamisságtól.” (1Jn 1,9 - TB)

De az Édenkert jelenetben még csak az infantilis, gyermeteg reakcióra telik: „Az asszony, akit mellém adtál, ő adott nekem a fáról, és én ettem.” (1M 3,12 - TB)

d) Ragadós a „Nem én vagyok a bűnös!” vétek.

A bibliai szövegben tovább folyik az ÚRISTEN „kihallgatása”:

„az ÚRISTEN így szólt az asszonyhoz: »Mit tettél?«” – Nincs hangfelvételünk az Éden-kert jelenetről. Ezért többféle módon is hallhatjuk az ÚRISTEN hangját. A „félelmesnek gondolt Isten” szájából sokan a „diadalmas nyomozó” szigorát hallják a kérdésben. A „Megvagy bűnös, valld be, nincs kifogás!” keménységét. Én inkább a fájdalmas együttérzés hangszínét hallom: „Ugye, megmondtam előre, drága leányom! De kár, hogy inkább hittél a kígyónak, mint nekem! Vérzik a szívem, mert a tény az tény, és most rád szakad a baj, amit előre megmondtam. Pedig azért mondtam, hogy ne menj bele ebbe a kelepcébe!”

Igazolni is tudom ezt a „hangszínt”. A vízözön-elbeszélés elején ezt olvassuk az ÚRISTEN érzéseiről:

„Az ÚR pedig látta, hogy megnövekedett az ember gonoszsága a földön, és hogy szíve minden gondolatának szándéka szüntelenül csak gonosz. Megbánta azért az ÚR, hogy megalkotta az embert a földön, és bánkódott a szívében. És így szólt az Úr: »Eltörlöm az embert, akit teremtettem, a föld színéről, embert, állatot, csúszó-mászókat, az ég madarait, mert bánom, hogy azokat megteremtettem.«” (1M 6,5-7 - TB – kiemelés tőlem.)

Mi más ez, mint az együtt érző szív mélységes fájdalma teremtményeinek értelmetlen, hiábavaló, fölösleges és szánalmas gonoszsága fölött? „Mennyivel többre teremtettem őket?! Az odaadó szeretet szépségére?! Milyen csodálatos életet gondoltam el róluk? – E helyett bemocskolódtak, és a szánalmas önzés undorító szennyébe süllyedtek!”

Háromszor olvasunk Isten mérhetetlen fájdalmáról: „megbánta”, „bánkódott a szívében”, „bánom”. Az ismétlés hallatlanul erőteljes bibliai nyomatéka hangsúlyozza, hogy nagyon fáj a teremtő ÚRISTENNEK, hogy a szeretetre teremtett ember gyönyörű képessége devalválódott, és szánalmas önzéssé silányult.

Ezt hallom ki az Éden-kerti „kihallgatás” kikerülhetetlen kérdésében is, amit az asszonyhoz intézett a vérző szívű szeretet-Isten. Az asszony azonban abszolúte nincsen egy hullámhosszon a szeretetből szeretetre teremtő ÚRISTENNEL. Válasza az ember imént hallott szánalmas válaszát majmolja: „A kígyó rászedett, és én ettem.” (1M 3,12 - TB) Bűnvallásról, bűnbeismerésről szó sincsen, hanem csak a felelősség másra hárításáról: „A kígyó a hibás, ki más lehetne?”

Ezt a fajta választ már kiértékeltem.

e) A gonoszság fokozódik

Kiemelem azonban, hogy a gonoszságnak van egy természete, amire a bibliai szöveg itt is rámutat: FOKOZÓDIK. Az előzőekben is tetten érhettük már ezt a tulajdonságát.

A kígyónál kezdődött. Egy féligazsággal kezdte aljas manőverét az asszony ellen, hogy az szóba álljon vele, utána meg már totális hazugsággal folytatta, a szeretet-Istent is megvádolva. Fokozódik a gonoszság.

Az asszony belement a csapdába, bevette a kígyó „etetését”, és fellázadt Isten ellen. Utána pedig „adott a vele lévő férjének, és ő is evett.” Ebben is a gonoszság fokozódását láthatjuk.

A „kihallgatáskor” ugyanez válik világossá. Az ember első válasza őszinte: „elbújtam”. A következő válaszában már kettős váddal vétkezik: : „Az asszony, akit mellém adtál, ő adott nekem a fáról, és én ettem.” Amikor pedig az asszonyt kérdezi az ÚRISTEN, az asszony rátesz egy lapáttal: „A kígyó rászedett, és én ettem.” – Ismét fokozódik a gonoszság.

Az Őstörténet egészében ugyanezzel szembesülünk. A 3. fejezet gonoszság-fokozódását már megtárgyaltuk. Az ember és az asszony fellázadt Isten ellen, és kilépett az Istennel való bensőséges életközösségből. (Szándékosan nem Ádámot és Évát írok, nehogy megkísértsen bennünket, hogy „helyszíni tudósításnak” gondoljuk a bibliai leírást!) Ez még „csak” az Isten elleni lázadás. Gyermekük, Kain már – az Istentől elszakadt állapotban születve – a testvérére támad, és meggyilkolja. Kain utódai közül Lámek már a „hétszeres a bosszú Kainért, hetvenhétszeres Lámekért!” „erőszak-konfessziót” hirdeti, majd következik, hogy már mindenki belegabalyodott a gonoszságba, csak Noé talált kegyelmet Istennél, és a vízözön – egyenlőre – véget vet az emberi gonoszságnak; de csak egy időre. Bábelnél odáig fokozódik az önző gonoszság, hogy  már nem is értik meg egymást az emberek. (A n