Tari Zoltán: Kultúra, szubkultúra, inkulturáció

Ezekből következik, hogy a kereszténység lényege, hogy minél jobban be tudjon épülni egy kultúrába az adott környezetnek, vagyis a kontextusnak megfelelően. A keresztény hit üzenete azok életében valósult meg, akik értelmezték az üzenetet, vagyis lefordították a saját kultúrájuk nyelvére. Ezért ez az üzenet mindenképpen történeti módon, ott és akkor vált az életük részévé, vagyis kontextuálisan történt, mivel be tudott épülni az adott kultúrába. Ehhez szükség volt azokra a közvetítőkre, akik segítették az evangéliumnak ezt a fordítását, értelmezését.

  Több mint négy éve dolgozom együtt koreai misszionáriusokkal, akik a nagy múltú európai keresztény kultúrával szembetalálkozva először meglepődnek a hatalmas bazilikák, templomok láttán, majd elcsodálkoznak azon, hogy milyen kevés ember aktív tagja ezeknek az egykor jól működő közösségeknek. Számukra az egyházi tagság szorgalmas, odaszánt emberek tömegét jelenti, akik idejük és pénzük legjavát Istennek adják. Számukra nem kérdéses a tized adakozás tanítása, teljesen természetesen szánják oda a szülők gyermekeiket lelki munkásnak, szívesen adják oda Istennek napjuk hajnali óráit imádkozásra, vagy a munka utáni idejüket valamilyen gyülekezeti aktivitásra. Ezt a lelkesedésüket nagyban meghatározza kulturális hátterük is. A kelet-ázsiai emberek szorgalma és lelkesedése köztudott és a konfuciánus háttérből táplálkozik, mely az utóbbi időben a gazdasági fejlődésüknek ugyancsak a motorjává vált. Ahogy a gazdaságban, úgy a misszióban is mindig gyors, látványos eredményeket várnak el. Számomra odaszántságuk a misszióban rendkívül példaértékű, azonban elvárásaiknak európaiként nehezen tudok megfelelni. A folyamatosan kevés alvás és túlhajtott munkatempó hosszú távon számomra teljesíthetetlen. Ennek megértéséhez időre van szükségük: a helyi kultúra megismerése, elsajátítása hosszú folyamat eredménye.

Szükséges tehát megvizsgálni az adott környezetet, ami jelenthet szövegkörnyezetet, kulturális környezetet, stb… Ezáltal elkerülhetővé válhat a szektás gondolkodásmódot erősítő egyoldalú igazságok kiragadása, a misszióban pedig a kulturális felsőbbrendûség és egy olyan törvénykezésen alapuló szubkultúra kialakítása, mely lehetetlenné teszi az idegenek felé való nyitást.

4. Inkulturációs modellek

A keresztény misszió történetének nagyobb szakaszait vizsgálva jól látható, hogy az evangélium és kultúra találkozását nagyban meghatározta az üzenetet közvetítő közösség, akik az inkulturációs folyamatot különböző módon valósították meg. A legtöbb esetben azonban nem beszélhetünk a kulturális környezetet szem előtt tartó megközelítésről. Az első századok keresztényei az evangéliumot igen változatos liturgikus, nyelvi és kulturális környezetben terjesztették nagy sikerrel. A hangsúly a helyi gyülekezetre esett ezekben a korai időkben. (Bosch [2005] 410. o.) Ettől a korai sikeres modelltől az egyház hamarosan eltért a történelmi helyzet függvényében. Az államvallás sok évszázados időszakában az egyház a kultúra hordozójaként mutatkozott be. Missziói módszere az általa alacsonyabb rendûnek mondott pogány népek felé fordította a tekintetet. A pogány kultúráknak meg kellett hajolniuk az egyház előtt, és széthullásukkal létrejöhetett a keresztény állam. Ahol ez nem történt meg valamilyen okból, ott nem járt sikerrel a küldetés. A középkor végével a kezdetben jezsuita majd protestáns missziók célkitûzése volt elérni azokat a távoli népeket, akik még nem ismerték Krisztust. Ezek a nyugati keresztények nem voltak tudatában annak, hogy missziós üzenetük és teológiájuk kulturális meghatározottságú, tehát nem tiszta üzenet. Saját kultúrájukat kimondatlanul is kereszténynek tekintették, és így az evangéliummal együtt a nyugati gondolkodást és liturgiát is exportálták. A megtérések folyamatának gyorsítására azonban módosításokra kényszerültek. (Bosch [2005] 410. o.) Ezek a módosítások nem jelentették a nyugati teológia megváltoztatását, hanem engedményeket tettek a harmadik világbeli keresztényeknek arra, hogy saját kultúrájuk bizonyos elemeit használhassák új hitük kifejezéséhez. Ezek sokszor csupán mellékes dolgokra korlátozódtak. A kultúrát ezek a misszionáriusok elemekre osztották, és csak a számukra semleges elemek használatát engedélyezték. A katolikus Matteo Ricci[2] kínai szolgálatában elsőként túllépett a korábbi hagyományos modellen, és próbált beépülni a fogadó kultúrába úgy, hogy értékként fogadta el azt. Követőivel Kína konfuciánus tudósainak ideáljaihoz igazodtak. Elsajátították a hagyományokat, a kínai klasszikusokat, és helyi öltözékben hirdették az igét az elitrétegnek. Kezdetben nem templomot építettek, hanem kínai szokás szerint magánakadémián tanítottak. Ricci felismerte, hogy az ország vezető világképét nem a buddhizmus jelentette, hanem sokkal inkább a fejlett szociális etikával rendelkező, az ősöket mélységesen tisztelő konfucianizmus. (Küng [2000] 258. o.) A kínai vallás filozófiáit természetes teológiának tekintette, mely a keresztény kinyilatkoztató teológia mellett csupán előkészíti a kinyilatkoztatást. A keresztény hitre, mint a konfucianizmust kiegészítő, buddhizmust leváltó vallásként tekintett. (Küng [2000] 261. o.) Sajnos kezdeti sikeres térítőmunkájuk után Róma nem támogatta módszerüket, és helyükre más térítőket küldtek, akik az egyház dogmáit erőszakkal és a kultúrára való tekintet nélkül adták át.

5. Kulturális konfrontáció

       A nagy földrajzi felfedezések kora utáni évszázadokban sorra indultak meg a gyarmatosítók, a kereskedők és a hittérítők, hogy kalandos útjaik során elérhessék azokat a távoli vidékeket, ahol a barbár népek elszigeteltségben éltek pogány világnézetükben. A jezsuita expedíciók után a protestáns missziók kora következett, amely tetőpontját a XIX. századra érte el. A Nagy Század elnevezéssel is illetik a történetírók ezt az időszakot. Az angolszász világ protestáns keresztényei a pietista mozgalom és a nagy evangelikál ébredések következményeként kezdték el utazásaikat a missziós területekre. Korábbi álláspontjuk, miszerint az apostoli kor lezárult, vagyis a Nagy Missziós Parancsot már korábban betöltötték az első keresztények, megakadályozta a korábbi missziós utak folytatását. (Kane [1982] 73. o.)       A misszionáriusok többsége, akik egy barbár világot elképzelve indultak el a távoli országokba, hirtelen szembetalálták magukat Ázsia több ezer éves, vallásos kultúrájával, mely átszőtte egész társadalmi rendszerüket. Herbert Kane erről a következőképpen fogalmaz:

    A kínai alsó népréteg a nyugatiakat ”külföldi ördögöknek” nevezte, ahogyan az elit réteg is leplezetlen ellenszenvvel fogadta őket, amiért a nyugati tudás fenyegette a kínaiak presztízsét. A két kultúra találkozása megmutatja számunkra, hogy mindkét félnek előfeltevései voltak a másikkal szemben. A nyugatiak saját kultúrájukat erőltették rá az ázsiaiakra az evangélium hirdetésével. Az ázsiaiak ellenségesen fogadták ezt a térítőmunkát, mivel úgy gondolták, hogy a saját kultúrájukat is el kell hagyniuk, ha elfogadják az evangéliumot. A kereszténység tehát idegen vallásként került Ázsiába, és az is maradt hosszú távon a látványos kulturális ellentétek miatt.

6. A keresztény Nyugat missziós sikere

Mindenképpen pozitív példa lehet azonban előttünk azon misszionáriusoknak a munkája, akik a több évezreden át elzárkózó Koreába elsőként érkeztek a XIX. század végétől. Kezdettől törekedtek a koreai nép szükségeinek a betöltésére fókuszálni, amelynek első jele kiterjedt szociális munkájukon keresztül az, hogy a társadalmi eliten túllépve, a szegény rétegek megszólítására törekedtek. (Cox [1994] 239. o.) A katolikus térítőkkel ellentétben az egyszerű nép között munkálkodtak. Lefordították a Bibliát a koreai írást, a hangeult felhasználva, amely a tudós réteg kínai fordításával szemben a köznép számára is elérhetővé vált. Megismertették az ország lakosaival a nyugati orvoslást, kórházak sokaságát nyitották meg, gyógyszereket hoztak magukkal, és orvosokat képeztek ki. A szegény sorban élők éppen a kereszténységen keresztül ismerték meg a fejlett nyugati orvosi szolgáltatást, és részesülhettek egyéb jóléti és szociális segítségben, melyekre korábban kevés lehetőségük adódott. (Chung [2002] 20. o.) Az első egyetemi képzés a Yonsei Egyetem orvosi iskolája volt, melyet további iskolák követtek, ahol orvosi és ápolói képzés folyt, megnyitva az utat a nyugati orvostudomány széleskörű kiépülése felé. Az orvosi iskolákat követte egy átfogó iskolarendszer kiépítése, mely a legnagyobb hatással volt a kereszténység terjedése szempontjából. Ennek oka a koreai emberek tudás utáni vágya és odaszántsága a tanulásra. A kezdetben csak olvasást tanító kis gyülekezeti iskolákban Bibliát olvastatták a gyermekekkel. Az újonnan megtért keresztények azonban olyan éhséggel fordultak a tanulás felé, hogy rövid idő alatt hatalmas keresztény iskolahálózat jött létre minden korosztály részére. Korea legnagyobb és legfontosabb oktatási intézményei a mai napig keresztény alapításúak és szellemiségűek. (Clark [é.n.] 36.o.) Az iskolák mellé hamarosan templomokat is építettek a tanulók lelki fejlődésének érdekében.

7.  Az evangélium meghatározottsága

A hittérítő munka során az evangéliummal összefonódott kultúra együttes átadása a misszionáriusok mindenkori problémája . Saját, kereszténynek nevezett kultúránkat vizsgálva könnyen eljuthatunk a probléma lényegéhez, vagyis hogyan tudjuk az evangélium alapján kritikával illetni saját kultúránkat? Az evangélium már önmagában is kulturálisan meghatározott, mivel emberi nyelven lett lejegyezve egy adott kultúra kifejezéseivel és képeivel. A lelki munkások elsődleges feladata, hogy lefordítsák azt először a saját nyelvükre, azután a fogadó kultúra nyelvére. A fordítás kifejezés is jól mutatja, hogy az evangélium értelmezése és fordítása már eleve kulturálisan meghatározott. Newbigin így ír erről: