Komesz Mátyás: A teremtés-elbeszélések üzeneteiből 14. – Isten alkot hozzá illő segítőt az embernek 1.

EZEKRE A KÉRDÉSEKRE KERESSÜK A VÁLASZT

Milyen kulcsüzenet kezdődik azzal a mondattal: „Nem jó az embernek egyedül lennie”?

Mi a meglepő ebben az állításban?

Mit mindent jelent az „egyedül” a Bibliában?

Használja-e a Biblia Istenre is az „egyedül” jelzőt?

Miért tudunk csak töredékesen beszélni Isten tulajdonságairól?

––––––––––––––––––––––––––––

A cikket azoknak ajánlom, akik megbízható módon szeretnék felismerni a Bibliából Istennek a házaspárról szóló isteni üzeneteit.

––––––––––––––––––––––––––––

Az előzőekben láttuk: az ÚRISTEN arra teremtette az embert, hogy bensőséges életközösségben éljen velünk, mibennünk, mi pedig Ővele, Őbenne. Ez a második teremtés-elbeszélés Éden-kert jelenetének egyik „csúcsüzenete”. Hasonlóan z 1M 1,3-5 szakasz csúcsüzenetéhez. (A „Legyen világosság!” isteni szóban.) Az 1M 2,18-ban egy másik csúcsüzenet leírása kezdődik: az ÚRISTEN házaspárnak gondolta el az embert. Az első teremtés-elbeszélésben is olvashattunk erről: „Férfinek és nőnek teremtette őket.” (1M 1,27) Egy szerelmi dalkoszorú is van erről a témáról a Bibliában, az Énekek éneke.[1] Magasrendű költészet a második teremtés-elbeszélés erről szóló írása is, ugyanakkor – a legmagasabb szintű költészet eszközeit használva – emberi létünk alapjait veti meg, ill. tárja föl. Ennek megfelelően a „sarunkat levéve” mély tisztelettel, tiszta szívvel és az ÚRISTEN iránti izzó szeretettel célszerű belépnünk ennek a bibliai szövegnek a „gyémántpalotájába”, ahol ugyanakkor szabad csodálkozni, nevetni és megdöbbenni egyaránt, mert Teremtő Atyánk gyermekeiként, az Ő kezét fogva és el nem eresztve tudunk haszonnal belenézni az ÚRISTEN kincses kamráiba.

A kezdő mondat mindjárt egy egzisztenciálisan mély tapasztalatot és több ágaskodó kérdést vet föl:

„Nem jó az embernek egyedül lennie…” (1M 2,18)

A teljes bibliai mondat így hangzik: „És szólt az ÚRISTEN: »Nem jó az embernek egyedül lennie – alkotok neki segítőt, hozzá illőt.« (1M 2,18)

Az itt megfogalmazott egzisztenciálisan mély tapasztalatot a legtöbbünk már sokszor átélte. Az első teremtés-elbeszélés üzeneteit feltárva is rátaláltunk erre a következő címek alatt: „Az ember Isten képmása: férfi és nő”, „Az ember szeretetre szomjas és képes személy”, „Az ember közösségre teremtett lény (ens sociale)”. Sok mély tartalom, sok, emberi korlátokba szűkített megfogalmazás. De vitán felül igaz megállapítás, megállapítások. Valamennyien – ki így, ki úgy, a helyzetünktől függően – meg is tapasztaltuk már.

Néhány ágaskodó kérdés is azonnal fölvetődött „kőbányai szívemben”, nem is kevés. Mivel azonban Teremtő Atyánk „gyémántpalotájában” szabad kérdéseket föltenni, fölteszem én is, még ha kissé ünneprontóan hatnak is.

Sokáig – amíg helyszíni tudósításként olvastam az első két teremtés-elbeszélést – az első kérdésem az volt, előre is bocsánatot kérve a keresetlen megfogalmazásért: „Isten csak most, amikor már megteremtette az embert, jött rá, hogy nem jó egyedül lennie?”[2] Az is megzavart egy kissé, hogy Isten azt mondja: „Nem jó az embernek egyedül lennie”, miután pedig az előző fejezet 28. versében meg azt olvastam: „férfinek és nőnek teremtette őket.” Akkor még – helyszíni tudósításként olvasva mindkét teremtés-elbeszélést – megzavart, hogy a két mondat ellentmond egymásnak. Mióta felismertem, hogy egyik teremtés-elbeszélés sem helyszíni tudósítás, tehát nem azt írja le, hogy hogyan teremtette meg Isten a világot, hanem történettel tanít a Teremtőről, a teremtésről és sok más ehhez kapcsolódó témáról, teljes mértékben elmúlt ez a zavarom. Megértettem, hogy mindkét teremtés-elbeszélés a képekben gazdag történettel tanítás irodalmi műfajában tanít a Teremtő Istenről, a teremtett világról és a teremtmény-emberről, valamint mindarról, ami már az előző cikkekben és a következőkben is fel fog tárulni előttünk.

A vizsgált mondattal kapcsolatban is felismertem, hogy a „Nem jó az embernek egyedül lennie” mondat elsősorban azt jelenti, hogy tudja jól az ÚRISTEN ezt a gondunkat is. És nem csak tudja, tapasztalja és együtt is érez velünk (= közösséget vállal) a témában, hanem a maga részéről meg is oldja a problémánkat. Arra is rájöttem, hogy Neki is nagyon fáj, ha én hagyom Őt „egyedül” vagy figyelmen kívül, esetleg mellőzöm, ráadásul még azzal is áltatom magam, hogy „Ő él bennem”. Nem gonoszságból hagyom Őt egyedül, inkább csak figyelmetlenségből, vagy mert elsodornak az események, tennivalók. Neki azonban fáj az ilyesmi is, az idézett mondattal szólván „nem jó” Neki sem, hiszen az Ő szeretete tökéletes, hibátlan szeretet, amelyben minden kis „piszkom” vakító fényben látszik, mint a porszemek a betűző napfényben. Megértettem tehát, hogy amikor kimondja, amikor Ő mondja ki, hogy „Nem jó az embernek egyedül lennie”, akkor ezzel azt mondja: „Tudok erről a gondotokról, én teremtettelek ilyennek, nagy szándékaim vannak ezzel az életetekben, sőt ebben is a képmásaim vagytok, és így tovább ”, és azonnal hozzá is teszi – a bibliai szöveg művészi kompozíciójában –: „alkotok neki segítőt, hozzá illőt.”

Azt is megértettem a bibliai szövegek elemzése kapcsán, – főként mióta megpróbálom másokkal is megosztani a bibliai üzeneteket –, hogy milyen fontos egy ilyen „címszó” vagy „címmondat”: „Nem jó az embernek egyedül lennie.” Mellbe vág, tagolja a szöveget, fölkelti az érdeklődésemet, és így eléri – művészi eszközök igénybevételére ihletve a bibliai szöveg íróját –, hogy érdeklődéssel olvassam az isteni üzenetet, ne csak úgy: „Ez következik, nem hagyhatom ki.” Azt akarja, hogy rádöbbenjek (ehhez kell a mellbe vágás), életfontosságú dolog következik. Ma ezt így mondják a közbeszédben: „Figyelj!” De sokkal kedvesebb olyan szavakat választani, amelyek a „Figyelj!” felszólítás nélkül is élesítik a figyelmemet. Ráadásul jobb szívvel térhetek vissza hozzá tizenötödször is, hiszen érdemes és jó újra meg újra elolvasni a bibliai szöveg pótolhatatlan mondatait.

Rájöttem arra is, milyen összhangban van Teremtő Istenünknél a szó és a tett. „És szólt az ÚRISTEN:…alkotok neki segítőt, hozzá illőt.” Ő nem csupán megállapít, mond, ráébreszt, mellbe vág, hanem azonnal akcióba is lép. Arra inspirálva engem, hogy én is ilyen legyek, hiszen a Teremtő Atyának vagyok a gyermeke.

A vizsgált mondatok olyan gazdag tartalmat hordoznak, hogy néhány szót alaposabban is meg kell vizsgálnunk a bibliai mondatsorban: egyedül – alkotok – segítőt – hozzá illőt.

egyedül

Egyedül lenni – óriási téma a Bibliában is. Az 1M 2,18-ban álló héber szó (LBDW-löbaddó) a rész (tag) (BD-bad) szóval rokon, és az egyedül, elszakítva, izolálva, elszigetelve lenni (BDD-bádad) igéből származik. Ez pedig arra utal, hogy a szervesen hozzátartozó részektől elválasztva, elszigetelve, elhagyatva – vagyis magányosan él.[3] Mint minden emberi állapot, ez is rengeteg tartalmat magában hordozó valóság, amelyek nem egyszer egymásnak is ellentmondani látszanak (paradoxon), hiszen olykor jól esik egy kis egyedüllét, máskor meg nyomasztóan hat.

Egy kedves egyedülálló leány adott egyszer igazán kedves ajándékot egy négy kis gyermeket nevelő házaspárnak: „Menjetek el egy hétre ketten az Őrségbe, én addig jól érzem magamat a kicsinyeitekkel!” Mindkét fél számára életváltozást hozott. A házaspárnak, mert a mézeshetekkel felérő napokat tölthettek el együtt, amire már régóta nem volt módjuk. Az egyedülálló leánynak is, – egyébként, mondanom sem kell, sokat volt már korábban is együtt a gyerekekkel, tehát jól ismerték egymást –, mert ugyan majd beleszakadt a munkába, de Urunk Jézus megajándékozta őt egy különleges gyermek-közösséggel.

A pszichológia és a szociológia tudósai ma már alapos elemzésekkel tárják fel ezt a témát,[4] a Biblia is sok jelenetet mutat, amelyekben fontos kijelentéseket kapunk az egyedüllétről. Ezúttal a bibliai kijelentésekből veszünk ízelítőt.

Ezékiás király imádságában így szólítja meg az ÚRISTENT: „URAM, Izráel Istene, aki a kerúbokon ülsz, egyedül te vagy a föld minden országának Istene, te alkottad a mennyet és a földet!” (2Kir 19,15)[5] – Ebben az imádságban az „egyedül te” (LBDK-löbaddeká) azt fejezi ki, hogy Istenhez senki sem hasonlítható, különleges, „egyedi” személyiség. A „Nem jó az embernek egyedül lennie” mondatban ez a jelentésárnyalat nem jelenik meg, de tanulságos látni, hogy a héber szó erre is használatos a bibliai szövegekben. Sőt az egyedüli, az egyetlen egy Istennel való kapcsolatunk a legalapvetőbb személyes kapcsolatunk, ami csak létezik. Ha ez megszűnik, vagy csak gyengülni hagyjuk, akkor az elhagyottság egyedüllétét éljük át. Kin múlik ez a személyes kapcsolat? Csak rajtunk múlik. Meg az is csak rajtunk múlik, hogy mennyire eleven az Istennel való személyes kapcsolatunk, az Őbenne való bensőséges életközösségünk. Ő ugyanis többször is megmondta: „Nem maradok  el tőled, nem hagylak el téged.” (5M 31,6; Józs 1,5; Zsid 13,5) És ha megmondta, akkor meg is tartja, hiszen Ő hűséges. (Zs 25,4-5; 1Kor 1,9; stb.) Éppen Istennek erre a különlegességére, senki mással össze nem téveszthető voltára mutat rá számos helyen a Bibliában az 1M 2,18-ban is szereplő egyedül (LBD-löbad) kifejezés.

Illésnek a Jezábel királyné elől való meneküléséről olvasunk az 1Kir 19-ben. Életveszélyében elkeseredetten kiált az ÚRISTENHEZ. Kétszer is hozza kiáltását a bibliai szöveg: „Nagyon buzgólkodtam [buzgólkodván buzgólkodtam] az ÚRÉRT, a Seregek Istenéért, mert Izráel fiai elhagyták szövetségedet, lerombolták oltáraidat, prófétáidat pedig fegyverrel ölték meg. Egyedül én maradtam meg, de az én életemet is el akarják venni.” (1Kir 19,10.14) – Ebben az imádságban az „egyedül én” (LBDJ-löbadí) azt jelenti, hogy az ÚR követői közül már többeket kivégeztek, Illés is kiszakadt a hívők közösségéből, és teljesen elhagyatottan magára maradt, tehát a helyzete kilátástalan. Ez a jelentés-árnyalat teljesen megfelel a „Nem jó az embernek egyedül lennie” mondat értelmének.

Hóseás próféciájában az az ige szerepel, amelyből a héber egyedül szó származik (BDD). A próféta szemére veti népének, hogy elfordult az ÚRTÓL, és a megszálló Asszíria bálványait tiszteli: „Mert ők felmennek Asszúrhoz, mint a magára hagyott vadszamár.” (Hós 8,9 - Káldi fordítás) [6] – Az egyedül lenni fontos tartalma az elhagyottság, amelyért az ember olykor még felelős is lehet, ahogyan az idézett próféciában az URAT bálványokkal fölcserélő Izrael felelős volt kiszolgáltatott helyzetéért Hóseás próféta idején.

Az egyedüllétről szóló bibliai szövegek közül nem hagyhatom ki azt sem, amelyben Urunk Jézus egy különleges isteni ajándékról beszél. Miután a farizeusok kelepcéjére válaszolva Urunk Jézus kijelenti, hogy a házasság – Isten tervezésében – egy életre szóló, végleges kapcsolat, a közbeszéd lazaságával mondva „felbonthatatlan”, a tanítványok furcsa megállapítást tesznek: „Ha ilyen a férfi helyzete az asszonnyal, akkor nem jó megházasodni.” (Mt 19,10) Urunk Jézus erre különös választ ad: „Nem mindenki képes elfogadni ezt a beszédet, csak az, akinek megadatott. Mert vannak nemzésre alkalmatlanok, [7] akik így születtek, és vannak nemzésre alkalmatlanok, akiket az emberek tettek ilyenekké, és vannak olyanok, akik önmagukat tették nemzésre alkalmatlanná, a mennyek országáért. Aki el tudja fogadni, fogadja el!” (Mt 19,11-12) Erre a bibliai szövegre épül egy óriási kérdés, amely végigvonul az keresztény egyháztörténelmen: „Házasság vagy szűzesség?” Manapság a papi celibátus (cölibátus)[8] és a hívő egyedülállók[9] helyzete, indokai formájában szembesülünk a leggyakrabban ezzel a témával, és próbálunk megoldásokat keresni. A téma viszont olyan óriási, és akkora irodalma van, hogy az 1M 2,18 üzeneteinek a feltárásába „nem fér bele”, ezért csak a lexikonok „szűz”, „szüzesség”, „celibátus (cölibátus)” címszavaira utalok.[10]

Rá kell mutatnom viszont arra, hogy a bibliai szövegek szerint maga a világ Teremtő Istene is együttlétre vágyik más személyekkel. Erről már írtam az 1M 1,26-27. üzeneteinél, de most is megemlítem. Ha Istennek a képmásai vagyunk, vagyis Őhozzá hasonló lények, akkor jó rátekinteni Arra, akinek a képmásai vagyunk. Urunk Jézus személyében kaptuk meg Istennek azt a kijelentését, hogy az egyetlen Isten valójában egy különleges hármasság: Atya és Fiú és Szentlélek.[11] Nincsen tehát „egyedül”.[12] Mégis lépten-nyomon keresi a kapcsolatot az emberekkel. Nem túlzás, ha azt állítjuk: igényeli a velünk való kapcsolatot. A számos bibliai szövegből most csak néhányat idézek, amelyek alapján ezt le merem írni.

Az 1M 3,9-ben azt olvassuk, hogy miután az asszony és az ember evett a jó és gonosz ismerésének a fájáról, és fölismerték, hogy mezítelenek, tehát teljesen összezavarodtak, úgy is mondhatnám, elszégyellték magukat, az ÚRISTEN azonnal megszólítja őt: „Hol vagy?” (1M 3,9) A jelenetből, és az egész Bibliából láthatjuk, hogy nem azért, mert nem tudja, hol van, hanem azért, mert mellé akar állni, segíteni akar rajta. Annak ellenére, hogy figyelmeztette? Annak ellenére. Kemény volt a figyelmeztetés: „amely napon eszel arról, halálnak halálával meghalsz!” (1M 2,17) A „lelki halál” azonnal bekövetkezett. Megszűnt az Istennel való bensőséges életközösségük. Ezért is zavarodott össze az ember, és vette észre, hogy „mezítelen”. A „testi halál” még nem következett be, de be fog következni. Az ÚRISTEN még sem mondott le az emberről, mirólunk. Azonnal szól hozzá a történettel tanítás eleven jelenetében: „Hol vagy?”  

Tudatosítani szeretném: annak ellenére, hogy az ÚRISTEN boldog Isten (1Tim 1,11), teljes valaki (Ef 3,19), „akiben nincs változás, sem fénynek és árnyéknak váltakozása”, (Jak 1,17) most keresi az emberrel való kapcsolatot. Hiányzik Neki az ember. – Hogyan lehetséges ez? Titok, megfejthetetlen misztérium ez a számunkra. Illetve nem teljesen megfejthetetlen. Azért is ír róla a Biblia. Mi a titok, a misztérium „megfejtése”?

Azzal kell kezdenünk, hogy tudatosítjuk: az emberi fogalmak nem alkalmasak igazán az ÚRISTENNEK a leírására. Szinte teljesen alkalmatlanok erre? – A „precíz” leírására alkalmatlanok. Mégis mondhatunk vagy inkább megsejthetünk valamit Róla, mert maga az ÚRISTEN úgy teremtette meg, tervezte meg a világot, és benne az embert, hogy személyes kapcsolatba kerülhessünk Ővele. Sőt – láss csodát! – bennünk akar élni, és azt akarja, hogy mi meg Őbenne éljünk. Hogy mondta Urunk Jézus halála előtt néhány órával? „Maradjatok meg énbennem, és én tibennetek!” (Jn 15,4-5) Néhány perccel később pedig, a „főpapi imájában”: „Ahogyan Te, Atyám, énbennem vagy, és én  Tebenned, úgy legyenek egy ők is mibennünk!” (Jn 17,21 - TB) Néhány pillanattal később pedig: „hogy egy legyenek, ahogyan mi is egy vagyunk: én őbennük, Te énbennem, hogy ők is tökéletesen egy legyenek, és így megismerje a világ, hogy te küldöttél ide engem, és szeretted őket, ahogyan engem szerettél.” (Jn 17,22-23 - TB)

Lélegzetelállító mondatok! Amit Isten megtestesült Fiának a szájából hallunk, olvasunk! Megáll az ész! De nem is csoda, mert az ÚRISTEN felfoghatatlan, kimondhatatlan és mégis felfogható, kimondható, sőt átélhető gondolatai ezek. Szavak, amelyeket az Isteni Szó, az emberré lett Fiú Isten, Urunk Jézus mondott ki, tett meg érettünk. Kimondhatatlan mentő szeretetében. Azért, mert ez van a szívében. Ez a szíve vágya. És meg is valósítja – ha mi is kérünk belőle. Aki befogadta Őt a szívébe, az már átélte, sejtegeti és ki is képes mondani – Urunk Jézusban. Sőt arra hívja a kedves Olvasót, hogy ha még nem élte át ezt az isteni ajándékot, induljon el, sőt tegyen meg mindent, hogy átélhesse.

Máté evangéliumában is olvashatunk hasonlót, bár szinte katonás stílusban mondja tanítványainak vagyis nekünk: „Ide hozzám mindenki, aki megfáradt és megterhelt, és én felüdítelek titeket!” (Mt 11,28 - TB) A folytatásban pedig útmutatóval is szolgál azoknak, akik rászánták magukat arra, hogy Ővele éljenek: „Vegyétek föl magatokra az én igámat, és tanuljátok meg tőlem, hogy én szelíd vagyok és alázatos szívű, és megnyugvást találtok egész lényeteknek és minden vágyatoknak, mert az én igám gyönyörűséges és az én terhem könnyű!” (Mt 11,29-30 - TB)

Onnan indultunk, hogy a világ Teremtő Istene is együttlétre vágyik más személyekkel. Annak ellenére, hogy nem úgy van „egyed