Embedded Files
Mottó: „...amit teszek, azt nem is értem, mert nem azt cselekszem, amit akarok.” (Róma 7,15b)
Az Élő Víz 2010/5-ös számában jelent meg egy olvasói levélre válaszolva a „Szenvedélyek
rabságában” című írásom. Az ott fölvetett gondolatokat szeretném most tovább vezetni, az
emberi kiváltó okokra, mindannyiunk sérülékeny, de egyúttal a kibontakozást magában rejtő
személyiség-struktúrájára fókuszálva. Teszem mindezt azért, hogy jobban megértsük, - ne
lenézzük, vagy netán megvessük – a szenvedélyek rabságában sínylődő embertársainkat... És
ezáltal alkalmasabbá váljunk megsegítésükre.
A mámor vonzásában
Az első kérdéskör, melyre mindenképpen figyelnünk kell, az emberiség ősi „mámor-
szükséglete”. Vajon miért van rá szükségünk, miért vonz és édesget? Minden kultúrkörben
alapvető szokás a mámor keresése, a mámort okozó szerek társasági fogyasztása... Vajon
mit pótol, milyen kínzó hiányt feledtet az un. mámoros állapot? Vizsgálódásunk viszonyítási
pontja miatt fontos leszögeznem: most nem a jelenség etikai oldalát kívánom minősíteni,
sokkal inkább arra szeretném fölhívni a figyelmet, hogy ennek az állapotnak a keresése-
hajszolása milyen, mindenki által tudott-kiprovokált veszélyhelyzetekkel jár. Áldozunk
érte, sokat adva, - akár az életünket is... (Csak szemléltetésül: a Stern magazin 2009. évi
december 8-i számában jelent meg az a cikk, mely a nyugat-európai fiatalok között elterjedő
un. „fojtogatójáték” jelenségét dolgozza föl. Ennek az önfojtogató praktikának a lényege a
mámoros állapot előidézése a lélegzet hurok általi, erőszakos visszatartása révén. 2009-ben
Franciaországban 13 fiatal halt meg ezen a módon, - a témakörben rendezett nemzetközi
szakkonferencián Párizsban már 6 éves páciensekről is beszámolt Marie-Frence Le Heuzey
pszichiáternő.)
Pál apostol diagnózisa
A mottóban szereplő igeszakasz alapján most a Pál apostol által kiállított „látlelettel”
folytatom. Ez a diagnózis azt a törékenységet és gyengeséget írja le, amit oly sokszor magunk
előtt is titkolunk, de amely valójában egész emberi létünk ősélménye.
Mielőtt azonban ezt a látleletet közelebbről szemügyre vennénk, egy igen fontos
összefüggésre föl szeretném hívni a figyelmet. Figyeljünk föl arra, hogy Pál apostol itt nem
a „gonosz világról”, hanem önmagáról, saját személyiségének megtámadott voltáról beszél
kendőzetlen őszinteséggel... A kereszténység ikonja, a mai, kizárólag zsidó gyökerein-
meghatározottságán túlterjeszkedő teológia atyja: egy ízig-vérig karizmatikus izzásban
élő, természetfeletti csodákat tévő szent, aki mégis gyenge-erőtlen ember? Micsoda
önellentmondás ez? Vagy éppen ezért tud ő ilyen hallatlan éleslátással fogalmazni mindarról,
ami gyenge emberi létünk levakarhatatlan-letagadhatatlan velejárója? És: óhatatlanul
fölvetődik az a kérdés is, hogy vajon mi föl mernénk magunkat így, ilyen jellemzéssel
vállalni? Vagy talán éppen azért vagyunk a kiszolgáltatottság marionett bábúi, mert saját
gyengeségünket is oly bőszen titkoljuk, elmulasztva-eltolva magunktól a segítő kezet?
De térjünk vissza a Pál apostoli diagnózis sarokpontjaihoz. Az elkövetkező szakaszban azokat
a görög kulcsszavakat szerepeltetem, melyek az apostoli önjellemzést meghatározzák:
} Πεπραμένος = perfectum passivum (befejezett, elszenvedett tény) eladattam,
kiszolgáltatattam, hatalmaskodnak fölöttem
} Κατεργάζομαι = aoristos (pontszerű, cselekvés kezdetét hangsúlyozó) elkezdem,
elkövetem, eredményezem, a „kicsúszik a kezemből”-ősélményével, - ezért nem értem!!
} ου γαρ ό θέλω τουτο πράσσω = „...amire kész vagyok, amire vágyom, éppen azt nem
tudom elintézni (a legfelsőbb állami vezetők kompetencia-megjelölésére szolgáló
kifejezéssel)”
} Αλλ ό μισω τουτο ποιώ = „...amitől undorodom, éppen azt teszem”
Kitekintés
Hol itt hát a hiba? Miben rejlik kiszolgáltatottságunk lényege? Nem a „mámor-gén” léte vagy
nem léte a központi kérdés, hanem a fölöttem hatalmaskodó erők letagadhatatlan ténye.
Őket ismerem föl akkor, amikor kicsúsznak a kezemből, önállósodnak, sőt, ellenem fordulnak
dolgaim, amikor saját lehetőségeim állandósult korlátoltságával találkozom, amikor
belesodródom és magába szív a saját etikai mércém szerint is elutasítandó életvezetési
modell...
És erre a szűk-ségre reagál a mindenkori ember a mámor válaszreakcióival. Ezek
természetesen nem jelentenek megoldást, de arra jók, hogy a bennünk külső-belső
működési zavaraink nyomán dúló érzelmi vihart túlharsogják, kis időre elnémítsák. Ilyenkor
időlegesen megszabadulunk a negatív emlékképeinktől, kereknek látjuk a világot, és a
korábban szégyellt archaikus megnyilvánulások is természetesek lesznek. (A mámoros
állapot által létrehozott skizofrén önértelmezésre talán a legszemléletesebb példa
abban az ének szerepe. Az ének értékes, belső értékeket fölszabító, ihletett-konstruktív
titkokat-erőket közvetítő hatására a hétköznapi társadalom egyre inkább a visszautasítás,
a legátoltság reakcióival válaszol. Manapság már a himnusz közös éneklésére történő
felszólítás is kényszeredett ellenérzést szül... Aztán ha az alkohol közbelép, ezek a
gátak fölszabadulnak, és az is hangosan énekel, aki a hétköznapi életben saját „botfüle
árnyékában” egy énekhangot sem mer kiadni, csakhogy: az ilyenkor „megénekelt” tematikák
nem az inspirált értékek, hanem az eksztatikus gátszakadás kifejeződései.)
Ez lenne a valódi szabadulás? Természetesen nem. A valódi szabadulásnak a szabadság és a
szolgaság közötti folyamatos vergődésünket fényévnyire meghaladó perspektivájáról Jézus
Krisztus így beszél: „az Igazság megszabadít titeket [...] ha tehát a Fiu megszabadít titeket,
valóban szabadok lesztek.”1 Erről az új valóságról szeretnék a témát földolgozó befejező
szakaszban részletesebben írni.
Eksztázis vagy ihlet
Milyen ma ismert szóval lehetne ezt a föntiekben megfogalmazott szabadságot a
legtalálóbban jellemezni? Véleményem szerint itt az ihlet által közvetített inspiráltság
szabadságáról van szó, melyet a Biblia a „Lélek kiáradása” szókapcsolatban ír le. Felemelő,
egész emberi életünket átlényegítő inspirációról van szó, mely egy pillanat alatt átváltoztat
halottnak hitt tájakat, megszólaltatva az eddig némaságba burkolódzó, értelmezhetetlen
jelenségeket. Egész emberi létünk legcsodálatosabb élménye ez: a szürke hétköznapok
egyszerre életre kelnek, a tompa-fásult „fatuskó-létünk” egy szempillantás alatt képes
lesz arra, hogy a körülöttünk keringő, az étert betöltő, de számunkra eddig fel-foghatatlan
inspiráció „rádió-hullámait” fogja... És közvetítse!! Ez a megmagyarázhatatlan titok leginkább
az emberi létforma másik sajátos tevékenységéhez, a művészetekhez hasonlítható: a művész
létrehozza, az alkotást szemlélő néző-hallgató pedig belép ebbe az új, inspirált erőtérbe...
És egyszerre megéreznek valamit ott a szívük mélyén, amit enélkül az ihletett-inspirált
találkozás nélkül soha nem tudtak volna fölfedezni-megérteni... És aminek hiányában
megmaradtak volna a szürke hétköznapok egyhangúságában élő, abból kizátólag a mámor
eksztatikus magam-feledéseiben időről időről kitörni képes szomorú szívű emberek.
Merthogy nekünk nem arra van szükségünk, hogy az eksztázis, - a görög-latin eredeti
jelentése: mámoros magamból kifordulás – hullámain sodródva egy kis időre elfelejtsük
nyomorúságos taposómalmunk bánatát... Hanem arra az inspirált ihletre, amely - ha
kinyitjuk előtte a szívünket - nem rendkívüli-kivételes, hanem természetes állapotként
jellemez majd bennünket... És akkor már nem lesz szükségünk a mámor határélményeire
sem, mivel az ÉGI IHLET révén határainkon folyamatosan túllépünk. Lehetetlen önámítás?
Én inkább csodának nevezném, melyről egy dalomban így fogalmaztam: „Ha szíved mégis
olvad már/ és lehull a rozsdás zár/ mely lakat tartotta a vágyak ajtaját/ Ha eloszlik a ködös
múlt/ mert minden homályt a SZÉL elfújt/mely áporodott, fojtó légből uj jövőbe hív:/ REFR::
Akkor kopog és benyit a FÉNY,/ átlép sötétséged küszöbén/ soha nem volt öröm árad
benned, és elborít.../ Ha elhordod a sok követ/ mit falként köréd fölépített/ a magány mely
kiölt belőled hitet, és reményt/ Ha megszólít az ÉGI SZÓ/ és betük mögött már látható/ az
IGE amely személyesen néked, rólad szól:/ REFR.: Akkor kopog...
Kívánom tiszta szívből, hogy ezt a csodát, - mely az eksztázis pillanatnyi bódultságából az
inspiráció állandósuló kibontakozásába vezet – mindannyian átélhessük!
1 - János 8,32.36
Page updated
Report abuse