Hecker Róbert: A bennünk szunnyadó szenvedélybeteg

Mottó: „...amit teszek, azt nem is értem, mert nem azt cselekszem, amit akarok.” (Róma 7,15b)

Az Élő Víz 2010/5-ös számában jelent meg egy olvasói levélre válaszolva a „Szenvedélyek

rabságában” című írásom. Az ott fölvetett gondolatokat szeretném most tovább vezetni, az

emberi kiváltó okokra, mindannyiunk sérülékeny, de egyúttal a kibontakozást magában rejtő

személyiség-struktúrájára fókuszálva. Teszem mindezt azért, hogy jobban megértsük, - ne

lenézzük, vagy netán megvessük – a szenvedélyek rabságában sínylődő embertársainkat... És

ezáltal alkalmasabbá váljunk megsegítésükre.

A mámor vonzásában

Az első kérdéskör, melyre mindenképpen figyelnünk kell, az emberiség ősi „mámor-

szükséglete”. Vajon miért van rá szükségünk, miért vonz és édesget? Minden kultúrkörben

alapvető szokás a mámor keresése, a mámort okozó szerek társasági fogyasztása... Vajon

mit pótol, milyen kínzó hiányt feledtet az un. mámoros állapot? Vizsgálódásunk viszonyítási

pontja miatt fontos leszögeznem: most nem a jelenség etikai oldalát kívánom minősíteni,

sokkal inkább arra szeretném fölhívni a figyelmet, hogy ennek az állapotnak a keresése-

hajszolása milyen, mindenki által tudott-kiprovokált veszélyhelyzetekkel jár. Áldozunk

érte, sokat adva, - akár az életünket is... (Csak szemléltetésül: a Stern magazin 2009. évi

december 8-i számában jelent meg az a cikk, mely a nyugat-európai fiatalok között elterjedő

un. „fojtogatójáték” jelenségét dolgozza föl. Ennek az önfojtogató praktikának a lényege a

mámoros állapot előidézése a lélegzet hurok általi, erőszakos visszatartása révén. 2009-ben

Franciaországban 13 fiatal halt meg ezen a módon, - a témakörben rendezett nemzetközi

szakkonferencián Párizsban már 6 éves páciensekről is beszámolt Marie-Frence Le Heuzey

pszichiáternő.)

Pál apostol diagnózisa

A mottóban szereplő igeszakasz alapján most a Pál apostol által kiállított „látlelettel”

folytatom. Ez a diagnózis azt a törékenységet és gyengeséget írja le, amit oly sokszor magunk

előtt is titkolunk, de amely valójában egész emberi létünk ősélménye.

Mielőtt azonban ezt a látleletet közelebbről szemügyre vennénk, egy igen fontos

összefüggésre föl szeretném hívni a figyelmet. Figyeljünk föl arra, hogy Pál apostol itt nem

a „gonosz világról”, hanem önmagáról, saját személyiségének megtámadott voltáról beszél

kendőzetlen őszinteséggel... A kereszténység ikonja, a mai, kizárólag zsidó gyökerein-

meghatározottságán túlterjeszkedő teológia atyja: egy ízig-vérig karizmatikus izzásban

élő, természetfeletti csodákat tévő szent, aki mégis gyenge-erőtlen ember? Micsoda

önellentmondás ez? Vagy éppen ezért tud ő ilyen hallatlan éleslátással fogalmazni mindarról,

ami gyenge emberi létünk levakarhatatlan-letagadhatatlan velejárója? És: óhatatlanul

fölvetődik az a kérdés is, hogy vajon mi föl mernénk magunkat így, ilyen jellemzéssel

vállalni? Vagy talán éppen azért vagyunk a kiszolgáltatottság marionett bábúi, mert saját

gyengeségünket is oly bőszen titkoljuk, elmulasztva-eltolva magunktól a segítő kezet?

De térjünk vissza a Pál apostoli diagnózis sarokpontjaihoz. Az elkövetkező szakaszban azokat

a görög kulcsszavakat szerepeltetem, melyek az apostoli önjellemzést meghatározzák:

} Πεπραμένος = perfectum passivum (befejezett, elszenvedett tény) eladattam,

kiszolgáltatattam, hatalmaskodnak fölöttem

} Κατεργάζομαι = aoristos (pontszerű, cselekvés kezdetét hangsúlyozó) elkezdem,

elkövetem, eredményezem, a „kicsúszik a kezemből”-ősélményével, - ezért nem értem!!

} ου γαρ ό θέλω τουτο πράσσω = „...amire kész vagyok, amire vágyom, éppen azt nem

tudom elintézni (a legfelsőbb állami vezetők kompetencia-megjelölésére szolgáló

kifejezéssel)”

} Αλλ ό μισω τουτο ποιώ = „...amitől undorodom, éppen azt teszem”

Kitekintés

Hol itt hát a hiba? Miben rejlik kiszolgáltatottságunk lényege? Nem a „mámor-gén” léte vagy

nem léte a központi kérdés, hanem a fölöttem hatalmaskodó erők letagadhatatlan ténye.

Őket ismerem föl akkor, amikor kicsúsznak a kezemből, önállósodnak, sőt, ellenem fordulnak

dolgaim, amikor saját lehetőségeim állandósult korlátoltságával találkozom, amikor

belesodródom és magába szív a saját etikai mércém szerint is elutasítandó életvezetési

modell...

És erre a szűk-ségre reagál a mindenkori ember a mámor válaszreakcióival. Ezek

természetesen nem jelentenek megoldást, de arra jók, hogy a bennünk külső-belső

működési zavaraink nyomán dúló érzelmi vihart túlharsogják, kis időre elnémítsák. Ilyenkor

időlegesen megszabadulunk a negatív emlékképeinktől, kereknek látjuk a világot, és a

korábban szégyellt archaikus megnyilvánulások is természetesek lesznek. (A mámoros

állapot által létrehozott skizofrén önértelmezésre talán a legszemléletesebb példa

abban az ének szerepe. Az ének értékes, belső értékeket fölszabító, ihletett-konstruktív

titkokat-erőket közvetítő hatására a hétköznapi társadalom egyre inkább a visszautasítás,

a legátoltság reakcióival válaszol. Manapság már a himnusz közös éneklésére történő

felszólítás is kényszeredett ellenérzést szül... Aztán ha az alkohol közbelép, ezek a

gátak fölszabadulnak, és az is hangosan énekel, aki a hétköznapi életben saját „botfüle

árnyékában” egy énekhangot sem mer kiadni, csakhogy: az ilyenkor „megénekelt” tematikák

nem az inspirált értékek, hanem az eksztatikus gátszakadás kifejeződései.)

Ez lenne a valódi szabadulás? Természetesen nem. A valódi szabadulásnak a szabadság és a

szolgaság közötti folyamatos vergődésünket fényévnyire meghaladó perspektivájáról Jézus

Krisztus így beszél: „az Igazság megszabadít titeket [...] ha tehát a Fiu megszabadít titeket,

valóban szabadok lesztek.”1 Erről az új valóságról szeretnék a témát földolgozó befejező

szakaszban részletesebben írni.

Eksztázis vagy ihlet

Milyen ma ismert szóval lehetne ezt a föntiekben megfogalmazott szabadságot a

legtalálóbban jellemezni? Véleményem szerint itt az ihlet által közvetített inspiráltság

szabadságáról van szó, melyet a Biblia a „Lélek kiáradása” szókapcsolatban ír le. Felemelő,

egész emberi életünket átlényegítő inspirációról van szó, mely egy pillanat alatt átváltoztat

halottnak hitt tájakat, megszólaltatva az eddig némaságba burkolódzó, értelmezhetetlen

jelenségeket. Egész emberi létünk legcsodálatosabb élménye ez: a szürke hétköznapok

egyszerre életre kelnek, a tompa-fásult „fatuskó-létünk” egy szempillantás alatt képes

lesz arra, hogy a körülöttünk keringő, az étert betöltő, de számunkra eddig fel-foghatatlan

inspiráció „rádió-hullámait” fogja... És közvetítse!! Ez a megmagyarázhatatlan titok leginkább

az emberi létforma másik sajátos tevékenységéhez, a művészetekhez hasonlítható: a művész

létrehozza, az alkotást szemlélő néző-hallgató pedig belép ebbe az új, inspirált erőtérbe...

És egyszerre megéreznek valamit ott a szívük mélyén, amit enélkül az ihletett-inspirált

találkozás nélkül soha nem tudtak volna fölfedezni-megérteni... És aminek hiányában

megmaradtak volna a szürke hétköznapok egyhangúságában élő, abból kizátólag a mámor

eksztatikus magam-feledéseiben időről időről kitörni képes szomorú szívű emberek.

Merthogy nekünk nem arra van szükségünk, hogy az eksztázis, - a görög-latin eredeti

jelentése: mámoros magamból kifordulás – hullámain sodródva egy kis időre elfelejtsük

nyomorúságos taposómalmunk bánatát... Hanem arra az inspirált ihletre, amely - ha

kinyitjuk előtte a szívünket - nem rendkívüli-kivételes, hanem természetes állapotként

jellemez majd bennünket... És akkor már nem lesz szükségünk a mámor határélményeire

sem, mivel az ÉGI IHLET révén határainkon folyamatosan túllépünk. Lehetetlen önámítás?

Én inkább csodának nevezném, melyről egy dalomban így fogalmaztam: „Ha szíved mégis

olvad már/ és lehull a rozsdás zár/ mely lakat tartotta a vágyak ajtaját/ Ha eloszlik a ködös

múlt/ mert minden homályt a SZÉL elfújt/mely áporodott, fojtó légből uj jövőbe hív:/ REFR::

Akkor kopog és benyit a FÉNY,/ átlép sötétséged küszöbén/ soha nem volt öröm árad

benned, és elborít.../ Ha elhordod a sok követ/ mit falként köréd fölépített/ a magány mely

kiölt belőled hitet, és reményt/ Ha megszólít az ÉGI SZÓ/ és betük mögött már látható/ az

IGE amely személyesen néked, rólad szól:/ REFR.: Akkor kopog...

Kívánom tiszta szívből, hogy ezt a csodát, - mely az eksztázis pillanatnyi bódultságából az

inspiráció állandósuló kibontakozásába vezet – mindannyian átélhessük!

1 - János 8,32.36