Ungvári Csaba: Pünkösd ünnepe az Ószövetségben

2         Pünkösd ünnepe

2.1      Pünkösd ünnepe az Ószövetség idején

2.1.1      Az elrendelési szövegek

A bibliai szövegeket a négyforráselméleten alapuló kronológia szerinti sorrendben ismertetem, a következők szerint. A Jahvista író, vagy írói kör anyaga az ország déli részén a királyság korai időszakában keletkezhetett és általános az a vélemény, hogy a szerző a Kr. e. 9. században kezdte meg és 721 előtt fejezte be munkáját. Az Elohista anyaga párhuzamos ezzel, de a pátriarcha-történetekkel kezdődik, főként Jákób és József alakja érdekli és művét az északi országrészben Kr. e. 750–700 táján fejezte be. A deuteronomista „forrás” történetírásában bemutatja Isten szavának történelmi beteljesülését. Jósiás király reformja idején (622-ben) vált közkinccsé, de törvényi magva egy évszázaddal idősebbnek tartható. A kultuszi érdeklődésű Papi irat Babilóniában a fogság idején és a fogság utáni időben (kb. Kr. e. 570–445) keletkezhetett. Annak ellenére, hogy a Papi irat szerkesztése viszonylag kései időre tehető, mégis egyre inkább elismerik, hogy igen régi anyagot tartalmaz.[1]

2.1.1.1  2Mózes 23,14-17 – Aratási ünnep (Hág hákácír - חַג הַקָּצִיר)

„A harmadik hónapban, azután hogy Izráel fiai kijöttek Egyiptomból, ugyanazon a napon megérkeztek a Sínai-pusztába. Refidímből útnak indulva megérkeztek a Sínai-pusztába, és tábort ütöttek a pusztában. Ott táborozott Izráel a heggyel szemben. Mózes fölment Istenhez, az ÚR pedig így kiáltott hozzá a hegyről…” [2]

Ezekkel a versekkel kerül felvezetésre az Izráel hitrendszerét, vallását megalapozó törvényadás. A szakasz tartalma a történelmi időpont, dátum jelentőségén túl a későbbi kultikus ünnepi naptár felállításával is összefüggésben van. Az események középpontjában a szövetséget szerző Isten megjelenése, a theofánia áll. A történések a Sínai-hegynél zajlanak, amely azonos lehet a Hórebbel, vagyis az „Isten hegyével”. A hely, ahol a törvényadás, szövetségkötés, s így az aratási ünnep elrendelése is végbemegy, kopár, sziklás hegyvidék. A hegy földrajzi azonosítása vitatott. Egyszer Hóreb, másszor Sínai néven szerepel. Feltehető, hogy az egyik elnevezés tágabb értelmű, egész hegyvidéket jelent, a másik pedig egyetlen hegycsúcsot a hegységen belül. Fekvését illetően van olyan nézet, mely szerint az Akabai-öböltől északra kell keresnünk, annak a Kádes-Barneának a közelében, ahol a zsidók a pusztai vándorlás nagyobb részét töltötték. A hagyomány viszont a Sínai-félsziget déli részén tudja a kijelentés (kinyilatkoztatás) hegyét, azon a szélesen elterülő hegyvidéken, amelynek egyes gránit csúcsai kétezer méter fölé emelkednek. A hegység lábánál máig is legeltetésre alkalmas bozótos sztyeppe terül el. Egyik csúcsán[3] pedig a Szent Katalinról elnevezett kolostor lakói őrzik azt a hagyományos emlékezést, hogy hol volt a kijelentés helye.[4] A theofániában megjelenő Istent a salamoni udvarban tevékenykedő Jahvista szerző Jahvéval azonosítja, aki az atyák Istene, „Ábrahám, Izsák és Jákob Istene.”[5]

A pünkösdöt az első tórabeli szöveg aratási ünnepként  rendeli el:

„Háromszor szentelj nekem ünnepet évenként![6] Tartsd meg a kovásztalan kenyerek ünnepét! Hét napig egyél kovásztalan kenyeret, ahogyan megparancsoltam neked, az Ábíb hónap megszabott idején, mert akkor jöttél ki Egyiptomból. Üres kézzel senki se jelenjék meg előttem! Azután az aratás ünnepét[7], amikor meződ vetésének első termését takarítod be. És a betakarítás ünnepét az esztendő végén, amikor a termést betakarítod a mezőről. Évenként háromszor jelenjék meg minden férfi az ÚRisten[8] színe előtt!”[9]

Pünkösd ünnepe a három zarándokünnep tavasztól őszig húzódó sorába tartozik. Azért nevezik őket zarándokünnepeknek, mivel az elrendelés iménti tórabeli parancsa szerint minden Izraelita férfinak évente három alkalommal kellett megjelennie az ÚR előtt, ami a Szent Helyet jelentette. Az idézett szakaszt a Jahvista szerkesztő az Egyiptomból kivándorolt, Sínai-pusztába érkező, még nomád életformát gyakorló izraelitákkal folytatott párbeszéd keretében helyezi el. Ebben a „társalgásban” Mózest újra és újra megszólítja rendelkezésével az ÚR, majd az üzenetet a népvezér-próféta a Sínai-hegynél várakozó izraelitáknak továbbítja, majd pedig a nép válaszát visszaviszi a hegyre, Jahve elé. A későbbi zsidó értelmezés erre a párbeszédre utal, amikor a második elrendelési szövegben található sávuót szó eskü jelentését[10] is az ünnep tartalmába emeli. Két eskü is kötődik e naphoz. Az egyiket a zsidó nép tette a kinyilatkoztatást hallva: „Megtesszük mindazt, amit az ÚR mondott,”[11] míg esküt tesz maga Jahve is: „Papok királysága és szent nép lesztek”.[12]

Az aratási ünnepben elrendelt tartalom előrevetíti a földművelő életmódot, a zarándokünnep pedig a templom meglétét. A természeti ünnepként elrendelés ebben a formában abból az időből kerülhetett a Tóra szövegébe, vagy módosulhatott erre a formára, amikor Izráel már nem nomád, hanem letelepedett, földművelő életmódot folytatott Kánaán földjén, illetve a Jahve színe előtti megjelenés is helyileg meghatározott értelmet nyert. Ez elsősorban a Jeruzsálemben felépült salamoni templomra érthető, ahol az új gabona lisztjéből sütött kenyereket bemutatták. A Hág hákácír az árpaaratás időszakának végét, a megpihenést és a búzaaratás kezdetét is jelzi. Az ünnep kezdetének számítása egyfelől természeti kötődésű, mert az árpa aratás kezdetétől számítják ki az idejét, másfelől szakrális is, mivel ez a bázis időpont egybeesik a páskával.[13]

A szakasz apokaliptikus, hiszen az elrendelés egyben ígéret is, a bekövetkező és többszörösen megígért jövőről hull le a lepel. Az esemény nem sokkal azután történik, hogy a rabszolgasorban élő nép Jahve ígéretének beteljesüléseképpen „legyőzi” a hatalmas Egyiptom királyát, a fáraót és kiszabadul a „szolgaság házából”. Most sem a puszta végtelen kietlensége, sem a Sínai sziklái nem homályosíthatják el a jövőt. A nép euforikusan esküszik szövetségi hűséget a Hóreben – természeti jelenségekkel – őket megrettentő szabadító Jahvénak, és nem kételkedik a bővölkődő jövőben, a vetésben és az aratásban sem.

2.1.1.2  2Mózes 34,22-23 – Hetek ünnepe (sávuót - שָׁבֻעֹת)

A második említés szintén az Exodusban található:

„Tartsd meg a kovásztalan kenyér ünnepét! …Tartsd meg a hetek ünnepét[14], amikor búzád első termését aratod; és a betakarítás ünnepét is az esztendő fordulóján!”[15]

Ebben a szakaszban már a hetek ünnepeként találkozunk az előbbi aratási ünneppel, ugyanúgy a jahvista írói kör megfogalmazásában. A történeti keretet az adja, hogy az Áron vezette aranyborjú imádást követően Mózes dühében összetöri az eredeti kőtáblákat, így a törvény bizonyos részei megismétlésre kerülnek, közöttük a zarándokünnepekre vonatkozók is. Ez az esemény adja az újabb elrendelés közvetlen előzményét: 

„Azután azt mondta az ÚR Mózesnek: Faragj két kőtáblát, az előbbiekhez hasonlókat, és én fölírom a táblákra azokat az igéket, amelyek az előbbi táblákon voltak, amelyeket összetörtél.”[16]

A 35. fejezettől a Papi írói kör veszi át a „tollat”, és a szent sátorra vonatkozó rendelkezések kerülnek beszerkesztésre. Az, hogy a Hág hákácír már sávuótra változik, az a zsidó szent évben az ünnep időbeli elhelyezkedését, a Szent Hely köré szerveződő istentiszteletben lekötött szent időt sugalmazza. Az ünnep ideje kiszámításának további pontosítását a később működő Deuteronomista szerző végzi el, de már itt is a zsidó szentév beosztása kezdődik meg. A név átalakulása a természeti tartalomról a szakrálisra helyezi az ünnep hangsúlyát. Pünkösd ünnepének itt látjuk az első olyan jelentésbővülését, amivel a kezdetben természeti ünnep elindul a judaizmus és a kereszténység eszkatologikus határkövévé válásának az útján.

2.1.1.3  5Mózes 16,8-11 – Örvendezz! (számah - שָׂמַח )

„Hat napig kovásztalan kenyeret egyél! A hetedik napon, Istenednek, az ÚRnak ünnepnapján ne végezz semmi munkát! Számolj azután hét hetet. Attól fogva kezdd számolni a hét hetet, hogy sarlóval[17] kezdenek aratni. Akkor tartsd meg a hetek ünnepét Istenednek, az ÚRnak, és adj önkéntes áldozatot aszerint, ahogyan megáld Istened, az ÚR. Örvendezz[18] Istenednek, az ÚRnak színe előtt fiaddal és leányoddal, szolgáddal és szolgálóddal meg a lévitával együtt, aki a lakóhelyeden él, és a jövevénnyel, az árvával és özveggyel együtt, akik veled vannak azon a helyen, amelyet kiválaszt Istened, az ÚR, hogy ott lakjék az ő neve.” (5Móz 16,8-11)

A Deuteronomiumban, a törvény megismétlésében vagy Második törvényben[19] a teljes könyv hangsúlyának megfelelően találkozunk a hetek ünnepének elrendelésével. A Szent Hely iránti tisztelet, a felette való öröm járja át az ünnepet. A Deuteronomium törvénye az egyetlen szentélyről szól. Maga az elrendelés célja sem elsősorban a kultuszi rész áldozati részleteinek pontos tisztázása, mint inkább az abban résztvevők motiválása, pontos eligazítása arról, hogy mikortól is kell számolni az ünnep kezdetét, ill. hogy magát az istentiszteletet az ÚR színe előtt kell megtartani, ami kizárólag a jeruzsálemi templomot jelenti. Az áldozattal kapcsolatban az önkéntesség és a mérték kérdésében van alapvető eltérés a többi ünnepet elrendelő szövegben található szabályozáshoz képest. Már nem „mértékegységszerűen”, hanem a teherbírásnak (a kapott áldásnak) megfelelően buzdít az áldozathozatalra. Az önkéntesség valószínűleg nem a kevesebb áldoznivaló, mint inkább a több irányába vitte a templomi áldozatok mennyiségét.[20] Ennek már nemcsak kultuszi, hanem szociális indoka is lehetett, az azt követő ünneplők körének felsorolásából következtetve. Ebben a családi kapcsolatokon túl, a társadalmi és szociális helyzetre tekintettel lévő felsorolást találunk az együtt ünneplőkről. Az alkalom nem csak a választottaké, hanem mindenkié, aki oda járul, ahol Jahve neve lakozik és önkéntesen, meghatározott mérték nélkül hoz ajándékot. Az örömöt és az önkéntességet hangsúlyozza a szakasz folytatása is, illetve azt, hogy senki ne jelenjen meg az ÚR színe előtt üres kézzel.[21] A jóval későbbi[22] jóeli apokalipszisben[23] található eszkatologikus jövőt sejteti a szakasz, amikor társadalmi, etnikai különbségek nélkül örülnek együtt az ÚR előtt a választottak, a szolgák és a jövevények is. Ez Jóelnél Jahve napján veszi kezdetét, ami Péter apostol értelmezésében a Cselekedetek 2-ben leírt eseménnyel, a Szentlélek kitöltésével azonos. A hagyományos elképzelés szerint Mózes ötödik könyvét találhatták meg Jósiás király jeruzsálemi templomi rekonstrukciója idején. A leírás szerint ezt követte az istentisztelet, a kultusz megújítása.[24] A Deuteronomista történeti mű kiindulópontja a Mózes ötödik könyve, amely törvényt, ígéreteket és beteljesülést értelmez, valamint visszatekint és bűnvallást tesz.[25] A szerzői kör szemében a legfőbb mérce az, hogy a leírt korok alakjainak tettei mennyire voltak valódi Jahvéhoz való megtérések, vagy az esetleg elpártolás volt. Felismerhető, hogy központi fogalma a megtérés[26] elfogadása vagy elutasítása, amely a múltban is az ígéreteknek megfelelő jó vagy rossz gyümölcsöt hozott, és ez így lesz a jövőben is. Így a múlt tapasztalatából is lekövetkeztetett apokaliptikus jövő központi fogalommá lesz az egész történeti műben,[27] amit érzékelhetünk pünkösd ünnepének leírásában is.

2.1.1.4  3Mózes 23,9-14 – Az első kéve (ómer - עֹמֶר)

„Azután így beszélt Mózeshez az ÚR: Szólj Izráel fiaihoz, és ezt mondd nekik: Ha bementek arra a földre, amelyet én adok nektek, és aratjátok annak termését, vigyétek el aratásotok első kévéjét[28] a paphoz. Az mutassa fel a kévét az ÚR előtt azért, hogy ő kedvesen fogadja tőletek. A szombat után következő napon mutassa fel azt a pap. A kéve felmutatásának a napján készítsetek egy hibátlan, esztendős bárányt égőáldozatul az ÚRnak. Amellé ételáldozatul kéttized véka finomlisztet olajjal. Kedves illatú tűzáldozat ez az ÚRnak. Italáldozatul pedig egynegyed hin bort adjatok. Kenyeret, pörkölt vagy zsenge gabonaszemeket ne egyetek egészen addig a napig, amíg el nem viszitek Isteneteknek az őt megillető áldozatot. Örök rendelkezés ez nektek nemzedékről nemzedékre minden lakóhelyeteken.”

Az Ószövetség sorrendjében a harmadik elrendelő szakasz a Leviticusban[29] található, amely a Lévi törzsének szolgálatát leíró törvényként funkcionál. A könyv kifejezetten az istentisztelet rendjére, a papok és léviták teendőire összpontosít. Szerzője, szerkesztője a papi írói kör (P) lehetett.[30]  Pünkösd ünnepének rendtartása is ennek megfelelően kerül pontosításra úgy, hogy a korábbi időkben rögzített, Numeriből származó előírásokat mennyiségi szempontból is pontosítja, illetve a papok és léviták számára az ekkor bemutatandó hálaáldozat pontos receptjét is leírja. Az egyik itt található kifejezés, az ómer is ezt a mértékadó szándékot szimbolizálhatja. Az ómer a későbbiekben belekerül a pünkösd ünnepének a számolási metódusába, ómerszámlálás néven, ami a páska ünnepén kezdődött. „Az Ómer-áldozat a Peszach tavaszi jellegének felelt meg: a kalászba szökkenő árpa első kévéit a szentélyben Istennek mutatták be. A hét hét, amelyre a Tóra parancsa utal, az Ómer-számlálás hét hete, az árpa kalászba szökkenésétől learatásának végéig, Peszachtól Sabuotig.”[31] Az ómer tizenegy alkalommal szerepel a Pentateuchosban űrmértékként, gabona esetében pedig leginkább a kéve értelmében került lefordításra.

Külön hangsúlyt kap a sabbattal kapcsolatos meghatározás, vagyis a szombat utáni napon kellett elvégezni az áldozat bemutatását, ami az első termés Istennek való bemutatása is, más néven zsengeáldozat. „Ez nem csak Izráelben, hanem más népek körében is szokás volt, hogy a paraszt hálából az aratásért az első termést az istenségnek ajánlotta fel.”[32] A prófétai értelmezésben, Ezékielnél azt találjuk, hogy ennek az első termésből származó áldozatnak, annak legjavából kellett kikerülnie: „…és minden első termés legjava és minden italáldozat mindabból, amit bemutatnak, legyen a papoké, és ételeitek legjavát is adjátok a papoknak, hogy áldás szálljon házatokra.”[33] A hálaáldozatban nemcsak a múltba, hanem a jövőbe tekintés is benne van. Zsengeáldozatot a legfontosabb terményekből, gabonából és borból kellett felajánlani, a szentélyben bemutatni, ami áldozatnak is számított. Jelen szakaszunkban, valamint az iménti ezékieli szövegben is hangsúlyosabbnak látszik a papnak járó adó jelleg: „vigyétek el aratásotok első kévéjét a paphoz”, míg az elkészített áldozat kerül az „ÚR színe elé”.

Az első termés átvitt értelmű, eszkatologikus jelentése csak a prófétáknál, például Jeremiásnál merül fel: „Izráel akkor az Úr szent tulajdona volt, az ő aratásának első termése. Azok, akik enni próbáltak belőle, mind megbűnhődtek, bajok szakadtak rájuk – mondja az Úr.”[34] A pusztai vándorlást felidézve Jeremiás az Izráel népének első termés-voltából származtatja annak érinthetelenségét és azt, hogy az ÚRnak szentelt, az ő tulajdona.

2.1.1.5  4Móz 28,26-31 – Az első termés napja (habikkúrim - הַבִּכּוּרִ֗ים)

„Az első termés napján[35], amikor új ételáldozatot mutattok be az ÚRnak, azaz a hetek ünnepén legyen szent összegyülekezésetek. Ne végezzetek semmiféle foglalkozáshoz tartozó munkát, hanem mutassatok be kedves illatú égőáldozatul az ÚRnak két bikaborjút, egy kost és hét egyesztendős bárányt. A hozzájuk tartozó ételáldozat olajjal gyúrt finomliszt legyen: mindegyik bikához háromtized vékával, a koshoz kéttized vékával, a hét bárányhoz pedig egy-egy tized vékával kell adni bárányonként. Egy kecskebakot is mutassatok be, hogy engesztelést szerezzen nektek. Az állandó égőáldozaton és az ahhoz tartozó ételáldozaton kívül készítsétek el italáldozatukkal együtt. Az állatok hibátlanok legyenek.”[36]

Mózes negyedik könyve egyfajta számbavételt végez, amellyel azt a tényt igyekszik illusztrálni, hogy „az Egyiptomban nagy néppé növekedett Izráel indult el vándorló útjára”. A könyv héber neve utal a benne leírt események helyszínére is: a pusztában.[37] Az első vers az Exodus könyvéhez kapcsolja a könyvét úgy, hogy dátum szerint megmondja, mikor kezdődnek a benne leírt események: egy hónappal azután, hogy a Sínai-hegy tövében[38] a kultuszi berendezkedés elkészült.[39] E történeti mű 38 év történéseit írja le, leginkább a Kádes-Barnea oázisa körüli eseményeket. Ez a tartózkodás egy nemzedékváltás időtartamának felel meg, melynek indoka az volt, hogy Izráel megrettent a honfoglalás nehézségeitől, így büntetésképpen kihaltak az Egyiptomból kijöttek. A könyv nagyrésze a papi írói kör műve.[40] A korábbi szövegrészekhez képest a munkaszünet és az első termés bemutatásának rendelkezésén túl, itt már a szent gyülekezésre és a hálaáldozat bemutatására vonatkozó rendtartást is találunk, azonban az első kéve bemutatásának hangsúlyáról itt a kultikus, áldozati rendtartásra korlátozódik a szabályozás, az egész könyv és az írói, szerkesztői kör érdeklődésének és kultuszi hangsúlyának megfelelően. Az új búzát nagyon finomra őrölték, a kéttized efa (kb. 4,4 liter) finomlisztből két kenyeret sütöttek, de most nem kovásztalan kenyeret, mint a páska ünnepén, hanem kivételesen kovászosat. Kovász és méz a Törvény (Tóra) rendelése szerint nem érhetett az Úr oltárához. De pünkösdkor két friss cipót tettek az Úr elé, amiben kovász is volt.

A deuteronomiumi szakaszhoz képest itt az összegyülekezéssel kapcsolatban a szent napoknak a közönséges napoktól való elválasztása emelkedik ki. Az ünnep véglegesen a Jahve előtti szent idővé rendeltetik, amely konkrét kultuszi rendtartását is elnyeri. A Leviticusban található erőteljes természeti jelleg helyett az istentiszteleti karakterre tolódik itt a hangsúly, ami egyben az új, Kánaán földjét elfoglalni hívatott generáció számára az istentisztelet rendjét tisztázza akkor, amikor a szent sátor már felépült és kezdetét vette a pusztában Jahve intézményes tisztelete. Ennek kiemelése a Kr. e. 5. században működő papi írói kör „küldetéséből” fakad, de a szerző a jövőt is előrevetíti, hiszen a nép, amely le kíván telepedni valamilyen helyen, azt berendezni és belakni akarja, olyan cselekedetekre kötelezi el magát, amelyek egzisztenciális választást előfeltételeznek. Annak az univerzumnak a választását, amelyet „meg akarnak teremteni” és ezáltal önmagukra vállalni; így az emberi univerzum részesül az isteni mű szentségében. „Izrael népe számára Jahve az idők kezdetén teremtette meg a tabernákulumot, a szent tárgyak és a templom mintáit; a mintákat elárulta kiválasztottjainak, hogy azok a földön utánozzák őket.”[41] Az isteni mintának a földi megvalósításától függött, hogy Kánaán földje Izráel népe számára az ígéretek beteljesülésének a helye lesz-e vagy sem. Az ünnepi rendtartások szent, a közönségestől, a mindennapitól elválasztott idő célja nem a Kánaán őslakóinak termékenységi szertartásaiban jelentkező természeti erők befolyásolása, hanem éppenhogy újra és újra demonstrálni kívánja Jahve előtt, hogy tőle függ a sorsa, a jövője. Az évenkénti ünnepek, így az aratási ünnep megtartása is külső megjelenésének bizonyos jegyeiben mutatott hasonlóságot például a kánaáni kultuszokkal, tartalmában azonban teljesen új volt. Az ünnepnek az Istennek való engedelmességből kellett fakadnia, ennek elsődleges indítéka pedig nem Isten befolyásolása, hanem a Jahve iránti kizárólagos szeretet megmutatása és a szövetséghez való ragaszkodás, eskü megtartása. Erre az indítékra először a deuteronomista szerző utal a Tórához, annak rendelkezéseihez való viszonnyal kapcsolatban: „Szeresd azért az URat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes erődből!”[42] A judaizmus számára ez a deuteroinomista kiegészítés lesz a Tóra legnagyobb parancsolata, amire az evangéliumi szakaszok is egyértelműen utalnak: „Ekkor előállt egy törvénytudó, hogy megkísértse őt, és ezt kérdezte: „Mester, mit tegyek, hogy elnyerjem az örök életet?” Ő pedig ezt mondta neki: „Mi van megírva a törvényben? Hogyan olvasod?” Ő pedig így válaszolt: „Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes erődből és teljes elmédből, és felebarátodat, mint magadat.” Jézus ezt mondta neki: „Helyesen feleltél: tedd ezt, és élni fogsz.” [43]