Verner Ágnes: A depresszió és keresztény megítélése hazánkban

Az Egészségügyi Világszervezet (WHO)[1] adatai szerint 100 millió depressziós ember él a földön. (Winter, 2006, 5. o.) Magam körül, a keresztény közösségekben és gyülekezetekben is egyre több ettől szenvedő embert látok, akik betegségükkel magukba zárkózva, egyedül próbálnak megküzdeni a lelki gyötrelemmel. Azt tapasztaltam, hogy ilyenkor önmagában a segítő szándék a többi testvér részéről nem elég. Sokszor az információhiány és a depressziós emberhez való keresztény viszonyulás ideológiája - miszerint a depresszió nem igazi betegség, ezért nem szorul szakmai kezelésre -  az akadálya a hathatós segítésnek. Véleményem szerint sok keresztény depressziós nem kap megfelelő segítséget állapota kezelésére az elbagatellizálás és a gyülekezeti közösségek tájékozatlansága miatt. Nem ismerik a depresszió számos kiváltó okát, ezért nem tudják elfogadni, felvállalni, ha depressziósak lesznek, vagy hittesvtérük válik azzá, pedig sokan küzdenek a problémával. 

A téma fontossága kiemelkedő minden ember közvetlen vagy közvetett érintettsége, és a depresszió különösen súlyos következménye,  az öngyilkosság veszélye miatt is.[2] Munkámban a depresszió kialakulásának lehetséges okait feltérképezve közelebb kívánom hozni az olvasó számára az ebben a betegségben szenvedők életérzését és szükségeit, valamint feltérképezni a keresztény közösségek viszonyulását.

 A depresszió meghatározása

A XX-XXI. században a modern orvostudományban a depressziót a következőképpen határozták meg a szakorvosok:

Dr. Gőgh Edit neurológus szerint a depresszió a hangulatnak az adaptációt[3] kórosan és tartósan befolyásoló zavara. Látszólag megtartott élményszerkezet, lelkiismeret és kötődések ellenére érzett kielégítetlenség élménye, érzelmekre való képtelenség, szomorúság, mely nem része a normális életnek és jól elhatárolható a sérelmekre vagy stresszre adott érthető választól. (Dr. Gőgh, 2012.12.15)

Szádóczky Erika[4] pszichiáter értelmezésében ez a betegség hangulatzavar, melyet nagy általánosságban mindenre kiterjedő gátoltság jellemez.(Szádóczky, 1998, 300.o.)

Dr. Cosmo Hallström, angol pszichiáter egyszerűen úgy írja le, mint olyan állapot, amikor a körülményekre adott reakció nem áll arányban azokkal. (Hallström, 2006, 5.o.)

Dr. Rihmer Zoltán[5] pszichiáter a depressziót kedélybetegségnek tartja, melyben szorongásos állapotokkal, belső nyugtalansággal, gondolkodás- és alvászavarral járó szomorú hangulat figyelhető meg. (Havas, 2004, 299.o.).

A depresszió tünetei és típusai

A depressziós ember az életet nagyon sivárnak és üresnek érzi, terheit pedig túlságosan nyomasztónak találja. Ezek az emberek nagyon rossz véleménnyel vannak magukról és teljesen hasztalannak érzik magukat. Úgy gondolják, hogy elveszítették  életük felett az irányítást, nem tudnak beleszólni az életük alakulásába, alkalmatlannak érzik magukat a negatív események elhárítására. 

Általánosságban jellemző a betegségre az említett hangulati és érzelmi élet zavar mellett a mély lehangoltság, csökkent motiváció, alvászavar, szegényes kifejező mozgások, szegényes gesztikuláció, étvágyzavar, anyagcserezavar, negatív énkép, erősen lecsökkent szexuális érdeklődés, impotencia, jellegzetes arcvonások: kifejező homlokráncok, lefele görbülő szájzugok, táskás szemek.

Orvosi fogalmakat használva a  major depresszív zavar a legsúlyosabb típus, amelynél a következő tünetekből legalább öt fennáll minden nap, minimum két héten keresztül: diszfóriás (nyugtalan, elégedetlen, szorongó) hangulat, vagy örömtelenség, valamint a következő tünetek közül minimum négy: megváltozott étvágy vagy testsúly, alvászavar,  pszichomotoros agitáció vagy retardáció (nyugtalanság, fokozott mozgástörekvés vagy éppen késlekedés), fáradtság, energiavesztés,  feleslegesség érzése vagy erős bűntudat, koncentrációképesség csökkenése vagy határozatlanság, visszatérő gondolatok a halálról és/vagy az öngyilkosságról, öngyilkossági kísérletek. A minor depresszív zavar, másnéven disztímia: a major depresszió hosszabb lefolyású (minimum 1 év), ám enyhébb változata; a fenti tünetek közül 3 vagy 4 tünet megléte szükséges a diagnózis felállításához. Legjellemzőbb tünete a reménytelenség érzése. Időtartamuk esetenként lehet rövid is (rövidebb, mint két hét). Sokszor megelőző fázis, ha nem kezelik, akkor súlyos depresszió lehet belőle.

Ha a hangulat csak egy - negatív - irányba mozdul el, és a tüneteket nem kíséri időszakos felhangoltság, akkor unipoláris (azaz egypólusú) depresszióról beszélünk. Ha azonban a lehangolt ciklust követi egy felhangolt időszak, amikor a negatív és a pozitív ciklusok váltakoznak, akkor bipoláris (azaz kétpólusú) depresszióról beszélünk.

A depresszió diagnózisa akkor állítható fel, ha a tünetek nem magyarázhatók gyászreakcióval ill. egyéb definitív betegséggel (pl. hipotireózis[6], pszichoaktív szer használat) (WPA, 2013.02.04). Sok esetben testi panaszok (szívelégtelenség, gyomor-és bélproblémák, stb.) hátterében is ezek a lelki folyamatok lelhetők fel. (Wiley, 2013.01.15)

A betegség kialakulásának lehetséges okai

Biológiai háttér és genetikai rizikótényezők

Egy depressziós ember kivizsgálásakor először mindig a biológiai állapotokat kell ellenőrizni, ugyanis a kóros nyomott hangulat oka lehet a testünk rendellenes működése is. A leggyakoribb ezek közöl az idegrendszerünkben keresendő: a neurotranszmitterek[7] forgalmában bekövetkező zavar. Ezek az anyagcserezavarok olyanok akárcsak a cukorbetegségé, ezért ezekben az esetben a gyógyszeres kezelés elengedhetetlen. (LaHaye, 1996. 7. o.)

Ha genetikailag vizsgáljuk a betegséget, a major depresszió és a disztímia az esetek közel felében familiáris halmozódást mutat, bár a depresszióra való hajlam öröklésmenete még nem teljesen tisztázott. A genetikai hajlam – különösen kedvezőtlen gyermekkori és felnőttkori élet-események hatására - a központi idegrendszer szerotonin, noradrenalin, ill. dopamin anyagcseréjének esékeny voltában nyilvánul meg. Az unipoláris depressziók legfontosabb rizikótényezői a depresszió vonatkozásában pozitív családi anamnézis [8], a kora-gyermekkori pszichoszociális stresszorok és az aktuális (felnőttkori) negatív életesemények. ( Rihmer-Angst, 2004).

A depressziót okozó biológiai diszfunkciók egészen más jellegűek, eredetűek is lehetnek, pl.: felnőttkori lisztérzékenység kialakulása, gyulladásos megbetegedés, a pajzsmirigyműködés rendellenességei vagy hormonális változások.

Stressz hatása a betegség kialakulására

 A hatvanas években két amerikai pszichológus Thomas Holmes és Richard Rahe összeállítottak egy stressz skálát. A pontértékek éves összegzésével - vizsgálataik szerint - megbecsülhető  a megbetegedés kockázata: 150 pont alatt enyhe, 150 és 300 között közepes, 300 feletti pontszám jelentős kockázati tényezőt jelent. Lehetséges kiváltó terheltségeket (pl: házastárs halála 100 pont, válás 73 pont, munkahely elvesztése 47 pont, költözés vagy munkahelyváltozás 20 pont, karácsony 12 pont) - melyek nem önmagukban, hanem összetetten előidézhetik a betegség kialakulását - az életesemény skálán szemléltette Holmes és Rahe.

Amikor a stresszhatások halmozódnak és képtelenné válunk feldolgozni, kezelni azokat, kibontakozik a depresszió, amely már jóval súlyosabb és tartósabb tünetekkel jár. (Ranschburg, 2010, 12. o. )

Tanult tehetetlenség a depresszió kialakulásnak hátterében

A behaviorista[9] elmélet a depressziót tanult viselkedésformának tartja. (Winter 2006, 21. o). Dr. Erdőfy-Szabó Attila biofizikai kutató így ír a jelenségről: „Amennyiben az érzelmileg negatív helyzetet aktivitással kontrollálhatatlannak, megoldhatatlannak minősítjük, vagy azért, mert nem ismerjük a helyes megoldást, vagy ezért, mert az ehhez szükséges cselekvésre nem érezzük képesnek magunkat, ún. passzív, elkerülő magatartással reagálunk. Kiválthatja tartósan rossz, megoldhatatlannak érzett kapcsolat, fenyegető munkanélküliség, munkahelyi rossz légkör.” A veszélyeztetettséget fokozza a kora gyermekkori szeparáció az anyától, a korai szülővesztés, negatív családi légkör, gyermekkori bántalmazás.  (Erdőfy-Szabó, 2009, 13. o.) 

Sokszor mi keresztények is a régmúlt eseményeinek foglyai vagyunk, a fejünkben a hibás gondolatok és félelmek akadályoznak, hogy cselekvőképesek legyünk. A passzivitás következményeként életünk megszürkül, mert krónikus kockázatkerülésünkben a kedvező alkalmak mellett is elmegyünk.

A harag szerepe a depresszió megjelenésében

A pszichodinamikai[10] megközelítés szempontjából a depresszió mögött elfojtott harag, agresszió áll, mely a szeretet tárgyának elvesztéséből fakad. (Winter, 2006, 21. o.) Az elfojtott harag csendesen és észrevétlenül csaphat át keserűségbe majd gyűlöletbe, ezért sem szabad figyelmen kívül hagynunk. Jellemzői a tagadás, visszahúzódás tépelődés.

A harag leggyakrabban valamiféle veszteséghez kapcsolódik, amihez kiábrándultság érzés társul. A csalódottság érzése önsajnálatba fordul, ez pedig a szomorúságot komorsággá fokozza. A sorsunkat tűrhetetlenül nehéznek érezzük. A veszteség és a csalódottság érzése mind nagyobbra nő, a megoldás esélye egyre kisebbnek látszik. (Lelki Titkaink Mentálhigiénés Stúdió, 2013.03.25)

 Hamis vagy jogos bűntudat

A bűntudat a bűn egyik következménye, amit mindannyian érzünk. A Biblia szerint mindenki egyformán vétkes, ahogy Pál a rómaiakhoz írt levélben megfogalmazza: „Mert nincs különbség: Mindenki vétkezett, és híjával van az Isten dicsőségének. ” (Róm 3:22b-23) Bár a bűntudat nagyon nyomasztó érzés, lényegében ez késztet arra bennünket, hogy változtassunk és végső soron Istenhez térjünk.  A bűnbánat emberi kapcsolataink egyik előrevivője, az üdvösségre vezető hit szerves része (vö.: Mt 3:2; 4:17; ApCsel 3:19) ami pedig bűntudatból fakad. A jogos bűntudat tehát minden szenvedés ellenére értékes, mert életünk és kapcsolataink megjobbítására késztet.

Keresztények körében gyakran előfordul viszont, hogy a megtérés és bűnbánat után hamis önvád csapdájába esnek és nem tudnak szabadulni a nyomasztó érzéstől.  Miközben ugyanis keresztény életet próbálunk élni, követünk el bűnöket, de Isten folyamatosan megtisztít minket. „Ha pedig vétkezik valaki, van Pártfogónk az Atyánál: az igaz Jézus Krisztus” (1Jn 2:1). Ha megvalljuk bűneinket, akkor mivel jó és igazságos, megbocsátja bűneinket, és minden igazságtalanságtól megtisztít minket.”(1Jn 1:19)

 Kényszeres perfekcionizmus

Az önfeláldozó, túlságosan lelkiismeretes, szorgalmas emberek és gyakran mélyen hívő egyének tartoznak abba a csoportba, akiket a pszichiáterek rögeszmés-kényszeres személyiségnek neveznek[11]. A köznyelvben perfekcionistáknak, munkamániásnak vagy elhivatott embereknek hívjuk őket. Vizsgálati adatok szerint az orvosok kilencven, a lelkipásztorok mintegy hetvenöt százalékánál figyeltek meg rögeszmés-kényszeres személyiségvonásokat. A misszionáriusok is gyakran ebbe a csoportba tartoznak. (Hemfelt, 2010, 55.o.)

Az ilyen emberek túlzottan merevek, gátlásosak és kötelességtudók. Ez képtelenné teszi őket a lazításra és a megnyugvásra, amire pedig mindannyiunknak szüksége van. (Hemfelt, 2010, 56-57.o.) Az ilyen típusú emberek a segítő szakmát szeretetből és részvétből választják, de tudattalanul saját bizonytalanságukat kompenzálják: küzdenek a társadalom vagy Isten elismerésért és tökéletességre törekszenek. Képtelenek nemet mondani mások kéréseire, konfliktuskerülők és megfelelési kényszeresek.  Így önmagukra és családjukra nagyon kevés időt hagynak és ezt mind ők, mint családjuk súlyosan megsínyli.  (Cloud-Townsend, 2012, 32-33.o.)

A perfekcionisták addig emelik a lécet saját maguk felé való elvárásokban, amíg azt törvényszerűen le nem verik. Meg vannak győződve arról, hogy mások is hasonlóan irreális normákat szabnak számukra és maguk is ilyen normákat szabnak kapcsolataikban. (Ranschburg, 2010, 40.o.) Amikor rájönnek, hogy nem képesek az általuk megítélt magas mércét elérni, és mindenkinek megfelelni, depresszióssá válnak.

Depresszió a keresztények körében

A keresztény embernek a megváltás ígérete ad reményt, mégis léteznek depressziós, a jövőben bízni nem képes keresztények. A hívők sem immunisak ugyanis erre a betegségre, bizonyos nézőpontból hátrányosabb helyzetben vannak a társadalom többi tagjához viszonyítva: önmaguk és a környezetük is elvárja, hogy ne legyenek lehangoltak, reményvesztettek. Nem engedhetik meg maguknak, hogy beszéljenek negatív irányú érzéseikről, hogy feltárják, mi is zajlik bennük. Sokuk számára felkavaró maga a felismerés, hogy depressziósak és ez a lelkiállapot úgy tűnhet, szembeállítja őket a hitükkel. Ekkor teszik fel a kérdést: „Hogyan lehetek keresztény, ha depressziós vagyok?” Megismerték Isten minden értelmet meghaladó békességét és szeretetét, és ismerik Jézus Krisztust, mint megváltójukat, szabadítójukat. Hogyan lehetnek mégis ennek a kínzó állapotnak a foglyai?  (Winter, 2006, 6. o.)

A keresztények ugyanúgy sebezhetőek lélekben, mint embertársaik. Olvashatjuk a Bibliában, hogy Istenben reménykedő emberek is szenvedtek ilyen érzésektől (pl.: Illés próféta, Jób). John Bunyan[12] A zarándok útja című művébe – mely a kereszténység allegóriájára íródott – szintén beleszövi a reménytelenség és elbátortalanodás életérzésének szimbólumaként a csüggedés mocsarának nevezett mély, iszapos gödröt, ami olyan állapot, melyből valóban nehéz kimászni hívő emberként is.

A kérdőíves felmérés

A keresztények depresszióhoz való hozzáállásáról kevés nyomtatott dokumentum áll rendelkezésre és a szakirodalom inkább a betegség jellemzőiről ír, az attitűdöket nem vizsgálja. Megpróbáltam felderíteni, hogy a keresztény közösségekben mennyire jellemző a betegség és ehhez közösségi és egyéni szinten hogyan viszonyulnak a hívek.

A kérdőívezés egy hónapot vett igénybe, amely során 233 főt sikerült elérni. Segítségével azt is szeretném megvizsgálni, hogy a keresztény emberek körében mennyire ismert és felismert a betegség. Mernek-e, akarnak-e, tudnak-e segítséget kérni gyülekezeti közegükben vagy azon kívül, ha a depresszió problémája közvetlen érinti őket. Kapnak-e megfelelő támogatást ehhez a gyülekezettől illetve milyen típusú segítséget vesznek igénybe. Válaszokat keresek, kiket érint leginkább a közösségeken belül ez a lelkiállapot és milyenek kívülállóként a reakcióik, ha nem ők maguk, hanem embertársuk küzd a problémával. 

 Depresszióhoz való hozzáállás gyülekezeti szinten

 Arra a kérdésre, hogy mit tennének a tagok, ha a gyülekezetben depresszióst látnának, a közösségekből vegyes válaszok érkeztek. Több előre megadott feleletet is be lehetett jelölni, illetve egyéni válasz is megadható volt.  A legtöbben, 40 %-ban két dolgot tennének: imádkoznának az illetőért, illetve kapcsolatba lépnének vele (lásd 2. ábra). Véleményem szerint is ez a két dolog együtt a legelőremozdítóbb gyors segítségnyújtás, mely a problémával küzdő ember életében egyfajta elsősegélynyújtást jelenthet. Ez az első lépés, ami a probléma-felismerés után következhet, de önmagában ezek általában nem elegendők.