Dr. Tatai István: Kié az Ígéret Földje?
A keresztyén–zsidó kapcsolatokban a Szentföld tulajdonjogi kérdésének felvetése ma is jelentős vitákat provokál. A zsidók számára az Erec Jiszrael birtoklása az ősatyákkal kötött szövetségi ígéretek és ajándékok része, éppen ezért többségükben úgy gondolják, hogy aki a modern Izrael államának létjogosultságát megkérdőjelezi, az a holokauszt után élő zsidóság vallásának alapjait és annak túléléshez való jogát kérdőjelezi meg.
1. Teológiatörténeti adalékok
A jeruzsálemi templom lerombolása után a zsidóság azzal a reménységgel indult el egy újabb diaszpóra létbe, hogy Istene velük megy, s egykor majd visszahozza őket földjükre. Akkor mind a zsidók, mind a keresztyének egyetértettek abban, hogy a tragédia Isten büntetése volt. Miközben a keresztyének mindezt a Jézus-Messiás elutasításával kapcsolta össze, addig a zsidóság a szétszóratást inkább általános bűneinek tudta be, s ezen túlmenően az új exiliumot missziós lehetőségnek is tekintette. A keresztyén gondolkodás ekkor kezdte kiépíteni a behelyettesítés-teológiát, miszerint Izrael helyett a Jézus-hívők váltak Isten népévé. Origenész (185–254) tanításában, Krisztus után 70-ben, nemcsak Jeruzsálem pusztult el bűnei miatt, hanem egyben, annak isteni kiválasztottsága is megszűnt (Contra Celsum, 4,22). Az egyházatyák a zsidók tragédiáját hozták fel bizonyítékként arra, hogy Isten a zsidókat Jézus-tagadásuk miatt végérvényesen elvetette. – Ezzel szemben érdekes teológiatörténeti közjátéknak tekinthetjük, hogy amikor Julianus császár[1] (331-363) a negyedik században elrendelte a zsidó templom újraépítését és az áldozati rend helyreállítását, a keresztyén teológia jelentős krízisbe sodródott. Amíg ugyanis Jeruzsálem romokban hevert és a zsidók exiliumban éltek, addig a keresztyén gondolkodás bizonyos volt a judaizmussal kapcsolatos elutasító kijelentéseinek legitimitását illetőleg.[2]
Összefoglalóan elmondhatjuk, hogy a keresztyén teológia az elmúlt két évezredben többnyire nem számolt a zsidók visszatérésével, illetve Izrael országának helyreállításával. Ez a meggyőződés tükröződik X. Pius pápa 1904. január 25-én mondott szavaiból is, amelyet Herzl Tivadar jegyzett le, a vele folytatott pápai audiencia után:
„A zsidókat nem fogjuk abban megakadályozni, hogy Jeruzsálembe visszatérjenek, de ezt soha nem fogjuk szorgalmazni sem. Jeruzsálem földje nem volt mindig szent. Azt csak Jézus élete tette szentté. Mint az Egyház feje, erről nem szólhatok másként. A zsidók nem ismerték el Urunkat, ezért mi sem ismerhetjük el a zsidókat (…). Tudom, eléggé kellemetlen, hogy jelenleg a törökök uralják a szent helyeket. Ezt el kell viselnünk. A zsidóknak azonban nem kívánjuk megengedni, hogy a föld az ő birtokukba kerüljön. Nos, ha Palesztinában mégis megvetnék lábukat, ott lesznek egyházaink és papjaink, hogy önöket ott mind megkereszteljék.”[3]
Mindezek után érthető, hogy a zsidó állam megszületése a meglepetés erejével hatott. Karl Barth is kifejezést adott döbbenetének, hogy Izrael neve az eddigi „kánaáni nyelvből” váratlanul az újságok címlapjaira került.[4] Az új zsidó állam megszületése kikerülhetetlen teológiai kihívássá vált, s egyben bebizonyosodott, hogy több jelentős teológiai tétel újragondolása szükséges. Közös felismeréssé lett: Izrael államának mai létét nagyon nehéz a szövetségtől és Isten „visszavonhatatlan” ígéreteinek[5] kérdésétől függetlenül tárgyalni.
Az 1948-ban bekövetkező államalapítás eseményére a keresztyén egyházak kezdetben nem tudtak teologikusan reagálni. Alice Eckardt (1923–) szavaival élve a meglepetés erejével hatott a tény, hogy az eddig üldözött áldozat (victim) győztes (victor) lett. Az első keresztyén megnyilatkozások a Hollandiai Református Egyházban[6] láttak napvilágot. A „Nederlandse Herformde Kerk” Zsinata mondta ki először hivatalosan azt, hogy Izrael földjének a kérdése teológiai kérdés,[7] s ez a kérdés Izrael kiválasztása alapján a zsidó léttel szoros kapcsolatban áll:
„Hisszük, hogy Izrael népe sajátos. Sajátossága Isten kiválasztásából ered. A zsidóság ma is az a páratlanul különleges nép, amelyik Isten ígéretei alapján földjével össze van kötve.”[8]
A dokumentum azonban azt is hangsúlyozza, hogy az új államot egyben „kísérleti földnek” is tekinti (Versuchsfeld), amelyen a különböző népeknek és vallásoknak meg kell tanulniuk a békés egymás mellett élést. Izrael államától pedig nyomatékkal többet vár el a békességszerzés területén, mint a környező többi nemzettől: „Ezért ettől a néptől többet várunk el, mint bármely más néptől. Akit Isten különleges pozícióba helyezett, annak különleges módon kell cselekednie is.”[9]
A nyilatkozat azonban bizonyságot tesz teológiai türelméről is, kijelentve: amennyiben Izrael állama nem nőne fel elvárt isteni rendeltetéséhez, annak létjogosultságát az Egyház akkor sem tagadhatja meg, mert Izrael identitását Isten maga őrizte meg, és már a múltban is saját útján vezette.[10] – Nem meglepő, hogy az 1970-ben megfogalmazott idézett holland református zsinati állásfoglalás tiltakozást is eredményezett. Elsősorban a palesztin ökumenikus partnerek szorgalmazták a „kettős szolidaritás” elvének alkalmazását. Amikor 1988-ban kitört a palesztin Intifáda (népfelkelés az izraeli megszállás ellen), akkor a holland zsinat, meghallva a tiltakozó palesztin teológusok hangját (Naim Ateek és Mitri Raheb) is, egy újabb tárgyalási folyamatot indított el. Az 1995-ben megjelentetett újabb állásfoglalás már nyomatékkal kitér a palesztin kérdésre, hangsúlyozva a palesztin nép jogait és a szolidaritás szükségességét.
A Rajnai Evangélikus Egyház Zsinata 1980-ban Izrael földjéről és új államáról 1980. január 11-én igen pozitíven nyilatkozott, amelyben a zsidó nép hazatérését és Izrael államának felállítását, „Istennek a népe iránt megnyilvánuló hűségjeleiként” (Zeichen der Treue Gottes) értékeli.
Általában elmondhatjuk, hogy az egyházi állásfoglalások az „Erec” kérdésben a fent említett megnyilvánulásoknál óvatosabbak, mégis a Református Világszövetség 1990-es Nagygyűlése így nyilatkozott:
„Mi zsidók és keresztyének – Izrael és az Egyház: mivel mi keresztyének különleges kapcsolatban állunk a zsidó néppel, ezennel nyilvánosan szót emelünk a zsidó nép élete érdekében. A zsidó nép életét, Izrael államában, a saját földjén, szeretnénk teljes reménységgel (voll Hoffnung) és gondoskodással (Sorge) tovább kísérni. Ellentmondunk minden olyan törekvésnek, amely Izrael népének a léthez való jogát megkérdőjelezi (problematisieren). Imádságainkban és politikai felelősségünkben elkötelezettséget vállalunk a zsidó állam és fejlődése iránt. Szeretnénk ezen szolidaritás-vállalásunkban mindenkor kitartani, így veszélyhelyzetében és fenyegetettsége közepette is.”[11]
A fontos nyilatkozat a részletes elemzés során azonban megjegyzi:
„Mindez azonban nem jelenti azt, hogy Izrael államának mai létében az ígéretek végidős beteljesedését ismernénk fel. Azt azonban határozottan kijelentjük, hogy mindazoknak ellentmondunk, akik Izraelt, mint népet, Izraelt mint földet és Izraelt, mint államot a hit kérdéseitől és a teológiai gondolkodástól távol szeretné tartani.”[12]
A földkérdés kapcsán érdemes J. Moltmann útkeresésére is figyelnünk. Moltmann arra figyelmeztet, hogy ha már elismerjük Izrael népének teológiai létét és az atyáknak tett ígéretet, akkor nem feledkezhetünk meg arról, hogy ezen ígéretek között a szövetség, a nép és a föld kérdése elválaszthatatlanul összetartoztak. Szerinte, aki ma Izrael szövetségét elismeri, annak szükséges elismernie az ígéret földjéhez való jogot is. Moltmann szerint ettől az elismeréstől még nem leszünk cionisták, hiszen nem teszünk többet, mint azon mai zsidó gondolkodók, akik ugyan elismerik a zsidóság földhöz való jogát, de nem látják a modern államalapítást Isten aktuális akaratában lévőnek. Moltmann mindezek mellett az államalapítást, mint politikai tényt elismeri, s hangsúlyozza, hogy a zsidó létet ma legteljesebben csak Izrael országában lehet megélni. Azonban ez a modern állami lét szerinte csak a nemzetek politikai és katonai törvényeinek összefüggésében képzelhető el. Moltmann szerint a végső nagy kérdésekre azonban ma még nem adhatunk egyértelmű válaszokat. Vajon Izrael modern állama Isten hűségének jele, vagy inkább Izrael elpogányosodásának a jele? Miként lehet Izrael állama áldás a világ számára, ha léte ma közel egymillió palesztin számára (akarva-akaratlanul) átokká lett? Vajon felépítik-e a jeruzsálemi templomot, vagy ezt majd a Messiás fogja megtenni? Miként is beszélhetünk Isten egy kiválasztott népéről, ha az egyik konkrét állami létformában, a másik pedig Egyházként él? – Moltmann úgy látja, hogy a végső válaszokat Isten fogja megadni, mégpedig az eszkatonban. [13]
Végül szükséges megjegyeznünk, hogy a fenti álláspontok mellett sokkal szigorúbb hangok és ezeknél kritikusabb kérdésfelvetések is hallhatók, így olyanok is, amelyek Izrael államának létéhez különösebb teológiai jelentőséget vagy teológiai jogosultságot egyáltalán nem kapcsolnak, hanem inkább a régi spiritualizáló teológiát vallják.[14]
2. Dogmatikai mérlegelés
Láthattuk, hogy a Barth utáni teológiában általában elfogadják azt a tételt, hogy Izrael szövetsége és az ígéret földje között szoros kapcsolat van.[15] Mindazonáltal a bibliai leírás alapján a föld pontos határait és az adminisztrációjához szükséges szervezeti formáját senki sem láthatja világosan. Izrael történetének tanulmányozása és az archeológiai leletek is arra engednek következtetni, hogy a zsidó nép mellett Kánaán földjén szinte folyamatosan éltek más népek is.
A Pentateuchosz alapján az is nyilvánvaló, hogy az ígéret földjéhez és a kiválasztás ajándékához sajátos erkölcsi elvárások is kapcsolódtak (5Móz 7,6k). Mindemellett azt le kell szögeznünk, hogy Isten kiválasztása teljesen független volt Izrael erkölcsi színvonalától. Isten azért választotta ki Ábrahámot és népét, mert szerette őket (5Móz 9,6). A héber Biblia azt is hangsúlyozza, hogy különösen a szociális kötelességek kontextusában, a föld alapjában véve Isten tulajdona (3Móz 25,23). Isten kimondja, hogy a róla való elfeledkezés és a Tórától való elfordulás a földből való kivetést és elhurcoltatást fog eredményezni.
„És ahogyan örömét lelte az ÚR abban, hogy jót tehetett veletek, és megszaporított benneteket, ugyanúgy leli majd örömét abban is az ÚR, hogy tönkretesz és kipusztít benneteket. Kigyomlálnak benneteket arról a földről, ahova bementek, hogy birtokba vegyétek. Szétszór téged az ÚR az összes népek közé, a föld egyik végétől a föld másik végéig, ott szolgálsz majd más isteneknek, akiket nem ismertél sem te, sem atyáid: fának és kőnek. De még azok közt a népek közt sem pihenhetsz meg, nem lesz egy talpalatnyi nyugvóhelyed sem. Rettegő szívet, szomorú szemet és csüggedt lelket ad neked ott az ÚR. Hajszálon függ az életed, riadozni fogsz éjjel-nappal, és nem bízhatsz abban, hogy életben maradsz. Reggel azt mondod: Bárcsak este volna! Este meg azt mondod: Bárcsak reggel volna! Mert rettegés tartja fogva szívedet amiatt, amit látnod kell.”[16]
Mint ismeretes, Izrael népe a bűnei miatt több alkalommal is elvesztette földjét. Isten azonban szövetségi hűségéből és ígéreteiből következőleg, a büntetés letelte után visszavezette őket a galutból. Izrael hitében saját népi léte, az ígéret földjén való lakás, és a Messiás eljövetele, valamint a messiási ország felállítása összefüggő fogalmak (Zak 12,1–14,9). Kérdés, hogy az Újszövetség mennyiben támogatja Izrael népének konkrét eszkatológikus létét az ígéret földjén. A föld egykori ígéretéről István vértanú (ApCsel 7,3) és a Zsidókhoz írt levél (11,9) is említést tesz. Az utóbbi textus azonban, miként a hébereknek írt levél általános teológiai tendenciája, inkább a mennyei Jeruzsálem felé irányítja az olvasók figyelmét. Nyomokban fellelhető a föld kifejezésének eredeti jelentése a Mt 5,5-ben (Zsolt 37,9 és 11) is, habár a kérdés inkább spirituális toposszá lesz. David Stern a Mt 24,30 textust a Zak 12,10 és 14-re vezeti vissza, így talál újszövetségi alapot Izrael országa és a tizenkét törzs helyreállítására vonatkozólag.[17] Franz Mußner katolikus Újszövetség-professzor ugyan nem talál túl sok igei bázist Izrael államának eszkatologikus létére vonatkozólag, ennek ellenére határozottan állítja, hogy a zsidó nép végső szabadulásának helye nem lehet más, mint az ígéret földje. Azt azonban ő sem merné teljes határozottsággal kijelenteni, hogy a mai modern zsidó állam a próféták üzenetének végső beteljesedése. Azonban magát az államalapítás eseményét ő sem tudja másként értelmezni, mint Isten történelmi csodáját.”[18] Mußner aláhúzza, hogy Izrael államának mai léte a világnak és az Egyháznak egyaránt naponta tudomására hozza, hogy a zsidóság létezik, és Isten őket kegyelmes vezetéséből el nem engedte. Ezért joggal nevezhetjük a zsidó államot Isten jelének.[19]
Bertold Klappert, aki szívesen fejezi ki magát modellekben, a „Landfrage” (földkérdés) kapcsán is több modellt alkotott, hogy ezáltal a mai keresztyének látásmódjait összefoglalja.[20]
● A krisztológiai implikációs modell. Jézus Krisztus betöltötte Izrael szövetségét, s ennek szükséges „velejárója”, tartozéka az ígéret földjének keresztyén megnyerése. Ez azt jelenti, hogy az Erec Jiszrael mindazoké, akik Krisztusban vannak. – Ez a modell meglehetősen „direkt”, s ma kevesen képviselik.
● Indifferencia modell. A keresztyén személynek semmi köze nincs a földkérdéshez. Isten a tőle rendelt időben majd mindent céljai szerint végbe visz. – Eléggé elterjedt látásmód.
● Jelszerű analógia modell. Az új zsidó honfoglalás isteni jel az Izraelnek adott ígéretek érvényességével kapcsolatban. A „még nem” és a „már igen” feszültéségében Isten folyamatosan megvalósítja szándékait és betölti szövetségét Izrael történelmében. Izrael állama jel: a „szétszóródásnak vége, s elkezdődött a hazatérés, s ez eszkatológiai perspektíva” (J. Moltmann).[21] Ezért Izrael állama jel Izraelnek és az Egyháznak is.[22]
3. Személyes vélemény keresése: a tulajdon- és használati jog kérdése
Viszonylag kevés újszövetségi adalékot találunk arra nézve, hogy Izrael földjének a jövőben szükségszerűen szerepelnie kell Isten tervében. Azt a néhányat azonban, amely fellelhető, semmiképpen nem hagyhatjuk figyelmen kívül, már csak azért sem, mert ezek a textusok az Újszövetség jelentős részét, annak szinte minden műfaját átszövik. Ezek alapján állítjuk, hogy Isten a zsidóságot saját földjén összegyűjti az eszkatonban.
Jézus a már említett textusokon túl beszélt arról, hogy egykor majd visszajön népe közé, s az kollektíve fogja őt köszönteni és Messiásaként fogadni Jeruzsálemben (Mt 23,38–39; Lk 13,35). Ugyancsak Jézus szól Jeruzsálem sorsáról úgy, hogy a „pogányok ideje után” üdvtörténeti fordulat várható Jeruzsálem életében (Lk 21,24). Jézus tanítványainak egy olyan imádságot tanított, amelyben a földre eljövő Isten országáról van szó (Mt 6,9–13), s egykor tanítványai majd ítélni fogják Izrael 12 törzsét. Lukácsnál számos textust találunk egy eljövendő Izraellel kapcsolatos helyreállításról és a Messiás földi uralmáról (Lk 1,32–33; 1,71–75; ApCsel 1,1–7; ApCsel 3,12–26; ApCsel 15,16). Pál leveleiben szól a zsidóság kollektív megtérésének ígéretéről (2Kor 3,16), s arr