Teológus portré – Dr. Szigeti Jenő

„Ne a lábadat nézd, nézz előre!”

Az interjút Tari Zoltán készítette

„Aki dolgozik, lépésről lépésre célba ér, aki lázong, ábrándozik és magát sajnálja, az eltékozolja az életét. Ma nem világmegváltó pártprogramokra van szükségünk, hanem tenni kész, világos fejű emberekre” – osztja meg velünk látását Szigeti Jenő, a Hetednapi Adventista Egyház lelkipásztora, a Miskolci Egyetem emeritus professzora és az Eötvös Lóránd Tudományegyetem habilitált egyetemi tanára.

* Tanulmányait nagy nehézségek árán tudta csak elkezdeni édesapja lelkészi szolgálata miatt az 50-es években. A többször ismételt, sikeres és ennek ellenére elutasított egyetemi felvételije után teológiai tanulmányokat kezdett a Hetednapi Adventista Lelkészképző Szemináriumban, ahol 1961-ben szerezte meg lelkészi oklevelét. 

* Egyetemi oklevelét az Evangélikus Teológiai Akadémián szerezte meg 1965-ben. 

* 1978-ban védte meg doktori disszertációját a Debreceni Református Teológiai Akadémián, ami után egy éves posztdoktori ösztöndíjjal az Egyesült Államokban végzett egyháztörténeti kutatásokat.

* 1965 óta lelkészként szolgál egyházában. Rövid békéscsabai szolgálata után visszatért a fővárosba, s azóta is itt látja el sokrétű egyházi, gyülekezeti teendőit.

* 1967-től a Szabadegyházak Lelkészképző Intézetének megalapítója és tanára, majd 1981-től a rendszerváltásig főigazgatója volt.

* 1984 és 1994 között a Hetednapi Adventista Egyház elnöki tisztjét látta el. 1990 és 1996 között az Adventista Teológiai Főiskola főigazgatója volt.

A rendszerváltás után számos hazai felsőoktatási intézmény – köztük teológiai intézmények – így a Pünkösdi Teológiai Főiskola oktatója is volt.

* 1997 és 2007 között a Miskolci Egyetem docense, 1997 januárjától emeritus professzora, majd 1999-től habilitált egyetemi tanára lett. Habilitációját az ELTE-n szerezte meg.

* Számos publikációja és könyve jelent meg, többek között egyháztörténeti, szentírástudományi, néprajzi, vallástudományi, művelődéstörténeti és történelemtudományi témákban.

Hogyan fedezte fel az elhívását? 

Adventista lelkészcsaládban születtem. Gyerekkoromban nem akartam lelkipásztor lenni, mert a tanításra éreztem elhívatást. Mivel lelkész gyereket nem vettek fel az egyetemre, perben, haragban voltam Istennel.  Egy „véletlen” rányitotta a szememet, hogy a gyülekezet vár engem, az embereknek szüksége van rám. Isten így hívott.

Hogyan találkozott az Úr Jézussal?

Nem én találtam meg Őt, hanem Ő talált reám. Rájöttem, hogy a véletlen – ahogyan Kant, a híres filozófus mondta – Isten álarca. Nekem soha nem különleges csodákban szól, hanem a köznapi dolgaim „véletleneiben”.

A pásztori munkája során milyen kihívásokkal nézett szembe? 

Aki hiszi, hogy Isten szolgája, az sokszor beleütközik a lehetetlenbe. A legnagyobb kihívás a különbözőképpen gondolkodó emberek között békességet teremteni. Ez mennyei csoda, mert szeretethormonunk nincs, csak Isten szeretetének visszhangja bennünk a szeretet. Történetem sok van, de ezeknek az igazi tartalmát a mennyben írják az angyalok.

Ki volt (ki ma is) a példaképe a szolgálatában?

Több is van. Az első, Mari néni, aki két elemit járt parasztasszony volt a dobozi tanyán, akit bölcsességgel áldott meg Isten. Ilyeneket tudott mondani: „Magas a mennyország kapuja, mégis sokan beverik a fejüket a szemöldökfájába, mert nem hajlik a térdük.” Vagy: „A szántóföldnek édese a gyom, a búza pedig a mostohája.”

A másik példaképem az első elöljáróm az egyházban, Lenk Lajos volt, aki minden szolgálat kulcsára a rendszeres és hatékony munkára, az idő kihasználására tanított. Kezdő lelkész korunkban minden nap elmondatta velünk a jelszót: „Nem uralkodni, szolgálni akarok.”

A szovjet elnyomás idején volt-e része meghurcoltatásban?

Közvetlenül nem volt, de nekünk úgy kellett szocializálódnunk, hogy a hitünk miatt másodosztályú állampolgárnak tartottak a hivatalosok. Már gimnáziumba sem vettek fel – így kerültem az akkor még csak egy éve működő Fasori Evangélikus Gimnáziumba –, egyetemre se, így lettem „csak” vendéghallgató. Ezért viszont ma sok társammal együtt hálásak vagyunk Istennek, mert nekünk kétszeresen kellett teljesíteni.

Miért nem vették fel az iskolákba?

1955 nyarán érettségiztem. X-es kádernek számítottam, akit nem lehet egyetlen felsőoktatási intézetbe se felvenni és így semmi esélyem sem volt, hogy valaha is egyetemista lehetek. De édesanyám mindig azt mondta: „Életünk Isten kezében van, mi csak azt tegyük meg, ami rajtunk áll.” Nagyon szorgalmasan készültem hát az érettségire és a felvételi vizsgára. Naphosszat a Központi Szabó Ervin Könyvtár olvasójában ültem. Céduláim jelentős része ekkor született. 

Eljött a felvételi vizsga napja. Éreztem, hogy minden nagyon jól sikerült. Isten különösen megsegített. Nagyhírű tudósokból álló bizottság előtt vizsgáztam, akik közül többet névről, újságból, rádióból vagy írásaikból ismertem. Amikor a feleletet befejeztem, döbben csend volt a teremben. A felvételi bizottság elnöke Orthutay Gyula professzor úr volt. Kissé szédülten mentem ki a folyosóra. Kisvártatva nyílt az ajtó, és a professzor úr lépett hozzám. Gratulált a szép felelethez, majd adott egy névjegykártyát, hogy a következő héten keressem meg hivatalában. Elmondta, hogy apám foglalkozása miatt nem vehetnek fel az egyetemre, de ő arra biztat, hogy ne hagyjam abba. 

Mi a titka annak, hogy a nehéz kezdet után mégis ilyen sokszínű és eredményes kutatói pályát járt be?

A felvételi bizottságból Orthutay professzor biztatott, hogy a könyvtárban gondosan tanuljam meg az egyetemi tankönyveket és arra is adott engedélyt, hogy a bölcsészkaron folyó órákat látogathassam. Mivel nem voltam tanrendhez kötve, a legkiválóbb speciálkollégiumokat, a legnagyobb professzorok előadásait választottam. Kortársaim ma is irigyelnek azért, hogy Szabolcsi Bencétől tanulhattam zenetörténetet, Lyka Károly utolsó előadássorozatát is hallhattam a biedermeier művészetről, de hallgattam órákat Benedek Marcelltől, Gyergyai Alberttől, Trencsényi-Waldapfel Imrétől és sok más hírességtől. Az Odüsszeiát Devecseri Gábortól hallgattam, aki az órán, ha jó hangulata volt, kapásból versbe fordította a mester-eposzt.

Szorgalmasan tanultam, és ekkor sajátítottam el az idő beosztásának művészetét, azt, hogy hogyan lehet az erőnk feletti utat megjárni. Bár még nem voltam megkeresztelt tagja közösségemnek, mégis igyekeztem aktívan kivenni a részem az ifjúsági munkában. Mivel akkor nyíltan nem lehetett, titokban hittant tanítottam, ifjúsági önképzőköröket, kirándulásokat szerveztem, verses irodalmi délutánokat rendeztem. Aktívan foglalkoztam a történelemmel, művelődéstörténettel, irodalommal. Jártam a múzeumokat, kiállításokat. Megtanultam „nem középiskolás fokon” a művészettörténetet. Ekkor jegyeztem el végleg magamat azzal a gondolattal, hogy a „szektákként” becsmérelt protestáns kisegyházak helyét a magyar egyháztörténetben megkeresem, múltjuk kincseit feltárom. 

Végül hogyan sikerült bekerülnie a felsőoktatásba?

Az első próbálkozás után még kétszer felvételiztem. Mindig sikeresen, és mégis sikertelenül. Jöttek az értesítések: „Közöljük, hogy eredményes felvételi vizsgát tett, de hely hiányában…” Ötvenhétben újra jelentkeztem az egyetemre és felvételiztem. A harmadszori elutasítás nagyon elkeserített. Úgy éreztem, hogy a hitem is elhagyott. Újra és újra azzal a gondolattal viaskodtam, hogy mit ér a hit, ha Isten úgysem segít. Hiszen eddig is megtettem mindent. Ezt a vizsgáztatóim is elmondták. Nem akarom úgy élni az életemet, mint egy felesleges, nélkülözhető kisegítő irodai erő, ahogyan akkoriban státuszomat mondták. 

Az év nyarán tudtam meg, hogy egyházunk teológiai főiskolája megkapta az engedélyt arra, hogy új évfolyamot indítson. Én egyetemre készültem. Ekkor az egyik elöljáróm – megkérdezésem nélkül – a hallgatók közé delegált. Mivel én nagyon bíztam abban, hogy a fellebbezés után felvesznek az egyetemre, nem sokat törődtem ezzel a delegálással. Ezután ismét jött a hideg zuhany, a szokásos indokokkal elutasították a kérésemet. 

Emlékszem, augusztus vége volt, amikor az elutasítás megérkezett. Szabadságot kaptam néhány napra akkori munkámból. Feladtam a fellebbezést, amiben az elutasító határozat megváltoztatását kértem, és nagyanyáméktól mentem a Felvonulási téren a Szépművészeti Múzeum felé. Eltakarították már a hajdani Sztálin szobor ottfelejtett csizmáját. Tele voltam csalódással, keserűséggel. Megkopott a hitem. Fáradt voltam, tanácstalan. Mindent értelmetlennek láttam. Ahogyan lehajtott fejjel baktattam, egy fiúcska rohant el mellettem, aki az öccsét tanította biciklizni. A gyerek, mint ahogyan ez szokás tanulás közben, a lábát nézte, és hátulról csaknem belém vezette a biciklit. Ekkor a bátyja rákiáltott: „Öcsi, ne a lábadat nézd, hanem nézz előre!” Egy pillanatra megtorpantam. Olyan volt ez az érzés, mintha sötét szobából a fényre léptem volna. Percekig csak álltam, és néztem magam elé. Akkor határoztam el, hogy bár alkalmatlannak érzem magam a lelkészi munkára, elmegyek az induló, akkor bizony gyengécske színvonalú teológiai főiskolára. 

A teológiai tanulmányok alatt változott az elhívása?

A teológián szorgalmas voltam. Akkor már profi módon tudtam tanulni. Sokat olvastam és igyekeztem széles körű teológiai műveltséget elsajátítani. Próbaprédikációim nem sikerültek. Az első év végén az iskola felügyelő bizottsága megállapította, hogy tehetségtelen vagyok a lelkészi munkára, de esetleg még lehet belőlem jó teológiai tanár. Ezért küldtek el a záróvizsgám után továbbtanulni. Egyházam vezetőinek célja először külföldi egyetem, főiskola volt, de az ajtók bezárultak, így az Evangélikus Teológiai Akadémia befogadott rendes hallgatónak. Itt végeztem 1965-ben, immár harmincadik életévemben.

Hogyan élte meg az 1956 körüli eseményeket?

1956 tavaszán, nyarán ott voltam a Petőfi kör ülésein, október 23-án – mint ahogyan ezt már többször elmeséltem –, az utcán voltam. A forradalom múltán tovább tettem a dolgom. Tanultam, jegyzeteltem, készültem. Hittem és hitetlenkedtem. Isten és Jézus Krisztus léte evidens volt a számomra. A testvéri közösség és kortársaim szűk csapata volt a baráti köröm. Olyan volt, mint egy csodálatos védőernyő a nagy viharban. Szüleim féltettek, imádkoztak értem, de nem szóltak bele az életembe. Talán ők is azt várták, hogy Isten megszólal. Több mint ötven esztendővel ezelőtt, 1957 februárjának végén, egy nap becsöngetett apám egyik kollégája. Bennünket kiküldtek az egyetlen fűtött szobából, és valamit beszélgettek. Lelkész családoknál ez ma sem szokatlan. Egyszer csak apám behívott a szobába és csak ennyit mondott: „Holnap Lajos bácsival elmész Balatonlellére, és ott leszel egész évben.” – Nagyon „kiakadtam” ezen, magyarázatot kértem, megpróbáltam az udvariasság határain belül tiltakozni, de nem volt apelláta. Lajos bácsi csak annyiban segített, hogy elmondta, hogy az összegyűjtött istenes versekből kell egy kötetet összeállítani és ott lesz velem Halász Pityu barátom is, meg hogy a nyári táborok lebonyolításában is fontos feladataim lesznek. Másnap indultam. Csak évek, évtizedek után tudtam meg: talán ennek köszönhetem, hogy a rendőrségi kihallgatások poklát elkerülhettem. 

Hogyan élte meg a rendszerváltást?

Munkában. Az előtte lévő öt évben és az utána következő öt évben egyházam vezetője voltam. A lassan bővülő lehetőségeket próbáltuk kihasználni és a megnyíló lehetőségekkel próbáltunk élni. 1989 őszén megszerveztük az első evangélizációs kampányt, Mark Finley részvételével. Akkor kezdtük szervezni, amikor még volt Egyházügyi Hivatal, és érvényben voltak a tilalmak. Isten mégis áttörte az akadályokat.

Milyen körülmények között alakult meg a SZET Lelkészképzője?

Erről regényt kellene írni. A lényeg egy volt: volt egy hiány, és különböző felekezetekből adott Isten, olyan testvéreket, akik szeretetben Isten segítségére, vezetésére hagyatkozva tudtak és mertek cselekedni. Ezért tudtunk egy emberöltőnyi időn át 1967-tól 1990-ig együtt dolgozni, és lelkészeinknek egyetemi rangú diplomát biztosítani.

Milyen célkitűzésekkel kezdte el munkáját egyetemi, főiskolai oktatóként?

Ha valamit tud az ember, az nem a magántulajdona. Tovább kell adnia. Aki viszont nem töltekezik naponta, az kiürül. Csak tanulva lehet tanítani. A tanítás legfontosabb követelménye: az egyszerű közérthetőség. Mindig a mai ember mai kérdéseire kell megkeresni a mai választ. Ehhez ad „szerszámot” az elsajátított tudás.

Miben látja a magyar társadalom lelki-szellemi megújulásának lehetséges útját?

Furcsa módon a munkában. Ha a pénz a legfőbb érték és nem az, amit a másik, a köz javára teszek, akkor eltorzul az erkölcs. Aki dolgozik, lépésről lépésre célba ér, aki lázong, ábrándozik és magát sajnálja, az eltékozolja az életét. Ma nem világmegváltó pártprogramokra van szükségünk, hanem tenni kész, világos fejű emberekre.

Volt-e olyan időszak az életében, amikor nem volt inspirációja az íráshoz, kutatáshoz? Hogyan lépett túl rajta?

A csüggedés madara minden ember szívében fészket rak. Az íráshoz nem elég az idő, hanem belső inspiráció is kell. Az inspiráció hiányát az okozza, hogy a munka, az írás célja tűnik el. Írni azért nehéz, mert fegyelmezetten, a másik ember számára is érthetően kell végiggondolni azt, amiről úgy érzi az ember, hogy ki kell mondani, mert különben megfulladok. Csak belső parancsra lehet írni. Az inspiráció hiánya olyan, mint a bénaság. Szeretnék mozdulni, de nem tudok. A mások szabta határidők és a belső késztetések vádpadján ül ilyenkor az ember. Ilyenkor nem a görcsös akarás segít, hanem az imádság csendje. Isten szemgyógyító írja kell ahhoz, hogy a célt meglássam.

Számos publikációja jelent meg a legkülönbözőbb témákban. Melyik terület vagy téma Ön számára a legkedvesebb?

Mindig az, amit írok. Sokszor szeretnék egzakt, elvont, tudományos kacsalábon forgó házakat építeni abból, amit rövid életem során összeszedtem. De ezekbe a palotákba nem lehet beköltözni, csak csodálni lehet. A napi feladatok megoldásának öröme az, ami erőt ad a következő kihívás teljesítéséhez. Természetesen a történelem a kedvencem. Az út vizsgálata, amin keresztül Isten vezet.