Telegdi József: A gyülekezetre vonatkozó kifejezések az Újszövetségben 3. rész

Ajánló

Folytatjuk annak tanulmányozását, hogy konkrétan milyen kifejezéseket használ az Újszövetség magára a gyülekezetre. Gyakorlati útmutatásokat is megfontolunk.

 

Sorozatunk előző részében már elkezdtük annak tanulmányozását, hogy konkrétan milyen kifejezéseket használ az Újszövetség magára a gyülekezetre (5. főpont 1-3. alpontja). Most a 3., egyben befejező részben a megkezdett gondolatsort folytatjuk tovább: az Isten szántóföldje és Isten épülete, valamint a Krisztus teste és Krisztus menyasszonya fogalmakat, jelképes kifejezéseket tekintjük át, majd szólunk az Isten királysága és a Sátán „királysága” közötti kibékíthetetlen ellentétről is (5. főpont 4-8. alpontja). Zárásként rámutatunk néhány gyakorlati konzekvenciára.

 

5.4. Isten szántóföldje (geórgion tou Theou)

A gyülekezet Isten szántóföldje: θεοῦ γεώργιον-Theou geórgion.[1] Isten népét régtől fogva az Úr szőlőjének, Isten ültetésének, Isten ültetvényének nevezi a Szentírás: „A Seregek Urának szőlője: Izráelnek háza, és gyönyörű ültetvénye: Júda férfiai.” (Ézs 5,7)

Az Ézs 5,7-ben (LXX): ἀμπελών-ampelón: szőlőhegy, szőlőskert (az Újszövetségben is pl. Mt 20,4.7.8); νεοφυτεία-neofüteia: új ültetvény; νεοφυτεῖον-neofüteion: most beültetett tér;[2] νεόφυτος-neofütosz: most frissen ültetett[3] (az 1Tim 3,6-ban: nemrég megtért, újonnan megtért emberre vonatkozik).

Szép látvány egy gondos kertészt munkája közben megfigyelni. Nagy szakértelemmel előkészíti a földet. Örül, amikor fáradozása nyomán szép gyümölcsös fejlődik. Az Ézs 5,1–7 versei ilyen munkáról beszélnek.  A kertész maga Isten, akinek művészi tervét és jó ízlését nem múlja felül senki. Ő plántált (ἐφύτευσα-efüteusza – Ézs 5,2; LXX) egy kertet, a Kanaán földjét. A fáradságos előmunkálatokat megtette, a talajt felásta és a kövektől megtisztította. Kiűzte onnan a bálványimádó népeket (Józs 1,3–5; 21,43–45). Az így megtisztított föld jó és kövér talajt képezett. Az odatelepült Izráel népe képezte a nemes szőlővesszőt (Jer 2,21; Zsolt 80,9), az Egyiptomból történt kivonulás után a lázongó népet ugyanis Isten nem vitte be az ígéret földjére, hanem csak a pusztában született új nemzedéket (Deut 1,35kk).

A nemes szőlőtől az Úr jó, bőséges termést várt. A gondos előkészítés és a jó gondozás természetes következménye a jó termés. Ezt várja és elvárja a Gazda. Az új ültetés azonban nem vált be, a nemes vessző természetellenes módon vadat termett. Emiatt a Gazda szíve mélyen fájt. Hiába volt a jó föld, a sok munka, Izráel fanyar gyümölcsöt hozott. Pedig soha nem élvezte Isten kegyelmét más nép oly gazdagon, mint éppen Izráel népe. Maga Isten rendelt és adott nekik központi szentélyt, ahol az ő igéje megszólalt, ahol ő különös módon megjelent (Ex 40,34kk; 2Krón 7). Adott törvényt (Ex 20), adott olyan államférfiakat, amilyeneket egy nép sem kapott (1Sám 16,13; 1Kir 10,6kk). Adott prófétákat, akik mint éber őrök vigyáztak Isten kertjére. Mindez nem használt semmit. Izráel élvezhetetlen gyümölcsöt hozott.

„Mit kellett volna még tennem?” – kérdezi az Úr (Ézs 5,4). Mi emberek méltán kérdezzük, mert mulasztunk. Szívünk méltán vádolhat kötelezettségeink hiányos teljesítése miatt. Isten azonban mindent megtett: soha nem követ el mulasztást, nem késik el munkájával. Éppen ezért, amikor a termőre fordulás ideje elérkezik, nem tűri az alkudozást. Mit tegyen szőlőjével? Az ember válasza az lenne: „Vágd ki!” Ám itt Isten mást tesz. Nem vágja ki szőlőjét, mert ezzel ígérete ellen tenne; de amit tesz, az nagy büntetés Izráelre. Íme, az ítélet, Isten elfordulásának jele (Ézs 5,5–6):

1) Elvonja a gondviselés kerítését.[4] Ültetvénye legyen prédája a környező istentelen világnak.

2) Megvonja az ég áldásait. Ahol nem nyilvánul meg Isten ereje, ott hiábavaló minden emberi erőfeszítés. – Jaj annak az egyháznak, gyülekezetnek, amelytől Isten elvette a menny áldásait! Hangozhat a prédikáció, csak halál illata lesz az – halálra (vö. 2Kor 2,16).

Az ősi képanyagot veszi igénybe Jézus, amikor az Isten királysága történetét-példázatát az Ézs 5-höz kapcsolódva egy szőlőhegy, szőlőskert (ἀμπελών-ampelón – Lk 20,9kk) sorsával hasonlítja össze.[5] A képanyag itt annyiban bővül, hogy a példázat második fele a szőlő bérlőiről szól: ezek itt csak a nép vezetőit jelenthetik. Hallgatói jól tudják, hogy Izráel sorsáról beszél Jézus. Ez a drága szőlő, Izráel, emberekre van bízva, és a Gazda kéri tőlük a szőlő termését. A küldöttek sorsában fokozás mutatkozik, a bérlőmunkások lázadásának egyre élesebbé válása miatt. A példázat kereteit szétfeszítő valóság pedig: Jézust a „szőlőn kívül” megölték (Zsid 13,12kk).

Az Izráelre árasztott áldások nyomán várta Isten, hogy a szőlőskertre fordított munka elismerést szerez neki. Ugyanígy várja, hogy a gyülekezet megteremje a megtérés (Mt 3,8) és a Lélek gyümölcsét (Gal 5,22). A kegyelem légköre által az élet illatává teszi választottait. A gyülekezet által akar az Úr a népeknek alkalmat adni arra, hogy megismerjék őt. Általa akarja erkölcsi képmását az emberekben helyreállítani. Ennek érdekében az elhívottak számára minden lehetőséget megteremtett ahhoz, hogy jellemük olyanná formálódjék, amellyel képviselhetik őt.[6]

Jézus idézett példázatában a gazda kénytelen a lázadó munkásokat elpusztítani, és a szőlőt másoknak adni. Így veszi el a szőlőt Isten az eddigi bérlőktől, s olyan népnek adja, amely megtermi gyümölcsét. Ez az Izráel „kivetettjeiből” és a pogányokból egybeépülő új nép, a messiási ekklészia.

A Jn 15,1–8 a Krisztus élethordozói tisztét szemlélteti az igazi szőlőtő (ἄμπελος ἡ ἀληθινή-ampelosz hé aléthiné) által, amely a vesszőket hordja és élettel táplálja. A gyülekezet élete csak akkor lehet gyümölcstermő, ha olyan szoros kapcsolatban, életegységben marad Jézussal, mint amilyen szerves a viszony a szőlőtő és a vessző között.

Az Úr szőlőjébe ültetett fügefa (συκῆ-szüké – Lk 13,6–9) példázata jól illett arra a nemzedékre, amelyhez a Megváltó eljött, és különös gondviselésével vett körül.[7] A Krisztus-korabeli zsidóság nagyobb kegyességet mutatott, mint a korábban élők, de kevésbé volt meg nála Isten Szellemének ajándéka. Isten gyümölcsöt keresett Fia által, de nem talált. Izráel hiába foglalta el a földet. Puszta léte hátrányos, káros volt, mert elfoglalta a szőlőben egy gyümölcstermő fa helyét. Megfosztotta a világot azoktól az áldásoktól, amelyeket Isten szeretett volna adni általuk. Rossz színben tüntették fel Istent a népek előtt. – Hasonlóképpen a terméketlen gyülekezet megfoszt másokat azoktól az áldásoktól, amelyekhez az ő hibáiból nem juthatnak hozzá. A Gazda szándéka az, hogy övéi „igazság fáinak neveztessenek, az Úr ültetvényének: őt ékesítsék” (vö. Ézs 61,3). Tehát nem azért ültet gyümölcsfát, hogy annak árnyékában megpihenjen. Nem tűri a gyümölcstelenséget, annak vége ítélet.

Pál apostol az Isten ültetvényének képét közvetlenül a gyülekezetre alkalmazva Isten szántóföldjének (θεοῦ γεώργιον-Theou geórgion – 1Kor 3,9) nevezi azt.[8] A korinthusi gyülekezetben jó földművelőhöz (2Tim 2,6) illően Pál ültetett, Apollós pedig öntözte (φυτεύω-füteuó: plántál, elültet aor.; ugyanez a szó fordul elő a szőlőhegyről szóló példázatban – Lk 20,9). Istennek lehet köszönni, hogy Korinthusban fakadásnak indult az ültetvény, és hogy növekedett is, mert Isten az, aki növeszt. Akkor hát ki a „valami”, ki a nagy? A plántáló vagy az öntöző? Egyik sem. Ők egyaránt semmik önmagukban véve. Nagy csak a növekedést adó Isten. 

Még egy fontos üzenete van az 1Kor 3,9-nek: Apollós azt öntözte, amit Pál ültetett (és nem mást!). Ez arra figyelmeztet: csak ott várhatjuk a Gazda növekedést adó áldását, ahol a szolgálattevők szeretetben együtt tudnak munkálkodni. Noha más-más feladatot végeznek a gyülekezet pásztorai, igehirdetői és többi munkatársai, nincs ok és jog arra, hogy őket „egymás fölé” emeljük. A plántáló és az öntöző valójában egyek. Különböző képességekkel vannak megáldva, de mindegyik ez alá a közös címszó alá tartozik: szolgák. Mindegyik azzal szolgál, amit kapott. Ebben egyek. Egyiknek a munkája épp olyan lényeges, nélkülözhetetlen, mint a másiké. Egymás munkáját kiegészítik. – Pál járt elől, s jó kertészként elültette az evangélium és a hit zsenge, friss palántáit. Apollós követte, ő meg öntözött, de a növekedést nem ők adták, hanem az Úr, a voltaképpeni „dolgozó” tehát ő. Nélküle az igehirdetők munkája nem ér el eredményt.

Figyelemreméltó, hogy Pál apostol a maga és szolgatársa munkájáról aorisztoszban szól (ἐφύτευσα-efüteusza: plántáltam; ἐπότισεν-epotiszen: öntözött), Isten tevékenységét imperfectummal jellemzi (ηὔξανεν-éüxanen: növelte), vagyis a mi munkánk időleges, az Istené maradandó (1Kor 3,6).

Isten munkatársai vagyunk (συνεργοί θεοῦ-szünergoi Theou – 1Kor 3,9), azaz Istennel együtt egy művön dolgozunk. Természetesen nem jelent ez „egyenlősdit”. Minden munka Isten uralma és irgalma alatt megy végbe, sőt végső fokon ő maga az alanya minden hűségesen végzett gyülekezeti munkának. A munkatársak méltósága nem önmaguk kiválóságában van, hanem abban, hogy Isten szántóföldjén magvetők (Mk 4,3), plántálók és öntözők lehetnek. Az Úr ítéli meg és jutalmazza meg munkásait (1Kor 3,14k).

A fent mondottak alapján könnyű belátni, hogy azok a „gyülekezetek”, amelyeket földi célokért, önző szándékból, Isten nélkül, emberek dicsőségére alkotnak, nem Isten szántóföldje, annál kevésbé, mert Istennek csak egy szántóföldje van, és az nem Pálé, nem Apollósé, sem nem Kéfásé (vö. 1Kor 1,12k). Nem is lehet valami elbizakodott társaság. Isten szőlőjét azok alkotják, akik be vannak ültetve az ő kertjébe, akiket Krisztushoz élő hit köt, és ezáltal megtermik a Szent Szellem jó ízű gyümölcsét a Gazda örömére. Azok az ő „ültetvénye”, akik életük tartalmává az isteni igazságot tették, és Krisztusba belenövéssel ebből a világból mindinkább „kinőnek”, azaz a világ önzése és emberdicsérete helyett Krisztus szeretetével telnek meg.[9]

Nem emberek, lelkészek, lelkipásztorok által létrehozott társaságok, nem ezek helyiségei és földi vagyona alkotják hát az egyház igazi szervezetét, hanem azok a (földi szervezetekkel sokszor nem is azonosítható) magától Istentől létrehozott lelki-pneumatikus közösségek, amelyekben Isten Szent Szelleme hat, amelyekben Istentől elhívott munkások dolgoznak.

A Jelenések könyve az Isten paradicsomáról (παράδεισος τοῦ θεοῦ-paradeiszosz tou Theou) szóló képet az élet fájával, a végidőbeli Civitas Deire, Isten királyságára alkalmazza (Jel 2,7; 22,2). Isten ültetvényének képe itt összeolvad Isten építésének, városának a képével: „A város főútjának közepén, a folyó két ága között van az élet fája…” (Jel 22,2)

A fent tárgyalt fogalomkörbe tartoznak még a következő képek:

·      olajfa és vadolajfa (ἐλαία-elaia és ἀγριέλαιος-agrielaiosz – Róm 11,16kk vö. Ez 17);

·      mustármag (κόκκῳ σινάπεως-kokkó szinapeósz – Mt 13,31);

·      aratás (θερισμός-theriszmosz – Jel 14,14kk vö. Jóel 4,13).

5.5. Isten épülete (oikodomé tou Theou)

A gyülekezet Isten épülete: θεοῦ οἰκοδομή-Theou oikidomé.[10] Az építés képének is megvan az előzetes ószövetségi története. A bábeli torony építése (Gen 11) a népek szétszóratásához vezetett. A toronynak az égig kellett volna érnie az emberi öndicsőség keresés jeleként. Az ApCsel 2. fejezetében leírtak szerint a Szent Szellem a népek új közösségét hozta létre, amelyben a régi nyelvzavar legyőzetett.[11]

A szent sátor, és annak építése előképe volt az újszövetségi gyülekezetnek. Mózesnek „mindent a szerint a minta szerint” kellett elkészítenie, amint a Sínai-hegyen mutatta neki az Úr (Zsid 8,5 vö. ApCsel 7,44 vö. Ex 25,40). A gyülekezet sátorának felállításával összefüggésben két jelentős mozzanatot figyelhetünk meg az Ószövetségben:

1) a nép önkéntes ajándékokat vitt „a szentély istentiszteleti eszközeinek az elkészítéséhez” (Ex 36,2k vö. 25,2kk); (Károli: „a szent hajlék felépítésének szolgálatára”);

2) Isten elhívott, és Lelke által képesített bölcs férfiakat, akik az összegyűjtött adományból elkészítették a szent sátort és annak fölszerelését (Ex 31,2kk; 35,30kk; 36,1kk).

Az újszövetségi gyülekezet építésére is pontos tervrajzot kaptunk a Szentírásban. Az ősgyülekezetek „építkezése” mintaként áll előttünk. Akkor is, azóta is csak ott épülhet Isten hajléka, ahol az Úr engedelmességre készséges embereket talál, akiket önkéntes odaszánásuk után átalakít, majd betölt és képesít a Szent Szellem által a gyülekezet építésére. Isten hajlékát tehát nem mi önmagunk építjük, hanem általunk és velünk a Szent Szellem (vö. Ef 2,22: „építtettek”). A tulajdonképpeni építőmester a Szent Szellem, az ő munkája nyomán lehetünk mi magunk is Isten épülete (θεοῦ οἰκοδομή-Theou oikidomé) (1Kor 3,19).

A gyülekezet azoknak a zarándokoknak a „sátorvárosa”, akik a jövendő várost keresik (Zsid 13,14; Jel 3,12; 21,3; 22,19). Istennek Szellemét kapták, s ezért az ő népét jelenítik meg, akik korábbi életüket tekintve „idegenek és jövevények” (ξένοι καὶ πάροικοι-xenoi kai paroikoi) voltak az Ef 2,19 szerint.[12] Ezt a helyzetet, pontosabban a környezettel való kapcsolatot – a görög szöveg szerint – még markánsabban írja le Péter apostol: „kérlek titeket, mint jövevényeket és idegeneket[13] (1Pt 2,11 vö. Róm 8,18.23). Itt az idegenek (παρεπίδημος-parepidémosz) szó jelentése egy kissé kiélezve, de maibb szóval: jöttmentek. Tehát jöttmentek ők az Isten teremtett világában, amelyet pedig Isten az embernek teremtett. Az új helyzetük körülírása azonban szép jelent, reményteljes jövőt nyomatékosít (ugyancsak) az Ef 2,19-ben: „polgártársai a szenteknek és lakótársai, családtagjai az Istennek”[14].

Izráel szempontjából nézve a pogányok eddig idegenek, legfeljebb jóindulattal megtűrt vendégek voltak a világban, de semmiképpen sem „honosak”. Most már azonban nem származás kérdése többé az, hogy ki van bizalmas közelségben, családi kapcsolatban és közösségben Istennel. A κλῆσις-klészisz (elhívás – Róm 11,29) birtokában a jövőben élünk, mint a mennyei ekklészia polgárai. „A mi országunk mennyekben van”[15] – írja Pál a Fil 3,20-ban – és várunk üdvözítő Királyunkra, Krisztusra.

A Fil 3,20-ban: πολίτευμα-politeuma (hap. leg.) = (körülírással) „haza”, az az „ország”, ahol polgárjogunk van; modern szóval: állampolgárság[16]; város[17]; a politeuma jelentése valójában nem „ország”, hanem egészen pontosan: polgárjog; hozzá illő magatartás. Képi értelme: egyfelől a földön, másfelől egy teljesen más törvényű világban (is) élő „mennyei polgárjogú és polgárságú” hívők vagyunk, földi magatartásunkkal mennyei minőségünket kell tanúsítanunk. Varga Zs. fordításában: „nekünk a polgárjogunk (= magatartásunkat meghatározó eredetünk és hovatartozásunk) a mennyekben van”.[18] A ὑπάρχω-hüpárchó jelentése: létezni, lenni (praes).

Filippi római katonai kolónia volt, felruházva a Jus Italicum municipiális (törvényhatósági) jogával, azaz nem a provinciától függött, hanem közvetlenül a fővárosnak volt alárendelve. A Filippiben lakó legionáriusok büszkék voltak római polgárjogukra (ApCsel 16,12–21). Erre épít Pál, amikor így ír a gyülekezetnek: ti a távoli császári városnak, Rómának a polgárai vagytok. De Krisztus katonáiként polgárai vagytok a „távoli”, mennyei hazának és fővárosának, amelyben Királyotok székhelye van.

Az Ószövetségben Jeruzsálem vagy Sion, a szent város (templommal a szent hegyen) jelenik meg úgy, mint Isten népének ismertető jele: „Öltözz ékes ruhába, Jeruzsálem, te szent város[19] (Ézs 52,1; 60,14 vö. Mt 4,5; 5,35). Az Újszövetségben – képi megfogalmazásban – Krisztus gyülekezete lép a régi Jeruzsálem helyére (Mt 5,35; Jel 20,9), és egyben túlmutat önmagán: a mennyei Jeruzsálemre, amely majdan az új teremtés középpontja lesz (Gal 4,26; Zsid 12,22; Jel 3,12; 21,2kk vö. Ézs 54,11kk). Az eljövendő Jeruzsálemet az Ez 48,16 négyzet alapúnak írja le. Ugyanezt János a Jel 21,16 szerint kocka alakúnak látja, Isten tökéletes művének jeleként. Az ókorban ugyanis a kocka a tökéletesség szimbóluma volt.

A gyülekezet, az Izráelből és pogányokból született új nép, és benne az új ember nem vágyálom, nem ábránd, nem is csupán program és követelés, hanem olyan valóság, mint egy épület, amely fel van építve, felépült: „ráépültetek az apostolok és a próféták alapjára, a sarokkő pedig maga Krisztus Jézus” (ἐποικοδομηθέντες-epoikodométhentesz; aor. part. pass. – Ef 2,20). Alapja történelmi alap: az apostolok és a próféták, Isten nagy tervének újszövetségi[20] értői és hirdetői azok, akikből ez az alap összetevődik, és a sarokkő, a szegletkő maga Krisztus. Krisztus is annyira történeti valóság, mint az apostolok és próféták, de jelentősége egyedülálló, ezekkel össze nem hasonlítható, több és egészen más. A szegletkő (Ézs 28,16) az alapkövek sorának valamelyik találkozásánál elhelyezett kő, amely az egész épület súlyát hordozza.[21]

Az építkezés folyamatban van. Az építmény gazdája Isten. Az épület valóság, de még nincs készen, hanem szüntelenül tovább épül: „akiben az egész épüle