A teremtés-elbeszélések üzeneteiből - 12. A második teremtés-elbeszélés kezdete

EZEKRE A KÉRDÉSEKRE KERESSÜK A VÁLASZT

Miért ennyire más a második teremtés-elbeszélés, mint az első?

Mi a második teremtés-elbeszélés hangsúlyos témája?

Hogy fejezi ki a teremtés előtti állapotot a második teremtés-elbeszélés?

Mi mindent jelent, hogy „megformálta JHWH Isten az embert, a talajból való port”?

Mi mindent jelent, hogy „orrába lehelte az élet leheletét”?

––––––––––––––––––––––––––––

A cikket azoknak ajánlom, akik megbízható módon szeretnék felismerni a teremtés-elbeszélésekben található isteni üzeneteket.

––––––––––––––––––––––––––––

„Azon a napon, midőn JHWH Isten földet és eget alkotott…” (1M 2,4b-5)

A második teremtés-elbeszélés (1M 2,4b-4,26) ezekkel a szavakkal kezdődik:

„Azon a napon, midőn JHWH Isten földet és eget alkotott,

még semmiféle mezei fű nem volt a földön,

még semmiféle mezei növény nem hajtott ki,

mert JHWH Isten még nem bocsátott esőt a földre,

és ember sem volt, aki a földet művelje;” (1M 2,4b-5)

Amikor az első teremtés-elbeszélés után ezekhez a mondatokhoz érünk, úgy érezzük, mintha egy másik könyvet vettünk volna a kezünkbe. Egészen más hangvétel, egészen más stílus. Valóban! Az istennév is más: ÚRISTEN, vagy ha pontosabban fordítjuk a héber szöveget: JHWH Isten. A stílus is más. Az első teremtés-elbeszélés minden szavát gondosan megválogató, szinte mérnöki, vagy inkább papi fogalmazása után mintha a hajnali rétre lépnénk ki: laza mondatfűzés, hétköznapi kifejezések, természetesen egyszerű mondatok. Semmi kétség, egy másik elbeszélés kezdődik az idézett mondatokkal: a második teremtés-elbeszélés. A bibliakutatók – évszázadok eredményeit összefoglalva – úgy mondják: Az első teremtés-elbeszélés a Papi írói kör munkája (P), a második pedig a Jahwista forrásé (J). Nemcsak az első mondatok egészen más fogalmazása miatt, hanem az egész Bibliára kiterjedő gondos elemzések alapján is.

Miről olvasunk az idézett első mondatokban? A teremtés előtti állapotról. Az első teremtés-elbeszélés így írt erről: „A föld sivár pusztaság volt, sötétség volt az őstengernek még a felszínén is, de Isten Lelke már ott lebegett a vizek fölött.” (1M 1,2 – TB) Gondos, általánosságban is helytálló, elméleti mélységű szavak. Szinte tankönyvi gondossággal. A Jahwista szerző a hétköznapi ember természetességével, lazaságával fogalmaz: „Azon a napon, midőn JHWH Isten földet és eget alkotott, még semmiféle mezei fű nem volt a földön…” (1M 2,4b-5 – TB)

Nem foglalkozik a Papi forrás gondosan elrendezett napjaival sem, hanem csupán „Azon a napon”-t ír. Az első elbeszélésben a látható világ neve: „eget és a földet” (1M 1,1), ezúttal „földet és eget”. Az első elbeszélésben a „teremtett”, a másodikban az „alkotott” igét találjuk. Az első elbeszélés „Kezdetben megteremtette Isten” ünnepélyes, szinte mennyei hangvételével szemben ezúttal egy szinte föld-szagú mondattal indul az elbeszélés: „Azon a napon, midőn JHWH Isten földet és eget alkotott…” (1M 2,4b)

Ha belehelyezkedünk a közel-keleti ember mediterrán éghajlatába, nem is csodálhatjuk, hogy a teremtés előtti állapotot a sivatag képeivel érzékelteti: „még semmiféle mezei fű nem volt a földön, még semmiféle mezei növény nem hajtott ki, mert JHWH Isten még nem bocsátott esőt a földre”. A terméketlen, élettelen sivatag képei ezek, hiszen a napi 16 órás, szinte merőlegesen tűző napsütésben, víz nélkül nyoma sincs az életnek ezen a vidéken. Ezért híres az izraeli öntözés-technika, amely hallatlan ötletességgel vizet juttat a növénytermesztéshez. Mert ha jó a talaj, és van elegendő víz, akkor a bőséges napsütésben csodás a vegetáció. De ha nincsen víz, minden élet fölperzselődik.

Ki adhat esőt, vizet? Elsősorban Isten. A Jahwista szerző fogalmazásában JHWH Isten. Ő azonban még nem bocsátott esőt a földre. Ez a teremtés előtti állapot az ókori gondolkodás szerint. Amit pedig még hozzá tesz a bibliai szöveg a teremtés előtti állapot minősítésére: „és ember sem volt, aki a földet művelje”

Ez a mondat külön figyelmet érdemel. A második teremtés-elbeszélés fő témájára mutat rá, az emberre. Hiszen az 1M 2-4 fő témája az ember. Nyomatékkal ír az ember JHWH Istennel való bensőséges kapcsolatáról, azután arról, hogy Isten az embert házaspárnak gondolja el, végül arról is, hogy a JHWH Istennel való bensőséges kapcsolatunk egy időre – sajnos – megszakadt, és így az ember élete hihetetlenül eldurvult. Mindezek a képekben gazdag történettel tanítás sokat mondó műfajában. Ebben a műfajban rokon az első teremtés-elbeszéléssel, és abban is, hogy mindkét teremtés-elbeszélésben Isten az embert házaspárnak gondolja el.[1]

"...de folyó jött fel a földből, és megnedvesítette a talaj egész felszínét." (1M 2,6)

Az első konkrét isteni akció a második teremtés-elbeszélésben: „folyó jött fel a földből”. Aki járt már Izraelben, tudja, hogy ez milyen szenzációs esemény. A folyó Izrael területének javarészén szenzáció, szinte az álomvilágba tartozó ritkaság. Ha tehát „folyó jött fel a földből”, az valóban csak Isten teremtő erejéből lehetséges. Édes hazánkban, ahol évente gyakran esik eső, és országunkat behálózzák a patakok, folyók és folyamok, ez a mondat nem hozza az olvasott isteni teremtő akció szenzációját. Az izraeli fül számára azonban igen. Ott folyónak feljönnie a földből Isten nélkül elképzelhetetlen.

A folyó ráadásul a közel-keleti ember képvilágában az élet szimbóluma. Az igaz embert a zsoltár „a folyóvíz mellé ültetett fának” nevezi. (Zs 1,3; stb.) A sivatagi forróságban a forrás, pláne a folyó jelenti az életben maradás lehetőségét, a folyóvíz mellé ültetett fa pedig a hűsítő árnyékot, amelyben feléledhet a sivatag eltikkadt vándora. A „folyó jött fel a földből” bibliai mondat tehát az élet megjelenéséről énekel a második teremtés-elbeszélés elején.

A mondat folytatása azonban váratlan fordulatot vesz: „és megnedvesítette a talaj egész felszínét.” – Miért váratlan fordulat ez? Azért, mert nem a növények fölfrissítéséről szól, hanem bevezeti egy egészen különleges élőlény megteremtését:

„És megformálta JHWH Isten az embert” (1M 2,7a)

Azért nedvesítette meg a földből jövő folyó a talaj egész felszínét, hogy megformálja „JHWH Isten az embert”. Ebben a jelenetben a bibliai szöveg fazekasmesterként vagy inkább iparművészként állítja elénk JHWH Istent, aki a megnedvesített földből „megformálta az embert”. Az egész igevers így hangzik:

„És megformálta JHWH Isten az embert, a talajból való port,

majd az orrába lehelte az élet leheletét,

és élőlénnyé lett az ember.” (1M 2,7)

Milyen üzeneteket találunk ebben a mondatban?

1. Istennek nagyon fontos az ember.

Istennek annyira fontos az ember, hogy a földből folyót hozott fel, és a talaj egész felszínét megnedvesítette őérette. Ismétlem, ilyesmi a mediterrán vidéken élő közel-keleti ember számára csak Istentől telik ki. Csak Ő képes erre, mert az átlag napi 16 órás napsütésben, ahol évente maximum kétszer, de inkább csak egyszer esik néhány napig vagy legfeljebb egy hétig eső, ilyesmi lehetetlen volna. Csak Ő képes megnedvesíteni a földet, és élettel tölteni meg a sivatag homokját. És csak Ő képes ebből a megnedvesített homokból talajt teremteni, a talajból pedig megformálni az embert. Ez a gondolatsor az északabbra élő emberek számára nem olyan különös, mint a Biblia megírásának mediterrán vidékein. Ha pedig az ember számára mindezt megteszi, ezt a csak Tőle kitelő szenzációt, akkor ez azt is jelenti, hogy Isten számára hallatlanul fontos az ember.

A mindennapi élet bajaiban az átlagember elég nehezen hiszi el, hogy Isten számára ő fontos valaki. Éppen ezért hangsúlyozza a Jahwista forrásban megfogalmazott bibliai szöveg, hogy Isten számára nagyon fontos az ember. Az a teremtménye, akinek a kedvéért folyót hoz fel a földből, akiért megnedvesíti a talaj egész felszínét, és akit megformál.

De ezt a fontos üzenetet nem csak a második teremtés-elbeszélés írja, mondhatnám zengi, hanem az egész Biblia. Az első teremtés-elbeszélésben olvastuk, hogy „Isten a saját képmására teremtette meg az embert”. (1M 1,26-27 – TB) Mi más ez, mint annak a kifejezése, hogy milyen fontosak vagyunk Istennek. Ugyanitt olvastuk, hogy ez a képmás-vonás először is azt jelenti, hogy „Szaporodjatok és sokasodjatok és töltsétek be a földet! Hajtsátok uralmatok alá és uralkodjatok a tenger halain, az ég madarain és a földön csúszó mindenféle állaton!” (1M 1,28 – TB) – Nem fontos az ember Istennek? Hogyne volna fontos! Akit a saját képmására teremtett, akit ilyen feladatokkal bízott meg, az nagyon fontos valaki a teremtő Isten számára.

A 8. zsoltár ugyanerről énekel elragadtatott szavakkal:

„Micsoda az ember, hogy megemlékezel róla,

vagy az ember fia, hogy gondod van rá?

Csak rövid időre tetted őt kisebbé az angyaloknál,

dicsőséggel és tisztességgel koronáztad,

úrrá tetted kezeid munkáin,

és mindent lábai alá vetettél.” (Zs 8,5-7 – TB)

Még sorolhatnék rengeteg bibliai szöveget, amelyek ugyanezt hirdetik.[2] Koronaképpen Urunk Jézus szavait idézem: „Mert úgy szeretette Isten a világot, hogy az Egyetlen Fiát adta oda, hogy aki hisz Őbenne, az el ne vesszen, hanem örökké éljen.” (Jn 3,16)

2. Isten művészi gonddal formálta meg az embert

Van egy nagyon fontos szó is az „És megformálta JHWH Isten az embert” mondatban. (1M 2,7) Az itt használt „megformálta” szó „művészi formába öntötte” alakban is fordítható, és ez megállásra késztet. Isten alkotása mindig komplett, befejezett, tökéletes, profi munka. Az „És megformálta” igealak perfectum alakja is ezt fejezi ki,[3] de különösen, ha a „művészi formába öntötte” jelentésre nézünk. Ha pedig átvizsgáljuk a Biblia szövegeit, akkor megállapíthatjuk, hogy ez összhangban van az egész Bibliával, hiszen az egész Biblia Isten munkájának a tökéletességét hirdeti.[4]

Miért hangsúlyozom ezt? Azért, mert – éppen hívő körökben – nem ritka az a szemlélet, amelyik lebecsüli az ember teremtett voltának a nagyszerűségét, és inkább valamiféle kisebbrendűségi érzést sugall az emberek számára. A Rómaiakhoz írott levél 7. fejezetének egy mondatára épül ez a szemlélet: „Mert tudom, hogy énbennem, vagyis a testemben nem lakik jó…” (Róm 7,18). Sokan még – ismét kiragadva a mondatokat a szövegösszefüggéséből – hozzáteszik: „Én nyomorult ember! Ki szabadít meg ebből a halálra ítélt testből?” (Róm 7,24) Pedig ezek a mondatok csupán arra valók, hogy bemutassák, milyen nagy Isten kegyelme a bűntől ilyen nyomorulttá vált emberrel szemben Urunk Jézus megváltása által. Annyira, hogy  a Római levél így folytatja az idézett sötét mondatokat: „Nincs tehát most már semmiféle kárhoztató ítélet azok ellen, akik a Krisztus Jézusban vannak…” (Róm 8,1 skk) Az említett kisebbségi érzésben szenvedő hívő testvérek talán nem olvassák hozzá a hetedik fejezethez a nyolcadikat is, amelyikből az idézett elkeserítő mondatok folytatását olvashatjuk, és a saját szótárukban csupán annyit ismételgetnek: „Nincsen énbennem semmi jó! Nyomorult ember vagyok. Halálra ítélt szörnyeteg.” Ezzel a téveszmével szemben szeretném hangsúlyozni, hogy a Biblia nem erről ír. A Rómaiakhoz írott levél sem áll meg a negatívumok hangoztatásánál, mint a kisebbségi érzésben megrekedt téveszme, hanem rámutat, hogy „az élet Lelkének törvénye megszabadított téged Krisztus Jézusban a bűn és a halál törvényétől.” (Róm 8,2) Ez pedig a második teremtés-elbeszélés idézett formájának felel meg: „És művészi formába

öntötte JHWH Isten az embert.” (1M 2,7 – magyarázó fordításban)[5] Tagadhatatlan, hogy az Isten ellen fellázadt ember sok kárt okozott saját magában azzal, hogy nem szeretettel válaszolt az őt szeretetből szeretetre teremtő Istennek. De éppen Isten mentő szeretete Urunk Jézus megváltásával azt vitte végbe, amit a Róm 8 fogalmaz meg ujjongó szavakkal: „Ha pedig annak Lelke lakik bennetek, aki feltámasztotta Jézust a halottak közül, akkor az, aki feltámasztotta a Krisztus Jézust a halottak közül, életre kelti a ti halandó testeteket is a bennetek lakó Lelke által.” (Róm 8,11)

„…az embert, a talajból való port” (1M 2,7a)

A bibliai mondat egésze így hangzik: „És megformálta JHWH Isten az embert, a talajból való port,…” A legtöbb magyar fordítás sajnos a héber szöveget pontosan visszaadó „talajból való port”[6] alak helyett „a föld porából” fordítást hozza. [VB-AB-K-MBT-RK-Kd-KNB] Pedig a „talajból való port” alak nem csupán pontos fordítás, hanem jól adja vissza a második teremtés-elbeszélés tudatosan megszerkesztett kompozícióját is. Hiszen ebben a bibliai részben az ember folyamatosan és „poén-szerűen” „porként” szerepel. A kígyó fölött hirdetett ítéletben azt olvassuk: „hasadon jársz és port eszel.” (1M 3,14) Az ember ítéletének a végén pedig ezt olvassuk: „mert por vagy, és visszatérsz a porba.”  (1M 3,19) A kígyónak az 1M 3,14-ban elhangzó „hasadon jársz és port eszel” büntetése büntetés az ember számára is, ahogyan az első Péter-levél írja a kígyóról, aki a Gonoszt, Sátánt, az ördögöt szimbolizálja a második teremtés-elbeszélésben: „ellenségetek, az ördög mint ordító oroszlán jár szerte, keresve, kit nyeljen el.” (1Pt 5,8) A