Dr. Komesz Mátyás: A teremtés-elbeszélés üzeneteiből  8. - Az ember teremtéséről - 3.

EZEKRE A KÉRDÉSEKRE KERESSÜK A VÁLASZT

A teremtés-elbeszélések üzeneteiből - 7.

 Az ember teremtéséről - d.

– A Biblia elrejtett kincsei...

Előző két cikkünkben sorra vettünk több olyan emberi tulajdonságot, amelyben fölismertük, hogy ezekben Istenre hasonlítunk. Annak megfelelően, hogy Isten a saját képmására teremtett minket. Rengeteg ilyen emberi tulajdonság van még hátra, ezért csak azokat tekintjük át, amelyek a legaktuálisabbnak vagy a legfontosabbnak látszanak.

h. Az ember önálló döntésre képes (akarati lény)

Mindenki egyetért avval, hogy az ember önálló döntésre képes. Van, aki henceg is vele: „Az teszem, amit akarok!” Érezzük, hogy ennek az állításnak ugyancsak nagy korlátai vannak. De mielőtt ebbe belemennénk, tekintsünk a mintára, Istenre. Mit ír a Biblia Isten akaratáról?

Elsősorban azt, hogy Isten jót akar. A 25. zsoltárban lelket melengető mondatok sorakoznak erről: „Jóságos és egyenes JHWH, azért hát útra igazítja a vétkezőket. A kicsinyeket vezetgeti ítélettel, a kicsinyeket tanítja meg az Ő útjára.” (Zs 25,8-9) Érdekes, hogy Isten akaratáról a leggyakrabban nem az „akar” szavaknál találunk kijelentéseket, hanem az Ő szentségével, jóságával, igazságos ítéletével, útjaival, nagyságával, hatalmas kezével stb. kapcsolatban: „Szentek legyetek, mert én az Úr, a ti Istenetek szent vagyok!” (3M 19,2) „Én Uram, JHWH! Te már elkezdted megmutatni szolgádnak nagyságodat és hatalmas kezedet. Mert van-e olyan Isten a mennyben és a földön, aki olyan hatalmas tetteket tudna véghezvinni, mint te?” (5M 3,24)  „Kőszikla Ő, cselekvése tökéletes, minden útja igazságos. Isten hűséges, nem hitszegő, igaz és egyenes Ő.” (5M 32,4) A zsoltárok magasztaló szavai ugyanerről szólnak:

„Az ÚR törvénye tökéletes, felüdíti a lelket.

Az ÚR intő szava határozott, bölccsé teszi az együgyűt.  

Az ÚR rendelkezései helyesek, megörvendeztetik a szívet.

Az ÚR parancsolata világos, ragyogóvá teszi a szemet.

Az ÚR félelme tiszta, megmarad örökké.

Az ÚR döntései igazak, mindenben igazságosak,

kívánatosabbak az aranynál, sok színaranynál is,

édesebbek a méznél, a csurgatott méznél is.” (Zsolt 19,8-11)

De kimondottan Isten akaratáról is bőségesen olvashatunk bibliai mondatokat: „Ne azonosuljatok ezzel a világgal, hanem változzatok át gondolkodásotok megújulása által, hogy fölismerjétek, mi Istennek jó, kedves és célba vezető akarata!” (R 12,2) olvassuk a rómaiakhoz írott levélben. Urunk Jézus szavai is mélységeket tárnak elénk: „Én semmit sem tehetek magamtól, hanem úgy ítélek, ahogyan hallom, ezért az én ítéletem igazságos, mivel nem a saját akaratomat keresem, hanem annak az akaratát, aki elküldött engem!” (Jn 5,30) A kafarnaumi beszédben így fogalmazott: „Mert nem azért szálltam le a mennyből, hogy a saját akaratomat tegyem, hanem hogy annak az akaratát, aki elküldött engem.” (Jn 6,38) Az írástudókkal vitázva ezt mondta: „Az én tanításom nem az enyém, hanem azé, aki elküldött engem. Ha valaki kész cselekedni az ő akaratát, felismeri erről a tanításról, hogy vajon Istentől való-e, vagy én magamtól szólok.” (Jn 7,16-17)  A vitát pedig így tette kedvessé sokak számára: „És aki elküldött engem, velem van: nem hagyott egyedül, mert mindig azt teszem, ami neki kedves.” (Jn 8,29)

Amikor Isten szeretetéről olvasunk a Bibliában, ez is az Ő akaratáról szól: „…úgy szeretette Isten a világot, hogy az Ő Fiát, az egyszülöttet adta oda, hogy egyetlen Őbenne hívő el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” (Jn 3,16) „Ha valaki szeret engem, az megtartja az én igémet; azt pedig az én Atyám is szeretni fogja, és elmegyünk hozzá, és szállást készítünk magunknak nála.” (Jn 14,23)

Az első Péter levél mindezt a mi tennivalóink között említi: „Mivel tehát Krisztus testileg szenvedő volt, vértezzétek fel magatokat azzal a felismeréssel, hogy a testileg szenvedő már megszabadult a bűntől, hogy többé már ne emberi vágyak, hanem Isten akarata szerint élje le a testben hátralevő időt.”  (1Pt 4,1-2) Az első János levél is a mi tennivalóinkról ír Isten akaratát parancsolatként említve: „ Szeretteim, ha pedig a szívünk nem ítél el, bizalommal szólhatunk Isten előtt; és amit kérünk, megkapjuk tőle, mert megtartjuk parancsolatait, és azt tesszük, ami kedves őelőtte. Az ő parancsolata pedig az, hogy higgyünk az ő Fiának, a Jézus Krisztusnak nevében, és szeressük egymást, ahogyan erre parancsolatot adott nekünk.  Aki pedig megtartja az ő parancsolatait, az őbenne marad, és ő is abban; és ezt, hogy ő bennünk van, abból tudjuk meg, hogy a Lelkéből adott nekünk.” (1Jn 3,21-24)

Figyelemre méltó, hogy a Biblia elsősorban nem úgy ír Isten akaratáról, hogy „azt teszi, amit akar”, [1] hanem – amint már láttuk – úgy, hogy Ő szent, jóságos, szeret, parancsol, utat mutat, vezet, örömmel van velünk stb. A Biblia lapjairól magától értődő, hogy Istennek az útjai tökéletesek, kedvesek, célba vezetők, hogy Ővele lenni jó, Ővele együttműködni gyönyörűséges és így tovább. A második teremtés-elbeszélés ilyen szempontból is megér egy tanulmányt. Egyetlen egyszer sem fordul elő benne ilyen kifejezés Isten szájából: „én ezt akarom.” Hanem olvashatunk arról, hogy „megformálta az ÚRISTEN az embert, a földből való port, majd az orrába lehelte az élet leheletét, és élőlénnyé lett az ember.” (1M 2,7);  azután „kertet ültetett Isten Édenben, napkelet felől, és odahelyezte az embert, akit formált.” (1M 2,8); továbbá „és sarjasztott a földből az ÚRISTEN mindenféle fát, nézni kívánatost és enni jót, az élet fáját is a kert közepén, meg a jó és gonosz ismerésének fáját.” (1M 2,9) Az Istennel való közösség gyönyörű képei után pedig arról olvasunk, hogy „És megparancsolta az ÚRISTEN az embernek, mondván: »A kert minden fájáról bátran egyél, de a jó és gonosz ismerésének fájáról, arról ne egyél, mert amely napon eszel arról, halálnak halálával meghalsz.«„ (1M 2,16,17)

Mondhatná valaki, a „megparancsolta” még sokkal keményebb, mint az „én ezt akarom” mondat. Isten azonban jogosan parancsol, mert Ő teremtette meg a világot, tehát Ő tudja, mit hogyan kell tenni. Az életünk pedig nem sikerülhet, ha nem a világba teremtett és működő törvényeknek megfelelően éljük. A bibliai időkben ez a szemlélet a közel-keleti emberek közfelfogása volt. Persze akkor is sokan hagyták figyelmen kívül, éppen úgy, mint ma is. Legfeljebb annyi a különbség, hogy a média az isteni törvényekről ma már mélyen hallgat – tisztelet az ellenkező kivételeknek.

A második teremtés-elbeszélés további részeiben arról olvasunk, hogy az ÚRISTEN hozzáillő segítőt ad a férfi mellé, aki csontjából való csont és húsából való hús, akiért elhagyja a férfi az apját és anyját, és a feleségéhez ragaszkodik, és lesznek egy emberré, és nem szégyellik magukat egymás előtt. [2] (1M 2,18-25)  – A továbbiakban kiderül, hogy az ember nem akarja azt, amit Isten akar. Isten ugyanis az Ővele való bensőséges életközösséget akarja az embernek, ezt jelképezi a két fa a kert közepén, az élet fája és a jó és gonosz ismerés fája. Az egyikről parancsolja az embernek, hogy arról egyék, (az élet fájáról) a másikról parancsolja az embernek, hogy arról ne egyék. (A jó és gonosz ismerés fájáról, hiszen arról enni azt jelenti a Biblia nyelvén, hogy Istentől függetlenül döntjük el, mi jó és mi gonosz; továbbá Istennel szembe fordulva vállalunk közösséget a gonosszal csakúgy, mint a jóval.) Az Istennel való szembefordulás következményeit is mesterien írja le a második teremtés-elbeszélés. Az első következmény a szégyen (ami a Bibliában a vereséggel egyenértékű), az elrejtőzés, a hazudozás, a felelősség másra hárítása. További következményeket hirdet Isten ítélete a kígyó, az asszony és az ember fölött. Az ítélet szavai nem felszólítások vagy „átkok”, hanem a tények fájdalmas megállapításai, amelyben mindjárt az első a kígyó kudarcát hirdeti, amely az asszony utódjának – Isten egyszülött Fiának – a győzelmét prófétálja, ami kezdettől reményt ad minden embernek. Ha az ezek után következő Kain és Lámek epizódot nem is részletezem, érezhetjük, felfoghatjuk, hogy a Biblia nem „elvont” módon ír Isten akaratáról, hanem kézzel fogható módon az Ő mentő szeretetéről.

Ennek megfelelően kell értenünk azt is, hogy az akarat, a döntés képessége hogyan jelenik meg Isten képmásában, az emberben. Alapvetően úgy, hogy az ember képes elfogadni Isten szeretetét. Képes elfogadni az Istennel való bensőséges közösséget. Képes megtenni, amit Isten parancsol neki, és képes elfogadni az Ő mentő szeretetét is, legkiválóbb módon Urunk Jézus megváltása által. Ugyanakkor az ember máig ható tragédiája, hogy gyakran az ellenkező módon viselkedik. A szeretetre gyakran nem szeretettel válaszol, és ezzel a feje tetejére áll a világ. Isten jóságos akarata azonban kezdettől számolt ezzel is. Urunk Jézusban „azért jelent meg az Isten Fia, hogy az ördög munkáit lerontsa.” (1Jn 3,8) Ennek az érvényesítésébe pedig jól tesszük, ha mi is bekapcsolódunk azzal, hogy „tanítvánnyá tesszük az összes népet”. (Mt 28,19-20)

Úgy gondoljuk, hogy ilyen módon közelítjük meg valóban bibliai módon azt, hogyan hasonlít az ember Istenre abban, hogy önálló döntésre, akaratra képes.

i. Az ember szereti a szépet (esztétikus lény)

Kizártnak tartjuk, hogy léteznék olyan ember, aki nem szereti a szépet. Nagy különbség van persze abban, hogy ki mit tart szépnek. Az ízlések különbözőek – meg a pofonok is, teszi hozzá a közmondás.

Hogy Isten szereti a szépet, az talán nagyobb hangsúlyt kaphatna a keresztény igehirdetésekben. Pedig az első teremtés-elbeszélésben hétszer olvassuk, hogy „látta Isten, hogy… jó!” (1M 1,4…31) Mivel a héberben a jó (ThWB-thób) szó nem csak jót jelent, hanem szépet is, érdemes egyszer ezzel a „szép” jelentéssel is végigolvasni az első teremtés-elbeszélés himnuszát. Mindjárt a helyére kerülhet a gondolatvilágunkban, hogy Isten szereti a szépet. A 19  zsoltárt olvasva is ez a gondolat ragadja meg a szívünket. De elég egy megragadóan szép erdőben járni, vagy megcsodálni mondjuk a Déli-Bükk gyönyörű látványát a Tarkő csúcsáról, vagy akár egy kedves nefelejcs-bokrot tavaszi virágzáskor. Nem beszélve az élő szervezet csodáiról – mikroszkóp alatt –, vagy Einstein általános relativitás-elméletének a titkaiba belehatolni a csak magas szintű tudósok által követhető geometriában megfogalmazott differenciál-egyenletek segítségével. [3] Csodás szépségek, kimeríthetetlen források, lenyűgöző arányok, elragadó szépség. Mindezek Isten alkotásai, és ebből jogosan következtethetünk arra, hogy Isten szereti a szépet.

Ugyanígy az ember is. Nem csak fát vág a baltájával, hanem ki is faragja a balta nyelét. Kihímezi a ruháját, tollat tűz a fövegébe, matricát ragaszt a laptopjára, és naphosszat dúdol egy dallamot. Táncol, énekel, zenél, fest, épületeket emel, tájakat alakít és még csak néhányat említettem a rengeteg közül, amit tesz. Teszünk. Ki tudná mindezt felsorolni…?

Ahogyan Istennek „gyönyörűsége az emberekkel lenni” (Péld 8,31; Jes 62,4), ugyanúgy az embernek is „JHWH tórája az ő gyönyörűsége”. (Zs 1,2) Talán a mennyei Atya szavai fogalmazzák meg ezt a legszebben, amelyet Urunk Jézus bemerítkezésekor hallott a Jordánnál álló tömeg: „Ez az én szerelmes fiam, Őbenne gyönyörködöm.” (Mk 1,11)

j. Az ember halhatatlan életre teremtett lény (ens immortale)

Már láttuk, hogy Isten időtlen. Hogyan érvényesül Isten időtlensége az időben élő képmásában, az emberben? Nem könnyű kérdés. A héber (ószövetségi) Biblia alapján sem. Tagadhatatlan, hogy ezzel a feltámadás kérdése is fölmerül. Eléggé közismert Jób hitvallása, amely ebben az irányban mutat: „Mert én tudom, hogy él az én megtartóm, és végül megáll a por fölött, és ha ez az én bőröm lefoszlik is, saját testemből látom meg Istent. Én magam fogom meglátni Őt, az én szemeim látják meg, nem más!” (Jób 19,25-26) A Héber Egyetemen megvédett disszertációjának Grózinger Sándor a „Feltámadás a bibliai zsidóságban” címet adta, jelezve, hogy a hívő zsidók is így értették Jób hitvallását. [4]

Ugyanerre utal a 16. zsoltár, amelyet Péter apostol idéz pünkösdi beszédében Urunk Jézus feltámadását bizonyítva: „Láttam az Urat magam előtt mindenkor, mert jobbom felől van, hogy meg ne inogjak.  Azért vidult fel a szívem, és ujjongott fel a nyelvem, még testem is reménységben fog nyugodni,  mert nem hagyod lelkemet a halottak birodalmában, azt sem engeded, hogy Szented elmúlást lásson.  Megismertetted velem az élet útjait, betöltesz engem örvendezéssel a te orcád előtt.” (Zs 16,8-11 a Cs 2,25-28-ban) Péter apostol ezzel a zsoltárszakasszal bizonyította Urunk Jézus feltámadását. Bizonyítása sok hívő zsidót meggyőzött, akik a pünkösd ünnepre jöttek Jeruzsálembe: „Atyámfiai, férfiak! Nyíltan megmondhatom nektek ősatyánkról, Dávidról, hogy meghalt, és eltemették, sírja is nálunk van mindmáig.  De próféta volt, és tudta, hogy Isten esküvel fogadta neki, hogy véréből valót ültet a trónjára;  ezért előretekintve, a Krisztus feltámadásáról mondta azt, hogy nem marad a halottak birodalmában, és teste sem lát elmúlást.”  (Cs 2,29-31)

Dániel könyvében is olvashatunk a feltámadásról szóló isteni üzenetet: „Azok közül, akik alusznak a föld porában, sokan felébrednek majd: némelyek örök életre, némelyek gyalázatra és örök utálatra.” (Dán 12,2) 

Ezek után nem bibliai előzmények nélkül hangzik el Urunk Jézus szájából az „örök életről” szóló kijelentés: „Ámen! Ámen! Mondom néktek: aki hallja az én igémet, és hisz abban, aki elküldött engem, annak örök élete van; sőt ítéletre sem megy, hanem már átment a halálból az életbe.”  (Jn 5,24) Erről ugyan nem írja János evangéliuma, hogy „Kemény beszéd ez, ki hallgathatja?” (Jn 6,60), de hihetetlenül meredek mondatok ezek. Ezt fokozta az idézett kafarnaumi beszéd (Jn 6), amelyben és amelyet követőn Urunk Jézus többször is szólt arról, hogy bennünk akar élni, és a szőlőtőről szóló példázatban ezt bővebben ki is fejtette. (Jn 15) De nem csak Urunk Jézus halála volt megdöbbentő a tizenkét apostol számára, hanem még inkább a feltámadása, amikor látva borzalmas kereszthalálát, vagy értesülve róla találkoztak az élő Jézussal, aki meggyőzően bizonyította nekik, hogy testileg is él. Megdöbbentő újdonság ez az egész emberiség életében, és az Urunk Jézussal élhető új élet forrása azoknak, akik boldogan elfogadták, hitelt adtak a bizonyítékoknak, és elkezdték a „megkezdett örök életet”. [5]

Mindezt átgondolva már lehet bizonyos fogalmunk, nem csupán sejtésünk arról, hogy az ember abban is képmása az időtlen Istennek, hogy örök életre elhívott valaki.

k. Az ember közösségre teremtett lény (ens sociale)

Korunk emberének egyik legnagyobb problémája az elmagányosodás. Erről nem csak tanulmányokat olvashatunk, hanem a jogalkotók törvényeket is hoznak a probléma enyhítésére. Az első teremtés-elbeszélés isteni üzenetet fogalmaz meg, amely ezzel kapcsolatban is kifejezi Isten akaratát. Vagyis azt, hogy Isten közösségre teremtette az embert. A Biblia abban nagyszerű, hogy két fajta közösségről ír: közösségről Istennel és közösségről másik emberekkel. A kettő alig választható szét a bibliai szövegekben, mi is csak a figyelmet hívjuk fel erre a két fajta közösségre.

Az ember teremtéséről szóló szakasz nagy nyomatékkal ír erről, ahogyan már korábban is láttuk: „Megteremtette hát Isten az embert a saját képmására, Isten képmására teremtette meg őt, férfivá és nővé teremtette meg őket.” (1M 1,27) A férfi és a nő együtt, egymást kiegészítve Isten képmása. Ez pedig azt jelenti, hogy az ember igazában férfi és nő közössége. Hozzá tehetjük: Istent tükröző közössége. A bibliai szöveg alapján ezt határozottan állíthatjuk. A második teremtés-elbeszélés is erőteljesen visszatér erre a témára. „Nem jó az embernek egyedül lennie. Alkotok néki segítőt, hozzá illőt.” (1M 2,18) Egy művészileg is felülmúlhatatlan történettel tanítja az elbeszélés, hogy milyen ez az emberhez illő segítő: „Bocsátott tehát az ÚRISTEN mély álmot az emberre, és az elaludt. Akkor kivett egyet annak oldalbordái közül, hússal töltötte ki annak a helyét, és az ÚRISTEN azt az oldalbordát, amelyet kivett az emberből, asszonnyá építette, és odavitte az emberhez. Az ember akkor azt mondta: „Na ez már csont a csontomból, és hús a húsomból;  legyen a neve feleség, mert férfiből vétetett.” Ezért a férfi elhagyja apját és anyját, és a feleségéhez ragaszkodik, és lesznek egy testté. Mindketten pedig mezítelenek voltak – az ember és az ő felesége –, de nem szégyellték magukat egymás előtt.” (1M 2,21-25)

Amikor majd ennek a szövegnek az elemzéséhez érünk, megcsodálhatjuk azokat a kincseket, amelyeket a bibliai szöveg tartalmaz. Most csak a közösségi vonásokat vázolhatjuk fel. Milyen az emberhez illő segítő? Annyira hozzá illő, hogy belőle való. Méghozzá a szíve közeléből. Ennek megfelelően vonzódnak egymáshoz, a szerelem hallatlanul erős kötelékével. Két ember, de igazából egy. „Csont a csontomból, hús a húsomból.” Ezért a kötelékért fellazíthatjuk az életben maradáshoz nélkülözhetetlennek látszó szülői kötelékeket. Olyan összhangban, harmóniában, amit a 25. vers ír le költői módon: „Mindketten pedig mezítelenek voltak – az ember és az ő felesége –, de nem szégyellték magukat egymás előtt.”  

Milyen prózai ezután a bibliai szöveg után, ha azt írjuk: az ember közösségre teremtett lény. De ilyen prózai formában is igaz. Mint azonban a szeretet-világban minden, ez is teljes együttműködést igényel az embertől. Felhasználhatja, fejlesztheti, szárnyalhat benne, élheti – de semmibe is veheti, torzíthatja, vonszolhatja és bele is halhat. A szeretet-világ már csak ilyen. Az emberiség történelme mutat példákat mindkettőre: az együttműködésre is, meg a tönkretételre is. Az evangélium nagy örömhíre, hogy Urunk Jézussal vállalkozhatunk a hatékony együttműködésre.

Ugyanis – visszatérve a két fajta közösség említéséhez – a házaspár emberi közössége az Istennel való közösségre épül. Ezt is a második teremtés-elbeszélés tanítja. (1M 2-4) A későbbi részletes elemzés eredményeit előre véve azt tudjuk meg ebből, hogy ha az embernek (akár a férfinek, akár a nőnek) az Istennel való bensőséges életközössége (amit az Éden-kert ábrázol) megszakad, akkor a „csont a csontomból, hús a húsomból” mély közössége az „asszony, akit mellém adtál, ő adott nekem a fáról, és én ettem” vádponttá válik. Az asszony az Istennel való bensőséges életközösség felrúgásával kénytelen a férjével való meghitt közösség helyett a „ férjed után van vágyódásod, ő azonban uralkodni fog rajtad” szörnyű elmagányosodását vállalni, a közösség „tágításában” is azzal szembe nézni, hogy „Megsokasítván megsokasítom viselősséged fájdalmait, és fájdalommal szülsz fiakat.” (1M 3,12-16) A férfi is hasonlót él át, amikor felrúgta az Istennel való bensőséges életközösség lehetőségét, és kitiltatik az élet fájának közeléből. Azt a sorsot választja magának, amely Isten szájából mély szomorúsággal hangzik (vö. 1M 6,6): „Mivel hallgattál feleséged szavára, és ettél arról a fáról, amelyről megmondtam, hogy ne egyél arról, átkozott a föld miattad: fáradságos munkával élsz belőle életednek minden napján; ráadásul tövist és bogáncskórót terem neked, és a mező növényeit eszed; arcod verítékével eszel kenyeret, amíg visszatérsz a földbe, mert abból vétettél: mert por vagy, és visszatérsz a porba.” (1M 3,17-19) – Mi más ez, mint az elmagányosodott élet taposómalma, amelyben kudarcot kudarcra halmoz az Istennek hátat fordított ember?

Van kiút a reménytelen kudarc-halom taposómalmából? Van: Urunk Jézus Krisztus. Közismert a mondása: „Az Emberfia azért jött, hogy megkeresse és megtartsa az elveszettet.” (Lk 19,10) Vagy konkrétabban, a közösségre vonatkozóan: „Maradjatok meg énbennem, és én tibennetek!” (Jn 15,4) Hogy ez örömteli közösség, nem kétséges. A kereszthalálra készülve tudja mondani a Mester: „Ahogyan engem szeretett az Atya, úgy szeretlek én is titeket: maradjatok meg az én szeretetemben. Ha parancsolataimat megtartjátok, megmaradtok a szeretetemben, ahogyan én mindig megtartottam az én Atyám parancsolatait, és megmaradok az ő szeretetében.  Ezeket azért mondom nektek, hogy az én örömöm legyen bennetek, és örömötök teljessé legyen.”  (Jn 15,9-11) Az egymással való közösséget is megoldja Urunk Jézus? – „Főpapi imájában” ezért esedezik Atyjához: „De nem értük könyörgök csupán, hanem azokért is, akik az ő szavukra hisznek énbennem; hogy legyenek mindnyájan egy! Ahogyan te, Atyám, énbennem vagy, és én tebenned, úgy legyenek egy ők is mibennünk, hogy elhiggye a világ, hogy te küldtél el engem.” (Jn 17,20-21) – De mindez nem csak vágy és ígéret. A beteljesedésről is beszámol a Szentírás: „Íme! Istennek a sátora az emberekkel van, és ővelük fog lakni, ők pedig népei lesznek, és maga Isten lesz ővelük; és letöröl minden könnyet a szemükről, és halál sem lesz többé, sem gyász, sem jajkiáltás, sem fájdalom nem lesz többé, mert az elsők elmúltak.” A trónuson ülő ezt mondta: „Íme! Újjáteremtek mindent”. És így szólt: „Írd meg, mert ezek az igék megbízhatók és igazak!” (Jel 21,3-5)

Mi mindenben hasonlítunk még Istenre? Mi mindent tartalmaz még az az isteni kijelentés, hogy