Izsák Norbert: Evangelikálok a politikában
Sorozatunk korábbi részeiben láttuk, ahogyan a liberális teológia és a szekularizálódó társadalom ellenében kialakult, majd megszilárdult az amerikai fundamentalista attitűd és teológia. Megvizsgáltuk, hogyan vált ki belőle a 20. század közepén az (új) evangelikalizmus. Ebben a cikkünkben annak járunk utána, hogyan keveredtek a fundamentalisták a politikába, és hogyan lett a közéleti viták színtere egy újfajta ökumenizmus kohója.
A cikk elolvasását azoknak ajánlom, akik szeretnék megérteni, hogyan és miért kezdtek aktivizálódni az amerikai hívők az 1970-es években.
Nehezen lenne érthető a 20. század második felének amerikai neoprotestáns egyháztörténete Jerry Falwell nélkül. A baptista prédikátor az elmúlt évszázad végének egyik legszínesebb és legellentmondásosabb figurája, ám tagadhatatlan, hogy miatta lettek az evangelikál hívek az Egyesült Államok egyik legerősebb szavazó blokkja – miközben köze volt az egyedi amerikai konzervativizmus újjászületéséhez is.[1] Életének és szolgálatának főbb eseményei párhuzamba állíthatók azzal a földcsuszamlásszerű változással, amely a 20. század második felében történt az Egyesült Államok politikai-vallási életében.
Jerry Falwell Virginia államban született, Lynchburgben, 1933. augusztus 11.-én. Virginiában és a déli államokban, az emberek a polgárháború óta a demokratákat támogatták, mivel a 19. század közepén a demokraták harcoltak az egyes államok egyéni jogaiért a föderációval szemben – meg persze a szegregációért. A Demokrata Párt egyeduralma délen egy évszázadon át fennmaradt. A déli szavazók joggal gondolták úgy, hogy a Republikánus Párt az északi nagytőkések kezében van, s ennek következtében az 1960-as években a déli államokban még republikánus képviselőjelöltek is csak elvétve akadtak, az egyes állami kormányzatokban alig néhány százalékra volt tehető a republikánusok aránya.[2] (Olyannyira, hogy például a demokrata fellegvárban, Texas-ban már az 1900-as évek elején az a mondás járta, hogy „mindössze két vagy három törvényünk van: nem szabad tanúkat ölni, lótolvajlás közben lebukni, illetve a republikánusokra szavazni.”[3])
Ráadásul, az „igazi” hívők – értve ezen a fundamentalistákat és a konzervatív evangelikálokat –, a déli államokban nem is igazán mentek el szavazni, ők úgy érezték, országuk nem e világból valók, és felesleges beleavatkozni a földi kormányzat ügyeibe.[4] Az 1960-as évek végére azonban mindez megváltozott: a hívő keresztények politikailag aktívak lettek, a Republikánus Párt pedig néhány év alatt elsöprő győzelmet aratott a déli államok többségében.
A demokrata pártból kiábrándult déli evangelikálok egyre inkább a republikánus jobboldal felé sodródtak. A déli evangelikálokhoz csatlakoztak a vállalkozók, és közösen álltak az egyre nagyobb lendületet kapott konzervatív mozgalom élére. Ez a háttér teljes erejével támogatta 1964-ben Barry Goldwatert az elnökségért vívott küzdelemben. Az evangelikál front segítette Ronald Reagant 1966-ban kaliforniai kormányzóvá, a Dél miatt lehetett elnök Richard Nixon 1972-ben, majd Reagan 1980-ban. A Délen pedig egyre nagyobb sebességgel terjedt a „republikánus evangélium”. A déli evangelikalizmus lett a 20. század egyik legdinamikusabb politikai ereje az USA-ban.[5] Mi történt?
Az 1950-es években tombolt a hidegháború. Truman elnök hite szerint az USA Istentől kapott küldetése volt szembeszállni a Szovjetunióval. Az Istenről való beszéd, az isteni küldetésre való hivatkozás közéleti téma lett: a Szovjetunió kommunista, a kommunisták ateisták, így kézenfekvő volt az igaz hit és a hamis hitetlenség összecsapását eszkatológiai szempontból értelmezni. Ez azért is volt érthető, mert a kommunizmus bigott ateizmusa sok amerikai politikus és vezető számára azt jelezte, nem csupán gazdasági harcot folytatnak a szovjetekkel. Sok vezető valóban a hitből, a vallásból merített ihletet a küzdelemhez, a mozgósító beszédek telve voltak bibliai frazeológiával. Truman utóda az elnöki székben, Dwight D. Eisenhower azonban egy fontos megszólalásában jelezte, a hit nem mindig a keresztények által vallott hitet jelenti. Sokat idézett 1954-es megnyilatkozásában ezt mondta: „Kormányunknak csak akkor van értelme, ha mélyen átérzett vallásos hitre alapul – és nem érdekel, mi az a hit."[6]
Az ilyen kijelentések jól illeszkedtek az amerikai polgári vallás hagyományaiba, amelyek gyökerei egészen a puritánokig nyúltak vissza. Sok amerikai – a zsidósághoz hasonlóan – mélyen hitt abban, hogy népüket Isten maga választotta ki, hogy vezető szerepet játsszon a világ megváltására irányuló tervében. Hitték, az USA arra rendeltetett, hogy Isten (gazdasági, politikai és vallási) üzenetét elvigye a világ többi részének. Ez az ideológia tökéletesen beleillett a hidegháború kontextusába. A Kongresszus 1954-ben hozzátoldotta az „under God” (Isten alatt) kijelentést a nemzeti hűségeskühöz, a Pledge of Allegiance-hez, méghozzá azért, hogy megkülönböztesse magát az úgynevezett kommunista hazafias esküktől. Az pedig, hogy 1956-ban nemzei mottóvá tették az „In God We Trust” (Istenben bízunk) kifejezést további bizonyíték a civil vallás korabeli térnyerésére.[7]
Sok millió amerikaihoz hasonlóan Jerry Falwell is a magáévá tette az Istent az USA-val összekötő víziót. Az 1950-es években megnőtt a gyülekezetbe, zsinagógákba járó emberek száma, rengetegen jelentkeztek teológiai képzésekre, egymás után épültek a templomok, imaházak. Falwell azonban még nagyobbat álmodott: saját tévéműsort, majd –csatornát indított, s mint később magyarázta: „Egyetlen más prédikátor sem volt még akkoriban a tévében (…) a tévé miatt egycsapásra híresség lettem”.[8] Mi több, 1971-ben megalapította a Liberty University elődjét, amely mára a világ legnagyobb keresztény egyeteme lett, s közel fél ezer kurzust kínál az érdeklődőknek. És hogy a számokkal tisztában legyünk: a Princeton Egyetem Valláskutató Központjának 1978-79-es felmérése szerint az amerikaiak 22 százaléka volt akkor evangelikálnak mondható, ugyanez az arány 1986-ban a Gallupnál 32 százalék.[9]
Nem véletlenül fordult Falwell érdeklődése az oktatás felé. Az újonnan megszülető evangélikál politikai erőtér egyik fő hívószava ugyanis pontosan ez, vagyis az oktatás elvilágiasodása lett. Az állami iskolákban már évtizedek óta tanították az evolúciót, ráadásul, az Alkotmánybíróság két fontos döntése nyomán (1962 és 1963) megtiltották a közös, testületi imádkozást és bibliaolvasást ugyanott. A vallásos szavazók még ezt is lenyelték, ám egyre több iskolában a szexuális felvilágosítás is a tanterv része lett. A konzervatív hívek mindezt úgy értelmezték, hogy Isten kizárták az iskolákból, ellenben a szexet bevitték oda, így a gyermekeik lelki életét, tulajdonképpen az üdvösségüket kockáztatják, ha állami oktatási intézménybe íratják be őket. Falwellhez hasonlóan egyre több lelkész alapított keresztény iskolákat, amelyek a történelmet, a természettudományos tantárgyakat evangelikál értelmezésben oktatták.[10]
Az oktatásban történt változások azonban önmagukban talán még kevesek lettek volna a fundamentalisták és az evangelikálok politikai öntudatra ébredéséhez. Ehhez szükség volt még egy fontos társadalmi változásra, ami – talán paradox módon – először éppen a liberális egyházakat és progresszív evangelikálokat ösztönözte politikai aktivizmusra. Bár a déli államokban még dúlt a szegregáció, egyre több keresztény lelkipásztor gondolta úgy, hogy végleg le kell számolni a feketék megkülönböztetésével. Az úgynevezett polgárjogi mozgalomban nemcsak a társadalmat, de az egyházat is megpróbálták a progresszív lelkipásztorok „egyenjogúsítani”. Erre azért volt szükség, mert Martin Luther King tiszteletes egy 1963-as találó megjegyzése szerint a vasárnap délelőtt 11 óra Amerika legszegregáltabb időpontja, vagyis a gyülekezetekben – még a többségi társadalomhoz képest is – kevésbé keverednek feketék és fehérek.[11]
Ami a társadalomban törvényekkel kikényszeríthető volt, az egyházakban sokszor írott malaszt maradt. Amint azt korábbi tanulmányunkban jeleztük (Izsák Norbert: Fundamentalizmus vagy evangelikalizmus? II. in Pünkösd.ma 2014/3), a fundamentalisták a számukra idealizált kor társadalmi viszonyaihoz is foggal-körömmel ragaszkodtak, így a szegregációhoz is, vagyis „a feketék beengedése a gyülekezetbe” elképzelhetetlen volt a fehér konzervatív keresztények számára. Habár ennek kifejtésére most nincs elég hely, tény, hogy a szegregáció feloldását a gyülekezetek külvárosba való exodusa is megnehezítette. Ez azt jelenti, hogy a városok bűnözéssel egyre terheltebb magjából fokozatosan kivonultak a tehetősebb fehér lakosok, és vitték magukkal kényelmes, középosztálybeli kertvárosaikba a lelkészüket és a gyülekezetüket is. A lepusztultabb környéken ottmaradt a szegényebb, többségében fekete lakosság – és néhány elkötelezett fekete igehirdető. A kertvárosi fehér lelkipásztorok pedig a saját hallgatóságuknak hirdették az Igét, a misszió, az evangelizáció természetesen a saját lakókörnyezetükben folyt, így a gyülekezetek egyre inkább elfeledkeztek a feketékről, senkinek sem állt érdekében az egyházi egyenjogúsítást szorgalmazni.
Az afro-amerikai Martin Luther King tiszteletes azonban kiállt amellett, hogy a szegregáció és a rasszizmus összeegyeztethetetlen a kereszténységgel. King alapította meg a Southern Christian Leadership Conference-t 1957-ben, ami erőszakmentesen akarta elérni a céljait.[12] Az 1960-as évek elején már nem vallásos szerzők is szóvá tették, hogy a kereszténység forradalmi vallásként indult, s a korabeli értékek a kortárs társadalom értékrendjével is szemben állnak, mégis, a vallás konzervatív erővé vált, éppen olyanná, amilyennel küzdöttek a korai keresztények.[13] A progresszív evangelikálok és több hagyományos felekezet lelkipásztora egyházi tüntetéseken tiltakozott a szegregáció ellen, ennek nyomán sok változás történt a Délen, de ami a legfontosabb volt: kiderült, hogy az egyház társadalmi aktivitása politikai változásokhoz vezethet. 1963 augusztusban már több ezer lelkész vett részt a történelmi March on Washingtonon, ahol a deszegregációért emelték fel a szavukat.[14]
Mit tettek ekkor a fundamentalisták és a konzervatívok? Azzal vádolták meg a társadalmi igazságosság híveit, hogy „beleavatkoznak a közügyekbe”. Teológiai kérdést fabrikáltak az ügyből, mert szerintük az, hogy világi dolgokban állást foglalnak, azt jelzi, hogy van „egy tendencia, ami leértékeli a Bibliát, és nem Isten tévedhetetlen Igéjeként tekint rá”. A protestáló lelkészek tulajdonképpen szakadásokat, megosztást szítanak, holott az lenne a dolguk, hogy hirdessék az evangéliumot, és megtérítsék az embereket – mondták.[15] Akkoriban még Jerry Falwell is azt hirdette, hogy a jó keresztényt nem igazán érdekli a politika. Pontosabban addig nem érdekli a politika, amíg olyan „liberális” ügyekről van szó, mint a polgárjogi küzdelem. A hidegháborús status quo fenntartása, a kommunista Szovjetunió elleni harc természetesen minden jó hazafi és állampolgár kötelessége – és bibliai kötelezettség is. A szegregáció elleni tüntetés azonban már túlzott beavatkozás a politikába.[16] Jellemző, hogy Johnson elnök, bár tudatában volt annak, hogy a polgárjogi törvény igazságos törvény, és az USA javát szolgálja, azzal is tisztában volt, hogy politikailag kamikaze-akció. Váteszinek bizonyult megjegyzése a Polgárjogi Törvény 1964-es szentesítésekor, miszerint aláírásával „50 évre elszakítja a déli államokat”.[17]
Falwell egyébként később maga is elismerte, hogy az 1960-as években meg sem fordult a fejében, hogy a szegregáció és annak következményei gonosz dolgok lennének. „Vak voltam erre a valóságra” – írta később. 1964-ben maga Lyndon Johnson elnök kérte az egész országban a lelkészek és a papok támogatását az új polgárjogi törvényhez. Falwell – hasonlóan a szociálisan konzervatív társaihoz – nem adta azt meg.[18] Úgy vélte, a törvény (vagyis az, hogy feketék is beléphetnek a fehérek gyülekezetébe) „szörnyű erőszak az emberi és a magáningatlani jogokon”. 1965 márciusában pályafutása egyik leghírhedtebb prédikációját mondta el. Előbb emlékeztette a gyülekezetét, hogy ők mennyei, nem földi állampolgárok, majd hozzátette, „a prédikátorokat Isten nem politikusoknak, hanem lélekmentőknek hívta el (...) Ha annyi erőfeszítést fordítanának arra, hogy embereket nyerjenek meg Jézus Krisztusnak az ország széltében-hosszában, mint amennyit a polgárjogi mozgalomba fektetnek, Amerikát már kiforgatták volna a sarkából Isten ügyéért”.[19]
Falwell hozzáállás nem volt egyedülálló a fundamentalista-evangelikál hívek között abban a korban. A népszerű Billy Graham 1969 szeptemberében (már jóval a polgárjogi küzdelem után) Kaliforniában, egy tíznapos anaheimi ébredési kampányban, miután Krisztus második eljöveteléről tűzzel prédikált, utalva a szomszédos egyetemen történt tüntetésekre és véres rendőrségi akciókra, azt mondta, a megoldás a keresztények számára nem az, hogy a szövetségi politikában érvényesüljenek, mert még a legjobb szándékú politikus is beleütközik az óriási államapparátus mozdíthatatlanságába. A szövetségi kormány ellen hangolva a hallgatóságot, azt mondta, „akkora bürokratikus gépezetet építettünk ebben az országban, egy szörnyeteget, amit már senki sem képes kontrollálni (...) olyan lett, mint egy polip, ami minden amerikai otthonba és életbe benyúlik, egy gigantikus szörnyszerű bürokrácia (...) senki nem tudja, hogyan lehetne megállítani.”[20]
Graham szerint a helyes út a hívők számára, hogy ha a világi próbatételektől nem ijednek meg, ellenben egyenként elkötelezik magukat Krisztus iránt, és így remélhetik, hogy megtapasztalják Isten áldásának a teljességét ezekben a válságos időkben is. Az üzenetben rejlő kormányzati kritika élét tompítja, ha az olvasó tudja, hogy a kampány előtti fogadás védnöke a kaliforniai first lady, Nancy Reagan volt, de az ébredési összejövetelen a pulpituson kapott helyett filmszínészek és üzletemberek mellett Santa Ana polgármestere, a helyi katonai bázis parancsnoka, sőt, Kalifornia kormányzója, Ronald Reagan is.[21]
Falwell is elbizonytalanodott korábbi apolitikus meggyőződésében. 1968-ban felengedte lelkészi pulpitusára George Wallace korábbi alabamai kormányzót, aki indult az elnökjelöltségért. A jól ismert szegregacionalista Wallace rendpárti üzenettel kampányolt.[22] E passzív politizálás mellett még egy dolog elősegítette, hogy Falwell aktív részese legyen a politikacsinálásnak. A baptista lelkész közvetlen konfliktusba keveredett a központi kormánnyal, és ez az incidens meghatározó lett az életében. Falwellnek sok földre volt szüksége, hogy megalapíthassa a már említett egyetemét. Azért, hogy a projektet megfinanszírozza a szolgálatába befektető embereknek kötvényt bocsátott ki. Ezt azonban nem elég hozzáértően (és átlátszóan) szervezték és auditálták, miáltal nyomozni kezdett utána a pénzügyi szervezeteket felügyelő Securities and Exchange Commission (SEC). 1973-ban azzal vádolta meg a SEC, hogy csalást követett el, és megtévesztette a befektetőket, az újságok pedig a gyülekezet csődközeli állapotáról cikkeztek.[23]
Ezzel szinte egy időben hasonló vizsgálódás ért egy másik prominens fundamentalista felsőoktatási intézményt, a Bob Jones Egyetemet. 1970-ben, az amerikai adóhivatal, az IRS olyan döntést hozott, hogy a szegregációt gyakorló intézmények nem lehetnek legális jótékony szervezetek, tehát nem kaphatnak ilyen státust, vagy ha ez megvolt, akkor elveszítik azt. Ez az Egyesült Államokban az adómentesség elvesztését is jelenti. Márpedig a dél-karolinai Bob Jones Egyetem 1971-ig tiltotta a feketék felvételét, 1975-ig pedig eltérő bőrszínű hallgatók nem udvarolhattak egymásnak. Az adóhivatal bekeményített, a keresztény egyetem fellebbezett, végül az Alkotmánybíróság az IRS-nek adott igazat, és a Bob Jones Egyetem elbukta a pert. Mindez azonban a keresztény közvéleményben nem úgy csapódott le, hogy felszabadítják a feketéket, hanem úgy, hogy a központi kormány beleszól a keresztény szervezetek belügyeibe – az állam korlátozza az egyházat. Talán ez volt az a bizonyos utolsó csepp a pohárban, ami arra indította a konzervatív keresztényeket, hogy fogjanak össze, és politikai szerveződéssel kezdjék el markánsabban képviselni az érdekeiket. Természetes volt, hogy a Republikánus Párthoz fordulnak, mert az már az 1960-as évek közepe óta újra és újra központi kormányellenes retorikát használt. Már Barry Goldwater 1964-ben úgy „prédikált”, hogy „jobban félek Washingtontól és a központosított kormánytól, mint Moszkvától” (mondta ezt az az ember a hidegháború kellős közepén, aki egyszer azt fontolgatta, hogy nukleáris bombát kellene robbantani a Kremlinben, egy férfi wc-ben)[24][25]
Mindeközben a társadalom egésze egyre inkább elfordulni látszott a keresztény értékektől. A konzervatívok értelmezésében a hagyományos keresztény családmodellt érte fenyegetés akkor, amikor 1972-ben a Kongresszus jóváhagyta a női egyenjogúságot legalizáló alkotmánykiegészítés-tervezetet. Ezt a hívők a feminizmus térnyerésével hozták összefüggésbe, és felekezettől függetlenül, katolikusok és protestánsok egyaránt ellenezték a női szerep átértékelését.[26]
A konzervatív gondolat megújulóban volt. Volt is honnan feljönnie, mert a 20. század közepén, bár mentalitásában, életmódjában az USA nagy része konzervatív volt, gondolkodásmódját a klasszikus liberalizmus uralta. A konzervatívoknak mindösszesen egy hetilapjuk volt, a Human Events. A nyolcoldalas hírlevél 1944-ben jelent meg, kezdetben 127 olvasójuk volt. Gondolkodók az 1950-es években bátran írhatták le, hogy az USA-ban az egyetlen intellektuális hagyomány a liberalizmus. Sőt, volt aki odáig ment, hogy az amerikai liberalizmusnak éppen az a legnagyobb baja, hogy nincs karakán konzervatív ellenfele![27]
Ami azonban a mai napig a konzervatív tábor öntudatra ébredésének középpontjában áll, az az Alkotmánybíróság 1973-as Roe kontra Wade nevezetű döntése, amellyel gyakorlatilag megtörtént az Egyesült Államokban az abortusz legalizálása. A történet megértéséhez tudni kell, hogy korábban sok vallási vezető nem tett egyértelmű különbséget a terhesség-megszakítás és -megelőzés között. A fogamzásgátlást ellenző lelkészek abortuszellenesek is voltak, és azok, akik engedélyezték a fogamzásgátlást, nem sok aggályuk volt az abortusszal kapcsolatban sem, már ha azt azelőtt végezték el, hogy a magzat érezhetően megmozdult volna az anya méhében.[28]
Bár eleinte számtalan fundamentalista egyáltalán nem vette zokon az új törvényt, sőt, még örültek is, hogy az e tekintetben hajthatatlan katolikusokra úgymond „rájár a rúd”, az évek múltával őrségváltás történt a protestáns egyházak élén, és az 1970-es évek végén szinte minden neoprotestáns felekezet mereven abortuszellenes lett, köztük a Déli Baptista Egyház is.[29] Ezáltal újabb platform született a közös politikai munkára a sokféle egyház, felekezet konzervatívjai között. Maga Falwell pedig arra a meggyőződésre jutott, hogy az USA Isten ellen fordult, és csak akkor menekül meg országa a Mindenható haragjától, ha az amerikaiak visszafordítják nemzetüket feltételezett keresztény alapjaihoz. „Komolyan elkezdtem kételkedni abban, hogy az abortusz 'nemzeti bűne' miatt Amerika túlélheti Isten ítéletét” – fogalmazott később Falwell.
A keresztények társadalmi szerepvállalását szorgalmazta az 1970-es években a gondolkodó konzervatív hívek nagyhatású tanítója, Francis Schaeffer. Schaeffer az evangelikalizmus laza megjelenésű guruja volt, és több ezer evangelikál hallgatót és értelmiségit vonzott abban az időben a svájci Alpokban levő keresztény közösségébe, a l'Abriba. A nagyhatású szerző, közösségszervező arra hívta az evangelikálokat, hogy hassanak jobban a nyugati kultúrára, vigyék be Krisztust a művészetekbe, az irodalomba, a filozófiába – könyvei, dokumentumfilmje milliók gondolkodására lett hatással.
A konzervatív republikánus politikai stratégák pedig rájöttek arra, hogy az evangelikálok az USA egyik legérintetlenebb szavazói blokkja, és ebben meglátták a lehetőséget. Ezért megcéloztak néhány népszerű szolgálót (Falwellt, Pat Robertsont, James Dobsont), hogy a táborukba csábítsák őket. Tudták, ha a szolgálók melléjük állnak, ez – befolyásuk és kiépített médiabirodalmuk miatt – jobbra billentheti a hatalmi mérleg nyelvét.
Visszatérve Falwellre, a korábban a keresztények politikából való kivonulását hirdető baptista lelkész apokaliptikus félelmeit egyre szélesebb körben hirdette, és politikai szerepvállalásra intette a keresztényeket. 1976-ban körbeutazta az USA-t hetven Liberty egyetemistával, és előadták az USA megszületésének 200. évfordulóján az I love America című musicalt. Összesen 141 városba jutottak el, és ezek mindegyikéban Falwell találkozott a helyi lelkészek és laikus vezetők csoportjaival, és arra bíztatta őket, hogy legyenek politikailag aktívabbak. Minden program végén egy rövid, ütős igehirdetést mondott el, amelyben felvázolta az ország erkölcsi válságát és Isten küszöbönálló ítéletét. A turné végén a (jobboldali) politika iránt érdeklődő konzervatív keresztények egyre inkább a vezetőjükként kezdtek Falwellre tekinteni.[30]
Csak közbevetőleg jegyezzük meg, hogy apokaliptikus víziókban és fundamentalista hévvel való ellenségkeresésben sosem volt hiány. A politikára is jellemző a boszorkányüldözés, de ez vallási meggyőződéssel párosítva mindig felerősödik. James Morone szerint az amerikai történelmet fel lehet fűzni az erkölcsi kereszteshadjáratok történetére: előbb a boszorkányok, majd a részegeskedők, bukott nők, később az idegenek, majd a kommunisták ellen küzdöttek – a sort ma nyilván a liberálisokkal és terroristákkal lehetne folytatni.[31]
1979-ben Falwell és egy kis csoport aktivista, köztük a konzervatív republikánus politikusok, Howard Phillips, Paul Weyrich és Richard Viguerie megtárgyalták, hogyan lehetne az egyre növekvő számú konzervatív keresztény független aktivistát megszervezni. Szerették volna az evangelikálokat egységes szavazó blokkba terelni, ami megerősítené a Republikánus Párt konzervatív ágának erejét. Az egyik szünetben Falwell és Weyrich elbeszélgettek. Weyrich felvetette Falwellnek, hogy „van Amerikában egy morális többség, amelyik egyetért az alapvető dolgokban. De nincsenek megszervezve. Nincs platformjuk. A média nem vesz róluk tudomást. Valakinek össze kéne rántani ezt a morális többséget.”[32] Ebből született meg a később minden vallási lobbicsoportnál nagyobb befolyásra szert tett Moral Majority (Erkölcsi többség) nevezetű politikai-vallási szerveződés.
Innentől kezdve Falwell mindenütt azt mondta az amerikai keresztényeknek, hogy három részből áll a küldetésük: megtérjenek az emberek, megkeresztelkedjenek, és hogy szavazóként regisztráljanak. (Később pedig nyilván a republikánusokra szavazzanak.) Néhány év alatt a Moral Majority már 7 millió embert képviselt, akik elkötelezetten kiálltak a családpárti, életpárti és erős nemzetvédelmi politikai célok mellett.
Az amerikai vallási és politikai élet egyik legnagyobb paradoxona, hogy a Moral Majority miatt nem tudott újrázni az Egyesült Államok történetének egyik legjámborabb, legkegyesebb elnöke, a demokrata Jimmy Carter, és a konzervatív keresztények szavazatával elnök lett a republikánus, ám gyülekezetbe csak hébe-korba járó, kaliforniai kormányzóként szélsőségesen abortuszpárti hollywoodi színész, Ronald Reagan. Ennek a történetét, ahogyan a sajátosan amerikai, keresztény fundamentalista cionizmus és az amerikai keresztény baloldal históriáját azonban csak később fogjuk e hasábokon feldolgozni.
Jegyzetek:
[1] Sutton, Matthew Avery: Jerry Falwell and the Rise of the Religious Right. A Brief History with Documents. Bedford / St. Martins, Boston, 2013. 2. o.
[2] Sutton, Matthew Avery: Jerry Falwell and the Rise of the Religious Right. A Brief History with Documents. Bedford / St. Martins, Boston, 2013. 3-4. o.
[3] Micklethwait, John - Wooldridge, Adrian: The Right Nation. Conservative Power in America. Penguin Books, New York, 2005. 30-31. o.
[4] Cromartie, Michael (ed.): No Longer Exiles: The Religious New Right in American Politics. Ethics and Public Policy Center, Washington, D.C., 1993. vii. o.
[5] Dochuk, Darren: From Bible Belt to Sun Belt: Plain-Folk Religion, Grassroots Politics, and the Rise of Evangelical Conservatism. W. W. Norton & Company, New York 2012 (first published in 2011). xxi-xxii. o.
[6] Sutton, Matthew Avery: Jerry Falwell and the Rise of the Religious Right. A Brief History with Documents. Bedford / St. Martins, Boston, 2013. 10. o.
[7] Sutton, Matthew Avery: Jerry Falwell and the Rise of the Religious Right. A Brief History with Documents. Bedford / St. Martins, Boston, 2013. 10. o.
[8] Sutton, Matthew Avery: Jerry Falwell and the Rise of the Religious Right. A Brief History with Documents. Bedford / St. Martins, Boston, 2013. 10-11. o.
[9] Boyer, Paul: When Time Shall Be No More: Prophecy Belief in Modern American Culture. The Belknap Press of Harvard University Press, Cambridge, Massachusetts-London, 1992. 3. o.
[10] Sutton, Matthew Avery: Jerry Falwell and the Rise of the Religious Right. A Brief History with Documents. Bedford / St. Martins, Boston, 2013. 11. o.
[11] Hadden, Jeffrey K.: The Gathering Storm in the Churches. Doubleday, Garden City, 1969. 6-7 o.
[12] Stein, Stephen J.: The Cambridge History of Religions in America. Volume III. 1945 to the present. Cambridge University Press, New York, 2012. 16. o.
[13] Hadden, Jeffrey K.: The Gathering Storm in the Churches. Doubleday, Garden City, 1969. 12. o.
[14] Hadden, Jeffrey K.: The Gathering Storm in the Churches. Doubleday, Garden City, 1969. 12. o.
[15] Hadden, Jeffrey K.: The Gathering Storm in the Churches. Doubleday, Garden City, 1969. 13. o.
[16] Sutton, Matthew Avery: Jerry Falwell and the Rise of the Religious Right. A Brief History with Documents. Bedford / St. Martins, Boston, 2013. 11. o.
[17] Micklethwait, John - Wooldridge, Adrian: The Right Nation. Conservative Power in America. Penguin Books, New York, 2005. 9. o.
[18] A hívek is mereven ellenálltak a változásnak. A szakirodalom rengeteg esetet sorol fel, cask egy példa: egy washingtoni kertvárosi, teljesen fehérekből álló metodista gyülekezetben egy fekete lelkész kinevezése miatt felére csökkent az istentiszteletek látogatottsága – és az adakozás összege is.
[19] Sutton, Matthew Avery: Jerry Falwell and the Rise of the Religious Right. A Brief History with Documents. Bedford / St. Martins, Boston, 2013. 12. o.
[20] Dochuk, Darren: From Bible Belt to Sun Belt: Plain-Folk Religion, Grassroots Politics, and the Rise of Evangelical Conservatism. W. W. Norton & Company, New York 2012 (first published in 2011). 12. o.
[21] Dochuk, Darren: From Bible Belt to Sun Belt: Plain-Folk Religion, Grassroots Politics, and the Rise of Evangelical Conservatism. W. W. Norton & Company, New York 2012 (first published in 2011). 12-13. o.
[22] Sutton, Matthew Avery: Jerry Falwell and the Rise of the Religious Right. A Brief History with Documents. Bedford / St. Martins, Boston, 2013. 13. o.
[23] Sutton, Matthew Avery: Jerry Falwell and the Rise of the Religious Right. A Brief History with Documents. Bedford / St. Martins, Boston, 2013. 13. o.
[24] Weisberg, Jacob: In Defense of Government: The Fall and Rise of Public Trust. New York, Scribner, 1996. 42. o.
[25] A republikánusok hősies harcot folytattak a bürokratikus kormányzás ellen, de vesztettek: a legterpeszkedőbb központi irányítás éppen George W. Bush alatt született meg.
[26] Sutton, Matthew Avery: Jerry Falwell and the Rise of the Religious Right. A Brief History with Documents. Bedford / St. Martins, Boston, 2013. 14-15. o.
[27] Hartz, Louis: The Liberal Tradition in America. New York, Harvest, 1955. 57. o.
[28] Ebben a tanulmányban nem lehetséges a keresztényeknek az abortuszhoz való évezredes viszonyát részletesen leírni, ám azt fontos megjegyezni, hogy részben görög filozófusok alapján számos egyházatya és keresztény gondolkodó úgy vélte, a magzatba az élet csak a fogantatás után bizonyos idő elteltével „költözik”, ezért nem tekintették a terhességmegszakítást a gyilkossággal egyenértékű bűnnek. Sok protestáns egyház is így gondolkodott a 20. század második feléig – ellentétben a katolikusokkal, akik az elmúlt évszázadban következetesen ellenezték a magzatelhajtás minden formáját, igaz, a fogamzásgátlás legtöbb formáját is.
[29] Cromartie, Michael (ed.): No Longer Exiles: The Religious New Right in American Politics. Ethics and Public Policy Center, Washington, D.C., 1993. 4. o.
[30] Sutton, Matthew Avery: Jerry Falwell and the Rise of the Religious Right. A Brief History with Documents. Bedford / St. Martins, Boston, 2013. 18. o.
[31] James A. Morone: Hellfire Nation: The Politics of Sin in American History. New Haven, Yale University Press, 2003. 4. o.
[32] Idézi Falwellt Sutton, Matthew Avery: Jerry Falwell and the Rise of the Religious Right. A Brief History with Documents. Bedford / St. Martins, Boston, 2013. 21. o.