Nagy-Ajtai Ágnes: PROTESTÁNS VILÁGMISSZIÓ A 18–19. SZÁZADBAN

A 18. SZÁZAD

A protestáns világmisszió fontos központjává vált az 1694-ben alapított pietista egyetem Halleban. Maga Zinzendorf gróf is szorosan kötődött ide. Az 1730-as évektől állt a közösség élén, és a következő harminc évben ő irányította a külmissziós vállalkozásokat. Az első missziói út a dán gyarmatra, a Virgin-szigetek egyikére vezetett. Jól szemlélteti a kockázatot, hogy az egyik korai csoport tíz misszionáriusa egy éven belül meghalt a missziómezőn. 1732 és 1760 között mégis 226 bátor herrnhuti vállalta ezt a veszélyt is, hogy az örömhírt elmondhassa a pogány népeknek. Eljutottak Suriname-ba, Dél-Afrikába, Jamaicába, Antiguába és az észak-amerikai indiánok közé.

A már említett Edwardsnak kortársa volt a két angol Wesley-fivér, Charles és John, akik a herrnhuti testvérekkel való találkozást követően élték át a megtérést. Már korábban is példás keresztény életre törekedtek, ezután azonban még odaszántabban hirdették az igét, és egy megújulási hullámot indítottak az anglikanizmuson belül, amely később metodista felekezetként önállósult. A missziótörténet szempontjából azért fontos megemlékezni róluk, mert egy újfajta látást képviseltek: az egész világot missziói mezőnek tekintették, nem tettek különbséget bel- és külmisszió között; John Wesley kijelentette: „Parókiám az egész világ.” 

Az Újvilágban a felvilágosodás racionalizmusa váltotta fel a „nagy ébredés” korszakát. A függetlenségi háború lezárásakor, 1776-ban a lakosság alig 5%-a tartozott valamelyik felekezethez. (Bosch [2005] 256. o.) A „második ébredés” idején ez a tendencia megfordult, a század végére az egyháztagok száma megkétszereződött, és folyamatos emelkedést mutatott. Az újabb fellendülés legfontosabb kísérője pedig – témánk szempontjából – a missziói gondolkodás előtérbe kerülése volt. James Cook ekkoriban hajózta körül a földet, és hajónaplója egyfajta felhívást jelentett a bemutatott népek misszionálására. „Második tengeri útja alkalmából Cook egy Tahitiban meghalt társa sírjára egy fából készült keresztet állított. A kereszt egy keresztyén misszió kilátásainak gondolatát indította el benne a szigeteken. A keresztyén egyházakról szerzett benyomása a következő meggyőződésre vezette: »Nagyon valószínűtlen, hogy valaha is komolyan gondolnának olyasmire, mint a misszió a világnak ezen a részén, mivel nem ígér eredményt, sem a nyilvános elismerés iránti becsvágynak, sem az egyéni kapzsiságnak. Mivel ezen ösztönzések minden fajtája hiányzik, állíthatom, hogy soha nem fognak vállalkozni erre. «” (Carey [2006] 27-28. o.) 

WILLIAM CAREY (1761–1834)

„Amit Luther jelentett a reformációban, azt jelenti Carey a külmisszióban.” (Kane [1982] 146. o.) Carey abban a korszakban élt és szolgált lelkészként, amikor „a hiper-kálvinizmus megbénította a gyülekezeteket”. (Carey [2006] 34. o.) Néhány társával osztotta a nézetet, hogy a gyülekezetek feladata a világmisszió folytatása. 

Eredetileg cipész volt, majd lelkész és tanító – autodidakta módon, szabadidejében képezte magát (görög, héber, latin, olasz, francia, holland nyelven tanult meg, később indiai nyelvekkel foglalkozott). Korán elkezdte érdekelni a földrajz és az útleírások – Cook kapitány tengeri naplójából ébredt rá a kiáltó szükségre. A világ nagy része a bűn nyomorúságában él, nem ismerik az evangéliumot, és nincs, akitől hallhatnák. „Olyan hajókról álmodott, mint amilyenek Cook hajói, az Endeavour és a Resolution voltak, melyek azonban magasabb megbízatásból szelték át a tengereket, olyan hajók, melyek a kegyelem hírnökeit vitték a fedélzetükön.” (Carey [2006] 27. o.) 

Felhívta a gyülekezetek figyelmét arra, hogy nem elég imádkozni, álljanak talpra és induljanak, hogy Istennek alkalma legyen az imák megválaszolására (ekkor már léteztek közbenjáró imacsoportok Angliában, akik ébredésért imádkoztak). Tíz évig tartott a küzdelem, melyben a „megfontoltak és bölcsek” kerekedtek felül, akik nem merték vállalni a kockázatát egy ismeretlen útnak. Tudni kell, hogy ekkor már több brit is dolgozott – főként a herrnhutiakkal – a világ különböző tájain, de olyan formában, ahogy Carey elképzelte, még nem.

Carey  összeállított egy 87 oldalas anyagot, amelyben bibliai érvekkel támasztotta alá a külmisszió szükségességét, és statisztikai adatok alapján vázolta a pogányság helyzetét: a világ hétkilencede, mintegy 731 millió ember az iszlám vallás vagy egyéb, pogány vallások követője. Egy felhívással folytatta: az akadályokat le kell győzni: „Ha a keresztyének úgy szeretnék az elveszetteket, mint a kereskedők a pénzt, akkor a népek semmilyen vadsága sem akadályozhatna meg bennünket abban, hogy felkeressük őket.” (Carey [2006] 44. o.) Továbbra is kell imádkozni, de emellett tervezni és cselekedni is szükséges, a gazdagoknak pedig felelősségük, hogy Isten sáfáraiként a misszió anyagi hátterét biztosítsák. 

Carey 1792. május 31-én tartotta híres prédikációját az Ézs 54,2-3 igeszakasz alapján. A világmisszió alapigéjének tekintette ezeket az igeverseket, és arra bátorította hallgatóit, hogy várjanak nagy dolgokat Istentől, és merjenek nagy dolgokra vállalkozni Istenért. Isten Lelke meggyőzte a hallgatóságot, és egy missziói társaság megalapítását határozták el. Különösebb társadalmi vagy állami támogatás nélkül, néhány egyszerű falusi lelkész hite alapján tették mindezt: „Alázatos kívánságunk elkezdeni egy tevékenységet az evangélium terjesztése érdekében a pogányok között…” (Carey [2006] 52. o.) William Carey következő tavasszal úton volt India felé, azzal az eltökélt szándékkal, hogy a szegény rétegeknek elérhetővé teszi Isten igéjét és az iskolai oktatást.

Munkatársaival 35 indiai nyelvre fordította le a Biblia egyes részeit (6 nyelvre a teljes Ó- és Újszövetséget, 29 nyelvre egyes részeket). Templomokat, iskolákat építettek, és misszionáriusképzőt indítottak a bennszülöttek számára, hogy saját népüket megnyerhessék Krisztusnak. Miközben a bengáli néppel foglalkozott Carey, olyan ismeretre tett szert a nyelvet illetően, hogy 1801-ben meghívták a frissen alapított Fort William College (Serampore) bengáli tanszékére, ahol a brit kormány helyi tisztviselőit képezték.

Munkája során nyomatékosan hangsúlyozta a gyülekezetek társadalmi felelősségvállalásának fontosságát, valamint a kialakuló helyi gyülekezeteket a Nyugattól való függetlenségre nevelte. Modern látásmódja és eszközei miatt szokás őt a modern külmisszió atyjának tekinteni.

19. SZÁZAD

A 19. századot nevezhetjük a missziótörténet „nagy századának”, mivel soha azelőtt ilyen kiterjedt, szervezett és hősies módon nem próbálták betölteni a nagy misszióparancsot: elvinni az evangéliumot a föld végső határáig. A dánok az indiai Tranquebarban, a britek Indiában és Afrikában, a hollandok és németek Kelet-Indiában munkálkodtak. A skandináv államok nem rendelkeztek gyarmatbirodalommal, így nem egy területre koncentrálódott a külmissziójuk. Az észak-amerikaiak az összes főbb régióban jelen voltak, de különösen nagy számban a Távol-Keleten és Dél-Amerikában (az utóbbi helyen szinte kizárólag ők dolgoztak). A gyarmatosítással, az európai hatalom terjeszkedésével együtt haladtak, helyenként meg is előzték azt. Így történt például Óceániában és Közép-Afrikában. (Kane [1982] 150. o.)

A század közepén indult el a „hit-misszió”, először a Brit-szigetekről. Egyik leghíresebb képviselője Hudson Taylor, aki a Kínai Belmisszió társaságot alapította meg 1865-ben. De bármilyen financiális háttér állt is a kor misszionáriusai mögött, mindannyian egyformán elkötelezettek voltak az evangelizáció, az orvosi segítségnyújtás és az oktatás területén. Egyfajta specializálódás is megfigyelhető egy-egy társadalmi osztályra vagy népcsoportra fókuszálva, mint például zsidók, indiánok, eszkimók, vakok, siketek, árvák, nők, leprások.

A MISSZIONÁRIUSOK FELKÉSZÜLTSÉGE, PRÓBATÉTELE

A legmagasabb képzettséggel a német, skót és amerikai misszionáriusok rendelkeztek, közülük sokan egyetemet végeztek. Anglia kevésbé tanult embereket küldött ki, közöttük számos laikust is. Általánosságban elmondhatjuk, hogy Ázsiába mentek a magasabban kvalifikált, Afrikába a kevésbé iskolázott emberek. (Kane [1982] 154. o.) E mögött vezetői stratégiát találunk: úgy gondolták, hogy Ázsia fejlettebb kultúrája és kifinomultabb gondolkodásmódja nagyobb felkészültséget igényel, mint Afrikáé. 

Azt azonban kivétel nélkül minden 19. századi misszionáriusról elmondhatjuk, meggyőződésük volt, hogy a pogányok Jézus Krisztus nélkül elveszettek, és mindent megtettek, hogy az evangéliumot eljuttassák az elveszettekhez, mielőtt azok meghalnának, és túl késő lenne. Sok helyen éveket kellett várniuk türelemmel, mire az igehirdetés eredményt hozott. Cserébe közömbösség, gyanakvás, rosszindulat, üldöztetés és börtön lett az osztályrészük. Százak lettek mártírok, ezrek haltak meg különböző trópusi betegségekben, sokan mások megrendült egészségi állapotban tértek haza. A legnagyobb gyilkos a malária, sárgaláz, tífusz és vérhas volt, különösen Afrikában, a „fehér ember temetőjében”. (Kane [1982] 156. o.) 

Indiában a brit gyarmati jelenlét viszonylagos biztonságot nyújtott a misszionáriusoknak, nem így Kínában. Itt ugyanis hozzávetőlegesen tízévente lázadás tört ki az idegenek ellen, továbbá a misszionáriusok nem maradtak a diplomatákkal és kereskedőkkel együtt a partvidéken, hanem mélyen behatoltak a szárazföld belsejébe, lemondva a védelemről, s így akár életükkel is fizettek az evangélium hirdetéséért.

A MISSZIÓ MOTIVÁCIÓI

Az első protestáns misszionáriusok nem tudtak felmutatni olyan képzettséget, mint a jezsuiták; néhány kivételtől eltekintve írástudatlan kisiparosok és földművelők voltak, akiknek a családjukról is kellett gondoskodni, és több lelkesedésük volt, mint tudásuk.

Első és legfontosabb jellemzőjük az Isten és emberek iránti szeretet, ami abból a hálaérzetből fakad, hogy Isten a Fiát adta az emberiség üdvéért. A misszionáriusok testvéreiknek tekintették azokat a népeket, akikhez mentek: „testvéreink, ugyanazon ősszülőktől származnak, az Istentől való ugyanazon végzetes elpártolás következményeit viselik, és ugyanazon világban élnek.” (Bosch [2005] 263. o.) 

Az idő előrehaladtával megfigyelhető egyfajta kultúrmisszió-jelleg kialakulása: „mindinkább elterjedt az a felfogás, miszerint az amerikai egyházak tengerentúli missziója abban áll, hogy a világ szegény sorsú népeit az amerikai civilizáció és az amerikai életmód áldásaiban részesítsék”, és annak képére formálják. (Bosch [2005] 260. o.) Ez a hozzáállás az angolokról illetve németekről is elmondható. A szeretet tiszta motivációjába bizonyos leereszkedő mentalitás szűrődött be: a „szegény pogányok” feletti gyámkodó, jótékonykodó lelkület. Ugyanakkor mindig létezett az a kisebbség is, aki szót emelt a misszió és a politikai célok összefonódása ellen! 

ÖSSZEGZÉS 

A 18–19. század misszionáriusai hatalmas munkát végeztek: missziós társaságokat alapítottak; erőteljes küzdelmet vívtak például Indiában az özvegyégetés, a templomi prostitúció, az érinthetetlenség, Kínában az ópiumfüggőség, Afrikában a rabszolga-kereskedelem ellen. A világ minden táján iskolákat, kórházakat, árvaházakat építettek. Mindezt a maguk és családjuk életének kockáztatásával, új és ismeretlen utakon, biztos anyagiak híján hitből, de azzal a meggyőződéssel, hogy munkájuk Krisztus parancsának betöltése, és szolgálatuk hozzájárul az ige beteljesedéséhez: egy nap a mennyei trón előtt „minden törzsből és nyelvből, minden nemzetből és népből”  valók állnak majd…

A cikket lektorálta: Telegdi József

FELHASZNÁLT IRODALOM

• Bosch, David J.: Paradigmaváltások a missziói teológiában. Harmat-PMTI, Budapest, 2005

• Carey, S. Pearce: William Carey – A modern külmisszió atyja. Evangéliumi Kiadó és Iratmisszió, Budapest, 2006

• Colijn, Jos: Egyetemes egyháztörténet. Iránytű Alapítvány, h. n., 2001

• Kane, J. Herbert: Understanding Christian Mission. Baker Book House, Grand Rapids, 1982