Ungvári Csaba: A végidő kezdete: Pünkösd  1. rész - Az eszkatológiáról

Most megkezdett cikksorozatomban vörös fonalként húzódik végig Pünkösd ünnepének bemutatása közepette annak jelentős eszkatologikus tartalma, amely korszakonként sajátos jelentéstartalommal bővülve nyújtott aktuális válaszokat, motivációkat a végidőkkel kapcsolatos hitbeli álláspontok és törekvések számára is.[1]

Bevezetés

Az Izráel kivonuláskorabeli időszakát leíró ószövetségi szövegekben található aratási ünnep (הַקָּצִיר֙ בִּכּוּרֵ֣י)[2] a későbbi korszakok eseményeiről szóló könyvekben az első termés napjaként (וּבְיֹ֣ום הַבִּכּוּרִ֗ים) vagy hetek ünnepeként (חֲדָשָׁה֙ בְּשָׁבֻעֹ֖תֵיכֶ֑)[3] szerepel, a judaizmusban pedig már a törvényadásra emlékeztető zarándokünnepként jelenik meg. A keresztény egyház történelmét leíró művek egységesen az egyház (ἐκκλησία) születésnapjának tekintik azt a Cselekedetek könyvének második fejezetében leírt eseményt[4], amely a zsidó pünkösd (πεντηκοστη) ünnepén Jeruzsálemben történik. A keresztény egyház ide vezeti vissza eredetét, ezért egyik legjelentősebb ünnepévé vált. Péter apostol az akkor történteket, az ÚR napját (ἡμέραν κυρίου)[5] közvetlenül megelőző időszak nyitányaként értelmezi, valamint ezzel magyarázza az eseményeket a glosszolálián csodálkozóknak és gúnyolódóknak. Lukács, a Cselekedetek könyvének szerzőjeként, Pál apostol közvetlen munkatársaként, korának meghatározó teológusaként a jóeli prófécia[6] Jahve napját előrevetítő idézésével összekapcsolja az Ószövetség és az Újszövetség eszkatológiáját.

A legújabb kor nyitányán, az 1900-as évek elején néhány amerikai keresztény megújulási mozgalom a lelki ébredés után vágyakozva, a Cselekedetek könyve második fejezetében leírt pünkösd megismétlődését keresve, az apostolokéhoz hasonló tapasztalatban részesült: számukra ismeretlen, általuk nem tanult nyelveken kezdtek beszélni, ahogy a „Lélek adta” („ἤρξαντο λαλεῖν ἑτέραις γλώσσαις καθὼς τὸ πνεῦμα ἐδίδου ἀποφθέγγεσθαι αὐτοῖς”). Többek között ebből a kezdeményből született és vált napjainkra világméretűvé a pünkösdi-karizmatikus ébredés. Annak ellenére, hogy szervezeteket, felekezeteket is alakítottak az „új pünkösdben” részesültek, mégis elsősorban lelki-spirituális mozgalom volt, és az is maradt. Az őket magába foglaló áramlatokat, felekezeteket a pünkösdi és/vagy a karizmatikus jelzőkkel illetik. A pünkösdi események, az apostoli idők jeleinek, csodáinak mai átélhetősége mellett a mozgalom tanításának egyik legfontosabb eleme a Jézus Krisztus második eljövetelére való aktív várakozás (παρουσία). Eközben azonban elhatárolódik a „világvége” hozzávetőleges vagy pontosabb datálásától, mert a parúszia az ő számára inkább az evangelizációt, a missziót sürgető elem, s nem a pontosítandó dátum.

Aktualitás, célkitűzések

A korai egyház az ősgyülekezet kiélezett, és mégis „halogatott reménységnek” látszó Krisztus-várását, és – Rugási szerint – „az egész eszkatológiai irodalmat a legmélyebb kút fenekére temette,”[7] ami azonban nem akadályozta meg a jelentős eszkatologikus hangsúlyokkal rendelkező csoportok megjelenését. Az intézményesedő egyház saját belső rendszerét és az egyre növekvő politikai, hatalmi hierarchiát építve a készenlét és a világvége várás helyett „berendezkedett az oikumenében”. Ezzel az óegyházban csírájában megjelenő millenizmus első határozott képviselőinek, Kerinthosznak és Papiasznak a Jelenések könyve 20. fejezetéről[8] szóló értelmezését is „lefagyasztották”.[9] Az utóbbi bő 160 évben azonban nemcsak az újkeresztény közösségekben, hanem a római katolikus egyházban és a protestáns felekezetek bibliakutatásában és teológiájában is erősödik az eszkatológia iránti érdeklődés és kutatás.[10] A fokozódó figyelem történelmi gyökere – sok más mellett – a krízisszituációk miatt kitapintható politikai, gazdasági, szociális és egyéni lelki válságban,[11] valamint az ebből fakadó általános „világvége” iránti érdeklődésben keresendő. A 19. század közepén újrakezdődő kiliasztikus mozgalmak[12] előfutárai voltak a nem sokkal később induló megújulási mozgalmaknak, majd a mára szervezetileg is világméretűvé vált, a keresztény pünkösd ünnepét saját elsődleges szellemi gyökerének és örökségének tekintő, a nevében is ezt viselő pünkösdi mozgalomnak. Az érdeklődést mutatják például filmsorozatok, mint „a Millennium (1995), az Armageddon (1998) vagy az Antikrisztus (2009), melyekhez a címet a bibliai végidőkhöz kapcsolódó kifejezésekből kölcsönözték az alkotók… Tim LaHaye és Jerry B. Jenkins: Left Behind (Hátrahagyottak) című nagyszabású regénysorozata tartós siker, a sorozatból összesen több mint 68 millió kötetet adtak el”. A Time magazin idézi Jerry Falwell baptista tv-evangelistát, aki szerint a Left Behind „kereszténységre gyakorolt hatása alighanem nagyobb, mint bármely más könyvé a modern időkben, leszámítva természetesen a Bibliát.”[13]

1         Az eszkatológiáról

1.1      Az idő és annak értelmezése

A szűkebb értelemben vett eszkatológia helyes tartalmi meghatározása előtt szükséges tisztázni, hogy a dolgozatomban használt értelmezés hátterében milyen, az idővel kapcsolatos vallási felfogás áll. A judaizmus és a kereszténység időfelfogása lineáris, szemben a főleg távolkeleti vallásokra és a görögségre jellemző ciklikus időfelfogással. Utóbbi az időt visszatérő, azaz újrakezdődő egységekre tagolja, míg a lineáris végtelen időfelfogásban nincs visszatérés a korábbi állapothoz. A lineáris és véges világidőt „kijelölt idők” tagolják a judaizmus és a kereszténység felfogásában is. Ennek az időnek van kezdete és vége. A khronosz (χρόνος) a mérhető időt jelenti, amely benne van egy végtelen isteni „időben”. Az időt üdvtörténeti értelmű világkorszakok tagolják, az aionok. A végidő, az eszkaton a khronosz legvégső, örökkévaló korszakot előkészítő, bevezető és egyben magába is foglaló „szakasza”. A világ ideje nem azonos Isten idejével. Az örökkévalóság az Isten sajátja, nem a világé.

Hankovszky Tamás szerint „a keresztény idő- és történelemszemlélet zsidó gyökerekkel rendelkezik, végül a Krisztus személyébe és jelentőségébe vetett hitből is fakadtak a történelemre vonatkozó sajátos belátások… a kereszténységben összetett, sőt antinomikus időfelfogás alakult ki, amelyet egyszerre jellemez a ciklikusság és a linearitás, a történelem beteljesedettségének tudata és a beteljesülésre való várakozás.”[14] „Jahve, eltérően más vallások isteneitől, már nem a kozmikus, hanem egy megfordíthatatlan történelmi időben nyilvánul meg. Jahve egyetlen új megnyilvánulása sem vezethető vissza valamilyen korábbi megnyilvánulásra. Jeruzsálem pusztulásában Jahvénak népével szembeni haragja fejeződik ki, ez azonban másfajta harag volt, mint az, amelyet Jahve Szamária elpusztításával[15] fejezett ki. Tettei személyes beavatkozások a történő történelembe; mély értelmük egyedül az ő népe, az általa kiválasztott nép számára tárul fel. A történelmi esemény ezzel új dimenziót nyer: teophániává válik.”[16] A kereszténységben az illud tempus, az az idő, amelyet az evangéliumok felidéznek, meghatározott történelmi idő, amit Krisztus jelenléte megszentel.[17] Az istentiszteletben a keresztény ember visszakerül Krisztus történelmi idejébe, így a keresztény szent év Krisztus életének ugyanazon történelmi eseményeit ismétli meg.[18]

1.2      Az eszkatológia fogalma

Az eszkatológia az eszkhatosz (ἔσχατος)[19] és a logosz (λόγος)[20] görög szavak összetételéből alkotott teológiai kifejezés, amely a végső dolgokról, a túlvilágról szóló tan megjelölésére szolgál. A kifejezés a Bibliában így nem szerepel, az eszkhatosz azonban sokszor.[21]

Az Ószövetség végidővel kapcsolatos elképzelése, „az eszkatologikus világkép fokozatosan alakult ki, nem zárt eszmerendszer, inkább hagyományvonalakról beszélhetünk, amiket a prófétizmus magába olvaszt, és új impulzussal lendít előre, a fogság utáni teológia pedig átvezet az apokaliptikába”.[22] Az újszövetségi, majd az ókeresztény nézetekre ható kánoni és apokrif iratok ebből a gyökérből nőnek ki és öltenek saját formát.

Legegyszerűbb felosztása a Magyar katolikus lexikon szerint: 1) Az egyéni eszkatológia az egyén halál utáni életével foglalkozik. 2) A választott nép jövőjét vizsgálja a nemzeti eszkatológia. 3) Az egész emberiség végső sorsát pedig az általános eszkatológia mutatja be. 4) Amikor a jövendő üdvösség áttevődik a túlvilágra, transzcendentális eszkatológiáról beszélünk. Az eszkatológiára jellemző a világtörténelem dualisztikus fölfogása, a tágabb értelmű pedig a mai aion (αἰών) végét taglalja, ami az üdvösség új és örök idejét vezeti be. Ez az egész kozmosz teljes átalakulását és fölemelését fogja jelenteni, ahol bűnnek, szenvedésnek és mulandóságnak semmilyen formában nem lesz helye.[23]

Az eszkatológia nem azonos az apokaliptikával. „Az eszkatológia fogalmát gyakran cserélik fel az apokalipsziséval, azt gondolván, hogy az apokaliptikus gondolkodás szükségképpen a világvégére irányul. Ez nem így van: az apokalipszis jelentése feltárulkozás, lelepleződés, kiderülés, míg az eszkhatoné a vég. Lehet apokaliptikusan gondolkodni mindenféle eszkatológia nélkül, azonban a zsidó-keresztény hagyomány – tekintettel elsődleges jövőre irányultságára – ezért a két fogalmat nem csekély joggal használja szinonima gyanánt.”[24]

Az eszkatológia tárgya tekintetében három meghatározást említek:[25] 1) Mind az Ó-, mind az Újszövetségben: Isten evilágba jövetelének meghirdetése. Magának Istennek a személyes beavatkozása. Az Ószövetségben azonos a Jahve-hittel mint jövővárással. 2) Isten népe, Isten városa és az emberiség történelmének menetét döntően meghatározó isteni beavatkozás várása, amely a jövőben valósul meg. 3) Eszkatológiai esemény Jahve jövőbeli, végérvényes beavatkozása, amitől minden remélheti a teljes megváltást. Eszkatológiai beszédnek nevezik a Jahve által munkált üdvösséges idő meghirdetését, amely már vagy elkezdődött, vagy küszöbön áll, így lezár egy hányattatásokkal teli korszakot.[26]

1.3      A zsidó vallás eszkatológiája

1.3.1      A pre-eszkatologikus korszak[27]

A pátriárkák idejében az eszkatologikus várakozás az ígéret-hagyományban jelenik meg. Ezért Puskás Attila a pátriárkák korát pre-eszkatologikus időszakként azonosítja: „A nomád, vándorló életmódot folytató, állattenyésztéssel foglalkozó, mindig újabb és újabb legelők után kutató nemzetség- és családfőknek, a pátriárkáknak az ország birtokbavételének ígérete jelentette a nagy reménységet, a megélhetés biztonságát maguknak és nagycsaládjaiknak. Tudták, hogy saját erejükből sohasem lennének képesek megvetni lábukat kultúrterületen, letelepedni és hazát foglalni. Isten azonban, akit tiszteltek,[28] reményük beteljesedését ígérte nekik. Így a jövőben cselekvő, a jövőt munkáló Istenként ismerik meg azt, akit tisztelnek. A föld, az ország pátriárkáknak tett ígéretére később is újból és újból visszatér majd az izraeli történetírás, különösen is a deuteronómiumi történeti műben.[29] Ez a föld a végidőbeli üdvösség várásának is központi tárgya.”[30] A másik, többször megpróbált jövőben megvalósuló ígéret beteljesedése iránti váradalom az utódra vonatkozik: „Nagy néppé teszlek, és megáldalak, naggyá teszem nevedet, és áldás leszel.”[31]

Az ószövetségi eszkatológia alapját adja tehát az Ábrahámnak adott ígéretekből és a beteljesülésre várásból származó, előretekintő, az új eseményekből a kibontakozó jövőt munkáló és figyelő hozzáállás. A zsidó időfelfogás jellegzetessége a jövőközpontúság, ami az ősatyák történetétől kezdve végigkíséri a választott nép történelmét, amit a történetkritikai vizsgálat tovább színez. A pátriarkák története írásbafoglalóinak, szerkesztőinek történelmi tapasztalata, ígéret-megvalósulás élménye kétségtelen, hogy nyomot hagyott az általuk lejegyzett, összeállított tanítási célú történeti elbeszélésen.

1.3.2       „Jahve a jövőt üdvözítően formáló Isten”[32]

Valószínűleg a Mózes-csoportnak[33] (=a Tórát összeállítók szerkesztők) köszönhető az atyák Istenének és Jahvénak az azonosítása, aki már a pátriárkáknak is ígéretet tett és jövőt adott. Ennek az írói körnek egyik fontos jellemzője, hogy a földművelő életmód felsőbbrendűségét hirdeti, s ezzel összhangban a Kánaánban való letelepedés elrendeltségét is. Az agrár-naptár alapjaira állítja az egész vallási életet, ami pünkösd ünnepének tárgyalásánál különösen is fontos szempont.

A szolgaságból való kiszabadításban Jahve megmutatta hatalmát és a nép felismerhette, hogy Jahve jövőbeli ígéreteit véghezviszi, így nem a múlt, hanem a jövő Istene. Tettei a jövőre irányulnak, megvalósítja a szabadítás ígéretét, a fáraóval szemben pedig fenyegetését.[34] Kánaán földjén az ősatyák hagyományainak isteni ígéretekről szóló elemei már ebbe a megtapasztalásba illeszkedtek és döntő szerepet játszottak abban is, hogy a közös Jahve-hit a honfoglaló törzseket egy nemzetté, Izrael népévé kovácsolja, hogy beteljesüljön az ígéret: „Ti az én népem lesztek, én pedig a ti Istenetek.”[35] Az ígéret egyben szövetségi formula is, amely szintén jövőre irányuló: Izrael feladata hite és engedelmessége révén azzá válni, ami Isten szemében. A szövetség ígérete az ószövetségi jövőszemlélet maradandó tényezője. Ezek és az Istentől kapott próféciák is arra utaltak, hogy Istennek terve van a néppel, amelyet meg akar valósítani a történelem során, az események irányítójaként és uraként. Az Ószövetség azonban a nép hűtlenségének a leírása és az Isten vezetésének való ellenállás története is. A történelem így olyan cél felé mutat, amely az isteni vezetés, az emberek hűtlensége, illetve a büntetés és a megbocsátás párbeszédében valósul meg, így a próféták üzenete mindig egy nyitott választási lehetőséget nyújt, és azzal számol, hogy az embernek hatalmában áll választania a jó és a rossz között. Nincs eleve meghatározva, hogy mi fog történni, az embereknek van lehetőségük a próféták által kilátásba helyezett katasztrófák elkerülésére. Az isteni terv beteljesülése, a történelem célba érése, vagyis az üdvösség nemcsak Jahvén, hanem az emberek engedelmességén is múlik.

1.3.3      A zsidó vallás eszkatológiai váradalma

Az ószövetségi eszkatológiai várakozás lényegi jellemzője, hogy az ilyen távlatokban megnyilatkozó próféták két korszak között tesznek különbséget. Az egyik az, amiben ők maguk vannak, ennek végén látják magukat. A másik az eljövendő korszak, amely küszöbön áll, így prófétai szolgálatuk az előrejelzett és esetleg már el is kezdődött átalakulás pillanatában zajlik. A zsidó vallás legvégső váradalma Jahve királyi uralmának megvalósulása, ami egy teokratikus és egy eszkatologikus elképzelést is magában foglal. A teokratikus elképzelés szerint a fogság utáni időben a jeruzsálemi kultuszközösség Isten királyságának megvalósulásaként értelmezte önmagát már a jelenben.[36] Az eszkatológiai felfogás tartalmában a fogság alatt és után fejlődött ki a Jahve jövőben bekövetkező eszkatologikus királyságának várása. Ez a várakozás a mostani és egy jövőbeli világ egyre erősödő dualizmusává alakult.[37]

Az egyik legjelentősebb nem kanonikus apokaliptikus mű, a Hénoch könyve (1,3-9) arra mutat, hogy Isten uralma, királysága legvég