Pál ekkor kiállt az Areopágosz közepére, és így szólt: „Athéni férfiak, minden tekintetben nagyon vallásos embereknek látlak titeket, mert amikor bejártam és megtekintettem szentélyeiteket, találtam olyan oltárt is, amelyre ez volt felírva: AZ ISMERETLEN ISTENNEK. Akit tehát ti ismeretlenül tiszteltek, én azt hirdetem nektek.” (ApCsel 17,22-23)

Pál apostol athéni látogatását, az alkalmazott evangelizációs módszert és annak eredményét a legtöbb bibliakutató kudarcnak tekinti. De vajon tényleg volt görög válság? Ha volt, akkor annak oka a filozofikus érvelést is alkalmazó Isten-bizonyításban keresendő? (ApCsel 17,15-34)

Pál apostol egy sikeres, de a zsidók irigységét is kiváltó thesszalonikai látogatását követően Béreában folytatja a missziót. Innen azonban idő előtt kell távoznia a thesszalonikai zsidók fenyegetései miatt. Nincs ideje a gyülekezetszervezésre, ezért munkatársai, Silás és Timóteus ott maradnak, így egyedül érkezik a néhány évszázaddal korábbi dicsőségének csak árnyékában élő Athénba.  Itt rendszeresen vitázik a zsidókkal és a hozzájuk csatlakozó Jahve-tisztelő pogányokkal. Ennek a munkának az eredményéről nem olvasunk. Tevékenysége azonban nem csak erre a vallásilag homogén közegre korlátozódik, hanem a főtéren „válogatás nélkül beszélget bárkivel”. Ennek híre megy, és üzenetének mondanivalójára immár a filozófiában jártasak is kíváncsiak lettek. Más vallásokból és filozófiákból összeszedegetett tanításnak vélik Pálét, ezért nevezik „fecsegőnek”. Az Areopágoszon mondott beszéde nem ítélkező, hanem a hallgatóival közös pontból kiinduló, a tisztelet hangján elmondott evangelizáció, kapcsot kereső kommunikáció, amelyben az ítélkezés helyett a tisztelet dominál. Úgy vélem, hogy az erre a beszédre való felkészülés retorikai és spirituális értelemben is Pál egyik legkomolyabb küzdelme, munkája lehetett. Egyrészt, amint említettem, ez nem a páli „rutinnak” megfelelő, az evangéliumi történet gerincét és az azzal kapcsolatos ószövetségi érveket felsorakoztató igehirdetés volt. Másrészt Pál szívét inkább a felháborodás fűtötte elsősorban, és nem a – beszédéből kitetsző – tisztelet. Felháborodása fölött is győznie kellett.

Az athéni tartózkodás sikeres volt egyfelől amiatt, hogy az egyik tanácsnok (Dioniziosz), egy asszony (Damarisz) és még mások is megtértek, másfelől amiatt is, mert Pál saját magát is legyőzte. Komoly energiákat mozgósított azért, hogy egyeseket nyerjen meg Krisztusnak. Nem tömegeket – ahogy eddig megszokhatta –, hanem csak néhányakat. Nagyobb felkészüléssel és komoly belső harccal azért, hogy Krisztus legyen láthatóvá. Ha Korinthusban fáradt volt, akkor ezt  – úgy vélem – az athéni különleges kihívás és az ezzel való megküzdés okozta, nem pedig valamiféle kudarcélmény. Azt, hogy Korinthusban csak „a megfeszített Krisztusról akart tudni”, inkább az okozta, hogy a Megfeszített segített felülemelkednie saját háborgásán és bölcsességet adott neki abban is, hogy egy számára szokatlan környezetben is hirdesse Krisztust. Mindenkinek mindenné lett, hogy minden lehetséges módon megmentsen némelyeket (1Kor  9,22-23). Talán ez is egy lehetséges magyarázata a válságnak bélyegzett athéni eseményekből fakadó fáradságnak, félelemnek és rettegésnek.

Pál küzdelmeiben saját harcainkat is láthatjuk a magunkkal szembeni és a szolgálati területünkön bennünket érő kihívásokkal. Talán felismerjük a küzdelmes, kívülről gyümölcstelennek tűnő időszakokat kudarcnak kikiáltó kritikai hangokat is. Ez azonban nem tántoríthat el attól, hogy menjünk tovább, talán egy még nehezebb terepre, ahol a megpróbáltatások mellett Krisztus vár bennünket egy biztatással: „Ne félj, hanem szólj, és ne hallgass: mert én veled vagyok, és senki sem fog rád támadni és ártani neked, mert nekem sok népem van ebben a városban.” (ApCsel 18,9b-10)