Nagy-Ajtai Ágnes: AZ EGYHÁZ MISSZIÓJA AZ I–III. SZÁZADBAN

Péter apostol pünkösdi beszédét szokták az egyháztörténelem első missziós eseményeként számon tartani. A létrejött több ezer fős gyülekezet életéről az Apostolok Cselekedetei beszámolójából értesülünk: „Kitartóan részt vettek az apostoli tanításban, a közösségben, a kenyér megtörésében és az imádkozásban… sok csoda és jel történt… együtt voltak, és mindenük közös volt… Az Úr pedig napról napra növelte a gyülekezetet az üdvözülőkkel.” (ApCs 2,42-47) Természetesen nem mindenki vélekedett pozitívan az új közösségről („zsidó szektáról”) – erről olvashatunk a 4. fejezetben. Ami a témánk szempontjából figyelemre méltó, az a gyülekezet reakciója a támadásra. Így imádkoztak: „Urunk, tekints az ő fenyegetéseikre, és add meg szolgáidnak, hogy teljes bátorsággal hirdessék igédet…” (ApCs 4,29) Ez a két momentum végigkíséri a 313 előtti időszakot: a keresztény életforma, mint evangéliumhirdetés; illetve az üldözésekben is kitartó hit, amely mindig újabb és újabb embereket vezetett Krisztushoz.

Pál apostol lesz az, aki változást hoz ebbe a kezdeti lendületes, de tervszerűtlen és leginkább a zsidóságra koncentráló missziómunkába. Szolgálatát abban a – hamarosan fontos központtá fejlődő – antiókhiai gyülekezetben kezdte, ahonnan a pogányok közötti misszió kiindult, és a társadalom először ismerte fel, hogy ezek az emberek „krisztusiak”, azaz keresztények. Pál missziói stratégiája a „kerületek”, tartományok fővárosaira koncentrált. Végiglátogatta ezeket, hirdette az igét, néhány helyen hosszabban is elidőzött – és az ottaniakra hagyta, hogy az evangéliumot a környékre, a kisebb városokba, falvakba, tanyákra elvigyék. (Bosch [2005] 119. o.) Ráadásul céltudatosan úttörő munkát végzett: „Jeruzsálemtől Illíriáig mindenfelé hirdettem Krisztus evangéliumát… nem ott… ahol már Krisztust ismertté tették…” (Róm 15,19-20)

Az apostoli kor utáni évtizedekben városonként jellemzően néhány keresztény család vagy kisebb csoport élt. Ezek a laikus, sokszor tanulatlan emberek, intézményes misszió nélkül, családi, baráti vagy munkakapcsolataik révén a Jézustól kapott parancsot betöltve hirdették Isten országát. Kiemelkedő fontosságú volt a családon belüli példaadás: a kor híres egyházatyái közül többen keresztény család szülöttei voltak, így például Origenész, Baszileiosz, Nüssziai Gergely. „A II. század keresztényeinél az a meglepő, hogy ott vannak az emberek életében a boltokban és a műhelyekben, a táborokban és a köztereken. Részt vesznek a gazdasági és a társadalmi életben, belevegyülnek a mindennapi életbe, és úgy élnek, mint bárki más. Hogyan lehettek volna a föld sója, ha nem lett volna kapcsolatuk vele, hogyan lehettek volna a világ lelke, ha nem keveredtek volna bele?” – olvashatjuk a korszakról készült egyik kiemelkedő munkában. (Hamman [1987] 77. o.)

Markáns csoportot alkottak a karizmatikus gyógyító és csodatevő misszionáriusok, vándorprédikátorok, akik a vidéket járták (ez a III. századig jellemző maradt). Origenész így mutatja be őket: „A keresztények semmilyen lehetőséget nem mulasztanak el, hogy az egész világon elterjesszék tanításukat. Hogy ezt elérjék, vannak közülük olyanok, akik kötelességüknek tekintik, hogy városról városra, faluról falura járva vezessék a többieket Isten szolgálatára.” (Hamman [1987] 72. o.) Voltak, akik munkájukból eltartották magukat, másokról a közösség gondoskodott, amely kiküldte őket a missziómunkára.

A már a jeruzsálemi gyülekezet kapcsán említett két alapvető tényező mellé egy harmadikat is vehetünk: „az evangélium a római hódítás nyomában járt”, vagyis a Római Birodalom infrastruktúrája, kiépített úthálózata, kereskedelme, kulturális kapcsolatai, egységes görög nyelve egyaránt a misszió ügyét szolgálta. Jól szemlélteti ezt két tény: az egyik, hogy az óegyház legnagyobb közösségei stratégiai fekvésű városokban alakultak (például a Keletet Nyugattal összekötő kereskedelmi útvonalak találkozási pontjában, mint Edessa); a másik, hogy a III. századig a keresztény hit alig lépett túl a birodalom határain.

A mellékelt térképen jól nyomon követhető a kereszténység terjedésének területi vonatkozása. Az ókori Izrael területéről nagyon hamar áthelyeződött a hangsúly a kisázsiai félszigetre – már a II. század legelején egész tartományok váltak kereszténnyé ebben a térségben. Fennmaradt egy levél Pliniustól, Bitinia helytartójától, melyet 112-ben írt a császárnak a kereszténységről: „Ennek a babonának a ragálya nemcsak a városokban, de a falvakban és vidéken is terjed.” Arról tudósít, hogy a templomok szinte kiürültek, már nem lehet az ünnepélyes áldozatot bemutatni, és az áldozati állatok csak ritkán találnak vevőre. (Kane [1982] 16. o.)

A kisázsiai keresztények jelentős szerepet kaptak aztán a Földközi-tenger medencéjének, elsősorban a part menti metropoliszok missziójában. Névtelen utcai árusok, akik szőnyeggel és fűszerekkel kereskedtek, és a telelés miatt kieső hajózási időszakot a tengerpart városaiban töltötték, az ottani emberek között terjesztették az evangélium üzenetét. (Hamman [1987] 20. o.; Bosch [2005] 175. o.)

Nem tudjuk pontosan, hogy az olyan kiemelkedő egyházi központok, mint az alexandriai, karthágói vagy edessai gyülekezet, pontosan mikor alakultak, és kik voltak az alapítóik. A környezetükre tett hatásuk mindenesetre egyértelmű. Az előbbi két város Észak-Afrika misszionálását vezette, az utóbbi pedig a keleti irányú misszió kiindulópontja lett. A következő hullámban pedig a misszionáriusokat fogadó városok, tartományok kiküldővé váltak: még távolabbi területek (mint Britannia, Etiópia, Kína) ismerhették meg általuk Jézus Krisztust.

Akhája, Itália, a dunai tartományok, Gallia, Hispánia lakossága nagyon korán meghallotta az evangéliumot, és a már vázolt módon terjedt is a kereszténység: először a jelentősebb városokban, aztán azok környékén, lassan és üldözések közepette. E tartományok eldugottabb részeit csak a IV–V. században sikerült elérni (a dunai tartományok esetében még később).

Már a III. század végén jelentős eseményre került sor: III. Tirdat király vezetésével Örményország felvette a kereszténységet, a világon elsőként, és Világosító Gergely vezetésével kiépült az örmény egyház szervezete.

Szintén a III. században indult a hit terjesztésének egy újabb formája: a Római Birodalomba betelepülő népek körében végzett evangélizálás. Először a Dunától északra élő gótok tértek meg nagyobb számban, akik a köztük élő foglyoktól hallottak a megváltásról. Wulfila (Ulfilas) püspök munkálkodott közöttük, lefordította a nyelvükre a Bibliát, amihez egy gót ábécét is összeállított. (Kane [1982] 13. o.) Ezzel két újabb jellemzőt állapíthatunk meg. Az egyik jellegzetesség: az evangélium hirdetése sokszor kulturális változásokat, fejlődést eredményez – legyen szó nemzeti nyelvről, oktatásról, irodalomról, lingvisztikáról (ami például a reformáció korában is igen jelentős volt, gondoljunk az anyanyelvű prédikációk és Bibliák elterjedésére, melyek nagymértékben hozzájárultak a nyelv fejlődéséhez, és ezen keresztül a nemzeti kultúra megerősödéséhez). A másik sajátosság egyfajta rugalmasságot jelentett: a görög volt a kereszténység nyelve, de már a II. századtól előfordult, hogy egy-egy misszionáriusnak az adott nép nyelvét meg kellett tanulnia. Így tettek az Antiókhiából Keletre küldöttek, akik szír nyelven adták át az üzenetet, vagy Ireneusz, aki a galloknak saját nyelvjárásukban hirdette azt.[1]

A Decius-féle és a Diocletianus-féle üldözések között eltelt mintegy négy évtized békés prosperálást biztosított a kereszténységnek. Ebben az időszakban kiugró növekedés volt tapasztalható, ezrek és ezrek áramlottak a gyülekezetekbe. (Kane [1982] 17. o.) Ez a folyamat aztán a constantinusi türelmi rendelet kiadása (313) után érte el csúcspontját: akkor már nem csupán hitbeli kérdés volt a kereszténységhez való csatlakozás, hanem kifejezetten államilag támogatott, sőt, a felemelkedés egyetlen útját biztosító választás volt. Ez aztán az egyház felhígulásához és szinkretizmushoz vezetett, melyekre válaszul az Isten Igéjéhez ragaszkodó egyének, csoportok új formákba szerveződtek: evangéliumi csoportok és szerzetesrendek jöttek létre.

Mik voltak a kereszténység gyors és eredményes terjedésének, hódításának okai? Ahogy láttuk, Plinius „ragályhoz” hasonlítja a kereszténység térhódítását, ami ellehetetlenítette a tömeges méretű pogány szertartásokat. Legelőször az Istentől jött kezdeményezést kell számba vennünk: ő az, aki megalapította az egyházat, és ő az, aki személy szerint hív mindenkit megtérésre (ApCs 2,17; 17,30 stb.). A Szentlélek jelekkel és csodákkal erősítette az igehirdetést (pl. ApCs 5,12; 14,3). A későbbi időszakban, az újszövetségi kánon kialakulása után ehhez csatlakozott Isten írott Igéjének a tekintélye és tisztelete. A megélt hit pedig egy pusztuló társadalomban reményt sugárzott, olyan életcélt mutatott be, amelyért minden szenvedést, sőt a halált is érdemes vállalni. A szeretet, igazság és egyenlőség, mely fogalmak a kereszténység alapját jelentik, minden kor emberének alapvető vágyai – és a keresztény közösségekben ezek nem filozófiai fejtegetések tárgyai voltak, hanem látható jelei Isten munkálkodásának.

 Lektorálta: Telegdi József

Felhasznált irodalom:

·       Apostoli atyák. Szerk.: Vanyó József. Szent István Társulat, Budapest, 1980.

·       Biblia. Az 1975. évi új fordítású Biblia javított kiadása (1990), Magyar Bibliatársulat, 2003.

·       Bosch, David J.: Paradigmaváltások a missziói teológiában. Harmat-PMTI, Budapest, 2005.

·       Hamman, Adalbert: Így éltek az első keresztények. Szent István Társulat, 1987.

·       Kane, J. Herbert: A concise history of the christian world mission. Baker Book House, Michigan, 1982.

·       Katus László: A középkor története. Pannonica-Rubicon, Budapest, 2001.

·       Kovács Géza: Isten és a történelem. Menedék Alapítvány, Budapest, 2006.

·       Szántó Konrád: A katolikus egyház története I. Ecclesia, Budapest, 1984.

·       Varga Zsigmond: Az őskereszténység világa, élete és hőskora: magyarázó szövegszemelvényekkel, 1-2. rész. Debr. Ref. Theol. Akadémia, Debrecen, 1994.

[1] A nyelvi rugalmassággal kapcsolatban lásd Hamman i. m. 69. o.