Seres-Grábler Eszter: Phoebe Worrall Palmer, a szentségi mozgalom „anyja” (1807-1874)

Seres-Grábler Eszter MA-hallgató tanulmánya

AJÁNLÓ

Sorozatunk újabb darabjában visszamegyünk időben a 19. század első felébe, és az egyik első női tanítót mutatjuk be, aki a szentségmozgalom kapcsán vált világhírűvé. A pünkösdiek elődeik között tartják számon ezt a felekezeteket átívelő mozgalmat, így Phoebe Palmer élete és szolgálata jogosan tart igényt a figyelmünkre.

Phoebe Palmer, evangélista, a keresztény tökéletesség tanának egyik hirdetője, Phoebe Worrall néven született 1807. december 18-án, New Yorkban. Az egyesült államokbeli szentség-mozgalom és az Egyesült Királyságbeli „Komolyabb keresztény életért” mozgalom egyik alapítójaként tartják számon.

Édesapja, Henry Worrall, buzgó metodista volt, aki az angliai Wesley-féle ébredés alatt tért meg, még mielőtt az Amerikai Egyesült Államokba emigrált volna a húszas évei idején. Édesanyja Dorothea Blanche Wade, az Egyesült Államokban született. Phoebe, testvérével Sarah-val, szigorú vallásos nevelést kapott, szülei aktív tagjai voltak a New York-i Metodista Episzkopális Egyháznak. A szülők következetesen „belenevelték” gyermekeikbe a metodista értékeket, amelynek eredményeképpen Palmer istenfélő gyermek volt, és 11 éves korára már vallásos anyagokat (többek között verseket) írt, amelyek kifejezték Jézus iránti elköteleződését.

A John Wesley által alapított metodista egyházban a XIX. században a megtérés egy mély, érzelmi vallásos élményt jelentett, amely percekig vagy akár napokig is eltartott. Ez az élmény alapozta meg az egyén üdvösségét, a keresztény tökéletesség teljes előfeltételét, illetve a teljes megszentelődést. Phoebe számára évekig problémát jelentett, hogy nem tapasztalta meg azt az erőteljes megtérést, amit metodista családtagjai és barátai közül sokan. Ezen kezdetekben Walter Palmerrel 19 évesen kötött házassága sem segített, aki elkötelezett metodista volt. Házasságuk első tíz évében négy gyermek közül hármat elvesztettek néhány hónappal születésük után. Phoebe ezt Isten büntetésének gondolta, azért, mert nem szentelte teljesen életét az Úrnak. A gyász és a veszteség fájdalma azonban nem távolította el őt a hitétől, hanem még erősebbé tette meggyőződését, bár még mindig szenvedett az erőteljes megtérés élményének hiányától.

1831 hozta meg a döntő lépést hitbeli küzdelmei megoldásához, ekkor ugyanis húga, Sarah Lankford hozzájuk költözött. Sarah, aki átélte az abban a korban elvárt nagy érzelmekkel járó metodista megtérést, segített Phoebe-nek megérteni, hogy a megszentelődéséhez elég annyi, hogy hisz Istenben. E megértésnek köszönhetően fogalmazta meg a „szentség” dogmájának alapelveit, melyekről később sokat prédikált is. 1837-re Palmer teljesen megszabadult a bűntudatától és teljesen elkötelezett lett Isten iránt. 1835-től rendszeresen heti imaalkalmakat tartottak metodista nőknek Palmer otthonában, melyet úgy emlegettek, mint a „Keddi Imaalkalmak a Szentség Hirdetésére”.5 Ezekhez az alkalmakhoz később férfiak is csatlakoztak, akik között voltak nemcsak metodista püspökök, teológusok, lelkészek, hanem más egyházak képviselői is megjelentek. Phoebe a saját tapasztalataira alapozva beszélt ezeken az alkalmakon a keresztény tökéletesség tanairól. A kis csoportokban tartott összejövetelek rövid idő alatt több száz résztvevős eseménnyé nőtték ki magukat.

A szentség iránti érdeklődés országos befolyást gyakorolt a Metodista Egyházra. Phoebe Palmer és férje, Walter, utazó lelkészek lettek, számos metodista sátoros összejövetelen, konferencián vettek részt, egyre több és több meghívást kaptak a gyülekezetektől. Az 1850-es évekre végigjárták az Egyesült Államok keleti felét, valamint Kanadát.

Számos könyvet írt, ezek közül a legismertebb a Szentség útja (1843) című műve, amely megalapozta, hogy a keresztény tökéletesség mozgalom vezetője legyen. Ezenkívül rendszeresen publikált az Útmutató a szentséghez című folyóiratban, mely a mozgalom vezető kiadványa lett.

1847-ben újra elővette és továbbfejlesztette „oltár teológiáját”, mely a „második áldásról” vagy más néven az azonnali megszentelődésről szólt. A koncepciója, amelyet Pál apostol odaszánásról szóló tanítására alapoz, a megszentelődést háromfázisú folyamatként ábrázolja, amely nem más, mint az odaszánás, a hit és a bizonyságtétel. Ez az elképzelése, valamint a szív és az élet szentségének központi gondolata nagy népszerűségre tett szert a metodisták között, azonban nem fogadták el széles körökben a Metodista Egyházon belül.

1850-ben a Metodista Nők Otthoni Hittérítő Társasága Palmer vezetésével megalapította az Öt Pont Missziót New York egyik szegénynegyedében. Phoebe meggyőződése volt, hogy azok az emberek, akiknek ruhára, élelemre és hajlékra van szüksége, tudnak a legjobban Isten hívására válaszolni. Az 1850-es évek végére érte el prédikátori munkássága a csúcspontját, ugyanis mind a férfiak, mind a nők elfogadták vezetőjükként. Phoebe nagyban hozzájárult ahhoz, hogy elismerték a nők keresztény szolgálatban tett szerepének fontosságát. Abban az időben nagyon kevés női vezető volt Amerikában, a nők feladatának elsősorban a háztartás vezetését tartották. Phoebe nagyon nagy hatású prédikátor volt, tanítása nyomán emberek ezrei tértek meg az Egyesült Államokban, illetve az 1860-es évek elején Angliában. Palmer jókor volt jó helyen. A megtérők között nagyon sokan kerestek a tradicionális egyházon túl más alternatívákat. Az akkor uralkodó hangulat nagyon jó talajt jelentett az ébredési mozgalmak számára.

1862-ben Phoebe férje megvásárolta a keresztény tökéletesség mozgalom vezető folyóiratát (Útmutató a szentséghez), amelynek Phoebe lett élete végéig a főszerkesztője. A polgárháború után a Nemzeti Sátoros Összejövetelek Szövetsége a Szentség Hirdetéséért (későbbi nevén Keresztény Szentség Társaság) elnöke lett. 1867-ben férjével létrehozták a Nemzeti Egyesületet a Szentség Hirdetéséért, amely magában foglalta Phoebe evangélizációs munkáját. A szokásos heti keddi imaalkalmakat is rendszeresen megtartotta élete végéig. 1874. november 2-án halt meg New Yorkban. Bár magát egyszerű bibliai kereszténynek tartotta, aki nagyon komolyan vette a Szentírás tanításait, Phoebe oltár teológiája számos felekezet hitvallásának alapjául szolgált.

Felhasznált internetes források

http://www.christianitytoday.com/ch/131christians/moversandshakers/palmer.html

http://www.teachushistory.org/second-great-awakening-age-reform/approaches/phoebe-palmer-1807-1874-holiness-theology

http://www.answers.com/topic/phoebe-palmer

http://hu.wikipedia.org/wiki/Phoebe_Palmer

A SZENTSÉGMOZGALOM

A 18. századi Észak-Amerikában a telepesek között több alkalommal is, főként a szenvedélyes hangú, és bűnbánatot követelő prédikátorok hatására, ébredés bontakozott ki. Tömegek özönlöttek a templomokba az 1730-as években, hogy Jonathan Edwards-ot és társait hallgassák, majd a század végén, a ’80-as, ’90-es években újra fellángolt, és kisebb-nagyobb megszakításokkal az egész 19. századot átfogta a „Second Awakening”-nek is nevezett megújulási hullám. A 19. század közepére kristályosodott ki egy új (tulajdonképpen teológiai) irányzat, amely nem köthető konkrétan egyik felekezethez sem, nem is hozott létre külön egyházat, de hatását megtalálhatjuk a legtöbb protestáns közösségben, így a 20. század elejétől bontakozó pünkösdi mozgalomban is.

Sok szentségmozgalomhoz tartozó ember azt vallotta, hogy heteket, hónapokat kell várni a megszentelődésre. Az emberek gyakran elmentek a városoktól távoli keresztény táborozásokra vagy konferenciákra. Elvonultak egy konferenciaközpontba, vagy tábort ütöttek egy hegyen, esetleg tóparton vagy a tengerparton. Az volt a lényeg, hogy elvonuljanak a természetbe, és csak hívők vegyenek részt ezeken a konferenciákon. A szentek imája és bátorítása közben alakult ki a megfelelő légkör ahhoz, hogy a hívők elnyerjék megszentelődésüket.

Amikor az embereknek valamilyen élményben volt részük, egyesek hangosan dicsőítették Istent, mások táncoltak, egyeseket lesújtott a lélek és előfordult, hogy sírtak. Ezt az élményt már nemcsak hit által tették magukévá, hanem drámai módon át is érezték.

A kulcskérdése tehát ennek az irányzatnak, hogy a megtérésélményen túl egy „második áldás” is vár a hívekre, amely a megszentelődésben nyerhető el. Arról, hogy ez egy pillanat történése, vagy hosszabb folyamat eredménye, megoszlottak a vélemények, viszont az kétségtelen, hogy a megszentelődés, mint elvárás, igen szigorú életmódot követelt meg. Phoebe Palmer, a mozgalom egyik legismertebb női képviselője azt tanította, hogy a megszentelődés nem feltétlenül nagy érzelmi átélés, hanem hitben megélhető tapasztalat. Férjével beutazta Angliát, de tanításának hatása Skandináviába is eljutott.

(Gary B. McGee: „Gyökereink”. In: Élő Víz 1999/3)

 „Hiszem, hogy a nők rendelkeznek természetes tevékenységi körrel, ami a legtöbb esetben különbözik a férfiakétól. Ezeken a területeken egy nő elégedett és hasznos lehet. Soha nem állítanám, hogy egy nőnek vezető pozícióra kellene törekednie akár a gyülekezetben, akár állami intézményekben. Ellenkezőleg, véleményem szerint nem ezek azok a körülmények, melyek között leginkább, Isten akaratával megegyezően szolgálhatja nemzedékét. De időnként mégis úgy alakul, hogy Isten nőket bíz meg hatalmas felelősséggel járó feladatokkal. Ilyenkor azonban gondviselő kegyelme felruházza az illető nőt a szükséges képességekkel és bölcsességgel.”

(Phoebe Palmer: Az Atya ígérete, 1859)