Missziós kerekasztal 2012.04.20. - 1. rész

2012. április 20-án intézményünk missziói elkötelezettségének jegyében első alkalommal szervezte meg a keresztény misszió néhány magyarországi képviselőjének meghívásával kerekasztal beszélgetését. A résztvevők a köetkezők voltak: Dani Eszter, (Magyar Református Egyház), Czövek Tamás, (Pünkösdi Teológiai Főiskola), Deák László (Magyar Evangélikus Egyház), Izsák Norbert,(Pünkösdi Teológiai Főiskola), Kozma Imre (Magyar Katolikus Egyház, Máltai Szeretetszolgálat), Papp János (Magyarországi Baptista Egyház), Pásztor Zoltán (Magyarországi Metodista Egyház), Pintér Imre (Magyar Pünkösdi Egyház).

Czövek Tamás: Az Apostolok cselekedeteiről írott könyv elején a tanítványok ezzel a kérdéssel fordulnak Mesterükhöz (1,6): „Uram nem ebben az időben állítod fel újra a királyságot Izraelnek?” Kérdésükben sok minden benne van. Az, hogy Jézus meghal a kisebbik baj, de hogy feltámadt és utána sem teljesítette politikai és vallási álmaikat, amikről tudunk az evangéliumokból is - János és Jakab a védelmi és belügyminiszteri tárcát szerették volna -, ez a nagyobbik baj, ez érthetetlen. Jézus ezt válaszolja (1,7-8): “Nem a ti dolgotok, hogy olyan időkről és alkalmakról tudjatok, amelyeket az Atya a maga hatalmába helyezett. Ellenben erőt kaptok, amikor eljön hozzátok a Szentlélek, és tanúim lesztek Jeruzsálemben, egész Júdeában és Samáriában, sőt egészen a föld végső határáig." A Cselekedetek könyve pontosan ezt a missziói küldetést mutatja be: mit jelent Jézus tanítványaiként és tanúiként először Jeruzsálemben, aztán Samáriában és végül a föld végső határáig, el egészen a birodalom fővárosában Krisztus tanúiként az evangéliumról bizonyságot tenni. Ez tehát az apostolok, Jézus tanítványinak küldetése, a missziója. Egy újszövetséges megjegyzi hogy nem kis fegyvertény volt az apostolok részéről, hogy nem alakult ki az első században már egy zsidókeresztény, egy samaritánus és egy külön pogánykeresztény egyház, hanem az egész egyház a harmadik századig ökumenikus, egyetemes tudott maradni. Ez nem kis eredmény volt, és az apostolok mindent megtettek ezért. Mindent megtettek az egységért, és mindet megtettek missziójukért. Mi ezen túl vagyunk. Túl vagyunk két nagy és számos kisebb egyházszakadáson, és ezen egyházszakadások, a kétezer év történelme során csorbult az egységünk és a küldetésünk elhomályosult. Bűnbánattal kell megállnunk azon tény előtt, hogy gyakran nagyon hosszú ideig, évtizedekig nem teljesítettük azt a küldetést, amiről az Apostolok cselekedeteiben olvashatunk.

Engem mindig lelkesedéssel tölt el, ha az Apostolok cselekedeteit olvasom, még akkor is ha tudom, hogy az éremnek csak az egyik oldala, amit itt olvashatunk. Nagyon sok minden, ami itt nincs leírva - de máshonnan tudunk - árnyalja a képet. Azért lelkesít, mert az egyház misszióját láthatjuk kibontakozni, és a tanítványok első bukdácsolásai valamint első értetlenségei ellenére elindul valami, ami azóta is, kétezer éve tart.

Szeretettel köszöntöm a kerekasztal résztvevőit, akik elfogadták meghívásunkat. Név szerint: Deák Lászlót az Evangélikus Egyház képviseletében, Pásztor Zoltánt a Metodista Egyház képviseletében, Kozma Imre atyát a Katolikus Egyház, a Máltai Szeretetszolgálat és az Irgalmasrend képviseletében, Dani Esztert, aki a Református Egyház képviseletében van köztünk, Papp Jánost a Baptista Egyház képviseletében és Pintér Imrét a Pünkösdi Egyház képviseletében. Örülök, hogy elfogadták a meghívást. Végül hadd köszöntsem Izsák Norbertet, főiskolánk tanárát, aki a beszélgetést vezetni fogja.Izsák Norbert: A ma délutáni program első részében arra kérünk minden részvevőt, hogy 3-4 percben beszéljen magáról, utána pedig a kérdések és a beszélgetés következik. Először Kozma atyát kérdezem: hol látod a magad helyét a misszióban?Kozma Imre: Nagyon köszönöm hogy itt lehetek, szívesen jöttem. Azt ne mondjuk, hogy a Katolikus Egyházat képviselem, mert ez másképpen van, én római katolikus hitemmel vagyok itt mint lelkipásztor és mint irgalmasrendi szerzetes. 24 éves koromban köteleztem el magam a missziónak, amikor először “fejeztek le”, mert nem engedték, hogy továbbtanulhassak. Kicsit indulatból azt mondtam, hogy én csak az Úr szőlőjében szeretnék tevékenykedni a legutolsó munkásként. Tettem egy fogadalmat, hogy a szegények szolgálatára rendelem az életemet, aztán jött a Magyar Máltai Szeretetszolgálat, melynek jelmondata: Tuitio fidei et obsequium pauperum. Magyarul azt jelenti, hogy “A hit védelme és a szegények támogatása.” Ebben a minőségben rengeteg emberrel találkoztam, akikkel az erdőben idefele jövet találkozhatunk távolba látva, de ha közéjük megyünk, akkor sajátos találkozások ezek. Rádöbbentem arra, hogy a szegények mennyivel betegebbek, mint a többi ember és ez érlelte meg bennem a másik elhatározást, hogy maradék életemet a betegek szolgálatának szeretném szentelni. Az Irgalmasrendnek a karizmája a hospitalitas, ami magyarul azt jelenti: vendégbarátság. Az üzenete az, hogy a beteg ember - és hiszem, mindannyian voltunk már betegek – a legkiszolgáltatottabb. Ő az, aki a másik emberben leginkább támogatót és elfogadót keres. A hospitalitas azt akarja kifejezni, hogy a beteg ember, aki a mi intézményeinkbe jön, otthon van. Olyan szeretettel kell körülvenni, hogy ilyen tapasztalata legyen. A 16. századi irgalmasrendi kolostor kapuja fölött ott van egy gyönyörű latin mondat, ami magyarul azt jelenti: kapunk tárva, szívünk még inkább. Ez a mondat fejezi ki leginkább, mit jelent, hogy aki belép intézményünk kapuján, a szívünkben is helyet talál magának. Én azt hiszem, a misszió a szeretet cselekedeteinek megnyilatkozása. XVI. Benedek pápának van egy csodálatos enciklikája: Deus caritas est, amelyben azt mondja, hogy a misszió nem fakultatív a hívő ember számára, hanem kötelező. Ez hozzátartozik a kereszténységéhez. Ha nem tartozik hozzá, akkor az nem kereszténység és vakvágányon jár. A misszió a hitet igazolja és nem fordítva. Nem a hitből kiindulva misszionálunk, hanem a szeretet cselekedeteivel vagyunk jelen a világban. Ez igazolja hitünket, vagy semmi.

Ez határozza meg a gondolkodásomat. Az Apostolok cselekedeteiben Jézus azt mondja: “Mondjátok meg nekik, hogy menjenek Galileába, ott majd találkozunk.” Tudjuk, hogy Galilea a pogányok Galileája. A misszió nem a templom és imaházak falai közötti, hanem galileai tevékenység, ott találkozhatunk vele, a mi Galileánkban. Ha össze akarom foglalni: ebben a megfáradt Európában és a megfáradt európai kereszténységben, úgy gondolom, hogy csak a szeretet cselekedetei azok, amik hitelesíthetnek bennünket. Ha mi misszionálni akarunk, ezekkel a cselekedetekkel felvértezve tudjuk küldetésünket betölteni, tanúságot tenni. Például mikor a székelyföldi árvíz volt, a kis Nikó, a másfél méteres patak, akkora lett a lezúduló víz miatt, hogy saját szemmel láttam, amint egy cölöpházat felemelt és továbbvitt. Ott azt mondta nekem egy 80 éves ember: “Mondja meg nekem, hol volt az Isten?” Így válaszoltam: “Abban biztos vagyok, hogy ebben a zivatarban nem volt az Isten. De mi itt vagyunk.” Ő így válaszolt: “Magukban lenne itt az Isten?” Mire én így válaszoltam: “Talán.”I.N: Lehetetlen felsorolni a sok kitüntetést amit kaptál, így a francia becsületrendtől kezdve a kisebbségi kérdésben végzett munkádért stb. Nyilván rengeteg kötelezettséggel és elfoglaltsággal jár “Kozma atyának” lenni. Találsz-e még időt arra, hogy a gyakorlati missziós jellegű beszélgetésekben, tevékenységekben is ott legyél, vagy inkább ma már csak szervezel, kapcsolatokat és lehetőségeket kutatsz fel?K.I: Hála Istennek, olyan csapatom van, hogy majdnem minden szervező munkát elvégeznek, én már animátor vagyok csupán, és ez nekem jó. A Máltai Szeretetszolgálat esetében egyértelműen. Két alelnököm van, egy lelki alelnök és egy ügyvezető alelnök. Az egyik alelnököm így mondta: Az Atya meg a Lélek, minket a Lelkével próbál állandóan a hatása alatt tartani, hogy egymást is kibírjuk, és a feladatot is tudjuk teljesíteni. Máltánkkal ez így van. Az Irgalmasrend más. Az európai irgalmasrendi vezetésben is benne vagyok, ezért rengeteget kell mennem Nyugat-Európába, Magyarországon ezzel még sok szervezési gondunk van. Nyomorúságos állapotban volt a kórházunk, de az elmúlt évben az év kórházának választották. Valami, úgy látszik, a hospitalitasból átjön. Bécsben még nagyon sok a tennivaló, de a genetika vagy az Isten csodája az, hogy nekem 4 óra alvás elég. Reggelenként négykor fölkelek, hatig imádkozom és összerakom magam, utána elindulok. Este 10 órakor elfáradok és lefekszek, de éjszaka is felébredek dolgozni egy kicsit. Súlyos szívműtétem után állt be így a szervezetem. Rengeteg személyes kapcsolatom van. Most volt Sólyom László volt köztársasági elnök úrnak a születésnapja és könyvbemutatója. Vele nagyon baráti a kapcsolatunk, egyik legfőbb eszmei támogatója a Máltai Szeretetszolgálatnak. Ma már a kapcsolati tőkék világát tartom a kezemben. Ezt én erkölcsi tőkének nevezem, meggyőződésem, hogy ebben a világban az erkölcsi tőkére van szükség, az összes többi tőkével kár foglalkozni. Az emberi kapcsolatokat tartom fenn, amik számomra nem is szakmaiak, hanem inkább találkozások. Például egyik nap a kórházból kijövet - ahol beteget látogattam – egy férfi a 14 év körüli kislányával jött, és elkezdtünk beszélgetni. Mondtam, hogy merre menjen ki. Azt mondja: Ismerem magát, de nem tudom, honnan. Mondom: Én lennék a gazdája ennek az intézménynek. Látja, olyan mint egy vedlő pulikutya, hullik a vakolat, csúnya. Rámnéz: Ne törődjön vele, az anyám most itt van. Előtte egy hónapig másik intézményben volt, napi 15 000 Ft-ot fizettem a külön szobáért, ahol TV is volt, csak éppen anyámmal nem törődtek. Most idehoztam az Irgalmasokhoz, ahol egy hatágyas szobában van 4 napja, és már majdnem meggyógyult. Bejött egy nővér, és betöltötte a lelke a termet. Az anyám azóta gyógyul. Ezek után vállalkozóként felajánlotta névjegykártyája kíséretében a segítségét, és hogy rendelkezzem a javaival.

I.N: Tudom hogy sokat foglakozol menekültekkel és hogy holnap indulsz Szíriába. Hogyan gondolkozol ezeknek az embereknek a hitre juttatásáról? Említetted, hogy csak a szeretet cselekedeteivel misszionálhatunk. Tekinthetjük-e a szeretet cselekedeteinek, ha mi Jézust hirdetjük annak, aki nem ismeri, és ilyen módon próbálunk segíteni?K. I: Elég jól ismerem az indiai missziót, ahol nagyon sok tapasztalatot szereztem, de soha senkit nem akartam ott megtéríteni. Nekem ez soha nem volt célom. Valószínű ennek ellenére sokan eljutottak a hitre. Az előző egyházközségemben amikor elkezdtem a munkát, hatvan ember járt a szentmisére. Húsz évet voltam ott, és mikor eljöttem 2000-en jártak vasárnaponként. Én soha senkit nem akartam megtéríteni, csak szeretni akartam mindenkit, aminek a következménye az lett, hogy aki nem járt templomba és a hozzátartozója meghalt azt ingyen temettem el. Az egyházközség 30%-a azokból rekrutálódott, akiknek a hozzátartozóját ingyen temettem. A másik 30% azokból adódott, akik újra megkötötték a házasságukat. Ez alatt azt értem, hogy problémáik voltak és én foglalkoztam a problémáikkal. Az a véleményem, minden házasságot minden nap újra meg kell kötni, mint ahogy mindennap újra kell kezdenünk az életünk. Ezeknek az embereknek kinyílt a világ, hogy mivel is tartoznak egymásnak. 2800 főre nőtt a társaság, és csak három válás volt, a gyerekek száma pedig 4,3 volt családonként.I.N: Most Pásztor Zoltánt kérem, hogy néhány percben beszéljen magáról!Pásztor Zoltán: Nem magamról szeretnék beszélni, hanem a metodista misszióról, és majd beleszövöm magamat is.„Az egyháznak csak Jézus a fundamentuma.” Ez egy ének első sora, melyet szerintem sokan ismernek az itt jelenlévők közül, amely egy metodista ébredési ének a 18. századból. Charles Wesley írta a szövegét, és ebben az évben ez a metodista egyház jelmondata is lett. A korábbi években ezek a jelmondatok bibliai igék voltak, de most az egyszer eltértünk ettől, bár ennek a szövegnek is meg lehet találni a Korinthusi levélben az igei alapját. Ennek oka, hogy a metodista egyház az elmúlt évben az új egyházügyi törvény kapcsán sokat gondolkozott azon, hogy vajon mi az egyházi létnek az alapja. Az egyházi közösséget pofonként érte, hogy az első körben egyháznak nevezettek közül a metodista egyház kimaradt. Nem erre számítottunk a korábbi ígéretek alapján. Végül megkaptuk az egyházi státuszt fél év múlva, de ez jó idő volt arra, hogy átgondoljuk, mi is az egyház alapja.

A 18. században Angliában indult az az ébredési mozgalom az anglikán egyházban, amiből a metodista egyház megalakult később. Az alapító atyák már nem is élték meg, mikor külön egyházzá vált. Magyarországon a 19. század vége óta van metodista misszió. Először Bácskában német ajkú településeken. 1905-től van jelen Budapesten. A kezdetektől fogva mindig két dolog volt egymás mellett párhuzamosan a misszióban: a személyes ébredés és hitre jutás, vagyis a megszentelődés fontossága és ezzel együtt a szociális elkötelezettség. Ez már Wesleynél megjelent, mikor bányászoknak prédikált és segélypénztárakat alapított, később szakszervezetek is alakultak. Tehát ez már a kezdetektől így volt, és a mai napig így van. Az összes evangéliumi missziónak ez az alapkérdése, hogy szociális segítség nyújtás és az evangélium hirdetése milyen arányban legyen jelen. Ha azt szeretnénk, hogy a társadalom változzon, akkor szociális szolgálatokat kell végeznünk, másrészt ha ezt szeretettel szeretnénk csinálni, ahhoz előbb nekünk kell megváltoznunk, és erre késznek lenni.

Én nevemmel ellentétben nem vagyok lelkipásztor, mérnökként dolgozom a Magyar Közút pest megyei igazgatójaként. Ez egy másik jellemzője a metodista szolgálatnak, hogy a laikusok és a felszenteltek együtt vesznek részt benne.

Fontos még a metodista mozgalmakban a konnexió, amin mi azt értjük, hogy nem egyházi és globális kapcsolatban gondolkodunk, illetve abban, csak gyülekezeti szinten. Vagyis a misszió centruma a gyülekezetet és a gyülekezetnek kell megtalálniuk a missziós céljait. Minden egyéb szervezete az egyháznak ezt kell, hogy segítse. Az „Együtt a misszióban” kezdeményezés pedig arról szól, hogy nem nagy missziós szervezeteket hozunk létre, hanem gyülekezetekkel vannak kapcsolatok szerte a világban, és egymás szolgálatát segítik különböző projektekben. Az egyik ilyen a kürtöspusztai cigánymisszió, ahova az amerikai nagyvárosi misszionáriusok eljöttek szolgálni, együtt építeni valamit. A cigány gyerekek hátrahőköltek, mert nem láttak még angolul beszélő embert, az amerikaiak pedig úgy érezték magukat, mint Cook kapitány, mert olyanok ott a körülmények, hogy az emberek a porból laknak jól. A világméretű konnexió ilyen találkozásokra ad lehetőséget. Amikor a komfortzónánkból kilépve ennyire meglepődünk, ott van tere a Szentléleknek, hogy Ő is elkezdjen munkálkodni. A metodista munkálkodásnak nagyon fontos alapja a felekezetközi nyitottság. Azt is szoktuk mondani, hogy híd szerepe van. Talán az egyetlen, felekezet ami benne van az Ökumenikus Tanácsban, az Evangéliumi Szabadegyházak Szövetségében és az Evangéliumi Alianszban is. Nem csak a hátsó sorban, hanem alelnökként, főtitkárként viszik az ügyeket. De jelen van a MEKDSZ-ben, a felekezetközi diákmisszióban és a Városmisszióban, most pedig a Reménység Fesztiválra készülünk mi is.Magyarországon 13 metodista gyülekezet van és 26-féle missziós területen szolgálnak a helyi szükségleteknek megfelelően nem egyszer erejüket meghaladó mértékben. Két idősek otthonát is fenntart az egyház, mely egy-egy gyülekezethez kötődik. Itt az evangélium hirdetése és a szociális munka párhuzamosan zajlik.I.N: Hangsúlyoztad azt, hogy te laikus vagy, nem hivatásos lelkész. Frusztrál az, hogyan hangold össze az egyházi és polgári munkádat?

P.Z: Ehhez a kérdéshez tartozik, hogy a többiekkel a parkolóban váltottunk pár szót, hogy ki hogyan képviselheti a saját egyházát. Én teljes joggal képviselem az egyházam laikusként, de ez valahogy magától megy. Nekem különösen fontosak a munkahelyi kapcsolatok, most közel 400 ember főnöke vagyok és állandóan emberi problémák kerülnek elő, amiket meg kell oldanom. Úgy érzem magam, mint egy gyülekezetei lelkész, mert értük kell imádkoznom az Isten előtt. A feleségem pedig teológiára jár és lelkészasszisztens, és nem fogja elkerülni, hogy felszenteltté váljon. Ezért én mint “lelkészfeleség” is működöm. Ez sok sajátos feladatot is jelent. Én napközben dolgozom, ő meg este és hétvégén. Ha együtt akarunk lenni, akkor mindenhová együtt kell mennünk, tehát szabadidőről szó sincs. Ebben valóban el lehet fáradni, és volt olyan időszakom, mikor úgy gondoltam, hogy ez a hajtás nem embernek való. Én olyan családot szeretnék, hogy ha hazamegyek, ott feltöltődöm, de az külön kegyelem, hogy mikor ebben elcsüggedtem, akkor megjelent egy fénysugár, az út, hogy merre menjek tovább, hogy ebből az állapotból ki tudjak mozdulni. Most éppen ez az időszak van és ebben a reménységben vagyok. Szeretném, ha így is maradna.

I.N: Akkor a te személyes Reménység Fesztiválodért is imádkozunk. Úgy tűnt nekem az előbb, szeretnéd, hogy kérdezzelek a MEKDSZ-ről, amiről van is személyes tapasztalatom. Voltam néhány MEKDSZ-táborban, és mindig lenyűgözött azok szabad, már-már missziós légköer. Te látsz-e különbséget az ilyen fajta táboros missziós légkör és a gyülekezeti légkör között, vagy a kettőnek ugyanannak kéne lenni?

P.Sz: A MEKDSZ speciális és csodálatos dolog. Aki vagyok és lettem, az a MEKDSZ-nek köszönhető. Sokat kaptam ott, és szerintem adtam is, mikor vezetőként ott szolgáltam. A lényege, hogy olyan egyetemi misszió, ahol a diákok a saját diáktársaiknak viszik el az örömhírt, és nem külsősök mennek előadásokat tartani. Bibliatanulmányozó körök vannak, ami egyedülálló dolog, mert teljesen függetlenül működik az egyházaktól. Több mint 20 éve működik a háború utáni újjáalakulástól számítva. Külföldi lelkész barátom, aki Magyarországon élt pár évet, kérdezte, miért van az, hogy ha találkozik valakivel, és megkérdezi, hol tért meg, azt hallja, a MEKDSZ-ben. Tényleg missziós és pezsgő a légköre, emellett profizmus jellemzi, mert a keresztény hivatásukból fakadóan a diákok, amibe saját egyetemükön belekezdenek, azt teljesen profi módon csinálják, akár kávézó vagy tábor vagy konferencia az. A probléma ott van, mikor ezek a diákok munkába állva kikerülnek a MEKDSZ-ből és a gyülekezetet keresnek, sok pofont kapnak. Mert látják a kiégett lelkészt, az elöregedett gyülekezetet, az unalmas, megkövült programokat. Emiatt gyülekezetszédelgés következik, mert nem találják a helyüket. A gyülekezeteknek késznek kell lenni, hogy ezeket a misszióra kész fiatalokat fogadják be, építsenek rájuk, és ne ijedjenek meg az új dolgoktól.

I.N: Laci téged is kérlek, hogy mondj pár mondatot magadról, aztán téged is faggatlak egy kicsit.

D.L: Engem Deák Lászlónak hívnak, és az Evangélikus Egyházat képviselem, ezt a sokszor nagyon értékes, sokszor nagyon nyomorult egyházat a maga áldásaival és nehézségeivel. Én most röviden a saját életemről szeretnék beszélni, ami talán a misszióm története is és nem hagyományos életút. Az én hitindulásom egyszerre volt könnyű és nehéz, mert tősgyökeres evangélikus családban születtem Cinkotán. Aki ilyen családba születik, és 3 éves korától jár bibliaórára, az tudja hogy milyen nehéz megérteni azt, hogy mindezt nem elég ismerni és tudni, hanem ez valóban nekem szól. 17 éves koromig úgy nőttem fel a Deák téri gyülekezetben, az “ország templomában”, hogy nem voltak nagy dolgok az életemben, mindent tudtam Isten Igéről. Elmentem egy pünkösdi rendezvényre a Kármel gyülekezetbe Pécelre, ahol missziósként odajött hozzám egy ember, és tört magyarsággal megkérdezte ‘89-ben, hogy hiszed-e, hogy örök életed van. És ott álltam, és azt akartam mondani, hogy hogyne hinném, de nem tudtam megszólalni. Ezt lehet mondani megtérésnek, de én Isten általi megfordításnak nevezném. Ott indult el valami az életemben. Minden, ami bennem volt, életté vált. Én úgy képzeltem el az életem, hogy jól menő vállalkozó leszek, és mellette levelezőn hitoktatóira járok, és majd hittan-tanárként tanítgatok. A vállalkozás be is jött édesapámnak köszönhetően, így volt egy villamossági boltunk, mellette katona ahol a Für Lajos mellett voltam sofőr. 21 éves voltam, amikor azt mondtam, hogy az Úr azt akarja, hogy lelkész legyek. Elvégeztem a teológiát, és 12 éve szolgálok lelkipásztorként. Ez alatt a 12 év alatt sok mindent tapasztaltam. Először beosztott lelkész voltam Kaposváron, ahol nagyon kevés evangélikus volt. Itt hittanórákat tartottam. Utána 2003-ban Hódmezővásárhelyre kerültem, ami azért volt különleges, mert az elődöm ‘41-ben kezdte el a szolgálatát. Ott ismerkedtem meg feleségemmel, aki a gyermekmunkában, kántorizálásban segített. Ott nagyon jó közösség alakult ki. Innen hívott meg engem az ország egyik legnagyobb evangélikus gyülekezete, az orosházi, ahol hamarosan igazgatólelkész lettem. Ez egyházi szempontból elég jó karriernek nézett ki, bár erre nem vágytam. Sok lelkésznek talán az volt az álma, hogy legyen 16 gyülekezete, 16 üzlete és két temetője, bérlők, akik nem fizetnek, sírásók, akik elégetik a bizonylatokat. Egy idő után azt éreztem hogy nem evangélikus lelkész vagyok, hanem olyan igazgató, aki ebbe belepusztul, és annyira hiányzott az, hogy a lelkészi munkát jól és igényesen tudjam végezni, hogy mivel onnan nem tudtam kikerülni a rengetek megkötöttség miatt, ezért elvállaltam egy olyan szolgálatot, ami az Evangélikus Egyházon belül az alsó régióban van: