Missziós kerekasztal 2012.04.20. - 1. rész

2012. április 20-án intézményünk missziói elkötelezettségének jegyében első alkalommal szervezte meg a keresztény misszió néhány magyarországi képviselőjének meghívásával kerekasztal beszélgetését. A résztvevők a köetkezők voltak: Dani Eszter, (Magyar Református Egyház), Czövek Tamás, (Pünkösdi Teológiai Főiskola), Deák László (Magyar Evangélikus Egyház), Izsák Norbert,(Pünkösdi Teológiai Főiskola), Kozma Imre (Magyar Katolikus Egyház, Máltai Szeretetszolgálat), Papp János (Magyarországi Baptista Egyház), Pásztor Zoltán (Magyarországi Metodista Egyház), Pintér Imre (Magyar Pünkösdi Egyház).

Szeretettel köszöntöm a kerekasztal résztvevőit, akik elfogadták meghívásunkat. Név szerint: Deák Lászlót az Evangélikus Egyház képviseletében, Pásztor Zoltánt a Metodista Egyház képviseletében, Kozma Imre atyát a Katolikus Egyház, a Máltai Szeretetszolgálat és az Irgalmasrend képviseletében, Dani Esztert, aki a Református Egyház képviseletében van köztünk, Papp Jánost a Baptista Egyház képviseletében és Pintér Imrét a Pünkösdi Egyház képviseletében. Örülök, hogy elfogadták a meghívást. Végül hadd köszöntsem Izsák Norbertet, főiskolánk tanárát, aki a beszélgetést vezetni fogja.Izsák Norbert: A ma délutáni program első részében arra kérünk minden részvevőt, hogy 3-4 percben beszéljen magáról, utána pedig a kérdések és a beszélgetés következik. Először Kozma atyát kérdezem: hol látod a magad helyét a misszióban?Kozma Imre: Nagyon köszönöm hogy itt lehetek, szívesen jöttem. Azt ne mondjuk, hogy a Katolikus Egyházat képviselem, mert ez másképpen van, én római katolikus hitemmel vagyok itt mint lelkipásztor és mint irgalmasrendi szerzetes. 24 éves koromban köteleztem el magam a missziónak, amikor először “fejeztek le”, mert nem engedték, hogy továbbtanulhassak. Kicsit indulatból azt mondtam, hogy én csak az Úr szőlőjében szeretnék tevékenykedni a legutolsó munkásként. Tettem egy fogadalmat, hogy a szegények szolgálatára rendelem az életemet, aztán jött a Magyar Máltai Szeretetszolgálat, melynek jelmondata: Tuitio fidei et obsequium pauperum. Magyarul azt jelenti, hogy “A hit védelme és a szegények támogatása.” Ebben a minőségben rengeteg emberrel találkoztam, akikkel az erdőben idefele jövet találkozhatunk távolba látva, de ha közéjük megyünk, akkor sajátos találkozások ezek. Rádöbbentem arra, hogy a szegények mennyivel betegebbek, mint a többi ember és ez érlelte meg bennem a másik elhatározást, hogy maradék életemet a betegek szolgálatának szeretném szentelni. Az Irgalmasrendnek a karizmája a hospitalitas, ami magyarul azt jelenti: vendégbarátság. Az üzenete az, hogy a beteg ember - és hiszem, mindannyian voltunk már betegek – a legkiszolgáltatottabb. Ő az, aki a másik emberben leginkább támogatót és elfogadót keres. A hospitalitas azt akarja kifejezni, hogy a beteg ember, aki a mi intézményeinkbe jön, otthon van. Olyan szeretettel kell körülvenni, hogy ilyen tapasztalata legyen. A 16. századi irgalmasrendi kolostor kapuja fölött ott van egy gyönyörű latin mondat, ami magyarul azt jelenti: kapunk tárva, szívünk még inkább. Ez a mondat fejezi ki leginkább, mit jelent, hogy aki belép intézményünk kapuján, a szívünkben is helyet talál magának. Én azt hiszem, a misszió a szeretet cselekedeteinek megnyilatkozása. XVI. Benedek pápának van egy csodálatos enciklikája: Deus caritas est, amelyben azt mondja, hogy a misszió nem fakultatív a hívő ember számára, hanem kötelező. Ez hozzátartozik a kereszténységéhez. Ha nem tartozik hozzá, akkor az nem kereszténység és vakvágányon jár. A misszió a hitet igazolja és nem fordítva. Nem a hitből kiindulva misszionálunk, hanem a szeretet cselekedeteivel vagyunk jelen a világban. Ez igazolja hitünket, vagy semmi.

Ez határozza meg a gondolkodásomat. Az Apostolok cselekedeteiben Jézus azt mondja: “Mondjátok meg nekik, hogy menjenek Galileába, ott majd találkozunk.” Tudjuk, hogy Galilea a pogányok Galileája. A misszió nem a templom és imaházak falai közötti, hanem galileai tevékenység, ott találkozhatunk vele, a mi Galileánkban. Ha össze akarom foglalni: ebben a megfáradt Európában és a megfáradt európai kereszténységben, úgy gondolom, hogy csak a szeretet cselekedetei azok, amik hitelesíthetnek bennünket. Ha mi misszionálni akarunk, ezekkel a cselekedetekkel felvértezve tudjuk küldetésünket betölteni, tanúságot tenni. Például mikor a székelyföldi árvíz volt, a kis Nikó, a másfél méteres patak, akkora lett a lezúduló víz miatt, hogy saját szemmel láttam, amint egy cölöpházat felemelt és továbbvitt. Ott azt mondta nekem egy 80 éves ember: “Mondja meg nekem, hol volt az Isten?” Így válaszoltam: “Abban biztos vagyok, hogy ebben a zivatarban nem volt az Isten. De mi itt vagyunk.” Ő így válaszolt: “Magukban lenne itt az Isten?” Mire én így válaszoltam: “Talán.”I.N: Lehetetlen felsorolni a sok kitüntetést amit kaptál, így a francia becsületrendtől kezdve a kisebbségi kérdésben végzett munkádért stb. Nyilván rengeteg kötelezettséggel és elfoglaltsággal jár “Kozma atyának” lenni. Találsz-e még időt arra, hogy a gyakorlati missziós jellegű beszélgetésekben, tevékenységekben is ott legyél, vagy inkább ma már csak szervezel, kapcsolatokat és lehetőségeket kutatsz fel?K.I: Hála Istennek, olyan csapatom van, hogy majdnem minden szervező munkát elvégeznek, én már animátor vagyok csupán, és ez nekem jó. A Máltai Szeretetszolgálat esetében egyértelműen. Két alelnököm van, egy lelki alelnök és egy ügyvezető alelnök. Az egyik alelnököm így mondta: Az Atya meg a Lélek, minket a Lelkével próbál állandóan a hatása alatt tartani, hogy egymást is kibírjuk, és a feladatot is tudjuk teljesíteni. Máltánkkal ez így van. Az Irgalmasrend más. Az európai irgalmasrendi vezetésben is benne vagyok, ezért rengeteget kell mennem Nyugat-Európába, Magyarországon ezzel még sok szervezési gondunk van. Nyomorúságos állapotban volt a kórházunk, de az elmúlt évben az év kórházának választották. Valami, úgy látszik, a hospitalitasból átjön. Bécsben még nagyon sok a tennivaló, de a genetika vagy az Isten csodája az, hogy nekem 4 óra alvás elég. Reggelenként négykor fölkelek, hatig imádkozom és összerakom magam, utána elindulok. Este 10 órakor elfáradok és lefekszek, de éjszaka is felébredek dolgozni egy kicsit. Súlyos szívműtétem után állt be így a szervezetem. Rengeteg személyes kapcsolatom van. Most volt Sólyom László volt köztársasági elnök úrnak a születésnapja és könyvbemutatója. Vele nagyon baráti a kapcsolatunk, egyik legfőbb eszmei támogatója a Máltai Szeretetszolgálatnak. Ma már a kapcsolati tőkék világát tartom a kezemben. Ezt én erkölcsi tőkének nevezem, meggyőződésem, hogy ebben a világban az erkölcsi tőkére van szükség, az összes többi tőkével kár foglalkozni. Az emberi kapcsolatokat tartom fenn, amik számomra nem is szakmaiak, hanem inkább találkozások. Például egyik nap a kórházból kijövet - ahol beteget látogattam – egy férfi a 14 év körüli kislányával jött, és elkezdtünk beszélgetni. Mondtam, hogy merre menjen ki. Azt mondja: Ismerem magát, de nem tudom, honnan. Mondom: Én lennék a gazdája ennek az intézménynek. Látja, olyan mint egy vedlő pulikutya, hullik a vakolat, csúnya. Rámnéz: Ne törődjön vele, az anyám most itt van. Előtte egy hónapig másik intézményben volt, napi 15 000 Ft-ot fizettem a külön szobáért, ahol TV is volt, csak éppen anyámmal nem törődtek. Most idehoztam az Irgalmasokhoz, ahol egy hatágyas szobában van 4 napja, és már majdnem meggyógyult. Bejött egy nővér, és betöltötte a lelke a termet. Az anyám azóta gyógyul. Ezek után vállalkozóként felajánlotta névjegykártyája kíséretében a segítségét, és hogy rendelkezzem a javaival.

I.N: Tudom hogy sokat foglakozol menekültekkel és hogy holnap indulsz Szíriába. Hogyan gondolkozol ezeknek az embereknek a hitre juttatásáról? Említetted, hogy csak a szeretet cselekedeteivel misszionálhatunk. Tekinthetjük-e a szeretet cselekedeteinek, ha mi Jézust hirdetjük annak, aki nem ismeri, és ilyen módon próbálunk segíteni?K. I: Elég jól ismerem az indiai missziót, ahol nagyon sok tapasztalatot szereztem, de soha senkit nem akartam ott megtéríteni. Nekem ez soha nem volt célom. Valószínű ennek ellenére sokan eljutottak a hitre. Az előző egyházközségemben amikor elkezdtem a munkát, hatvan ember járt a szentmisére. Húsz évet voltam ott, és mikor eljöttem 2000-en jártak vasárnaponként. Én soha senkit nem akartam megtéríteni, csak szeretni akartam mindenkit, aminek a következménye az lett, hogy aki nem járt templomba és a hozzátartozója meghalt azt ingyen temettem el. Az egyházközség 30%-a azokból rekrutálódott, akiknek a hozzátartozóját ingyen temettem. A másik 30% azokból adódott, akik újra megkötötték a házasságukat. Ez alatt azt értem, hogy problémáik voltak és én foglalkoztam a problémáikkal. Az a véleményem, minden házasságot minden nap újra meg kell kötni, mint ahogy mindennap újra kell kezdenünk az életünk. Ezeknek az embereknek kinyílt a világ, hogy mivel is tartoznak egymásnak. 2800 főre nőtt a társaság, és csak három válás volt, a gyerekek száma pedig 4,3 volt családonként.I.N: Most Pásztor Zoltánt kérem, hogy néhány percben beszéljen magáról!Pásztor Zoltán: Nem magamról szeretnék beszélni, hanem a metodista misszióról, és majd beleszövöm magamat is.„Az egyháznak csak Jézus a fundamentuma.” Ez egy ének első sora, melyet szerintem sokan ismernek az itt jelenlévők közül, amely egy metodista ébredési ének a 18. századból. Charles Wesley írta a szövegét, és ebben az évben ez a metodista egyház jelmondata is lett. A korábbi években ezek a jelmondatok bibliai igék voltak, de most az egyszer eltértünk ettől, bár ennek a szövegnek is meg lehet találni a Korinthusi levélben az igei alapját. Ennek oka, hogy a metodista egyház az elmúlt évben az új egyházügyi törvény kapcsán sokat gondolkozott azon, hogy vajon mi az egyházi létnek az alapja. Az egyházi közösséget pofonként érte, hogy az első körben egyháznak nevezettek közül a metodista egyház kimaradt. Nem erre számítottunk a korábbi ígéretek alapján. Végül megkaptuk az egyházi státuszt fél év múlva, de ez jó idő volt arra, hogy átgondoljuk, mi is az egyház alapja.

A 18. században Angliában indult az az ébredési mozgalom az anglikán egyházban, amiből a metodista egyház megalakult később. Az alapító atyák már nem is élték meg, mikor külön egyházzá vált. Magyarországon a 19. század vége óta van metodista misszió. Először Bácskában német ajkú településeken. 1905-től van jelen Budapesten. A kezdetektől fogva mindig két dolog volt egymás mellett párhuzamosan a misszióban: a személyes ébredés és hitre jutás, vagyis a megszentelődés fontossága és ezzel együtt a szociális elkötelezettség. Ez már Wesleynél megjelent, mikor bányászoknak prédikált és segélypénztárakat alapított, később szakszervezetek is alakultak. Tehát ez már a kezdetektől így volt, és a mai napig így van. Az összes evangéliumi missziónak ez az alapkérdése, hogy szociális segítség nyújtás és az evangélium hirdetése milyen arányban legyen jelen. Ha azt szeretnénk, hogy a társadalom változzon, akkor szociális szolgálatokat kell végeznünk, másrészt ha ezt szeretettel szeretnénk csinálni, ahhoz előbb nekünk kell megváltoznunk, és erre késznek lenni.

Én nevemmel ellentétben nem vagyok lelkipásztor, mérnökként dolgozom a Magyar Közút pest megyei igazgatójaként. Ez egy másik jellemzője a metodista szolgálatnak, hogy a laikusok és a felszenteltek együtt vesznek részt benne.

Fontos még a metodista mozgalmakban a konnexió, amin mi azt értjük, hogy nem egyházi és globális kapcsolatban gondolkodunk, illetve abban, csak gyülekezeti szinten. Vagyis a misszió centruma a gyülekezetet és a gyülekezetnek kell megtalálniuk a missziós céljait. Minden egyéb szervezete az egyháznak ezt kell, hogy segítse. Az „Együtt a misszióban” kezdeményezés pedig arról szól, hogy nem nagy missziós szervezeteket hozunk létre, hanem gyülekezetekkel vannak kapcsolatok szerte a világban, és egymás szolgálatát segítik különböző projektekben. Az egyik ilyen a kürtöspusztai cigánymisszió, ahova az amerikai nagyvárosi misszionáriusok eljöttek szolgálni, együtt építeni valamit. A cigány gyerekek hátrahőköltek, mert nem láttak még angolul beszélő embert, az amerikaiak pedig úgy érezték magukat, mint Cook kapitány, mert olyanok ott a körülmények, hogy az emberek a porból laknak jól. A világméretű konnexió ilyen találkozásokra ad lehetőséget. Amikor a komfortzónánkból kilépve ennyire meglepődünk, ott van tere a Szentléleknek, hogy Ő is elkezdjen munkálkodni. A metodista munkálkodásnak nagyon fontos alapja a felekezetközi nyitottság. Azt is szoktuk mondani, hogy híd szerepe van. Talán az egyetlen, felekezet ami benne van az Ökumenikus Tanácsban, az Evangéliumi Szabadegyházak Szövetségében és az Evangéliumi Alianszban is. Nem csak a hátsó sorban, hanem alelnökként, főtitkárként viszik az ügyeket. De jelen van a MEKDSZ-ben, a felekezetközi diákmisszióban és a Városmisszióban, most pedig a Reménység Fesztiválra készülünk mi is.Magyarországon 13 metodista gyülekezet van és 26-féle missziós területen szolgálnak a helyi szükségleteknek megfelelően nem egyszer erejüket meghaladó mértékben. Két idősek otthonát is fenntart az egyház, mely egy-egy gyülekezethez kötődik. Itt az evangélium hirdetése és a szociális munka párhuzamosan zajlik.I.N: Hangsúlyoztad azt, hogy te laikus vagy, nem hivatásos lelkész. Frusztrál az, hogyan hangold össze az egyházi és polgári munkádat?

P.Z: Ehhez a kérdéshez tartozik, hogy a többiekkel a parkolóban váltottunk pár szót, hogy ki hogyan képviselheti a saját egyházát. Én teljes joggal képviselem az egyházam laikusként, de ez valahogy magától megy. Nekem különösen fontosak a munkahelyi kapcsolatok, most közel 400 ember főnöke vagyok és állandóan emberi problémák kerülnek elő, amiket meg kell oldanom. Úgy érzem magam, mint egy gyülekezetei lelkész, mert értük kell imádkoznom az Isten előtt. A feleségem pedig teológiára jár és lelkészasszisztens, és nem fogja elkerülni, hogy felszenteltté váljon. Ezért én mint “lelkészfeleség” is működöm. Ez sok sajátos feladatot is jelent. Én napközben dolgozom, ő meg este és hétvégén. Ha együtt akarunk lenni, akkor mindenhová együtt kell mennünk, tehát szabadidőről szó sincs. Ebben valóban el lehet fáradni, és volt olyan időszakom, mikor úgy gondoltam, hogy ez a hajtás nem embernek való. Én olyan családot szeretnék, hogy ha hazamegyek, ott feltöltődöm, de az külön kegyelem, hogy mikor ebben elcsüggedtem, akkor megjelent egy fénysugár, az út, hogy merre menjek tovább, hogy ebből az állapotból ki tudjak mozdulni. Most éppen ez az időszak van és ebben a reménységben vagyok. Szeretném, ha így is maradna.

I.N: Akkor a te személyes Reménység Fesztiválodért is imádkozunk. Úgy tűnt nekem az előbb, szeretnéd, hogy kérdezzelek a MEKDSZ-ről, amiről van is személyes tapasztalatom. Voltam néhány MEKDSZ-táborban, és mindig lenyűgözött azok szabad, már-már missziós légköer. Te látsz-e különbséget az ilyen fajta táboros missziós légkör és a gyülekezeti légkör között, vagy a kettőnek ugyanannak kéne lenni?

P.Sz: A MEKDSZ speciális és csodálatos dolog. Aki vagyok és lettem, az a MEKDSZ-nek köszönhető. Sokat kaptam ott, és szerintem adtam is, mikor vezetőként ott szolgáltam. A lényege, hogy olyan egyetemi misszió, ahol a diákok a saját diáktársaiknak viszik el az örömhírt, és nem külsősök mennek előadásokat tartani. Bibliatanulmányozó körök vannak, ami egyedülálló dolog, mert teljesen függetlenül működik az egyházaktól. Több mint 20 éve működik a háború utáni újjáalakulástól számítva. Külföldi lelkész barátom, aki Magyarországon élt pár évet, kérdezte, miért van az, hogy ha találkozik valakivel, és megkérdezi, hol tért meg, azt hallja, a MEKDSZ-ben. Tényleg missziós és pezsgő a légköre, emellett profizmus jellemzi, mert a keresztény hivatásukból fakadóan a diákok, amibe saját egyetemükön belekezdenek, azt teljesen profi módon csinálják, akár kávézó vagy tábor vagy konferencia az. A probléma ott van, mikor ezek a diákok munkába állva kikerülnek a MEKDSZ-ből és a gyülekezetet keresnek, sok pofont kapnak. Mert látják a kiégett lelkészt, az elöregedett gyülekezetet, az unalmas, megkövült programokat. Emiatt gyülekezetszédelgés következik, mert nem találják a helyüket. A gyülekezeteknek késznek kell lenni, hogy ezeket a misszióra kész fiatalokat fogadják be, építsenek rájuk, és ne ijedjenek meg az új dolgoktól.

I.N: Laci téged is kérlek, hogy mondj pár mondatot magadról, aztán téged is faggatlak egy kicsit.

D.L: Engem Deák Lászlónak hívnak, és az Evangélikus Egyházat képviselem, ezt a sokszor nagyon értékes, sokszor nagyon nyomorult egyházat a maga áldásaival és nehézségeivel. Én most röviden a saját életemről szeretnék beszélni, ami talán a misszióm története is és nem hagyományos életút. Az én hitindulásom egyszerre volt könnyű és nehéz, mert tősgyökeres evangélikus családban születtem Cinkotán. Aki ilyen családba születik, és 3 éves korától jár bibliaórára, az tudja hogy milyen nehéz megérteni azt, hogy mindezt nem elég ismerni és tudni, hanem ez valóban nekem szól. 17 éves koromig úgy nőttem fel a Deák téri gyülekezetben, az “ország templomában”, hogy nem voltak nagy dolgok az életemben, mindent tudtam Isten Igéről. Elmentem egy pünkösdi rendezvényre a Kármel gyülekezetbe Pécelre, ahol missziósként odajött hozzám egy ember, és tört magyarsággal megkérdezte ‘89-ben, hogy hiszed-e, hogy örök életed van. És ott álltam, és azt akartam mondani, hogy hogyne hinném, de nem tudtam megszólalni. Ezt lehet mondani megtérésnek, de én Isten általi megfordításnak nevezném. Ott indult el valami az életemben. Minden, ami bennem volt, életté vált. Én úgy képzeltem el az életem, hogy jól menő vállalkozó leszek, és mellette levelezőn hitoktatóira járok, és majd hittan-tanárként tanítgatok. A vállalkozás be is jött édesapámnak köszönhetően, így volt egy villamossági boltunk, mellette katona ahol a Für Lajos mellett voltam sofőr. 21 éves voltam, amikor azt mondtam, hogy az Úr azt akarja, hogy lelkész legyek. Elvégeztem a teológiát, és 12 éve szolgálok lelkipásztorként. Ez alatt a 12 év alatt sok mindent tapasztaltam. Először beosztott lelkész voltam Kaposváron, ahol nagyon kevés evangélikus volt. Itt hittanórákat tartottam. Utána 2003-ban Hódmezővásárhelyre kerültem, ami azért volt különleges, mert az elődöm ‘41-ben kezdte el a szolgálatát. Ott ismerkedtem meg feleségemmel, aki a gyermekmunkában, kántorizálásban segített. Ott nagyon jó közösség alakult ki. Innen hívott meg engem az ország egyik legnagyobb evangélikus gyülekezete, az orosházi, ahol hamarosan igazgatólelkész lettem. Ez egyházi szempontból elég jó karriernek nézett ki, bár erre nem vágytam. Sok lelkésznek talán az volt az álma, hogy legyen 16 gyülekezete, 16 üzlete és két temetője, bérlők, akik nem fizetnek, sírásók, akik elégetik a bizonylatokat. Egy idő után azt éreztem hogy nem evangélikus lelkész vagyok, hanem olyan igazgató, aki ebbe belepusztul, és annyira hiányzott az, hogy a lelkészi munkát jól és igényesen tudjam végezni, hogy mivel onnan nem tudtam kikerülni a rengetek megkötöttség miatt, ezért elvállaltam egy olyan szolgálatot, ami az Evangélikus Egyházon belül az alsó régióban van: ez az iskolalelkészség. Jelenleg a Pestszentlőrinci Sztehlo Gábor Evangélikus Iskolának vagyok iskolalelkésze, amit fantasztikusan élvezek. 800 fiatal van 6 évestől 18 évesig. Ők olyan fiatalok, akik tavaly szeptemberben azt sem tudták, mi az, hogy evangélikus, az egyházi iskoláról annyit tudtak, hogy ott feketében kell járni, Bibliával verik őket, és nincs szünet. (Ezt a tanárok is elhitték és az értelmes szülők is.) Ebből elérni, hogy ma 800 gyerek minden héten igehirdetést hall, hittanórára jár (most még fakultatív jelleggel, mert etikát is tanulhatnak), lassan-lassan eljöjjenek a fiatalok, és beszéljenek a nyomorúságukról. Amikor az ember átéli azt, hogy eljön hozzá egy lány, és elmondja, hogy 13 évesen abortusza volt, és hogy azóta is mit szenved emiatt és életében először imádkozik vele valaki, akit érdekel az ő bűnbocsánata, ezek olyan dolgok, amiket semekkora fizetés és karrier nem tud pótolni számomra, hiszen azért lettem lelkész, hogy fiatalokkal, emberekkel foglalkozzak. Ezért végzem ezt a munkát nagy örömmel.

Az Evangélikus Egyházról még néhány szó: az Evangélikus Egyház is az említett a hídszerepben van olykor, mert kellőképpen kicsi, kb. 300 gyülekezete van Magyarországon. Alapvetően elöregedő egyház, ezért lenne fontos, hogy az iskolákon keresztül elérjük a fiatalokat. Az elmúlt 20 évben több mint 11.000 diák érettségizett iskoláinkban. Ezeknek nagyon kis része jelent meg bármelyik gyülekezetben. A jelenlegi oktatási rendszerükben is 15.000 diák és 7.000 pedagógus van, de jó lenne ha az iskoláinkon nemcsak táblacsere menne végbe, hanem az a fajta lelkiség és szellemiség megtalálható lenne, ami miatt ebbe az egészbe belevágtunk. A túlzott bürokrácia, adminisztráció és a történelme miatt az egyház nem elég rugalmas szerintem, a karizmatikus vonal kevésbé működik, ez az egyetlen ilyen egyház. Egy kicsit beszorultunk, és a gyülekezeteinkbe nem tudjuk beépíteni a fiatalokat.

Nálunk a misszió hivatalosan fel van építve a vakmissziótól kezdve a cigány misszión, börtönmisszión át az alkoholfüggő-misszióig. Ez a hivatalos része, amit Szeverényi János fog össze, de engem mindig jobban izgatott a hétköznapi misszió, amit így fogalmazott meg katolikus lelkész testvérem, hogy annak az egy nővérnek lelkisége gyógyította az édesanyát. A nagy misszió is nagyon fontos, én úgy gondolom, hogy a missziót két dolog jellemzi: a Lélek építi az egyházat, és ez mindig lélektől lélekig megy tovább.

I.N: A honlapodon van egy kis fénykép rólad és egy mondat is mellette: A farizeus az farizeus, a vámszedő a barátom. Kifejtenéd, mire gondoltál?

Deák László: Nem írtam oda, honnan származik az idézet, de biztosan sokan látták a Rabok és szabadok c. filmet, ami 40 perc, és a váci börtönben készült, ahol nagyon komoly ébredés volt. A filmből kiderül, hogy akkoriban a váci börtön parancsnoka (talán Vati Gyulának hívták) felnőtt korában harmincvalahány évesen tért meg, és egy evangélikus templomban keresztelkedett meg. Kiderül, hogy a gyülekezet kántora is gyilkosságért ül. Az egyik rab elmondja, hogy ő nagyon sokat vívódott, imádkozott, és egyszer álmában megjelent neki jézus. Másnap, mikor felkelt, a cellatársai azt kérdezték tőle, hogy mi történt vele. A járása és a szeme nézése is egész más lett. A filmben ő beszél arről, hogy nagyon sokszor a rabok között jobban tapasztalja a testvéri közösséget és a szeretetet, mint máshol. Erre példa, hogy fogyatékos gyerekeket hívtak meg a rabok, hogy a börtönben található minimális dolgokból készítsenek nekik ajándékot. Amikor az egyik rab játszott a kisgyerekkel a földön, akkor tapasztalta azt, amit a honlapomon olvasol (az ő megfogalmazása).

A történelmi egyházak egyik nagy terhének tartom, hogy nem lehet olyan őszinte bűnvallást tenni, mint bármelyik más kisebb közösségben (ahol lehet, már sportot űznek belőle, hogy én mocskosabb voltam, de megszabadított az Úr). Nálunk, ha a gyanú árnyéka vetül valakire, hogy valamit csinált, már kinézik, ha meg ezt még el is mondja… Ezért Jézusnak a bűnös nővel való beszélgetését, mikor lehajol hozzá, nagyon fontosnak tartom, mert azt látom, hogy óriási terheket rakunk egymásra ezzel a megbélyegzéssel, ezekkel az előítéletekkel.

I.N: Régóta foglakoztat a kérdés, hogyan lehet hittanból vizsgáztatni. Találkoztál már ennek a problémájával?

D. L: Számomra nagyon fontos, hogy én ezekre a fiatalokra úgy tekintsek, mint egy gyülekezetre, egy közösségre, akik azért meg tudnak tanulni bizonyos dolgokat. Például most 9. és 10. osztályban írtak két dolgozatot: az egyikben az a kérdés, hogy látják a Korinthusi és Efezusi levél egy-egy megadott igéje alapján a szülő-gyermek viszonyát; hogy látod, 14 évesen milyen feladatuk van a szüleidnek az életedben, mi az, amit szeretnél, hogy a gyereked tőled örökölne vagy ne örökölne. És megmondom, hogy ne azt írd, amit szerinted elvárok, hanem amit tényleg gondolsz. És leírják őszintén. A másik dolgozatot pedig Dávid és Góliát és Absolon történetéből kérem, amit meg lehet tanulni. A kettő együtt adja a hittan-óra lényegét. Az órákat is úgy építem föl, hogy amikor egy téma előkerül, a hétköznapi életükben segítsen a kísértések között megállni, azt megpróbáljuk előhozni, hogy ne egy 3000 éves történetet halljon csak, amihez semmi köze, hanem szólítsa meg őket. Ehhez viszont kell az, hogy a hitoktatásban is kilépjünk a megszokott keretek közül. Most húsvétkor például a Híd című rövid keresztény filmet vetettem le nekik, ami által sokkal jobban megértették a megváltás lényegét.

I.N: A kerekasztal szerint most Laci után Pintér Imre következik. Imre, mondanál pár mondatot te is magadról?

Pintér Imre: Nagyon örülök ennek a kezdeményezésnek, mert hiszek én is abban, ahogy Imre atya mondta, hogy egyeteme küldetése minden hívő embernek van. Ezt azért kell hangsúlyozni mindig, mert hajlamosak vagyunk a kisebb ellenállás felé menni. Könnyebb behúzódni a gyülekezet falai közé, könnyebb megélni ott belül azt, ami nagyon értékes, de a tanítványok is azt mondták Jézusnak , hogy aki ilyen csodákat cselekszik, mint te, arra szüksége van a világnak. A só csak akkor működik, ha azt a megfelelő közegbe bejuttatjuk. Az egyház és a hívők helye ott van az őket körülvevő világban.

Én a Magyar Pünkösdi Egyház képviseletében vagyok most itt, ez a palettán a legújabb az egyházak, mozgalmak között, ennél újabbak talán csak a karizmatikus mozgalmak, de ugyanabból a gyökérből indulnak ki. Nyilvánvaló, hogy a pünkösdi missziónak a központi üzenete a Szentlélekkel való betöltekezetés, a Szentlélek munkájának a képviselete. Az elmúlt generációk alatt rá kellett jönnünk arra, hogy a többi bibliai igazság is ott kell, hogy legyen. Én személy szerint a kiegyensúlyozott dolgok híve vagyok, messze csak akkor fogunk jutni, és missziós küldetésünket betölteni. A pünkösdiekről azt mondták régebben, hogy „falra mászók”. Mert felemelt kézzel, buzgón imádkoznak az imaalkalmakon. Magasra törőek, de az a kérdés van bennem: van-e stabil alapjuk? Ha hatékonyan akarunk missziózni, akkor az alapoknak rendben kell lenniük, és az égiek felé is jó kapcsolatnak kell lennie, így tudjuk hatékonyan betölteni szolgálatunkat.

A pünkösdi mozgalom az 1900-as évek elején indult. Legelfogadottabb az 1906-os Azuza Street-i, Los Angelesből induló kezdés, ami az egész világot megérintette. Néhány év alatt az egész világra elterjedt a Szentlélekkel való betöltekezés, újrabetöltekezés gondolata és megtapasztalása. 2-3 év múlva megjelent Európában, Oslóban ez a mozgalom, de úgyanúgy Ázsiába, Afrikába, Dél-Amerikába is eljutott. Jelenleg 600-650 millió pünkösdi karizmatikus van világszerte, ez a legdinamikusabban fejlődő keresztény irányzat. Ez nagyon sokszínű mozgalom, nem egyház , hanem sokféle mozgalom együttese. Magyarországon és Európában mégis az a helyzet, hogy több megfáradt egyház van, és a pünkösdizmus itt nem olyan dinamikus, mint a világ más részein. Ez nagy kihívás. Magam részt veszek az európai missziós tevékenységekben is. Tavaly fogalmazódott meg ott a vezetőségben a 10 éves missziói stratégia, hogy mit szeretnénk. Ennek kapcsán fogalmazódott meg, hogy lassan az az Európa, ami klasszikusan missziónáriusok kibocsátója volt, oda jut, hogy ide kell misszionáriusoknak érkezniük, hogy segítsenek kiszakadnunk ebből az állapotból. Hogy ne csak a lakosság töredéke legyen élő hitű itt Európában egyháztól függetlenül. Nekem van egy álmom, hogy Európában minden templom, minden imaház, de még házak is tele lesznek Istent keresőkkel, felekezettől függetlenül.

I.N: Hol látod, hol most a legsikeresebb a misszió, és miben látod ennek az okát?

P.I: Globálisan a harmadik világban működik ez most legjobban, akár Ázsiában vagy Afrikában. Dél-Amerikában inkább 10-15 évvel ezelőtt volt ez a jellemző. Ahogy Jóel próféta mondta, hogy “még a szolgákra és szolgálóleányokra is kitöltöm a Lelkemet az utolsó időkben”, azt látom most. Mindenki betöltekezhet Szentlélekkel, és onnantól potenciális misszionárius. Ez a fajta Szentlélekkel való betöltekezés és buzgóság nagyon jellemző. Nemrég Münchenben voltunk együtt egy konferencián. Született egy kezdeményezés, ahol karizmatikusok, pünkösdiek megpróbálnak összefogni azért, hogy lehetővé váljék Pünkösd évfordulójára, ami 2033-ban lesz, hogy minden ember a földön, ha akarja, megismerhesse, mit jelent a Szentlélekkel való betöltekezés. Ázsiában ugyanezen a vezetői megbeszélésen 30.000 voltak, mi pedig Európában 14-en összesen. a fejlődő világban ez sokkal jobban működik ,mint Európában.

I.N: Még egy kérdést engedj meg. Tudjuk, hogy lelkipásztor is vagy itt Budapesten az Új Élet Gyülekezetben. Nem érzed, hogy a misszió és a gyülekezetépítés ellentétes erőkkel jár? Mert a gyülekezetépítés inkább befelé irányuló, míg a misszió inkább kifelé. Lehet szinergiát teremteni a kettő között?

P.I: Igen lehet és kell, mert a gyülekezet a misszió kiindulópontja. Ha nem lennék lelkipásztor is, elszakadnék a realitásoktól. Ezt ott élem meg a gyülekezetben hogy mindennapi kínlódásainkkal együtt ebben a nemes elhívásban, a misszióban ott vagyunk. Ha én ettől elszakadok, akkor onnantól kezdve csak végvárakat építünk egy idő után, ha országos vagy bármilyen missziót végzünk. A célunk az, hogy mindenki, aki a Krisztus testéhez, Krisztushoz mint főhöz csatlakozik, töltekezzen be Szentlélekkel, váljék tanítvánnyá, s 3 területen munkálkodjon: építse a saját gyülekezetét, nyerjen meg embereket az Úrnak és a rászorulókkal igyekezzen jót tenni. Azon vagyunk, hogy minden ember a gyülekezetben ne csak a padot melegítse, hanem élje át azt, hogy van elhívása, küldetése. Én úgy gondolom, hogy a közösségi háttér nélkül nem lehet hatékonyan misszionálni. Kell tehát közösségi háttér, kell, hogy embereket nyerjünk meg a Krisztus számára, fontosnak látom a személyes kapcsolatokban felkészíteni a gyülekezet tagjait, hogy ez nem program, hanem életforma; hogy megkérdezzék tőlem, miért vagyok más, és ne én akarjam őket megtéríteni. Ugyanakkor nagyon fontos az evangéliumnak a szociális vetülete. Jézus mondta: a szegények mindig veletek lesztek és tudtok mindig jót tenni velük.

Nagy megtapasztalásom volt, mikor gyülekezetileg mentünk el misszióba 2004-ben Ótelepre, Romániában, ahol óriási árvíz volt. A vályogházak ott összeomlottak, és az emberek nyomorúságban voltak. Egy konvojjal mentünk, vittünk Bibliát, pénzt, ruhát, élelmet. Ott istentiszteletet tartottunk, és ők megvendégeltek minket az ő szegénységükből. Hazafelé az egyik gyülekezetei tag odajött hozzám, és könnyek közt azt mondta: „Imre, ha én valaha elégedetlenkedni fogok, nyugodtan vágj fejbe, mert ezek az emberek nyomorúságuk közt is nagyon szerettek bennünket. Nekem ez most megváltoztatta az életem.” Aki mást felüdít maga is felüdül.

I.N : János?

Papp János: Élvezem ezt a beszélgetést, köszönöm a lehetőséget. Én a Baptista Egyház részéről vagyok itt, az egyház missziós vezetője vagyok 12 éve, előtte 10 éven keresztül lelkipásztor voltam. Eszembe jutott egy régi történet egy missziós területi beszámolóról, ahol valaki nagyot akart mondani és elmondta, hogy megcsinálták a gyülekezetben a kerítést, és bevezették az imaházba a szennyvizet. Nevetés volt a reakció. Ilyenkor jön elő a kérdés, mit értünk misszión, mire kell fordítani a gyülekezeti összegeket.

Én most egy olyan területről beszélnék, ami nem annyira került elő. 2003-ban készítettünk egy missziós stratégiát. Általában van az egyházaknak hitvallása, mely behatárolja a lelki mozgástért , útvonalat szab. Általában van szervezeti, működési szabályzatuk, is és ez megszabja a kapcsolatokat. De hogy merre tartunk, a közösségünkben kevésbé van tudatosan megfontolva, meghatározva. Ezek után egy munkacsoportban dolgoztunk ezen, és egy négypontos missziós stratégiát határoztunk meg: 1. Jelenlét Krisztus egyházaként a világban. Ahol nem vagyunk jelen, ott meg kell jelenni. Ide tarozik a gyülekezetalapítás vagy a külmisszió. 2. Egészség, mert nem mindegy hogyan van jelen egy gyülekezet a társadalomban. Ha nem Isten szerinti belső rendezettséggel van jelen egy gyülekezet, akkor hiába lenget zászlót, annak kicsi a hatása, és nem hiteles. Ide tartozik a generációk egymást közti kapcsolata a közösségben: milyen a vezetés és a vezethetőség. 3. Kapcsolatok a társadalommal, amiben élünk. Nem értjük a társadalmat és a társadalom sem ért minket. 4. Ennek következménye az a pozitív hatás, amit a gyülekezet vagy a hívő kifejthet a környezetében.

Én Pécsről származom, ott tértem meg, merítkeztem be, és lettem egy baptista gyülekezet tagja. Vegyésznek készültem, de Isten másfelé irányította az életem, és lelkész lettem Győrben. Most az egyház bel- és külmissziói munkájáért vagyok felelős.

I.N: Vegyészként biztos el tudod magyarázni annak a kémiáját, hogy egyrészt hivatásos missziós igazgató vagy, másrészt viszont – és itt köszönöm meg, hogy küldtél nekem néhány sort magadról - azt írtad nekem, hogy normális hívőként is benne vagy a valóságos misszióban. Hogyan működik ez a kettő együtt? Azt is írtad, hogy egy 72 lakásos társasházban szomszédsági kapcsolatépítéssel és hasonlókkal missziózol.

P.J : Meggyőződésem, hogy ha Istennel kapcsolatban élünk, akkor az a misszió, hogy egyszerűen továbbadjuk, amit kaptunk. Ezért törekedtem arra egész életemben, hogy jó személyes kapcsolatokat alakítsak ki. Ha szívünkből élünk, nem lehet letenni a tollat, vagy bezárni az irodát, hanem ez ott van reggel, este, éjfélkor.

I.N: Te vagy az egyik fő szervezője a Reménység Fesztiválnak, amire még visszatérünk, de el tudod mondani most, hogy áll most ez?

P.J : Néhány éve kezdtük el az előkészítést, aztán a múlt esztendőben megalakult a Védnöki Kör, majd a Szervezői Bizottságok hosszú sora. Most több száz önkéntes és hívő, lelki munkással, mindenféle területen dolgozó testvérünkkel együtt készítjük elő ezt a fesztivált. Év elején 149 lelkipásztort készítettünk fel különböző felekezetekből arra, hogy lelkigondozói képzést tartsanak a saját gyülekezeteikben vagy felekezetközi jelleggel, mert az a célunk, hogy 2-3.000 lelkigondozót felkészítsünk Magyarországon és a határon túlon annak érdekében, hogy mikor az Arénában a Fesztiválon lesznek emberek, akik döntenek Krisztus mellett vagy elindulnak hittel valamilyen változtatás felé, legyenek mellettük felkészült lelkigondozók. Körülbelül 160 buszos koordinátor is van, akik azon dolgoznak, hogy estéről estére 120-130 busszal jöhessenek hívők és Istent kereső emberek a Sportarénában. Ez nagyon komoly összefogást és szervezést igényel.

Másik szála a történetnek, hogy igyekszünk összehozni Magyarország ezévi legnagyobb ökumenikus kórusát kb. 1.000 fővel, 60-70 fős zenekarral és már tartanak a regionális próbák. Emellett sokan dolgoznak a biztonságon, a rendezésen, a generációk megszólításán a médiában. A cél pedig az, hogy ebben az országban, ebben a reménytelen pillanatban Jézus Krisztushoz hívjuk az embereket, hogy hallhassák az evangéliumot minél nagyobb számban, döntést hozhassanak az életük felől, lelkigondozásban, tanácsadásban részesüljenek, és bekapcsolódhassanak egy gyülekezetbe.

I.N: Köszönjük szépen. Eszter?

Dani Eszter.: Református teológus voltam ‘89-ben Debrecenben, mikor elküldtek egy hónapos KIE munkatársképzőre, ami Ausztriában volt. Nem szívesen mentem, de úgy jöttem haza, hogy ott rádöbbentem arra, nekünk keresztény fiatalokként mekkora felelősségünk van, hogy a fiatalok megismerjék Istent. Elkezdtük Debrecenben a Keresztyén Ifjúsági Egyesületet megszervezni, ahol - mivel a MEKDSZ is akkortájt indult - úgy döntöttünk, hogy mi nem az egyetemista és gimnazista réteget fogjuk megcélozni, hanem a szakmunkásképzősöket és akik kiestek az oktatási rendszerből. Így találkoztunk a Norvégiából indult Tensing-munkával. Ennek a lényege, hogy fiatalok kreatív módon egy-egy koncertet építenek fel, aminek a 4 alappillére a közösség, kultúra, kreativitás és kereszténység. Ezen keresztül sok fiatal valóban megismerte Isten szeretetét, bár nem direkt evangelizáció volt. Olyan fiatalok jöttek, akik pl. a pengéiket kint hagyták, amikor bejöttek a próbára. Saját maguk is szerepet kaptak a programokban, akár a drámában akár a táncban. Hetente 60-70 fiatal volt ezeken a próbáinkon. Ugyanezzel a KIE-csoporttal kezdtünk el Kárpátaljára járni, és segíteni az ottani ifjúsági munkában. Teológusként sokszor megfordultam Kárpátalján és láttam, hogy a templomok tele vannak, és emberek áramlanak a gyülekezetekbe. Nagyon kevés lelkész van, és a fele 70 év fölötti. Összesen 23 lelkész volt majd 100 gyülekezetre. Ezért eldöntöttem, hogy ha végzek, Kárpátalján fogok szolgálni. ‘93-ban végeztem, és kikerültem oda mint első női lelkész, de én nagyon jól éreztem magam. ‘93-ban Kárpátalján ébredés fogadott. Abban a csodában lehetett részem, hogy az Isten Lelke kiárad, az emberek megnyílnak és felé fordulnak. Ez akkora kiváltság, amit nem lehet szavakkal leírni, programokkal előidézni. Ez kegyelmi idő. Az emberek nagy nyomorúságban éltek, sokszor volt áramszünet váltakozva a városrészekben, ezért jártunk egymáshoz. Víz 3-szor volt egy nap és sokszor a szolgálat miatt csak a reggeli fürdést tudtam elkapni. Gyógyszer nem volt, a fekete piacon nehezen lehetett beszerezni. Maffia volt, szemtanúja voltam egy lövöldözésnek, ezután a lövöldöző előtt kellett elmennünk kocsival. A szüleimnek ezt a történetet néhány évig nem meséltem el.

Mit csinált a gyülekezet ebben a helyzetben? Munkácson több mint 100 család volt, akik rendszeresen kaptak élelmiszersegélyt. Voltak orvosok a gyülekezetben, ahol a mindennapi istentisztelet után az orvosok fogadták a tagokat egy gyors vizsgálatra, ellátták nyugatról kapott gyógyszerrel őket. Később ez kinőtte magát keresztény ambulanciává, nagyon profi diagnosztizáló központtá nagyon jó felszereléssel. Sokszor még Belső-Ukrajnából is ide jönnek, én is oda megyek kivizsgáltatni magam.

Én úgy gondolom hogy a keresztény jelenlétnek nagyon fontos része, hogy bizonyos hiányra, szükségre válaszolunk. Ha korrupt és nem megbízható az egészségügyi szolgáltatás, akkor keresztyén orvosok nyugati segítséggel létrehoznak egy olyan központot, ahol nagyon széleskörűen tudnak válaszolni erre a szükségre.

Miközben folyt a misszió (nagyon sok gyülekezetben a mai napig meleg ételt adnak), két prostitúcióba kényszerített és egy majdnem agyonvert lány kötött ki nálam. Így másfél szobában laktunk öten, mert az ifjúsági lelkész is nálam lakott. Ez az épület volt a gyülekezet egyetlen tulajdona a templom mellett. Itt voltak a bibliaórák és a lelkigondozás. Ekkor elkezdetek gyerekek bekopogni az ajtómon, és azt mondták, hogy hallották, hogy itt gyerekeket fogadnak be. Ők az utcán vannak, fogadjam be őket. De nem tudtam többet befogadni felelősségteljesen, kinevelni őket a maffiából, és egészségügyileg sem lett volna jó, mert ott volt a gyomorgiliszta, tetű stb. Ezután a bátyámat megkérdeztem, hogy kijönne-e segíteni egy gyerekotthont elindítani. Kijött Péter ‘96-ban, és egy év múlva el tudtuk indítani a családi típusú gyermekotthont, ami az első volt Kárpátalján. 4 gyerekkel kezdtük és a legnagyobb létszám 25 volt. Mára sokan kirepültek.

Közben megismerkedtem a cigányokkal és kis gyülekezeteikkel Kárpátalján, amiket a magyar gyülekezetek nem nagyon támogattak. Így egyszerre csak ott találtam magam, hogy egy barátommal mi koordináltuk az ottani cigánymissziót, munkatársképzőket szerveztünk, iskolákat indítottunk be, mosdóházakat építettünk, szociális projekteket indítottunk. Ott az ébredésnek egy következő hullámát éltük át.

Aztán úgy döntöttek a püspökök felettem, hogy most már itt az ideje hogy hazajöjjek, már van elég kárpátaljai lelkész, és hazajöttem. Éveken át ott volt benem a kérdés, hogy jól tettem-e. A gyülekezeteket ott lehet hagyni, mert jött helyettem másik lelkész, de a gyerekotthont és a cigánymissziót nem volt, aki igazán átvegye. 2002-ben Gazdagrétre jöttem lelkésznek, és azzal a feltétellel fogadtam el a meghívást, hogy negyedévente a munkatársképzőkre visszajárok Kárpátaljára. Így elég sokat jártam vissza, de mégsem voltam ott. Részben sikerült átadnom az ottani szolgálat vezetését, de mégis megfeneklett a cigánymisszió, ez azóta is dilemma számomra.

Gazdagréten egy új lakótelepi gyülekezetben kerestük a módját, hogyan lehet az ottani embereket megszólítani. Új szolgálatokat indítottunk, a szolgálatom új munkatársak keresése, képzése, mentorálása volt. 2010-ben kaptam meghívást Rákoskeresztúrra, ami nagyon nehéz döntés volt számomra, de mivel Isten a szegényeket helyezte a szívemre, váltottam. Gazdagrét értelmiségi közeg, Rákoskeresztúron a cigányok ott élnek a templom mellett, így nem kell messzire mennem, hogy cigánymissziót végezhessek. A gyülekezetben számomra nagyon fontos a szemléletformálás. Egy nagyon nyitott gyülekezetbe érkeztem, ahova már járnak is páran cigányok. Emellett Rákospalotára járok a javítóintézetbe, ahol 3 lányt készítettem pár hónapig keresztelőre, most vasárnap fogjuk őket megkeresztelni.

I.N: Az szöget ütött a fejembe, mikor írtad az önéletrajzodban, hogy elvégezted a SOTE-nak a lelkigondozó képzőjét. Ezzel kapcsolatban egy álnaív kérdést hadd tegyek fel: ezzel egy kicsit szakmát váltottál, letértél a missziói útról, vagy azért végezted el, mert úgy gondolod,. hogy manapság a missziói munkának egy jó része lelkigondozói, már-már pasztorálpszichológiai képzettséget vagy attitűdöt igényel.

D. E.: Én mindig azért tanultam, mert kerestem válaszokat a konkrét szolgálatomban felvetődő kérdésekre. Ezért mentem Amerikába is missziológiát tanulni, mert éreztem, hogy vannak kihívásai a cigánymissziónknak meg a gyülekezetépítésünknek, amire mélyebb válaszokat kéne találnunk. A lelkigondozás azért jelentkezett, mert semmilyen szociális vagy pszichológiai képzettségem nem volt, de az utcagyerekek ott voltak a traumáikkal együtt. Őket próbáltuk úgy nevelni, hogy gyógyuljanak és amennyire lehet, egészséges életet tudjanak élni. Ezért nagyon sok mindenbe belekezdtem és tanulgattam azzal kapcsolatban, hogy őket tudjam kísérni. A lelkigondozói képzést már akkor tudtam elkezdeni, mikor Gazdagréten voltam. Ha nekem a munkatársképzés, segítés, mentorolás a feladatom, akkor a kapcsolatokban eljutok olyan személyes mélységekig, sebekig, problémákig, amikor kiderül, hogy a lelkes ifjúsági munkatársamat gyermekkorában szexuálisan zaklatták. Ilyen helyzetben, ha nem tudjuk, hogy nyúljunk a témához, akkor nem lehet a munkatársainkat terhelni, és jó teljesítményt elvárni tőlük. Ha pedig a tanulásom által ott van a gyógyulásuk lehetősége, akkor lelkesen csinálom. (folytatás >>>)

A videófelvételek mappája itt érhetők el >>>