Teológus portré – Dr. Szeverényi János

Együtt hajózva a pogányság tengerén

Az interjút Tari Zoltán készítette

„Évtizedek óta tapasztalatom, hogy a tiszta szívű egységtörekvéseken, az együttes szolgálaton áldás van. Szolgálatomban döntő ez a motívum, és nem is érdekelnek igazán a felekezeti határok. Szabadon szolgálok más felekezetek, közösségek körében. Mindenhol próbálom képviselni, hogy bánjuk meg bűneinket, felekezeti hibáinkat, szeretetlenségünket, türelmetlenségünket, gőgünket, hogy az Úr alkalmassá tegyen minket a szolgálatra. Ma nem az a kérdés, hogy ki pünkösdi, református vagy baptista. Egy hatalmas pogány tengerben élünk, akik között közösen és hitelesen kellene szolgálnunk.”– osztja meg velünk ökumenikus látásmódját Szeverényi János, a Magyarországi Evangélikus Egyház missziói lelkésze, az egyház Evangelizációs és Missziói Bizottságának elnöke.

1959-ben született Békéscsabán, nagycsalád tizenegyedik gyermekeként. Fényképész mesterséget tanult és öt éven át dolgozott műtermi, riport- majd múzeumi fotósként. Több önálló fotókiállítása volt, képeit országos és nemzetközi kiállításokon is kiállították, díjazták.

Megtérése után elvégezte az Evangélikus Teológiai Főiskolát. Két Békés megyei faluban kezdte lelkészi szolgálatát (Csorvás, Gerendás), majd kinevezték országos ifjúsági lelkésznek. Az 1950-ben betiltott Keresztyén Ifjúsági Egyesület (KIE) újraszervezője. Konferenciákat, munkatársképző tanfolyamokat szervezett; a Vezess! ifjúsági módszertani lapot szerkesztette.

1995–2003-ig a Budapest-Kelenföldi gyülekezet igazgató-lelkésze és budai esperes volt. Gyülekezeti szolgálata mellett két éven át utcai szociális munkát végzett a VIII. kerületben. 

2003 szeptemberétől országos evangelizációs és missziói lelkész. Tevékenysége – előadások, igehirdetések, lelkigondozás, sajtómunka, felekezetközi szolgálat – az egész Kárpát-medencére kiterjed.

A Magyarországi Evangélikus Egyház Evangelizációs és Missziói Bizottságának elnöke,  a Gyermek- és Ifjúsági Bizottság tagja, a Magyar Evangéliumi Szövetség (Aliansz) alelnöke, a Szentírás Szövetség tiszteletbeli elnöke, a Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsa (MEÖT) Missziói Bizottságának tagja.

Hogyan találkoztál az Úr Jézussal?

Aktív templomba járó és házi közösséget is gyakorló családban nőttem föl. Tizenegyedik gyermek voltam. Reggel és este Bibliát olvastunk, imádkoztunk. Édesapám laikus igehirdető volt, komoly elkötelezettségű ember. Imádságuk és minden igyekezetük ellenére sem jutottam hitre ebben a közösségben. Kamasz éveimben nagy feszültségek voltak bennem, ahogy sokan mások is ezt átélték. Éreztem, tudtam, hogy van Isten, és valahogyan tartozom hozzá, de nem akartam megtérni, mert az a keresztyénség, amit láttam, nem volt számomra megnyerő. Sok tiltótábla volt, és talán nagyobb hangsúly került a törvényre, mint az evangéliumra; Jézus egy Mózes-szerű figuraként állt előttem. Egy alkalommal, amikor már igen nagy kétségeim és feszültségeim voltak, kb. 17-18 évesen egyik este félálomban jelent meg számomra Jézus. Ez egy intim, benső személyes tapasztalat, és nagyon ritkán szoktam róla beszélni, de itt talán elmondhatom. Nagyon egyértelmű volt ez a találkozás. Tudtam, hogy Ő az, tudtam, hogy hozzám beszél, és nagyon szeret, és megtérhetek. Gyakorlatilag ez egy szavak nélküli üzenet volt. Ragyogó, energikus, erőteljes alak volt előttem. Ez egy előzetes, külső isteni jelzés volt. Aztán drámai fordulatot vett az életem, mert otthonról elköltöztem. Vonzott a világ, illetve nyomasztott az otthoni szűk levegőjű kegyesség. Ez annyit jelentett a mi családi körünkben, hogy nem lehetett további kapcsolatom a szüleimmel. Volt, hogy csöveztem Budapesten, csavarogtam, kerestem az igazságot, egyszerűen csak élni akartam. Egyszerűen csak azt szerettem volna, hogy hagyjanak békén. Néhány hónappal később a barátaim elhívtak egy keresztyén közösségbe, ahová először nem akartam elmenni. Egy rock oratóriumot próbáltak templomi előadásra. Olyan kedvesen, szeretettel fogadtak, hogy már öt perc múlva a kórusban énekeltem. Az említett előadásra készülve egy lakásba hívtak el, hogy onnan induljunk a templomi szolgálatra. Ott, akkor 1978-ban egy decemberi téli délutánon éltem át azt, amiről Pál így ír a Római levél 5. fejezetében: „Kiáradt az Isten szeretete a nekünk adatott Szentlélek által.” Nem térítgettek, nem volt evangelizációs karaktere az együttlétnek, hanem egyszerűen a Szentlélek Úristen megragadott, és ebben a tapasztalatban átéltem, hogy bűnös vagyok, majd a megváltást és a szabadulást is átéltem.

Hogyan alakult ki az elhívásod?

Az a tapasztalatom, hogy aki újjászületik a Szentlélek által, az a következő másodpercben már misszionárius. Akkoriban persze ezt nem így fogalmaztam meg. Megtérésemkor múzeumi fotósként dolgoztam, és fotókiállításaim is voltak. Mindenkit meg akartam téríteni, aki körülöttem csak élt és mozgott. A küldetés azonnal működni kezdett. Aztán az egyik szombat reggel arra ébredtem az albérletemben, hogy Isten határozottan hív engem, mégpedig az evangélikus lelkészi szolgálatba az általam korábban elhagyott, lenézett, megvetett egyházba. Békéscsabán éltem ekkor, és az Úr azt a látást adta nekem, hogy a nagy, több ezer férőhelyes, de omladozó állapotban lévő békéscsabai templomba kell oszlopként beállnom. Ez volt az elhívásom, és amikor a teológiára mentem felvételizni, aznap azt az igét kaptam, amit az ifjú Jeremiás is: „Indulj, és hirdesd mindazt, amit neked parancsolok!”

Kik voltak a példaképeid a szolgálatban?

Nagyon sokan vannak, a bizonyságtevők fellegéről tudnék beszélni, akik hatottak rám. Voltak katolikus plébánosok is. A faluban, ahol fotós voltam, élt egy újjászületett plébános, akihez gyakran jártam beszélgetni. A későbbi szolgálataim kapcsán hatást gyakoroltak rám nagyszerű lelkészek, például az akkori békéscsabai segédlelkész, Győri János Sámuel. Az egyháztörténetből is sokan hatnak rám ma is, például Maximilian Kolbe, aki Ausschwitzben egy több gyermekes édesapa helyett vállalta a halált és ment az éhségbunkerbe. Az apa túlélte a tábort, ki is szabadult, és hálát adott azért, hogy egy ember is meghalt helyette. Nagy hatással volt az életemre többek között Martin Luther King amerikai baptista lelkész szolgálata, és Teréz anya szolgálata is.

Milyen emlékezetes élményt osztanál meg velünk eddigi szolgálatodból?

Úgy látom, hogy akire az Úr ráteszi a kezét, és akit használ, az gyakorlatilag folyamatosan kihívásokkal találkozik. A keresztyén ember élete mindig előre és feljebb kell, hogy haladjon, mintha hegyre kapaszkodnánk fel. Időnként vannak botlások, visszacsúszások és zuhanások is, de akit az Úr elhívott, azt meg is tartja. Nagy kihívást jelentett számomra az egyházam állapota – több évszázados történet ez, és nagyon összetett kérdés – hogy evangéliumi hívőként hogyan tudok megmaradni, szolgálni, hogyan tudom küldetésemet betölteni ebben az egyházban. Ez egyértelmű kihívás és nehézség, ugyanakkor azért megy és működik évtizedek óta, mert az Úr akarata, hogy itt szolgáljak. Egyébként számtalan olyan konkrét történetet van, amikor a zárt, gettósodott gyülekezeti életből kellett kilépnem, kellett kilépnünk. Olyan helyen kezdtem a szolgálatot Békés megyében egy önálló gyülekezetben, ahol már öt éve nem volt keresztelő, konfirmáció, esküvő. Heten-nyolcan jártak hetven év felettiek a templomba. Szó szerint ki kellett mennem az utcára, a játszóterekre, az elzárkózó családtagokhoz. Nagyon erősen ateista település volt ez. Kihívásként és pozitív tapasztalatként éltem meg ezt, hogy el lehet jutni az emberekhez abban az élethelyzetben, amiben élnek. Egy példát had említsek meg. Egy harminc év körüli férfihez küldött egyszer látogatóba egy hívő néni. A férfi szklerózis multiplexben szenvedett, és az édesanyja, aki egyedül gondozta, éppen akkor halt meg. Tartottam ettől a látogatástól, mert az ember fél az ilyen nehéz helyzetekbe belépni, hiszen sokszor nem elégséges egy komoly imádság sem, mivel összetett helyzetekről van szó. Soha nem felejtem el azt a képet, amikor beléptem egy sötét konyhába, és egy székben ott ült ez az ember. Kiderült, hogy ekkor már évek óta ebben a székben ült. A széken egy kivágott szivacs volt és alatta egy vödör. Egy kis csont sovány fehérbőrű férfi nézett rám a loboncos haja mögül, és a konyhában hatalmas rendetlenség, elhagyatottság volt. Az Úr megszorongatta a szívemet, és ebből s találkozásból aztán egy többéves csodálatos, kinyíló kapcsolat, barátság lett. Ez az ember aztán később eljött a gyülekezetbe, és testi-lelki-szellemi módon vettük őt körül. Kitakarítottuk a konyháját, megfürdettük, levágtuk a haját, megosztottuk vele szellemi üzeneteinket.

Mit értesz pontosan a gyülekezeti gettósodás alatt?

Úgy látom, hogy mind a hagyományos egyházakat, mind a szabadegyházakat és közösségeket is megkísérti a gettósodás. A gonosz a világot felhasználva is próbálja gettósítani, elszeparálni az egyházat. Erre a hívők egy része magától is hajlamos, mivel látják a világban lévő istentelenséget, és visszavonulva megpróbálnak úgymond tiszták maradni. Ez részben természetes is, és hasonló a Jordán folyó útjához, mely a Hermón hegyéről ered. Maga a Jordán szó annyit jelent, hogy alásiet, alázuhog. Először belefolyik a Galileai-tóba. Ez a kép az első szeretet állapotát szimbolizálja az életünkben, amikor az Úrban vagyunk, és közösségben vagyunk egymással. Aki járt Izraelben, az tudja, hogy ez egy csodálatos tó, langyos vize van, mediterrán növények veszik körül, tele van halakkal, Jézus is tartózkodott ezen a vidéken. A folyó azonban továbbfolyik ezután a Jordán völgyébe, mely világ legmélyebb völgye, amit a Szentírás a „halál árnyékának völgyeként” nevez meg. A képet folytatva, az élő víz bennünk belefolyik a világba. Az Ezékiel könyve 47. fejezet alapján mondom el ezt. A folyó a továbbiakban a Holt-tengerbe folyik, mely sós, és meggyógyul tőle a víz. Tehát egészen biztos, hogy Isten igéjének ez az útja a világban, és a mi dolgunk, hogy éljünk az első szeretet állapotában, de az élő víznek tovább kell folynia a világban. Ezt minden keresztyénnek fel kellene ismernie, és át kellene élnie. Minden felekezet, kegyesség a maga harcát kell, hogy megharcolja mindezekkel szemben. Nekem a jelenben is megvan a harcom ezzel, és saját magammal is. A kényelemből, a konformizmusból, a megalkuvásokból ki kellene tudnunk lépni, és nem egyszerűen templomok és imafalak között szolgálnunk, hanem valóban a világban. Amikor el kezdtem járni börtönökbe, megfordultam a váci fegyintézetben is. Az ilyen szolgálatokról szokták mondani a hívők, hogy elmegyünk és visszük az evangéliumot ezekre a helyekre. Ott volt az a felfedezésem, hogy nem én viszem be Jézust a börtönbe, hanem ő visz be engem. Ő már ott van benn. Nem véletlenül mondja az evangéliumokban, hogy „börtönben voltam és eljöttetek hozzám és meglátogattatok”. Fel kell ismernie minden kereszténynek, hogy Jézus már ott van a világban, mi csak követhetjük őt. A Jelenések könyvében olvashatjuk, hogy „ezek követik a Bárányt, akárhová megy”. Ő pedig odamegy, ahol baj és nyomorúság van.

Hogyan élted meg a rendszerváltást?

Nagy örömmel! Édesapám kegyessége egy szoros földalatti közösségben valósult meg. Templomba is jártunk és házi közösségekbe is. Utóbb megtudtam, hogy legalább hét-nyolc ember volt beszervezve, hogy megfigyelje a közösségünket. Békéscsabán a házunkkal szemben lévő ruhagyár irodájából figyeltek meg minket. Volt bennem egyfajta fellélegzés. Fiatal teológusként jártam alternatív március 15-i felvonulásokra. Neveltetésem miatt alsó tagozatban nem volt rajtam sem piros, sem kék nyakkendő az iskolában, mivel apám azt mondta a piros nyakkendőre, hogy az a vörös fenevad bélyege. Ez nem jelentett napi politizálást, de ennek ellenére a rendszerváltás nekem személy szerint is nagy fellélegzés volt. Hihetetlen boldog voltam, hogy még szabadabban lehet az evangéliumot hirdetni. Akkor lettem országos ifjúsági lelkész, és a Keresztény Ifjúsági Szervezet újjászervező titkára. Sodrásban voltunk és szerveztük egymás után májustól szeptemberig non-stop a konferenciákat, ifjúsági munkatárs képzőket, találkozókat, táborokat. Ekkoriban utazó ifjúsági munkásként egy év alatt 160 napot voltam úton szolgálatban. Boldogok voltunk és még szabadabban szolgáltunk. Mert előtte is szolgáltunk házi közösségekben és nem féltünk, még Erdélyben és Csángóföldön is. Vittük az irodalmat, a Bibliákat különböző helyekre.

Miben látod a magyar társadalom lelki-szellemi megújulásának lehetséges útját?

Nagyon összetett helyzetben élünk, mert a magyar társadalom állapota összefüggésben van a világ helyzetével. Kapcsolatban áll a keresztyén nyugat állapotával, mivel Európa része vagyunk és az EU tagja. Azt kell mondanom, hogy a helyzetünk bizonyos szempontból tragikus, tehát a népünk lelki-szellemi és sokszor testi állapota is elszomorító. Egészen tragikus, hogy ma is naponta 150 magzatot ölünk meg, kb. hárommillió nagyon szegény ember van, és tudjuk, hogy a nagy szegénységnek mindig lelki-szellemi következményei is vannak. Terheli népünket a történelmünk is, mert nagyon sok sebet kaptunk és igazságtalan szenvedéseken mentünk keresztül. A magyarok is sok bűnt elkövettek másokon, akár a holokausztban való részvételre gondolok, akár más népek megvetésére, a gőgre, viszályokra. Elkeserítő a helyzet bizonyos szempontból, ugyanakkor azt is látom, hogy amikor a bűn megerősödik, akkor a kegyelem is kiárad. Isten egymás után hív el és küld ki embereket, küldötteket a mai társadalomban is. Ma is sokan próbálják hirdetni az evangéliumot, de ez még mindig nem elég. Éppen a Reménység Fesztiválra készülünk felekezetenként is, akár evangélikusok, reformátusok, pünkösdiek is közel harminc felekezettel együtt. Ezek szép megmozdulások, melyek hatással vannak a népünkre, de nem szabad, hogy ez a szolgálat kimerüljön egy-egy evangelizációs kampányban. Folyamatosan, naponta a hívő közösségekben kell, hogy együtt imádkozzanak, böjtöljenek, szolgáljanak a népünkért, és a többi már az Úr munkája. Nem látom egészen világosan, hogy valóban végső időket élünk-e, és Isten már nem adhat-e Európában ébredést. Ezt nem tudhatom, de nyitott vagyok arra, hogy ha a Szentlélek szele jóval nagyobb erővel megjelenik, akkor munkálkodjunk.

A határon túli utazásaid és szolgálatod hogyan gazdagította a hazai terepen való működésedet?

A határon túli útjaim két kategóriába tartoznak. Egyrészt említhetném a távolabbi utakat, amelyeket Istentől ajándékba kaptam. Néhány évvel ezelőtt a dél-afrikai Fokvárosban együtt lehettünk a világevangelizációs kongresszuson, vagy járhattam Szöulban Yonggi Cho lelkipásztor gyülekezetében. Szolgálhattam más országokban is. Mindig is érdekelt a világban Jézus útja, tehát hogy mit kezd most a mai világunkkal. Ezek a tapasztalatok nagyon fontosak, és igyekszem ezekről az általam szerkesztett újságban és konferenciákon is beszámolni. Megpróbálom ezeket a világban tapasztalt gyülekezetépítési modelleket behozni hazánkba, természetesen ezeket nem leutánozva, hanem a mi helyzetünkre alkalmazva.

A határon túli szolgálatom másik része a szomszédos országokra vonatkozik. Rendszeresen hívnak meg szolgálni Felvidékre, Kárpátaljára, Erdélybe. Járhattam Szlovéniában és Szerbiában is magyar testvéreknél, de már az is megadatott, hogy szolgáltam Kárpátalján ukrán nyelvű pünkösdieknél vagy románok, szlovénok között. Nagyon sokat jelentenek nekem ezek az utak személyesen is. Igyekszem összekötni a szálakat az anyaországgal, az itteni gyülekezeteket az ottaniakkal. Viszek segédanyagokat, és meghívjuk őket konferenciákra. Próbálom segíteni a vérkeringés élénkítését a Krisztus testben. A legmélyebb hatást a kárpátaljai gyülekezetek okozták az életemben. A rendszerváltást követő utolsó szovjet évben volt az első utam oda. Záhonynál hét stáción kellett átmenni, és akkoriban az ottani gyülekezeteknek még házaik sem voltak. Személyigazolvány nélkül szolgáltak a lelkészek. Sokszor erdőkben jöttek össze több százan a fiatalok, mert nem volt hol összejönniük. A rendszerváltás körül ébredést éltek meg, ennek van még ma is hatása, és az ő alázatos hitük sokat jelentett számomra. Egyik idős testvérünk, anélkül, hogy elmozdult volna a falujából, négy államformát élt át: volt cseh, magyar, szovjet és ukrán állampolgár is.

Van –e valamilyen prófétai látásmódod a Kárpát-medencéről?

1984-ben, amikor a teológián el kellett mondanom a búcsú igehirdetésemet, Isten az Ezékiel könyvének 37. fejezetét adta a szívembe, és szolgáltamban Isten megmutatta nekem a Kárpát-medencében a sok száraz csontot, és ennek a megelevenedéséről is adott látást. Én nem gondolom azt, hogy a világ ébredése Magyarországról fog kiindulni. Ezt nem is tudhatom, de azt tudom, hogy Isten idehelyezett minket. Nekünk nem hisztiznünk kell, és fintorogni a bajoktól, hanem ahogy Ezékiel is ott volt a fogságban és csontoknak prédikált, nekünk is ez a feladatunk. Isten szereti a magyarokat. Kiemelném azonban azt, hogy nem önmagunkért vagyunk, tehát egy felekezet vagy nemzet sincs csak önmagáért. Hiszem, hogy a magyarságnak meg lehet és meg kell térnie, hogy áldássá legyünk a környező népek számára is, ahogy erre már van néhány példa.

Rádiómisszió vezetőként hogyan értékeled a magyar keresztény média helyzetét?

Más országokhoz viszonyítva hazánkban nagyon kiváltságos helyzetben vannak a felekezetek. Ingyen jutnak műsoridőhöz a közszolgálati médiában is, akár a Kossuth rádióban, akár a köztévében. Arányaiban nagy műsoridőnk van. Emellett bárki szabadon alapíthat internetes rádiót is. Ez egy nagyszerű lehetőség, és ezt sem tudtuk teljesen kihasználni. Vannak persze nagyon jó műsorok. Meg kell állapítanunk alázattal, hogy nagyon jó hitvalló katolikus műsorokat lehet látni a televízióban, amiben megtért keresztyének tesznek tanúságot hitükről. Szomorúan veszem tudomásul, hogy a felekezetek a saját pecsenyéjüket sütik ezen a területen is. Voltak már gondolataink akár az Evangéliumi Alliansz-on belül is, hogy szükséges lenne valamilyen összefogásra. Úgy gondolom, nagy szükség lenne az összefogásra ebben is. Az egyházi műsorok egy része érdektelen, mert belterjes egyházi híradóként funkcionálnak, tehát nem a világhoz szólnak. Sok esetben az egyház nem képes úgy fogalmazni, hogy a kívülállók is megértsék azt. A szabadegyházi műsorok is gyakran belterjesek, és jó lenne kissé profibb tartalommal megjelenniük. Egy példát mondok: ha például verset mondunk a rádiós istentiszteleten, annak verstanilag is jónak kellene lenni, hogy ne botránkozzanak meg a keresztények igénytelenségén. A nagy egyházak műsorai többnyire kulturprotestáns jellegűek, tehát nagyon sok kulturális és egyéb információt adnak át, és a megszólalók üzenete nem túl érdekes. Ezen lehetne változtatni, mert egy különleges kairosz időszakban élünk ekkora médiafelülettel rendelkezve, és nem biztos, hogy mindig így lesz ez.

Mit jelent számodra az ökumenikus szemlélet?

Ez is a bibliai látásból fakad. Az Úré a föld és annak teljessége. A lakott földet jelenti elsőként az ökumené kifejezés. Sokan kritikusan szemlélik ugyan az ökumenét, én azonban egészen bizonyos vagyok abban, hogy a keresztyének egysége, egységes szolgálata Isten akarata. Évtizedek óta tapasztalatom, hogy a tiszta szívű egységtörekvéseken, az együttes szolgálaton áldás van. Szolgálatomban döntő ez a motívum, és nem is érdekelnek igazán a felekezeti határok. Szabadon szolgálok más felekezetek, közösségek körében. Mindenhol próbálom képviselni, hogy bánjuk meg bűneinket, felekezeti hibáinkat, szeretetlenségünket, türelmetlenségünket, gőgünket, hogy az Úr alkalmassá tegyen minket a szolgálatra. Ma nem az a kérdés, hogy ki pünkösdi, református vagy baptista. Egy hatalmas pogány tengerben élünk, akik között közösen és hitelesen kellene szolgálnunk.