Teológus portré – Jó András

Küldetésben az eléretlen népcsoportokért

 Az interjút Tari Zoltán készítette

„Úgy érzem, mostanában elsikkad az a lényeges üzenete a Bibliának, hogy Isten célja a bűnbeeséstől egészen a Jelenések könyvéig az eléretlen emberek elérése és magához ölelése. Megtehetné, hogy egy angyalt ideküld és akkor mindenki hirtelen valamilyen csodajel folytán megtérne, de mégis Ő ezt valamilyen oknál fogva az emberekre, és az egyházra bízta. És ha az egyház nincs a helyzet magaslatán, akkor az nagy baj. Van bennünk egyfajta féltő aggodalom, hogyan lehetne az egyházat egy kicsit felébreszteni.” – vall missziós látásáról Jó András, az Interserve Eurázsia régió igazgató helyettese.

Jó András 1972-ben született református családban. Egészen fiatalon formálódott szívében az a missziós elhívás, melynek nyomán feleségével a Károli Gáspár Református Egyetem elvégzése után a rendszerváltás után elsőként vállalt missziós kiküldetést Indiába az egyházából. Zenészként és tanárként is a vágya megosztani az evangéliumot idegen kultúrákban élőkkel és megosztani ezt a missziós látást a Kelet-Európai emberekkel. Három év óta az Interserve Eurázsiai régiójában szolgál, egy év óta teljes idejű munkásként lát el vezetői koordinátori feladatokat.

Hogyan ismerted meg az Urat?

Keresztény családban nőttem fel, a nyolcvanas években jártam hittanra Csepelen. A gyülekezetben emlékeim szerint volt olyan alkalom, amikor az Istentiszteleten édesapámmal mi voltunk ketten jelen a lelkésszel. Csepel olyan világ volt, ahol nem volt élő evangéliumi közösség akkoriban. Miután Albertfalvára költöztünk, átjöttünk a Külső Kelenföldi Gyülekezetbe. Az 1980-as évektől máig ehhez a református közösséghez tartozom. Egy ideig orgonáltam és ifjúsági vezető is voltam. Gimnazista koromban engem is elért a kamaszkori lázadás, és egy időre kimaradtam a gyülekezeti életből. Isten azután megtalált engem. Volt egy nagyon kedves ifjúsági lelkészünk, akivel összetalálkoztam a buszon és kérdezte, hogy mi van velem, és visszahívott a közösségbe. Először csak a társaság kedvéért jártam, de azután egy nyári táborban megismertem az Urat, és megértettem azt, hogy ő meghalt értem is.

Hogyan jutottál el az elhívásod felismeréséhez?

Kamaszkorban az ember keresi a helyét a világban, és ez által az önértékelését. Ehhez hasonlóan én is mindig magammal foglalkoztam, míg egyszer aztán ráébredtem, hogy a másik ember is fontos. Ez a felismerés és egyfajta bűnbánat, Istenhez fordulás nagyon meghatározta innentől az életemet és kerestem, hogy hogyan tudok szolgálni, az evangéliumot továbbadni. Egy másik ilyen felismerés is ért ekkoriban. Egy isteni gondolat volt talán, ami megfogalmazódott bennem ugyanezen a nyáron, amikor a szüleimmel nyaraltunk és egy mozifilmet láttam, amiben nagyon szörnyű világkép bontakozott ki. Egy háborús film volt. A filmnézés közben azon gondolkodtam, hogy bárcsak a vásznon szereplő emberek ismernék Jézust, és mennyivel másabb lenne a világ akkor, ha lenne, aki elmondaná ezt nekik. Nem tudtam akkoriban, hogy ez egy elhívás, de később aztán összeállt az életemben.

Mindig is zenész akartam lenni. A zene a mindenem volt. Klarinétoztam. Töretlenül ívelt felfelé a zenei karrierem, de aztán nem vettek fel a Zeneakadémiára. Egy olyan váratlan helyzetbe kerültem, amikor rá kellett jönnöm, hogy mégsem lesz zenész belőlem. Éppen akkor indult a Károli Bölcsészkara 1991-ben, és gondoltam beadom a jelentkezésemet angol-hittan szakra, ahová aztán fel is vettek. Teljesen váratlanul ért a dolog, és nem is tudtam angolul. Az alapvizsgán sajnos nem sikerült átmennem, és utána egy nyár alatt tanultam meg angolul, mivel rá voltam kényszerülve. A második szakom hittan volt. Nem olyan természetes dolog, ha az ember hittan tanárnak jelentkezik, de ez is fontos része lett az életemnek. A feleségemet az egyetemen ismertem meg az angol szakon. Ő a főszakja mellett evangélikus hitoktatónak tanult, míg én reformátusnak. A zenei pályám megfeneklését ugyan nagy kudarcként éltem meg, mivel nem nyertem felvételt, de ma már látom mennyi áldásnak lett ez a kiinduló pontja.

Ti voltatok a rendszerváltás utáni első misszionárius pár a Református Egyházban. Hogyan történt a kiküldésetek?

Akkoriban volt egy amerikai tanárunk, és ő felvetette, hogy menjünk missziózni Indiába. Volt ott egy nagy múlttal rendelkező nemzetközi iskola, és az amerikai reformátusoknak elég sok kapcsolata volt ezzel a Dél-Indiai iskolával. Ő ismerte az iskola elérhetőségeit, így jelentkeztünk oda. Kiderült, hogy éppen fafúvós tanárt keresnek, így az én zeneművészeti szakközépiskolai végzettségem tökéletesen megfelelt ehhez az álláshoz. Isten úgy el tudta ezt rendezni, hogy tényleg mindennek meg volt a maga helye, és utólag láttam, hogy ott, akkor nagyon sok lehetőségem volt a zenélésre. Ezen kívül nagyon sok gyerekkel kapcsolatba tudtunk lépni, tehát így jutottunk az egyetem után közvetlenül ebbe a missziós küldetésbe. Ez azért nagy dolog, mert a református felekezetből egészen az 1940-es évek óta nem küldtek misszionáriust külföldre. Én voltam talán az első, akit hivatalosan kiküldtek, és az egyház elismerten főállású misszionáriusának tekintett. Nyílván voltak mások is kint, többféle munkát végeztek, de ez kuriózumnak számított akkoriban.

Mit jelent számodra a misszió maga?

Természetesen sok mindent jelent. Ez egy olyan szó, amit lehet nagyon röviden is magyarázni és hosszadalmasan is, annyira gazdag a jelentéstartalma. Én legszívesebben megszabadulnék tőle, mert annyira sokat használták olyan dolgokra, ami annyira más, mint amit Jézus értett a küldetés alatt. Én azt gondolom, hogy sok minden belefér a misszióba, de legegyszerűbben Isten országának az előmozdításáért történő munkát nevezném annak. Jóval többről van itt szó, mint gyülekezetek alapításáról, evangelizálásról vagy segélyekről, amiket az embereknek adunk. Ennek az összességét is értem alatta, de gyakran csak egy-egy részét tekintjük missziónak, közben valahol az egészet kellene. Sokszor olyan pótdolgokat is annak nevezünk, amik nem azok. Ha azt nézzük, minden keresztény embernek missziója, küldetése van, az egy más kérdés, hogy nem mindenki lesz főállású szolgája az Úrnak. Ez is egy lehetséges szolgálati terület, amikor valamilyen elhívás és egyéb adottságok vagy körülmények miatt az ember egy olyan küldetést kap, hogy főállásban ezt kell végezni. Olyan, mint a lelkészi vagy hitoktatói munka, vagy bármilyen más hivatás, amire az Isten hívása vonatkozik.

Indiából hogyan jöttetek el? Maradtatok volna szívesen?

1999-től 2002-ig voltunk kint, egy évre terveztük, de három év lett belőle. Igazából nagyon szerettünk kinn lenni. Éreztük, hogy van értelme annak, amit csinálunk. Abban az iskolában, nyitottak voltak a gyerekek, jó volt kapcsolatokat kiépíteni velük. India teljesen más világ, mégis amikor ott van az ember, akkor sok minden iszonyatosan idegesítő tud lenni, bár amikor az ember misszióba készül, akkor ezzel tisztában kell lennie, hogy nem várhatja el azt a kényelmet, amit odahaza megszokott. Nem is ez miatt jöttünk haza, inkább családi okai voltak: szüleim idősek lettek, édesapám azóta el is hunyt. Nekem nincs testvérem, ez volt az egyik fő ok, meg nem is igazán terveztük, hogy hosszabb távra kinn leszünk. Ami nagy öröm volt, hogy utánunk kiment egy másik magyar család, akik szintén három évig maradtak ott, sőt most is van küldetésben ott egy magyar család. Örül a lelkem, hogy másnak is meg volt ez az élmény, és így tovább él a magyar jelenlét ebben az iskolában. Ez szerintem nagyon fontos.

Mi az, amit úgy érzel, hogy elhoztatok magatokkal Indiából?

Nagyon sok mindent. Azt gondolom, hogy ha nem lett volna ez a három év az életünkben, más lenne a mi világunk, kezdve az indiai ételek szeretetével, mert a csípős ételeket ott szerettem meg, persze ennél komolyabb dolgokról is szó van.

A Református Egyházban nőttem fel, ahol nagyon szigorú felekezeti korlátok között történik minden. Azt látom Magyarországon, hogy nagyon meghatározza az egyház működését, hogy a más felekezetből jövő testvérek iránt ellenségesen viselkedünk, vagy nem veszünk róluk tudomást. Van egy kicsi réteg az egyházakban, akik bizonyosféle ökumenére nyitottak, de ez nagyon szűk kört érint. Itt persze a Református Egyházról tudok csak beszélni tapasztalat alapján, de ez nagyon feltűnő volt India után.  Ott, aki keresztény, az a testvérem. Olyan nagy Indiában az ellenséges nyomás, a társadalom szorítása, az iszlám és a hindu fundamentalizmus megerősödése, hogy nincs jelentősége annak, ha valaki katolikus, református, metodista, vagy bármilyen más felekezetű. Sokkal fontosabb az, ami összeköt minket, mint ami elválaszt. A mi házasságunk is nyitottá tett erre, hiszen evangélikus és református családokat és gyülekezeteket hoztunk így össze. Ha hosszabb ideig egy más kultúrában él az ember, akkor szembesül azokkal a dolgokkal, ami a saját hitében kulturális elem, és nem a központi magja az üzenetnek. Azt gondolom, hogy Isten felhasználta az életemben ezt az időt, hogy megrostálja ezeket bennem, mivel nem egyházhoz próbáljuk az embereket hívogatni, hanem Jézus Krisztushoz.

Hogyan vezetett az utad az Interserve-hez?

Korábban nem ismertük a szervezetet, az indiai utunkat missziós szervezetektől teljesen függetlenül jártuk meg, de miután hazajöttünk, megkerestek minket. Egy holland házaspár Magyarországon próbált kapcsolatot építeni és megismertetni az egyházakkal az Interserve munkáját. Ők valamilyen áttételes úton-módon hallották, hogy mi éppen hazajöttünk Indiából, és egyszer beszélgettünk velük. Nagyon kedvesek voltak, és mondták, hogy gyakorlatilag nekik szükségük lenne valakire, aki itt él, és kapcsolatot tart az esetleges jelentkezőkkel, vagy ha nyáron vannak misszióexpók, kiállítások, konferenciák, akkor szükség lenne valakire, aki az Interserve-et képviseli. Elvállaltuk, de közben már volt a szervezetnek magyar jelenléte. Szegeden egy idős skót professzor, aki a skót missziónak volt az elnöke, a szegedi MEKDESZ körében népszerűsítette a szervezetet. Sokan azok közül máig imakapcsolatban vannak velünk. Az Interserve egy olyan missziós szervezet, amelyik kifejezetten azokba az országokba küld munkatársakat, ahol a legkevésbé ismerik az evangéliumot. Ha nagyon egyszerűen akarjuk kifejezni, akkor Észak-Afrika, az arab világ, Közel-Kelet, Ázsia nagy része, mely területek az iszlám, a hinduizmus és a buddhizmus világa. Még egy különleges területe van, Európában a bevándorlók között sok helyen végeznek szolgálatot. Nem mindenhol van ez utóbbira kapacitás, de Angliában elég jól beindult. Ez egy nagy múltú szervezet, itt Magyarországon nem igazán ismert, de 160 éves immár. Jelen pillanatban is több mint 800 család van, aki hosszú távú misszionáriusaink közé tartoznak. Vannak rövid távú kiküldetésre is lehetőségek, de elsősorban a fő cél, hogy hosszú távra küldjünk ki misszionárius szakembereket, akik a saját munkakörüket végzik, és mellette Jézus Krisztus követeiként is jelen vannak.

Hosszú ideig magam is mellékállásként tudtam vállalni ezt a szolgálatot a tanítás mellett. Aztán az előző tanév végével otthagytam a munkahelyemet a Lónya utcai Református Gimnáziumban, és főállásban lettem az eurázsiai igazgató helyettese, aminek az a lényege, hogy a Közép-Európai stratégiai irányítást én végzem, ill. keressük a lehetőséget az egyházakkal való együttműködésre.

Olvastam egy korábbi interjúban, hogy Indiával kapcsolatban megjegyezted, hogy rájöttetek arra, a középosztályt is jó lenne elérni az evangéliummal. Mit is jelent ez pontosan?

Ez egy adottságból kialakuló látás volt, amire a kinti iskolán keresztül jutottunk el. Nem volt valami nagy mozgásterünk, hisz nyílván amilyen gyerekeket mi kaptunk, azokkal volt lehetőségünk dolgozni. Az iskolába elsősorban középosztálybeli gyerekek jártak, tehát ez egy elit iskola Indiában, mondhatni az egyik legjobb Dél-Kelet Ázsiai nemzetközi iskolának számít. Nagyon jó tanárok vannak, a világ minden részéről. Nagyon magas szintű, szociálisan érzékeny programjuk van. Azt is ott tanultam meg, hogy az odajáró indiai gyerekek, akik nagyrészt nem keresztény családból jöttek, hanem a jó minőségű oktatás vonzotta őket, az iskola által megismerték az evangéliumot, tanulhattak keresztény énekeket, beszélgethettünk, imádkozhattunk velük. Ami talán még érdekesebb, hogy láthatták a módját, hogy megváltoztassák másoknak az életét, és hogy egyáltalán fontos a másik ember. A mai korban nem divat odafigyelni a másikra, még Indiában sem. A jótékonykodás ott egy vallási kötelesség, de gyakorlatilag nagyon kiveszőben van az ottani modern, globalizált fiatalság körében az, hogy odafigyeljenek a náluk szegényebbekre, pedig hatalmas nyomornegyedek, elképesztő szegénység van az országban. A misszió fontos küldetése az, hogy amennyire lehet, megváltozzon a társadalom. Ez volt az elhívásom lényeges eleme korábban. Onnan mérhető le ez a hatás, hogy a felnövő gyermekek mennyire veszik komolyan a társadalmi kihívásokat. Örömmel látjuk, hogy sok tanítványunk dolgozik szociális területen vagy misszionáriusként.

Tudnál-e beszélni röviden a Kairos missziós kurzusról, mint lehetséges útról? Hogyan hívtad össze, miről szól?

Az Interserve skóciai munkatársai már öt éve használják a Kairos missziós kurzust, és akármikor találkoztam a skót igazgatóval, mindig rágta a fülemet, hogy mikor szervezzük meg Magyarországon a Kairost, mert úgy tapasztalják, hogy nagyon hasznos a missziós szervezet szempontjából nézve. Az utóbbi néhány évben felgyorsulni látszik ez a tendencia, hogy nem jönnek misszionáriusnak az emberek. Ez a mi szervezetünkben is látszik, de más missziós szervezetek is erről számolnak be. A tapasztalatunk az, hogy a gyülekezeteknek valahogy nem fontos az eléretlen népek elérése. Angliában, Skóciában felfedezték ezt a Kairos kurzust, most már használják is, és most néhány évvel később látszik az eredménye abban, hogy újra vannak jelentkezők azokból a gyülekezetekből, ahol a kurzust végigcsinálták. Nem egyszerűen misszionáriusokat képez a Kairos, hanem azt a látást szeretné a gyülekezetekben meghonosítani, hogy az alapküldetése Krisztus Egyházának nem más, mint a misszió. Úgy érzem, mostanában elsikkad az a lényeges üzenete a Bibliának, hogy Isten célja a bűnbeeséstől egészen a Jelenések könyvéig az eléretlen emberek elérése és magához ölelése. Megtehetné, hogy egy angyalt ideküld és akkor mindenki hirtelen valamilyen csodajel folytán megtérne, de mégis Ő ezt valamilyen oknál fogva az emberekre, és az egyházra bízta. És ha az egyház nincs a helyzet magaslatán, akkor az nagy baj. Van bennünk egyfajta féltő aggodalom, hogyan lehetne az egyházat egy kicsit felébreszteni.

Ha most valaki hozzád jönne érdeklődve az Interserve felől, mi az, amit tanácsolnál neki rögtön, az elejétől kezdve?

Nagyon megörülnék, mert kicsit szűkös a kínálat jelen pillanatban. Lengyelországban most több megkeresésünk is érkezett, aminek nagyon örülünk. Van egy magyar fiatal is, aki éppen elindult a jelentkezési folyamatban. Nagyon nagyok az igények. Több száz helyre el lehetne küldeni bárkit. Nyilván vannak bizonyos alapfeltételek, és van egy szép hosszú lista, amit átbeszélgetnénk a jelentkezővel. Az egyik fő kérdés, hogy tud-e nyelveket, beszél-e angolul, és van-e benne hajlandóság, hogy más nyelvet is megtanuljon, főleg ha hosszabb távra megy. Fontos még, hogy mennyire nyitott új dolgokat tanulni, mennyire nyitott erre a tanítványi lelkületre. Nagyon fontos, hogy valamennyire legyen tapasztalata más kultúrában való életről. Nem alapfeltétel, de azért akkor is próbáljuk arra ösztönözni, hogy egy rövidtávú úton legalább kipróbálja, mielőtt hosszabbtávra elkötelezné magát. Az az igazság, hogy nagyon sokan érdeklődnek, de nagyon kevesen jutnak el a jelentkezésig. Ez a fajta elköteleződés, vagy a hajlandóság arra, hogy tényleg döntést is hozzunk ilyen téren is, valahogyan, egyenlőre még gyenge. Úgy érzem, meg van ennek az oka, mert a fiatalok sokszor eleve nem terveznek hosszú távra, inkább örülnek, ha éppen valami sikerül, vagy ha nem sikerül, akkor éppen várják, hogy majd jön a nagy lehetőség. De én azt tudom mondani, hogy egy, akár rövidebb távú missziós kiküldetés olyan új perspektívát ad az életben, ami százszorosan megtérül, ha ilyen önző szempontot nézünk. Egészen más lett a világról alkotott képünk egy ilyen út után, és sokkal több lehetőségünk adódott a tapasztalatunk miatt. Azt tudni kell, hogy van ennek bizonyos anyagi vonzata is. A kiküldetést nem fizeti ki senki, ezt tehát saját forrásból, vagy gyülekezeti háttérből finanszírozzuk. Vannak még néhol fizetett álláslehetőségek, bár ez elég kevés, inkább orvosoknak. Ha a jelentkező nyelvtanár, tehát például profi angoltanár, és anyanyelvi szinten tud angolul és gyakorlott, akkor tudunk neki találni fizetett álláslehetőséget is. A munkánk nagy része azonban önkéntes alapú. Ami igazi munka, mégis otthoni támogatásokból tudjuk ezeket finanszírozni. A missziós szervezetek életében hagyományosan az volt a menetrend, hogy jöttek egyének és jelentkeztek, de én sokkal jobban örülnék, ha lelkészek, gyülekezeti vezetők keresnének meg minket. Olyan gyülekezetek érdeklődését várjuk, akiknek ott van a szívén, hogy bekapcsolódjanak az eléretlen népcsoportok eléréséért végzett munkába.  Emlékeztetnék az Apostolok Cselekedetei 13. részére, Pál és Barnabás kiküldésének történetére, ahol azt olvassuk, hogy az antiókhiai gyülekezet vezetőségé Isten Lelkének vezetésére kiválasztotta a küldötteket. Szerintem ma sincsen ez másként főállású missziós munkások esetében.

Végezetül szeretném felajánlani, hogy elmegyek gyülekezetekbe és beszámolok a világmisszió mai helyzetéről, és a missziós lehetőségekről, szervezetünk munkájáról, hiszen ez a beszélgetés terjedelménél fogva számos kérdésre nem adhat választ.