Ajánló

Ezúttal betekintést kapunk abba, hogy milyen nevekkel illeti az Újszövetség a hívőket, ezt követően pedig elkezdjük annak tanulmányozását, hogy milyen kifejezéseket használ magára a gyülekezetre. Közben ne feledkezzük meg a máig ható következményekről, ill. tanulságokról akkor sem, amikor konkrétan nem térek ki rájuk.

Tanulmányunk első részében (2015/1. szám) a gyülekezet fogalmával ismerkedünk meg (1. főpont), majd rövid utazást tettünk Jézus, ill. a Szent Szellem és a gyülekezet kapcsolatának területére (2. és 3. főpont).

Az alábbiakban arról szólok, hogy milyen nevekkel illeti az Újszövetség a gyülekezetet alkotó hívőket (4. főpont), ezt követően pedig elkezdjük annak tanulmányozását, hogy milyen kifejezéseket használ magára a gyülekezetre (5. főpont 1-3. alpontja).

4. A hívők nevei az Újszövetségben

Ebben a fejezetben megkísérlek röviden bemutatni néhány olyan fogalmat, nevet, amely a gyülekezeti közösséget alkotó személyekre vonatkozik. A kifejtés során több esetben is az ApCsel-ben előforduló fogalmakra-nevekre fókuszálok, mivel ezek jellemzően itt fordulnak elő.

4.1. Keresztények (chrisztianoi)

A fiatal antiókhiai gyülekezet nagy számbeli gyarapodása és a keresztény név keletkezése között oksági kapcsolat van. Barnabás és Pál munkája nyomán nagy tömeg tért meg, így az emberek elnevezték őket „chrisztianoi”-nak[1], azaz krisztiánusoknak, keresztényeknek (ApCsel 11,26). Úgy tekinthetjük, hogy maga a szó „nem keresztény eredetű”, hanem a környező pogány világ adta a hívőknek. A gyülekezet tagjainak száma feltűnően gyorsan megnőtt Antiókhiában, éspedig túlnyomó többségben pogányokból. Annyira elütő jellegűvé vált a zsidóktól ez a gyülekezet, hogy nem lehetett többé egyszerűen „zsidó szektának” tartani őket. Új névre volt szükség: arról nevezték el a csoportot, akire mint fejükre, vezérükre hivatkoztak. A krisztus (χριστός-chrisztosz = felkent) méltóságnév tartalmát viszont, tudatosan vagy sem, de – igen helyesen – tulajdonnévnek tekintették, ezért ebből képezték a χριστιανός-christianosz megjelölést.[2]

A szóképzés módja gyakori, a görög szavakban általában: -énosz (pl. nadzarénosz, gadarénosz), magánhangzó után: -anosz (pl. a pártelnevezésként használt: héródianosz). Feltehető, hogy a név eredetileg pejoratív tartalommal bírt, a képző a tulajdonnév (pl. Chrisztosz) után ilyen jelentésű: valakinek a párthíve. Nem véletlen, hogy nem a zsidók találták ki, ők nem alkalmazták volna a Krisztus-hívekre „a Messiás követői” elnevezést, hiszen szerintük Jézus nem volt Messiás. A zsidók názáretieknek (Károli: „nazarénusok”) vagy galileaiaknak mondták őket.[3]

4.2. Názáreti irányzat (nadzóraiói, haireszisz)

Jézus Isten akaratából nyeri hazájául a galileai Názáretet (Ναζαρέτ). Mária fiának neve tehát „nadzóraiosz” (ναζωραῖος), azaz názáreti, Názáretből való, ill. tulajdonnévként a Názáreti lesz (Mt 2,23; 26,71; Lk 18,37). Ez a jelző a helymegjelölésen kívül mélyebb értelmű célzást is takar. Hangzásbeli rokonsága folytán összecseng a héber názir „Istennek szentelt életű férfi” (Num 6,2kk), a nécer „vesszőszál, hajtás, virágszál” (Ézs 11,1), a nézer „korona, diadém” (Lev 21,12) szavakkal és főként a nácar „megőriz, megtart” (Ézs 42,6) igével. Názáretből származik az elfogult emberi vélekedés (vö. Jn 1,46) megcsúfolásával a legnagyobb jó, a világ üdvössége.[4]

„Nadzóraioszok”-nak nevezték utóbb Urunk Jézus tanítványait is, ill. a keresztényeket Palesztinában. A Félix prokurátor előtt Pál ellen elhangzó vád többek között az volt, hogy ő a „názáreti irányzat feje”[5] (ApCsel 24,5). (Károli a „nazarénusok felekezetének” fordítja.) Ebből kiviláglik, hogy Mesterük neve után ez volt a keresztények neve is, helyesebben tanításuk, kegyességi rendszerük megjelölése.[6]

Magának az irányzat, felekezet (haireszisz) szónak a jelentése és alkalmazása többrétű. Haireszisz (αἵρεσις): választás, (választással betöltött) hivatal, tan, tévtan, eretnekség, (vallási) irányzat, vallásos csoport, párt, iskola.[7] Az ApCsel 5,17-ben a szadduceusok pártja, felekezete[8] azokat jelenti, akik bizonyos elveket választottak és követtek, tehát itt az „iskola” értelmében szerepel. A farizeusokat is így nevezték (ApCsel 15,5; 26,5). A zsidók viszont a keresztényeket – mint már utaltam rá – eretnek „szektának” tekintették. Pál apostol imént említett kihallgatásakor (ApCsel 24,5.14) hitvallást tesz Félix előtt „a szerint a tanítás szerint, amelyet ők eretnekségnek mondanak”[9]. Pál egy percig sem tagadja keresztény voltát, de nem nevezi pártnak vagy eretnekségnek, herezisnek azt az „utat”, amelyet követ, sőt visszautasítja a szektásság vádját. Nem új tan, nem „religio licita” hirdetője, hanem csak a helyesen értelmezett prófétai üzenet képviselője. Arra utal határozottan, hogy a törvény és a próféták értelme a reménység, ez pedig csak Krisztusban válik alappal bíró reménységgé, különben hiábavaló emberi ábrándozás marad (futurikus eszkatológia). Bepillantást ad Izráel és a kereszténység hitvallási tekintetben egymáshoz való viszonyába is.[10] Izráelnek alapjában véve három szilárd dogmája van: 1) az egy Isten léte, 2) az Ószövetség kanonikus volta, 3) a feltámadásról szóló tanítás. Ezek körén belül tökéletesen vállalja Izráel hitvallását a keresztény gyülekezet is. Amíg elvi tekintetben beszélünk a Messiásról, addig ebben sem lehet különbség. A választóvonal egy olyan dologban rejlik, amely eleve nem dogmatikus, nem szóbeli hitvallás kérdése. Ez pedig az: a kereszténység mindannak a valóságát, amit a hitvallásban kapott, a názáreti Jézusban s az ő tanítványainak konkrét körében találta meg. Amikor az egyház későbbi története során hasonló módon válik ketté, mint Izráel itt (Pál és az őt vádlók), akkor egészen hasonló dolgot kell látnunk. Lehetnek egy ugyanazon felekezethez tartozó keresztények, akik szóbeli hitvallásukban, dogmatikai rendszerükben a legapróbb részletekig megegyeznek egymással, amikor azonban arra kerül sor, hogy Krisztus gyülekezetét vállaljuk-e egy bizonyos, kézzelfogható, emberekből álló, nagyon is meghatározott és konkrét társaságban vagy nem – akkor megtörténik a szétválás. Megtörténik, akár megvalljuk, akár nem (vö. ApCsel 28,22kk).

4.3. Ez út követői (ontasz tész hodou)

A keresztényeket ez út követőinek (ὄντας τῆς ὁδοῦ-ontasz tész hodou) is mondták. Az Újszövetségben – a témánkhoz kapcsolódó körben – a hodosz (ὁδός):[11] az Úr útja, a kereszténység és annak tanítása, az Isten által mutatott út, amely a Krisztusba vetett hit által üdvösségre vezet. Ebben az értelemben e kifejezés csupán néhány esetben fordul elő az ApCsel-ben, a Pállal kapcsolatos részleteknél (9,2; 19,9.23; 22,4; 24,14.22); ezekhez lehet számítani továbbá a 18,25-öt: Apollós már „tanítást kapott az Úr útjáról”[12] és a 18,26-ot is: Akvila és Priszcilla, maguk mellé vették Apollóst, és még „alaposabban megmagyarázták neki az Isten útját”[13].

Megemlítem még az 1Kor 4,17-et is (a Károli-fordítást idézve), ahol Pál apostol így ír a gyülekezetnek: Timóteus „eszetekbe juttatja néktek az én utaimat a Krisztusban”[14]; itt konkrétan a keresztény tanítás tartalmáról, az annak megfelelő életútról van szó, szinte így is lehetne fordítani: „Krisztus tanítása, amelynek útjain járok.”[15]

4.4. Tanítványok (mathétai)

A mathétész (μαθητής), a tanítvány, az életkortól teljesen függetlenül az olyan egyént jelöli, aki valamely mester, tanító lábánál ül, környezetébe tartozik, vele együtt él, hogy annak bölcsességét, szaktudását elsajátítsa.[16] Természetesen már az evangéliumokban találkozunk e szóval, így olvasunk Keresztelő János (Mt 9,14), a farizeusok (Mt 22,16) és főképpen Jézus tanítványairól (Lk 6,13kk; Jn 6,66; 19,38). Az ApCsel-ben a 6,1-től (a pünkösd utáni napokban „nőtt a tanítványok száma”) a 21,16-ig (Pál kíséretéhez tartozott „néhány cézáreai tanítvány is”) a tanítvány szó általában a hívőket jelenti, akiket a jelzett igehelytől kezdve testvéreknek, atyafiaknak is nevez az Írás. Dorkasz nőtanítvány (μαθήτρια-mathétria; hapax legomenon[17]) szorgalma ma is példakép (ApCsel 9,36).

4.5. Testvérek (adelfoi)

A magyar nyelvben a szó tágabb értelmében egyazon szülők leszármazottait értjük testvéren, nemre való tekintet nélkül; szűkebb értelemben azonban ismeretes a fitestvér és nőtestvér fogalompár is. A görög nyelv a névelővel eleve utal a főnév – jelen esetben a testvér – nemére: ho adelfosz (ὁ ἀδελφός; tsz.: οἱ ἀδελφοὶ) testvér, fiútestvér, fitestvér; hé adelfé (ἡ ἀδελφή) leánytestvér, nőtestvér (ma már egyre elfogadottabb a nővér megjelölés is).[18] Természetesen a Szentírásban is gyakran találkozunk olyan esetekkel, ahol a testvér név, ill. megszólítás egyaránt vonatkozik mindkét nemre (ilyen pl. a Mt 7,3–5: „miért nézed a szálkát atyádfia [testvéred] szemében?”).

Az Újszövetség ismeri és tiszteletben tartja a vér szerinti testvéri kapcsolatot is (ApCsel 2,29.37; 7,2; 22,1), de különösen hangsúlyozza a Jézus által az ő hívei között megteremtett lelki-szellemi testvériséget.[19] Urunk Jézus a tanítványokat, mint a benne hívőket nevezte testvéreinek („íme, az én anyám és az én testvéreim!” – Mt 12,46kk), ennélfogva a keresztények testvéri viszonya is a feltámadott és élő Jézus Krisztussal való eleven közösségen nyugszik (ApCsel 15,23; 16,40; 28,14–15). A jó testvéri kapcsolatot pregnánsan szemlélteti a nevezetes apostoli gyűlés után született körlevél: „Mi, az apostolok és a vének, a ti testvéreitek (ἀδελφοὶ-adelfoi), az antiókhiai, szíriai és ciliciai pogány származású testvéreknek (ἀδελφοῖς-adelfoisz) üdvözletünket küldjük!” (ApCsel 15,23) Természetesen az apostolok leveleikben számtalanszor szólítják a gyülekezethez tartozókat „testvéreimnek” (Róm 7,1.4; 8,12; 1Kor 1,10; Zsid 3,12; Jak 1,2; stb.).

Adelfé (ἀδελφή): leánytestvér, nőtestvér. Jézus igazi nőtestvéreinek vallja azokat, akik a vele való lelki-szellemi közösség alapján tartoznak hozzá (Mt 12,50; Mk 3,35). A gyülekezet nőtagja, keresztény nő: Fébé „nőtestvérünk” (Róm 16,1); ugyanígy a „hívő feleség” is (1Kor 7,15; 9,5). Kissé titokzatos képes beszédben szól János: „Köszöntenek téged a te kiválasztott nőtestvéred gyermekei.” (2Jn 13) Névtelenül utal azokra az emberekre, akik üdvözölték azt a gyülekezetet, amelyiknek János írt. Az első versbeli „úrnő” (κυρίᾳ-küria) feltehetően egy gyülekezetre utal, akiket Isten kegyelme „kiválasztott”. Az üdvözletből is kitűnik a keresztények egymás iránti érdeklődése, törődése, amely az egyház korai éveiben összekötötte a különböző gyülekeztek tagjait.[20]

Itt említem meg a tágabb értelmű filosz (φίλος), barát kifejezést is. Amikor Pált fogolyként Rómába viszik, útközben Szidónban Juliusz százados megengedi Pálnak, hogy elmenjen barátaihoz, az ottani keresztényekhez, és azok gondoskodjanak róla (ApCsel 27,3).[21]