Wildmann János: Sabino Chialà: A mai ember egy keresztény szemével - recenzió

Akinek nincs ideje, türelme vagy kedve részletes, elemző műveket olvasni korunk társadalmi állapotáról, valamint nehézkes teológiai eszmefuttatásokat az áldatlan állapotok orvoslásáról és a keresztény életről, annak kapóra jöhet ez a könyvecske. Ebben a boséi szerzetes röviden, közérthetően, mégis kiegyensúlyozottan és keresztény szempontból is helyálló módon közelít a mai idők válságjelenségeihez és ezek keresztény kezeléséhez. Elmélkedésében korunk emberét, különösen a fiatalokat és a rajtuk megbotránkozó keresztényeket tartja szeme előtt.

Az első rész a globalizmus és a partikularizmus ellentmondásában kialakuló négy válságterület rövid leírásával foglalkozik. Az első a személyes identitás válsága, amely azt jelenti, hogy a személyiség, az élet értéke válságban van, a szubjektivizmus lett úrrá mindenen. Az „új nemzedék” a lemondást követelő régi keresztény hagyománnyal nem tud mit kezdeni, jelmondata az „azt teszem, amit a szívem diktál” (30) lett. Ez azzal a veszéllyel jár, hogy valójában nem is lesz identitása, hiszen ez túlmutat az egyén terén is idején, mert „saját énünkön túl nem a semmi, hanem egy másik lény van”. Más szavakkal: „minden határ kétarcú: azé a lényé, amelyik ott ér véget, és azé, amelyik ott kezdődik” (33). A második az érzelmi kapcsolatok, a partnerség és család válsága, amelyeket a modern felfogás szerint csak addig kell fenntartani, amíg a vonzalom valóban létezik. „Ragadd meg a pillanatot!” (36) – hangzik ennek a magatartásnak a szlogenje. Amit elfelejt, az a folytatás: „ragadd meg a pillanatot, de az egész történetet is, amelynek az adott pillanat apró töredéke csupán!” A harmadik válság a társadalmi kapcsolatokat érinti. Ezt közömbösség és érdektelenség jellemzi a közügyek és szocio-kulturális környezet iránt, és csúcspontját „az idegengyűlölet és hazafiatlanság” (39) egyidejűsége jelenti, mert a másikat megvető futballklubok, kulturális, zenei és helyi hagyományok különlegessége csupán provincializmus, de nem valódi identitás. A negyedik terület a hitélet válsága, amelyet sokak szerint a „transzcendens dimenzió” (45) iránti érzéketlenség jellemez. Igen ám, de akkor miért virágoznak távol-keleti eredetű közösségek? A szerző szerint ennek két legfontosabb oka a keresztény tanúságtevés hiteltelensége és a fiatalok kérdéseire való válaszképtelenségünk.

Ne gondoljuk azonban, hogy Chialà az elveszett paradicsomot siratja! A bosói szerzetes nem hátra, hanem előre tekint. Korunk válságtól megtépázott új nemzedékét félérett gyümölcsnek tekinti, amelyet nem elvetni, hanem megérlelni kell. Könyvecskéjének második részében az 1Pét 3,14-16 kapcsán arról elmélkedik, hogy mire kell törekedni a keresztényeknek. Először is arra, hogy ne féljenek. A félelem visszafordulásra ösztönöz, de „nincsenek mítoszként dicsőíthető társadalmi korszakok és modellek, ne fogadjuk el a jelent a hamis próféták módján sötét színekkel lefestő világvége-jövendöléseket… Korunk a megváltás kora” (58). A második a belsőélet primátusa az aktivizmussal, a „terület-visszaszerzés” és különböző keresztény reklám-stratégiákkal szemben. Harmadrészt tudatos és hiteles életre kell törekednünk, hiszen „környezetünk szilárd bizonyítékot vár arról, amiben hiszünk, amit állítunk, és amit keresünk…; nem elég többé «tisztelendőnek» lenni ahhoz, hogy elfogadjanak” (67). Végül mindezt „szelíden és tiszteletet tanúsítva” kell tennünk, mert „a tisztelet és szelídség hiánya, az önhittség és fölényesség valójában a félelem másik arca” (70).

Az elmélkedés harmadik részében a szerző Jézusnak a házasságtörő asszonnyal való találkozás példáján mutatja meg azt a módot, ahogyan a kortársakra kell tekinteni. A jelenet különlegessége nem annyira az irgalom, amellyel Jézus az asszony bűnét kezeli, hanem az a képessége, „ahogy a probléma alkotóelemeit másképpen rendezi el” (77). Chialà előbb több ponton kimutatja a megvádolt nővel kapcsolatos eljárás törvénytelenségét, majd rávilágít a valódi problémára, a hibás perspektívára. Ez utóbbit fordítja meg gyökeresen Jézus viselkedésével, és ezáltal teszi lehetővé a felszabadító folyamatot úgy az eljárásban, mint a résztvevők lelkében. „A bűn is segélykiáltás” figyelmeztet az író, mi pedig „az irgalmasság művészetének elsajátításra vagyunk hivatottak” (88).

Bencés Kiadó, Pannonhalma, 2013, 96 o.