Izsák Norbert: Gyülekezet és motiváció

A cikk elolvasását ajánlom azoknak, akiket érdekel, hogyan hangolhatják át gyülekezeti életünket a legújabb motivációkutatásokból levonható tanulságok.

Vajon mi vonz bennünket Istenhez, és mi miatt érezzük jól magunkat a gyülekezetben? Megfogható-e a megfoghatatlan? A legújabb vezetéstudományi szakirodalom alapján úgy tűnik, sokat tehetünk azért, hogy a gyülekezet tagjai motiválta(bba)k legyenek. Az is kiderülni látszik, hogy a lelkesedés hiányáért, a hívő élet fásultságáért sokszor rossz beidegződések, helytelen gondolkodási modellek a felelősek, amelyeket csak teológiailag helyes és következetes vezetői viselkedéssel, igehirdetésekkel lehet felülírni. 

Miért van az, hogy túlfizetett alkalmazottak is nem ritkán utálják a munkájukat, sőt, még megbecsült szolgálók, gyülekezeti munkások is teli vannak elégedetlenséggel, mi több, nem ritkán apátiába, közönybe süllyednek? Vannak, akik démoni hatásoknak, esetleg szimplán emberi lustaságnak tulajdonítják ezt, és sürgős böjtölést, kompromisszummentesebb keresztfelvállalást javasolnak, ám nem mindig koronázza siker az efféle tanácsadást. Mások még nagyobb bónuszt, még több elismerést “írnak fel”, esetleg a mennyei koronára gyűjtött több ékkő ígéretével igyekeznek nagyobb lelkesedést szítani. Sokszor ezek a módszerek is kudarcot vallanak. Vajon miért?

A válaszhoz a modern pszichológiában először Harry Harlow, a Wisconsini Egyetem viselkedéstudománnyal foglalkozó pszichológiaprofesszora került közel. Harlow mintegy fél évszázaddal ezelőtt, majmok vizsgálata során arra jött rá, hogy a derék főemlősök különösebb jutalmazás nélkül is képesek megoldani játékos feladatokat. Ebből a „felfedezésből” fejlődött ki aztán az elmélet, amelynek lényege, hogy bizonyos feladatok teljesítése belső jutalmazással jár együtt, merthogy a majmok élvezettel merültek el a különféle problémák megoldásában.[1] A legmegdöbbentőbb nem is ez, hanem az volt Harlow kutatásában, hogy amikor külső tényezőkkel, például mazsolafalatkákkal próbálták javítani a majmok feladatmegoldási teljesítményét, azok egyre többet kezdtek hibázni. Vagyis a külső motiváció rontotta a teljesítményüket.[2]

Az 1960-as évek végétől kezdve az amerikai Edward Decinek, a Rochesteri Egyetem pszichológiaprofesszorának aztán azt is sikerült – immáron emberek közreműködésével – bizonyítania, hogy „amikor egy bizonyos tevékenység esetén a pénzt használják a külső jutalmazás eszközeként, akkor az alanyok elveszítik belső érdeklődésüket a tevékenység iránt”. Magyarán, ha fizetnek valakinek a korábban ingyen, örömből végzett tevékenységért, akkor egy ideig ugyan javul a teljesítménye, ám amint elzárják a csapokat, radikálisan, a korábbinál is jóval alacsonyabb szintre csökken a lelkesedése és a teljesítménye.[3] Ugyanez nem csak majmoknál és dolgos munkásemberek esetében, de még óvodásoknál is működik. Amikor kisgyerekeknek csokit és cukorkát adtak logikai játékok megoldásáért, korábbi jó teljesítményük óriásit zuhant. A gyerekek csak akkor voltak hajlandóak “játszani”, ha megjutalmazták őket, és a feladatmegoldásuk végeredménye is rosszabb lett.

A már idézett Pink a motiváció három fokozatát említi szűkebb zsánerében bestsellerré lett könyvében. Megfogalmazása szerint a motiváció 1.0 az ember alapvető szükségleteinek, például éhségének és szomjának kielégítésére irányuló kívánság, míg a motiváció 2.0 a klasszikus jutalmazás – büntetés paradigmájára épít. E szerint, ha a menedzser több jó, a cég szempontjából hasznos viselkedést (például pontos munkavégzést) szeretne látni a munkatársakban, akkor az efféle magatartást jutalmazza, míg a haszontalan viselkedést (például a munkahelyi késést) bünteti. Jóllehet az efféle hozzáállás az embert csak egy jobban fejlett patkánynak tekinti, ennek ellenére évtizedeken át prímán működött, méghozzá azért, mert a munkavégzés többnyire monoton feladatsorokból állt, s magát a munkát is alapvetően szükséges rossznak könyvelték el, amitől minden normális ember – ha tehette – messzire menekült.[4]

Hogyan viszonyul mindez a gyülekezeti élethez és a teológiai meggyőződéshez? Ha valaki kizárólag a büntető-jutalmazó Isten dichotómiájában gondolkodik, akkor hajlamos a hívő életet monoton “munka”-ként megélni. Ha imádkozik, Isten megjutalmazza, ha nem fizeti be a tizedet időben, Isten összehúzza a szemöldökét. Ha teljesíti a minden hívő embertől elvárható kötelezettségeket, akkor Isten áldása kíséri, ha viszont nem olvassa eleget a Bibliáját, akkor lesújt rá Isten keze. Ha a hívő élet valóban sótlan, monoton “munka”, akkor az ilyen jellegű igehirdetések és gyülekezeti gyakorlatok működőképesek. Amíg a társadalomban közmegegyezés volt arról, hogy a munka és a gyülekezet is ilyen, addig ez működött is, a teológiai képzés, az évszázados egyházi gyakorlat fel is készítette az efféle adminisztratív gyülekezetvezetésre az embereket. Mindenki tudta, hol és kinél van a tekintély forrása, mennyi hitgyakorlattal elégedett Isten és az egyház, a gépezet forgott tovább. A gyülekezetben is érvényes volt a társadalomban, a munkában, gyereknevelésben látszólag igaz tétel: „Ha jutalmazunk egy tevékenységet, többet kapunk belőle”, és „ha büntetünk egy tevékenységet, kevesebbet kapunk belőle”.[5] Ha megcsinálja a gyermek a házi feladatot, ötöst kap, ha elkésik az iskolából, beírnak az ellenőrzőjébe. Ha valaki szép bizonyságtételt mond el, kikerül a dicsőségtáblára, ha rosszul idéz egy igehelyet, akkor két hónapig nem prédikálhat.

Mára kiderült, hogy élvezetes és változatos is lehet a munka. Márpedig ha valaki tényleg örömet talál a munkájában, akkor azt akár saját maga kizsákmányolása árán, különösebb félelemkeltés vagy mézesmadazag-elhúzás nélkül is elvégzi - ez volna a motiváció 3.0. Ebben a helyzetben viszont már nem az a vezető feladata, hogy fenyegesse vagy jutalmazza a munkatársakat, hanem az, hogy olyan körülményeket teremtsen a szervezeten belül, amelyek között a tagok a lehető legnagyobb élvezetet lelik a feladataikban. Az egyházra vonatkoztatva ez azt jelenti, hogy minőségében kell átalakulnia az igehirdetéseinknek és a gyülekezeti életünk szervezésének. Ezzel nem mondok újat, sok helyen már ösztönösen erre törekszünk, de nem árt tudatosítani, mit miért teszünk. Természetesen nem arra gondolok, hogy mindent az elvárt “felhasználói élménynek” kell alárendelni, csupán arra, hogy az igehirdetésnek és a gyülekezeti életnek fel kell keltenie a vágyat Isten mélyebb megismerésére, és még a látszatát is el kell kerülni annak, hogy valamilyen vélt - vagy valós - szabályrendszerhez kellene alkalmazkodni, ráadásul félelemből, hiszen súlyos szankciók érhetnek, amennyiben vétünk ellene.

Jézus Krisztus arról is tanított, hogy az ő igája gyönyörűséges (Máté 11:30), s hogy lemondással jár ugyan a követése, de olyan békességet kapunk, ami miatt megéri Őt követni (János 14:27). Isten szeretetének, kegyelmének az átélése könnyen teremthet olyan légkört, amelyben az emberek feltöltődnek, megnő a motivációjuk, és nem úgy élik meg az imaéletüket, mint amely Isten akaratának a “kikényszerítése”, esetleg félelem a retorzióktól, hanem az Ő csodálatos világának a felfedezése, önmaguk kiteljesedése, igazi életcéljuk felfedezése. Amikor közel kerülünk ahhoz, ami Isten terve, szándéka az életünkkel, olyan motivációt kapunk, ami kiolthatatlan. Milyen az az igehirdetés, milyen az a gyülekezeti kultúra, amelyik ezt a hatást váltja ki?

Azért teszem fel ezt a kérdést, mert sokszor beleeshetünk abba a hibába, hogy azt gondoljuk, elég, ha kimondunk valamit, és azt azonnal megértik az emberek, az rögtön valóság lesz. Az emberi elme azonban nem így működik. Jézus nagyon sokszor beszélt példázatokban, mert éppen a gondolkodás folyamata szüli meg a változást az ember életében. Mit jelent újjászületni? Amíg Nikodémus töpreng ezen, megszületik benne a felismerés. Mit jelent az, hogy Jézus a szőlőtő? Miközben ezen gondolkodunk, rákapcsolódunk a szőlőtőre. Mit jelent az, hogy az Ő teste kenyér, és a vére ital? Amíg ezen gondolkodunk, Isten élete kezd el áramlani bennünk. Vagyis nem kizárólag az egyszeri döntésen múlik, hanem a folyamatos Tőle való függésen, a gondolataink és a gondolkodásmódunk átalakításán. Milyen igehirdetés és gyülekezeti élet táplálja, formálja ezt a gondolkodásmódot, ezt az éthoszt? Hogyan tudjuk a jutalmazó-büntető istenképbe ragadt, motivációt vesztett testvéreinket áthangolni egy egészségesebb gondolkodásmódra?

Isten keresése, megtalálása és követése a legtöbb embernél kreatív feladat, nem lehet egyetlen igét minden megtérésre ráhúzni. Ez azonban csakis belső motivációból fakadhat, a pluralista társadalomban nem lehet megkövetelni az emberektől, hogy járjanak gyülekezetbe. Az elvárásra épülő külső motiváció pedig - ahogyan azt fentebb láttuk - nem is igazán működik. Ahogyan Pink írja, “a belső motiváció ösztönző hatással van a kreativitásra, viszont a külső, irányító jellegű motiváció gátolja azt”.[6] Vagyis, amikor előírjuk valakinek, hogyan élje a hívő életét, öntudatlanul kioltjuk a belső motivációját. Olyan, mintha fizetnénk azért, hogy gyülekezetbe járjon. A jutalmazáshoz hasonlóan a kontroll kiöli a belső, kreatív vágyakozást: függővé tesz. Ha csökken a kontroll, már nem akarunk gyülekezetbe járni, ha nem kapunk pénzt, nem megyünk el az istentiszteletre. Sőt, a függőség a természetéből fakadóan egyre nagyobb dózist kíván a drogból: több pénz, erősebb nyomás kell ahhoz, hogy megkapjuk a kívánt eredményt.

Ezzel szemben a Szentlélek általi belső motiváció - Jézust idézve - élő vízek folyamát indítja el a hívőben (János 7:37-39). Van valami Jézus személyiségében, az igazi, Hozzá kapcsolódó hitben, ami szüntelen motivációt tud szülni bennünk, amitől újra és újra megújul az erőnk. Pontosan erről a belső forrásról tudjuk lenevelni az embereket, ha megváltozik a gondolkodásmódjuk, és világi módon, külső motiválásra hangoljuk át őket, ami által az Istennel való kapcsolat megszűnik kreatív kalandnak lenni, és helyette jutalmazás-büntetéses algoritmikus, monoton “munkává”, kötelességteljesítéssé válik.

Hogyan lehet tehát megőrizni a gyülekezetben azt, hogy kreatív megismerési folyamatként gondoljanak az emberek az Istennel való kapcsolatra? A lelkipásztornak biztonságos környezetet kell teremtenie, ahol az emberek elmondhatják a véleményüket, anélkül, hogy hirtelen kritikával legorombítanák őket.[7] Amikor kisebb csoportokat vezet a pásztor, nem kell félnie a csendtől. Sok lelkész megijed, ha pillanatnyi szünet áll be, és kényszeresen kitölti, akkor is, ha nincs különösebb mondanivalója. Holott lehet, hogy valaki éppen a bátorságát szedi össze arra, hogy megszólaljon, elmondja valamilyen dilemmáját. Ha túl hamar megtörjük ezeket a pillanatokat, értékes gondolatok hullhatnak az útfélre, és csökken motiváció: a társainkban maradhatnak esetleg előremutató megoldási javaslatok.

Ha megszabjuk, mit, mikor, hol és hogyan csinálhatnak a tagok, az frusztrációhoz, extrém esetben depresszióhoz vezet, de mindenképpen motivációvesztést eredményez.[8] Ha a gyülekezet tagjai úgy érzik, a vezető túlzottan rátelepszik az életükre, túl sok mindenbe beleszól, akkor ezzel a Szentlélek terét szűkíti az illetőben. Nem kizárólag azért baj ez, mert a vezető lesz a “próféta”, akihez minden apró-cseprő ügyben fordulni fognak, és így - bár a vezető fontosnak érezheti magát - megnő a lelkipásztor kiégésének a veszélye, hanem azért is, mert a Szentlélektől való lecsatlakozás mindig motivációvesztéssel jár. A Lélek képes megeleveníteni a hívő embert, Ő az, aki Jézust dicsőítve újra és újra megújítja az erőnket. Az Ő közreműködésének a korlátozása pusztító hatással jár az életünkben, és itt a pusztító hatást akár puszta hatásnak is hívhatnánk, hiszen az Élő Víz hiánya kiszárítja az életünket.

Ha azonban tiszteletben tartjuk a tagok magánszféráját, a Szentlélekhez irányítjuk őket, ha Jézus Krisztushoz hasonlóan értékes munkatársként, partnerként és nem beosztott “nyáj”-ként kezeljük őket, akkor megnő a tere a Szentléleknek a munkálkodásra. E tekintetben mi is Isten munkatársai leszünk abban, hogy reménnyel töltse fel a körülöttünk élő emberek életét. Jézus Krisztus mindig a lehetőségeket látja bennünk, a belső emberünkhöz szól - vezetőként ugyanez a feladat vár ránk. A motiváció kiiktatásának másik hatékony módja, ha nem vagyunk őszinték a ránk bízottakkal.[9] Teljesen érthető, ha nem szeretnénk esetleges kudarcainkkal, rossz döntéseinkkel demotiválni a tagokat, ám hosszú távon visszaüt az ilyen viselkedés. Ezzel ugyanis egyrészt gyermekkorban tartjuk a társainkat (vö.: nem feltételezzük róluk, hogy megértenék, elviselnék a “terheket”), másrészt éppen attól fosztjuk meg őket, hogy meglássák az emberi oldalunkat, azokat a küszködéseket, amelyekkel bírkózva jutunk mi magunk is egyre nagyobb érettségre. Mindezzel azt sugalljuk, hogy az életünk, a gyülekezetünk tökéletes, így a tagok félni fognak attól, hogy hibázzanak, hiszen a hiba az szégyen, takargatni való dolog. Ha pedig valaki fél a hibázástól, nem fog kockázatot vállalni, nem meri felvállalni sem a saját ötleteit, sem a Szentlélek ihlette gondolatokat. Hogyan legyünk motiváltak, ha Isten általános, az emberi természetbe teremtett, és különleges, a Szentlélek konkrét inspirációit jelentő sugallatait nem mondjuk ki, nem kezdjük el megvalósítani? Ez természetesen költői kérdés volt.

Jegyzetek:

[1] Később ezt a gondolatot vitte tovább a világhírű Csíkszentmihályi Mihály professzor paradigmaváltó flow-elméletével, ld. Csíkszentmihályi Mihály: Flow - Az áramlat: a tökéletes élmény pszichológiája. Budapest, 2010, Akadémiai Kiadó.

[2] Pink, Daniel: Motiváció 3.0: Ösztönzés másképp. HVG, 2009, Budapest, 12-18. o.

[3] Izsák Norbert: Ösztönzéstan. In HVG 2011/43

[4] Izsák Norbert: Ösztönzéstan. In HVG 2011/43

[5] Pink, 48. o.

[6] Pink, 48. o.

[7] Rice, Howard: The Pastor as Spiritual Guide. Nashville, 1998, Upper Room Books, 147. o.

[8] Katcher, Bruce L.: 30 ok, amiért utálják a főnököt: elégedett beosztottak, sikeres vezetők. Budapest, 2009, HVG, 17-25. o.

[9] Katcher, 17-25. o.