Megdöbbentem a kormányzat bevándorlókkal és terrorizmussal kapcsolatos plakát kampányán. Írásomban a kérdéskörben megfontolandó néhány bibliai szempontra szeretnék rámutatni.

“Nekünk pedig a mennyben van polgárjogunk” (Fil 3,20)

A keresztény ember számára evidencia, hogy először is Isten gyermeke és csak azt követően bármi más, például magyar. Identitása a Szentírás erkölcsi normáin alapul, és életpályáját a Jézus Krisztustól kapott missziói kiküldésnek rendeli alá. Értékrendjében ez van legfelül, mindent ennek az etikának és küldetésnek rendel alá. Ha ezt eltéveszti, akkor “a Krisztus keresztjének ellenségévé” válik (Fil 3,19). A hívő keresztény ember mindent a keresztről szóló beszéd bolondságának rendel alá. Tudja, hogy ő maga is idegenből lett Isten Királyságának állampolgárává, jövevénységének azonban ezzel még nem lett vége, hiszen Péter apostol így szólítja meg a pogánykeresztényeket: “szeretteim, kérlek titeket, mint jövevényeket és idegeneket!” (1Pét 2,11) Helyzetünk egyben küldetésünk imperativusza is: “Fogadjátok be tehát egymást, ahogyan Krisztus is befogadott minket az Isten dicsőségére.” (Róm 15,7) Nem hirdethetünk mást, magyarként sem. Akkor sem, ha társadalmi, politikai és kriminalisztikai kihívásokat is jelent a migráció.

Hegyen épített város

Az Ekklészia egyik legfontosabb társadalmi szerepe, hogy só és világosság legyen. Azonban az is igaz, hogy csak akkor válhat azzá, ha “először önmaga veszi komolyan azt, ami. (...) Nem volna etikus a »világtól« számon kérni azt, amit az egyház maga sem vesz komolyan”.[1] Olyan mértékben tudunk a jövevények befogadásával kapcsolatos üzeneteket közvetíteni, amennyire befogadóak gyülekezeteink. Csak így képviselhetjük a jövevények evangéliumát szóban és tettben. Hiányérzetem van, mert igen óvatos megnyilvánulásokat vagy teljes hallgatást tapasztalok az evangelikál és pünkösdi gyülekezetek, egyházak részéről. A Bibliához való hűségünk ilyen esetekben kellene, hogy megnyilvánuljon. Krisztust visszatükröző világítótoronnyá, a helyes irányt mutató közösségé kell válnunk. Ezt nemcsak a hivatalos nyilatkozatok, hanem a gyülekezeteinkben elhangzó igehirdetésekben, kommunikációban is közvetíteni, erősíteni kell.

A kormányzathoz való viszony

A migráció világméretű probléma, amely a politikai döntéshozók számára komoly fejtörést okoz. A hívő keresztény egyéneknek és közösségeknek fontos dolga az, hogy a lojalitásukat abban fejezzék ki, hogy imádságban közbenjárjanak döntéshozóink, felelős vezetőink józan, bölcs, az emberi méltóságot, jogot is figyelemebe vevő eljárásaiért. Protestálni kell ott, ahol az ellenséges indulatok, és nem a szeretet jegyében történnek az intézkedések. “A nyilvánosság, mint a világosság egyik megjelenési formája ezért lehet kezdete minden gyógyulásnak. (...) Ahol megvallva megtagadjuk a félelmet keltő strukturális kényszereket, ott beszélünk bibliai módon a gonoszról, akár az egyházban, akár a világban.”[2]

Jó példa

A 80-as évek második felében és a 90-es évek elején édesanyámat keresték meg akkor, amikor a Romániából idénymunkára érkezők az állomáson szerettek volna aludni. Befogadtuk őket, időnként két-háromszor annyi vendég volt a szülői házban, mint a család. Idegenek voltak, kockázatot vállaltunk, nem kellett fizetniük és hónapokig voltak ott. Kerülgettük és elviseltük őket és úgy gondolom, hogy szüleim ezért áldást örökölnek, mert Krisztus parancsának engedelmeskedtek. Meggyőződésem, hogy ha a magyar nép áldást akar örökölni, akkor befogadó országnak kell lennie, polgárait pedig meg kell tanítania a vendégszeretetre. A szűkkeblű, elutasító és kirekesztő magatartás az utolsó idők emberének a tulajdonsága, ez a szeretet meghidegülését jelzi. Az utóbbi hetekben Magyarországon az utolsó idők jeleit látom, a befogadó szeretet sok evangéliumi keresztényben is kihűlt.

A címben feltett kérdés kétértelmű. Először Krisztus követője vagyok és csak azután magyar. A magyart az teszi kereszténnyé, ha befogadó szeretettel szereti a jövevényt.

Jegyzetek:

[1] Vö. Szűcs Ferenc: Teológiai etika, A Református Zsinati Iroda Tanulmányi Osztálya, Budapest, 1993, 17. o.

[2] Uo. 58. o.